megdermedt húsleves

viszket a lábam
térdhajlat körül,
vakargatom bátran
alatta és fölül.
    körmöm akad – fura,
    mint kaparom magam,
    alig vagyok ura,
    elkapott az iram.

   fogom, mit leszedtem,
   – ez milyen érdekes…?
   nézem meglepetten:
   megdermedt húsleves.

   nyomkodom a helyét,
   szemlélgetem lábam –
   csepegteti levét,
   felszökik a lázam.

   valami belém szúrt...
   piros is nagy köre,
   bőrömbe kullancs túrt?
   nincs beszakadt feje...

   akkor viszont pók volt,
   töprengek aszottan,
   s amíg rágott – horgolt,
   én viszont aludtam.
   szívott a bestia,
   a húsomat marta –
   belém öklendezett,
   nedvemet akarta.

  mint holmi páclevet –
  bomló testem falta,
  s míg eleven evett,
  ó én hagytam – balga.

szememben rettenet
feszeget ketrecet –
pókpácos pillanat
hálóján billegek.



2007. 07. 16.

Álomátvitel

 

Lomhán csurran nyáréj-patak,
csobbanása csendbe ragad.
Hullámhangod ringató dal,
így alszom el – altatóval.

Örvény húz le, mélye álom –
segít meddő éjszakákon,
mikor messzeséged mérem,
nyúlok feléd a sötétben.

Idő dörren, villan emlék,
fellegből bukkannak esték,
csillognak a fényoldalak,
téged vetít száz pillanat.

Arcod látom monitorban,
nevetve írsz, szemed lobban,
virul benned a gondolat  –
küldöd hozzám az álmodat.



2007. 07.08.

Csernobil szinopszis

Kísért a múlt – üzen –, megremeg egy mobil
szellemként ijesztget bennünket Csernobil.
Agyamban rémület villant fel képeket –
elment egy jóbarát, bár meg sem érkezett.

Huszonkét éve még friss május volt – fiatal,
míg sorban álltunk sörért, ránk dőlt egy zivatar.
A Dagály strand fái fáradt felhőket fűztek,
s mi vízbe menekülve mustráltuk a nőket.

nem gondoltunk messze – hogy lehet egy rettenet –,
távol volt Ukrajna, mint idegen égitest.
Emlékszem, langyos volt esténk, megtelt a terasz...
lengén, időtlen mámorral csókolt a tavasz.

A munka ünnepén (még zárt volt a hangulat)
nem szívhattunk magunkba sejtelmes titkokat.
Másnap festették meg, mint szállt felénk az "áldás",
és épphogycsak dózisban terjedt a sugárzás.

Több ezer év magány, tíz másodperc tompa
gondolkodás miatt – felrobbant a bomba.
Négyezer áldozat…? Inkább több százezer,
haláluk csapdája emlékművet emel.

A tehetős segítség fényévnyi távol van,
torz jólétmámorától érzése hontalan.
Huszonkét bűnös év, s a józan ész – ha segít –
a kísértetvárosra ítéletet vetít.

Hirosima filmje – már rég volt bemutató,
most omló szarkofágról suttog a híradó.
Lyukas tető alatt él több tonna bősz anyag,
és halálra vált csendben perceg a folyamat.


2008. 04. 24.

Megjegyzés:

Tíz másodperc: ennyi idő kellett hozzá, hogy néhány felelőtlen szovjet mérnök elszabadítsa a poklot az
ukrajnai Csernobil atomreaktorában. Az 1986. április 26-án, hajnali 1 óra 23 perckor bekövetkezett robbanás Ukrajna 12 megyéjének 2300 települését sújtotta sugárfertőzéssel.

A robbanás okozta radioaktív sugárzás több százszorosan haladta meg a Hirosimára és Nagaszakira dobott amerikai atombombák által keltett sugárzásét.

48 ezer év: ennyi idő kell ahhoz, hogy a robbanás helyszínén megszűnjön a radioaktív sugárzás.
600 esztendő múlva, 2586-ban a sugárzás mértéke már olyan alacsony lesz, hogy az emberek visszaköltözhetnek Csernobilba és környékére.
Hivatalos ukrán adatok szerint közvetlenül a robbanáskor harmincan vesztek oda, az elszenvedett sugárfertőzés következtében pedig 4300 ember halt meg. A robbanás következtében mintegy 100 ezer tonna fém szóródott szét és párolgott el. Az elmúlt években a zónában lecsapódott szennyeződés alig egy százalékát távolították el.
Ma sem lehet pontosan tudni, hány áldozatot követelt a katasztrófa, hányan betegedtek meg, vagy haltak meg az óta a radioaktív szennyezés okozta betegségekben. A halálos áldozatok száma 1991-es hivatalos adat szerint 32, 1996-ban 230 volt, akik elsősorban a közvetlenül érintettek: az ott dolgozók, valamint a mentésben résztvevők közül kerültek ki. 1993-ban 3,8 millió, 1995-ben 5 millió ember fertőzéséről beszéltek Ukrajnában.

Nagyszámú daganatos megbetegedés Magyarországon...

Magyarországon a tényleges hatalmat birtokló szocialista politikusok, az MSZMP vezérkara azt követően, hogy a sugárfertőzés első napjaiban a katasztrófa említését megtiltották az általuk száz százalékig ellenőrzött médiában, a hír napvilágra kerülését követően egyetlenegy dologra törekedett: a közvélemény megnyugtatására.
Míg más országokban jódot osztottak, bent maradtak az emberek a lakásokban, tartózkodtak a friss zöldségek, saláták, tejtermékek fogyasztásától, Magyarországon szinte ugyanúgy ment minden, mint azelőtt. Az orvosok rögtön felfigyeltek a spontán vetélések, koraszülések, fejlődési rendellenességek megszaporodására, de komoly kutatások ez ügyben nem történtek.

A gyermekek körében Magyarországon a csernobili katasztrófát követő időszakban jóval nagyobb mértékben terjedtek a rosszindulatú daganatos betegségek, különösképpen a leukémia.
Feltételezhető, hogy bizonyos környezeti hatások és ezzel összefüggő genetikai károsodások miatt hamarabb úrrá lehetnek ezek a betegségek az akkor gyermek- és fiatalkorukat élő generációkon.
A leukémiás gyerek-megbetegedések száma különösen megszaporodtak Békés megyében, a Viharsarokban. Ennek különféle magyarázatai lehetnek, hiszen a román határ közelsége miatt nem lehetünk tisztában vele, miféle vegyi szennyezés érhette a környéket. Azonban az is tudvalevő, hogy a Romániát ért radioaktív sugárzás közel kétszerese volt annak, ami Magyarországot érte. Romániában jódtablettát osztottak, Magyarországon ez nem történt meg.

Mayer Árpád, az Uzsoki Kórház főorvosa szerint Csernobil óta terjed a pajzsmirigyrák Magyarországon. Ugyancsak elszaporodott, és az előrejelzések szerint tovább szaporodik a szájüregi és garatrák, a bőr, a nyál, a hasnyálmirigy, a vastag és végbél, valamint a tüdőrák.

A mai napig nem készültek korrekt felmérések arról, hogy milyen károsodást szenvedtek azok, akiket a munkájuk a Szovjetunióba szólított, és Ukrajna területén tartózkodtak a robbanás pillanatában.
Lapinformáció szerint 11 magyar kamionsofőr közül ma már csak ketten élnek, a többiek daganatos megbetegedésekben hunytak el.


* A megjegyzés tartalma Klósz Ferenc honlapjáról idézett.

Egy fehér csík

 

Reggel fél hatkor a bakter beordított a határőr őrs klubszobájába, ahol a sűrű füstben néhány katona kártyázott. Huszonegyest játszottak. Az asztalon maréknyi aprópénz, cigis dobozok, hamutartók – félig elnyomott csikkekkel –, kávéspoharak, kólásüvegek. A nagy összevisszaságban nehéz lehetett eldönteni, melyik kihez tartozik.

– Két ász! – vágta lapjait az asztalra Korpa, és most már tényleg én vagyok a bankos. Fáradt, unott mozdulattal húzta maga elé a marék aprót.
– Mondom, a hatórás váltásnak eligazításhoz sorakozó! – ordította újra a bakter, miközben visszahúzta a fejét az ajtónyílásból, mert csípte a kitóduló füst a szemét.
– Takarodj már gyökér kopasz! – kiáltott vissza a tizedes – majd megyünk hatkor, azt annyi.
Az asztalnál Korpán és a tizedesen kívül még Talpi – a gépkocsivezető, Vili – a szakács és három járőr ült, akik a hatórás váltásba készültek. Korpa is hatra volt behúzva szoliba, az egyik magasfigyelőbe, bár egész éjszaka fenn volt. Este csak a filmet akarta megnézni a jugó adón, de utána megivott egy lónyálat, meg egy kávét a nagydumás Zorróval, aminek az lett a vége, hogy fél tizenkettőkor beültek a kártyázók közé.
– Tessék, már meg elmúlt fél hat – morfondírozott félhangosan. – Lenyomunk még két partit, aztán megyünk.

Hideg, szeles tavaszi reggel volt. Korpa mikádót vett magára, bement a fegyverszobába, s a nyitott fegyvertámlából kivette AK-47-es géppisztolyát. A hatvan skulót csak beleöntötte tártáskájába.
– Majd betárazom kinn a pikében – motyogta magának.
Elhelyezkedtek az autóban és elindultak. Az UAZ fürgén kanyarodott ki az őrs kapuján. Talpi a sofőr – rossz szokásához híven – oldalra állított spriccereivel búcsúzóul a kapuban álmodozó baktert végigverette szemet csípő ablakmosó folyadékkal, amitől az úgy ugrott a bokrok közé, mint egy zerge. Persze akkor már cseszhette.
– Ez megint bejött – csapkodta óriás markával a fényes műanyagkormányt Talpi, s közben hatalmas, göndör kacagás rázta, ami fuldokló köhögésbe csapott át, és annyira csorgott a könnye, hogy alig látta az utat.
Hat óra öt perc volt. Már csak az eligazítás hiányzott volna, így is késésben voltak. Talpi rendesen rálépett a jobbosra negyvenhetes lábával, amitől a kis ponyvás autó szinte repült a bogárhátú úton. Megtörölte szemét, szája még mindig füléig ért, amikor hátraszólt:
– Ez a nap is jól kezdődik – ugye tökösök?

Korpa volt az első, aki kiszállt rögtön a falu szélén. Ásítva intett a többieknek. Hátára vette a géppityut, és erőtlenül felmászott a magasfigyelőbe (pikébe). A korlátra támaszkodva jó darabig csak kapkodta a levegőt, miközben széjjelnézett. A kiterjedt síkságon tíz kilométerre is ellátott. Bedugta a TBK készüléket a csatlakozóba, felakasztotta a piké oldalába vert szögre a fegyverét, majd elkezdte pöcögtetni a tárakba a skulókat, akár a cseresznyemagokat. Amikor végzett, két tárat visszarakott a tártáskába, egyet pedig belepattintott a fegyverbe. Kíváncsian figyelni kezdte a gyülekező munkásokat, akik a határon átvezető gázvezeték fogadóállomását építették már hetek óta, éppen a piké alatt. Ma reggel is két traktorral érkeztek a szokásos arcok. A tűzpiros, egészen új MTZ-50-esekről vidáman integettek fel Korpának, aki eltolva az ablakot kilógatta a kezét.
– Hello fiúkák! – kiáltotta.
Közeledett a hó vége, március 22-e volt. 27-28-29-ét a főhadnagy behúzta neki eltávként a vezénylésen. Még pár nap, és mehet haza. Azon gondolkodott, ugyan mit fog sütni-főzni anyja, hiszen már negyvenhat napja nem volt otthon. Ha majd jól telekajálta magát, kitalál valami új dolgot, ami tetszeni fog barátnőjének, Icának is. Elhatározta, elkéri az öreg Wartburgot apjától, és elmennek, kirándulnak egy nagyot, vagy talán hajóval Esztergomba, és majd délután…

Hirtelen riadt fel álmából. Nem is tudta hirtelen, hogy mi történt. A sarokban csücsült összegörnyedve, mint egy krumpliszsák. Amikor rájött, hogy elaludt, és valami felriasztotta. Rátekintett karórájára. 9 óra 20 perc volt, tehát több mint három órát kummantott. Csak lassan tudott felállni, lábai elzsibbadtak, mintha ezer tűvel szurkálták volna őket. Gyanakvóan körbenézett, de nem látott semmi különöset. A nap vigasztalóan sütött, a gázosok sehol, ellenőrző járőr sehol, a TBK csendesen pihent a helyén, bedugva.
– Lehet, hogy megúsztam?
Ekkor azonban felerősödött a hang, amitől felébredt.
– Hol zúg ez a traktor? – kérdezte magától, és kidugta a fejét a piké ablakán.
Ekkor látta meg a tűzpiros MTZ-50-est, ami épp megugrott a jugó oldal felé.
– Átlógnak a gázosok – villant át az agyán – mégsem úszom meg, nem lesz három nap eltáv, hanem megsuhintanak, plusz félév helybetopi.
Nem emlékszik, hogyan történt valójában. Annyi azonban biztos, kinyitotta a piké ajtaját, kezében ott volt a fegyver. Ordított? Adott figyelmeztető lövést? Vagy tényleg úgy volt, ahogy megállapították: EGY RÖVID SOROZATOT BELEENGEDETT A PIROS MTZ-BE, AMIKOR FELRIADT.
A traktorban két határőr ült. Ugyanolyan fiatalok, mint ő. Feladatukat végezték, a tavaszi nyomsáv művelést. Amikor a piké alá értek, megakadt a borona a gázcsőcsonkban, és felbőgött a motor. Hátratolattak, jobbra szedve a kormányt a jugó határ felé, úgy akarták kiszabadítani a boronát. Ekkor néhány ütést éreztek, mintha forró cseresznyemagokat pöcköltek volna bőrükre. Csakhogy ezek a magok átmentek a bőrön, a húson, a csonton, csípőn, koponyán.
MEGHALTAK AZONNAL MINDKETTEN. A traktor ülésén, ablakán, műszerfalán tízforintosnyi lyukak tátongtak.
Az a hír járta, hogy amikor elvitték Korpát, csak vigyorgott, göndöröket kacarászott, és azt dadogta:
– CSA-CSAK VÉ-VÉ-VÉGIG VE-VE-VERETTEM RA- RA-RAJTUK, MI-MINT TA-TA-TALPI A BA-BA-BAKTERON.

A nyomsáv művelésről szóló távmondat már egy hete ott volt az őrsön, ám az eligazítás… Az bizony indulás előtt elmaradt. A történet tanulságaként a tűzpiros határőr traktorok tetejére festettek később egy fehér csíkot. Csak egyet – nem kettőt.


2008. március 04.

A Veréb az madár

Veréb Gábor nem szerette a kollégiumi nevelőt, Kovács Miklóst. Fejére húzta a takarót, amikor az reggelente  vastagkeretes szemüvegében, kényszeredett, fenyegető mosolyával, az elmaradhatatlan Symphonia cigarettájával szájában, és kezében a hamutartóvá formált papírlappal belépett a szobába. Felkapcsolta a villanyt és mézesmázos hangon megkérdezte:
– Na, hogy aludtak az én kis bogárkáim? Van itt egy kis oroszlánszag, Gábor nyiss ablakot!
Veréb Gabi aludt volna még tovább, de rászólt a nevelőtanár, most már erőteljesebben:
– Nem hallottad? – nyisd ki az ablakot, különben lesz húsz fekvőtámasz!
Veréb kábán kinyitotta az ablakot, s leült az éjjeliszekrényre, itt folytatta az álmot, amit a nevelő érkezése megzavart.

Arra lett figyelmes, hogy a becenevét hallja, s a többiek mind az asztal körül állnak.
– Gyere már te is Csuri, bukszavizit van!
– Hozzad csak bogárkám a pénztárcádat! – szólt Kovács, aki nem is olyan rég még katonatiszt volt, ám valamiért leszerelték.
– Most pedig mindenki rakja ki az asztalra az összes pénzét! – erőlködött sipítósra váló hangon a nevelő.

A kollégiumi diákbizottsági elnökkel kizárólag a tízforintos bankjegyeket vizsgálták meg mindenkinél, ám nem találtak semmi rendellenest, így vissza lehetett tenni mindent.
A kis köpcös diákbizes benézett a szekrény alá és konstatálta, hogy jól látta Kovács, a csali pénz bizony nincsen ott.
Gábor ekkor ébredt fel igazából és lassan megértette, beraktak egy tízest a szekrény alá, amit előző este (mivel ő takarított) megtalált, és a pizsamazsebébe tett. Nem szólt senkinek. Kivitte a szemetet, az eldobált almacsutkákat és miután fogmosás közben elgondolkodott, eszében sem volt már a pénz, teljes nyugalommal feküdt le.
– Most meg itt a bukta – futott át rajta a rémület.

Kovács Miklóstól amúgy is félt rendesen, hát még most, ahogy idegesen, teljes tüdőből szívta a Symphoniáját, miközben behorpadt az egész arca, és vadul verte a hamut a kezében tartott papírtölcsérbe.
– Na, utoljára kérdezem, ki talált a szekrény alatt tíz forintot?
Nem jelentkezett senki.
Veréb csak szédelgett, alig volt egy épkézláb gondolata, homlokán verejtékcseppek fénylettek.

Elindultak az iskolába, ami nagyjából egy kilométerre volt a kolesztól. Gábor az utolsó pillanatban még – mintha csak zsebkendőjét vette volna ki pizsamájából – a tízest átdugta nadrágzsebébe. A hosszú úton akár el is dobhatta volna, de ő valamiért nem tette, pedig szíve hevesen lüktetett és egyfolytában izzadt.
Útközben egymást froclizták a gyerekek:
– Most már előadhatod a tízest borzalmas fejű Kos!
– Tudom, hogy nálad van tökkelütött Tücsök.
– Csuri, biztos te nyúltad le, majd szívhatunk miattad.

Az iskolában Kovács nevelő sorba állította az egész csapatot, és bejelentette, hogy kezdődik a kihallgatás. Mindenkinek el kell mondania részletesen, hogy mit csinált este 8 és reggel 6 óra között.
Csuri Koshoz fordult – arca falfehér volt, szeme rémült.
– Itt van a zsebemben a tízes – suttogta.
– Tudtam én te kis szarka, hát ki másnál lenne – felelte a fő lopós, aki- és néhány társa miatt kitervelte a csapdát a nevelőtanár és a diákbizottsági elnök.
Verében átfutott a gondolat, hogy Kos a kollégiumi "tolvajmaffia" vezére, aki miatt elindult ez az egész dolog. Persze már tényleg tűrhetetlen volt, hogyha valaki kirakott a biztonsági záras fiókjából egy százast a napi befizetésekre, akkor azt, mire bezárta a fiókot, szinte a kezéből kilopták, alig ért asztalt. Nem beszélve az otthonról hozott kaja, a tanszerek, a rajzeszközök, a műhelyszerszámok stb. tulajdonosváltásairól.

– Na, én is jóhoz fordultam – döbbent rá Csuri –, de ha már színt vallott folytatta: Te mit tennél Józsi?
– Én jelentkeznék az biztos – felelte póker arccal Kos.
– Kovács engem kinyír – tudod mennyire haragszik rám, mivel állandóan álmos vagyok, és semmi katonás tulajdonság nem szorult belém.
– Minden csoda három napig tart Csurikám, aztán elfelejtik – válaszolta a "maffiavezér".
– Elfelejtik... Mit felejtenek el? Hogy én voltam az este a takarító, és zsebemben maradt a talált tízes, aztán meg bevágtam magam az ágyba és elaludtam?
– Hát ja-ja... Nem kenik rád, hogy loptál, úgysem megy az neked.
– Szóljál az elnöknek, hogy nálam van, odaadom!

Az iskolatitkárral felvetették a jegyzőkönyvet. Csurinak semmit nem mondtak, ami további sorsát érintette volna.
Gábor napjai ezután teljes bizonytalanságban teltek. Semmi hivatalos értesülés, csupán sugdosások, hogy ezt-azt hallottak a gimisek, akik a főépületben tanultak, és helyiek lévén közvetlenebb viszonyban voltak az iskolatitkárral. Azt is híresztelték, hogy kidobják a suliból Csurit. Néhányan viszont csak kollégiumi kizárásáról beszéltek. A kedvezőtlen információk miatt Csuri állapota napról napra romlot. Ráadásul akadt olyan tanár, aki szintén hallgatott az esetről, de sűrűn kezdte feleltetni Gábort. Furcsamód hiába mondta volna félénken az anyagot, szinte belé fojtotta a szót, és közben színpadiasan a többiekhez beszélt:
– Na, figyeljünk csak oda kérem, mit is mond a felelő, bár eddig sokat nem tudtunk meg a kovalens kötésekről, mert úgy tűnik, nem készült, és nem fog bennünket elkápráztatni tudásával. Így van Veréb fiam?
– Tanárnő, én mondanám, de nem tetszik engedni – panaszolta Csuri.
– Még hogy én nem engedem? – hallja ezt az osztály kérem? Mi a véleményünk, aki hazudik, az lop is?

Verébnek egy hónap alatt minden tárgyból leromlottak a jegyei a testnevelés kivételével. A tornatanár ugyanúgy viselkedett vele, mint az ügy előtt.
Kovács éreztetve a hamarosan várható döntést – mintha magában beszélne – a kolesz különböző helyiségeiben gyakran előadta véleményét érces hangján, ami a mondatok végén átment éles, szinte mutáló intonációba:
– Eljön majd a tolvajok, rablók végórája, amikor is mindenért felelnek, és repülni fognak az iskolából, mint a verebek.

Csuri már három hónapja nem volt odahaza, nem engedte a nevelő. Katonamódszereket alkalmazva, eltávozás megvonást adott retorzióként a tizennegyedik évét éppen csak betöltött gyereknek. Hiába ment hetente hazautazási engedélyt kérni, Kovács nevelő gúnyosan utasította el, és kifigurázta, amikor sírva fakadt.
Minden este vele takaríttatta ezután a szobát, összeszedette a takarodó előtt a szétdobált szemetet, és közben harsányan mondogatta:
– Vigyázz, nehogy kezedhez ragadjon egy tízes megint!
Amikor pedig már lefeküdtek, Kovács néha meglepetésszerűen villanyt gyújtott, felkeltette Csurit és ellenőrizte nincsen-e rajta gatya a pizsama alatt.

Veréb megtörten, sírva aludt el, és fáradtan kelt, még álmosabb volt, mint addig. Nem volt nagydarab fiú egyébként sem, ám hirtelen lefogyott tíz kilót. A többiek húzták is, hogy már csak vasággyal együtt van meg negyven kiló.
Az egyik reggelinél kitalálta Kos, hogy fel kell táplálni a szegény, csupasz Csurit. Ezután rendszeresen hozzá dobálták a kockasajtokat, a kiflivégeket, de retek vagy gyümölcs is gyakran landolt a reggelijében.

A városban csak az iskola, és a kollégium között közlekedhetett, sehova máshová nem engedte a nevelő, még hétvégén sem.
Anyja már több levélben izgatottan érdeklődött, miért nem sikerül hazautaznia, ugyanis minden héten azt írta: biztos, hogy most már elengedi Kovács. Nem így alakult azonban, de hivatalos, elmarasztaló döntés sehogysem született.
Gábor teljes bizonytalanságban tengődött már közel száz napja, amikor megjelent az iskola előtt egy oldalkocsis motorkerékpár, egy talpig bőrruhába öltözött emberrel, aki mintha a  századelő veterán autós öltözetét vette volna magára jelmezként.
A motoros, Csuri népi ülnök nagybátyja volt, aki eme elfoglaltságán kívül pártemberként is tevékenykedett. Megölelte Gábort, ő pedig azonnal elkezdte mesélni, hogy Kovács és néhány szaktanár milyen vesszőfutásra ítélte minden fegyelmi döntés nélkül.
– Nyugodj meg Gabikám! – lapolgatta meg keszeg hátát a nagybátyja, mindjárt beszélek az igazgatóval.

Estefelé Kovács Miklós nevelő bement a hálóba és megkérte Csurit, hogyha majd ráér, fáradjon át hozzá a nevelőibe.
Gábor meglepődött az emberi hang hallatán, de újabb csapdától tartva, remegve kopogott be néhány perc múlva.
Kovács az ágyon ült, mellette felesége. Hosszú monológba kezdett magáról, a leszereléséről, a sorsukról, illetve arról, hogy ez a szoba nekik megváltás, mivel nincsen lakásuk, tehát ha kirúgják...
Közben a sokadik mezítlábas Symphoniára gyújtott, és szokásos módon papírtölcsérbe hamuzott.
Gábort nem nagyon kötötte le a töméntelen mellébeszélés, mivel arra volt leginkább kíváncsi, mikor mehet már végre haza. Mégis meglepődött, amikor végül Kovács nyájasan azt kérdezte tőle, hogy nem akar-e hétvégén hazautazni?
– Persze, hogy akarok! – felelte a boldogságtól könnyes szemmel. Otthon... újra otthon, biztonságban anyával, nagymamával...

Gáborból az évek során lassacskán eltűnt a gyerekkori eset felhalmozódott feszültsége, a sok gátlás. Nagyjából huszonöt év múltán mégis felelevenedett a történet:
A fényképek közt tett rendet, és kezébe akadt egy írás, amiben a feleségét dicséretben és jutalomban részesítették az iskolájában, mivel talált egy tízest, és leadta az osztályfőnökének. Senki sem jelentkezett érte, ezért év végén a becsületes megtalálót illette a papírpénz, amely az írás másik oldalára volt ragasztva.

Negyven év elteltével derengett föl újra a gyerekkori megpróbáltatás, de akkor már a Moszkva téren árulta a Fedél Nélkül lapot.
Egy autós "békebeli" papírtízest nyomott a markába. Addig tapogatta, a rég nem látott zöld fecnit, mígnem váratlanul elkámpicsorodott..
– Mennyit szenvedtem egy ilyenért fiatalon, és milyen sokáig bántott a dolog? – remegtette meg az emlékezés. Megfordította a pénzt, aminek a hátoldalára ragasztva egy gépelt írás volt: Jutalmul, a becsületes megtalálónak.
Bizonytalanul felpillantott. A magas kocsi vezetőülésében volt felesége feszített, közönyös pillantást vetve rá.
Váltott a lámpa. A nő megnyikorogtatta a hatalmas terepjáró kerekeit, és sietősen elhúzott Pasarét irányába.

 

2008.08.22.