2011/08/25

Végtelenség

Infiniti

Csónak a koporsó: koppanva partot ér –
miközben mélán csendül a lélekharang –,
egy levedlett korpusz a porba visszatér,
amikor nem számít már a cím és a rang.


A feledésbe zúgó lélek felsajog,
az idő szövevényén tépve nyílt sebet –
hideg keretbe fogják csillámcsillagok,
hűlt hologram-fények és süppedő terek.


Izzad egy asszony, szülőágyon feszül,
arcán remeg a könny, sikoltása hála,
a város zajába ezer érzés vegyül –
újszülött tekint a végtelen világba.


2011-08-06

2011/06/10

Hétköznapi komédiák

Dr. Barbi
Annak megítélését, hogy a következő darab csupán az írói fantázia szüleménye, vagy inkább a valóságot dolgozza fel, rábízom a nyájas olvasóra.

Narrátor:
Hortobágyi Béla, a taxis már több, mint egy éve betegeskedett, ám nem bízott orvosaiban – mivel azok általában csak felületesen vizsgálták meg (esetenként tisztes távolságból), és nem igazán törekedtek kikaparni betegsége gyökerét –, így ilyen hosszú idő alatt csak két hétig volt betegállományban, hiszen igyekezett kerülni a semmitmondó, pöffeszkedő, lekezelően viselkedő hanyag diagnosztákat, és csak akkor járult eléjük – mint azt legutóbb tette –, amikor nagyon muszáj volt. Már-már attól tartott, hogy napokon belül nem tud semmilyen cipőt húzni, mert a lábai ijesztően feldagadtak. Nejlonba vagy rongyba csavart „betondöngölőkkel” pedig nem szeretett volna megjelenni a "linóleum-exkluzív" rendelőben.

Béla, ha csak tehette gyógynövényekkel kúrálta magát. Teákat ivott, pépes pakolásokat készített, vagy természetes krémeket használt. Egy alkalommal azt olvasta az interneten, hogy a vér sűrűsége, a vérlemezke-aggregáció is közrejátszhat a vénás áramlás minőségében. A szív munkája jóval könnyebbé tehető bizonyos vérhígítókkal. Ilyenkor nem alakul ki a vénás keringés akadályozottsága vagy túlterheltsége miatti ödémásodás. Nosza, ki is próbálta a vény nélkül kapható, kapszulánként aránylag kis hatóanyag tartalmú szert, az Obelix-szet*. Amikor lábdagadása az első kapszulák után látványosan csökkent, elkezdte tanulmányozni az összetevőket. Rájött, hogy ugyanaz az acetilszalicilsav nevű anyag található meg a Buszpirinben*, ami ráadásul fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő hatású is.
Nos, hát ennyit a tudálékos orvosokról… Nem dagadt a lába ezt követően, és nem is vörösödött, kékült, lilult vagy hólyagosodott, mint előtte jó ideig. Amikor bevette a komolyabb, 500 mg. hatóanyagtartalmú Buszpirin* tablettákat, még az ízületi problémái miatt jelentkező izomfájdalmai is alábbhagytak. A gyulladásos folyamatok csökkenését nem tudta másként érzékelni, csak a fájdalmas részek tapintásával. Ha nem volt túlzottan meleg az adott terület, akkor elméletileg a gyulladás is csökkenőben lehetett.
Az acetilszalicilsavnak azonban – előnyös hatása mellett – akad néhány hátránya is, mint a legtöbb szintetikus szernek: Bevérzést, átfúródást okozhat a gyomorban, ezért nem szedhető huzamosan (nem véletlen, hogy a kisebb hatóanyag tartalmú, ám trombózisveszély esetén állandó szedést igénylő, Obelix* nevű gyógyszert bélben feloldódó kapszulákban forgalmazzák). A Buszpirin* vérhígító hatása miatt megnő a vérzések kockázata, így könnyebben előfordulhat agyvérzés is. Béla korában – ötvenen túl – pedig ez a mellékesnek éppen nem mondható tényező fokozottan veszélyessé válhat.

Szóval, azért valamicskét megkönnyebbült, hisz már megjárta a Szent Fertő Kórházat* is, ahol máj-enzimszint eltérés miatt vizsgálták többször, de kórosat és fertőzőt sehogy sem találtak. Béla látta is a vizsgálatot végző doktornőn a megnyugvást, amikor kizárta a fertőzés lehetőségét. Kellemes elégedettség töltötte el, hogy nem kell tartani egy esetleges járvány kitörésének veszélyétől Béla közvetítésével. Az, hogy mi miatt volt a vizsgálatok során kimutatott laboreltérés, azonban homályba veszett. Arra csak néhány kérdőjeles hivatkozás utalt. Ezen feltételes okok egyikeként volt megemlítve a Béla által előzőleg szedett, mozgásszervi gyulladásokra általános orvosi gyakorlat szerint felírt, közkedvelt gyógyszer, a Maflazin*.

Hortobágyi hazafelé menet korábbi bírósági tapasztalataira emlékezett vissza, amikor is a hosszas hercehurcák után a bírák minden alkalommal csupán saját szervezetük, rendszerük érdekeit képviselték mindenek felett. Az egyénre, az állampolgárra viszont nagy ívben tettek.
No, itt a kórházban is annyi volt a lényeges, hogy kiderüljön: NEM FERTŐZŐ, aztán kiült a megelégedett boldog-béke a személyzeti arcokra.

Bélának beutalója volt – és kivárva a sorát, természetesen be is jutott – az ortopéd szakrendelésre.
Az volt azonban az érzése, hogy mesterségesen duzzasztják fel a várakozókat, mert újabban azokon a rendeléseken is egy-két hónapos sorban állás vált gyakorlattá, ahol régebben mindig üresen kongott a váró.
Hiába volt azonban a sorszáma, előtte jó néhány frissen érkezőt beszólítottak. Ekkor értette meg az ajtó melletti táblára tűzött kiírást: "A sorszám, csak az érkezés sorrendjét határozza meg, nem a vizsgálatét."

Béla (tűnődve):
Ez olyan mintha azt közölnék: "Mindenki kivárja a sorát, kivéve akiket előreengedünk."
Ortopéd orvos (beszólítja Hortobágyit, és egyenes derékkal ülve néz le a duzzadt bokákra):     
Nem feltétlen ránk tartozó problémával állunk szemben. Ámde, ha már kéthavi türelmes várakozás után mégis hozzánk került a páciens, akkor természetesen felírunk neki egy igazán stramm, támogatott lúdtalpbetétet.
Narrátor:
A termetes hasú doki legszívesebben úgy fogalmazott volna: Hülyeség volt ideküldeni önt, a támogatottság lényege pedig a következő: a gyártó megtámogatja a felíró orvost, s ezáltal a beteg dupla áron kapja a segédeszközt.
Ismerős lehet a téma más viszonylatban is. Olyasmi ez nagyjából, mint amikor a lelkes rendőr kimondottan bűnmegelőzési szándékkal segít, autómentőt (trélert) hív az eseményhez telefonon – mondván nehogy csontra kifosszák a feltört autót –, aztán egy-két kilométernyi túra a károsult tulaj udvarába – számla nélkül – húsz kemény ezresbe kerül (ezt saját bőrén tapasztalta Béla, és el is gondolkodott, hogy mennyi lehet akkor egy főváros környéki fuvar – kétszázezer, négyszázezer (?), és abból ugyan mennyit pörget vissza a szorgalmas jagelló zsebébe a fuvaros?).
Ettől durvább személyes "élménye" mostanában csak a mosogatógép meghibásodásának esete volt, amikor saját elhatározásából hívott segítséget. Meg is kapta az időpontot: csütörtökön 08:00 és 16:00 között érkezik a szaki. No, ez akkor egy nap szabadság, de mi az egy szrítmenedzsernek – ugye? Akármikor kap a cégtől ennyi kimaradást. A problémásabb itt az a történet, amikor a varázsló vetít – aki természetesen értesítve lett minden hibajelenségről.
Varázsló (egy perc matatás után):
Ez a gagyi termék motorcserés wazze! Motort viszont rendelni kell, az nincsen nálunk.
Béla (elfehéredve):
Jujuj! No, ne!
Varázsló (szinte mellékesen odatol egy macskakaparásos lapot):
Itt írja alá kedves uram, aztán perkáljon le hirtelen nyóc rugó kiszállási díjat, mert engem sokan várnak még máshol is.
Narrátor:
Amikor nálunk "kedvesuramoznak" valakit, akkor az esetek 99, 9 %-ában leveszik, becsapják, megszívatják vagy lenézik. Számoljuk csak ki, hogy egy nap hányszor veszik fel a „nyócezres” kiállási díjat a szakik! Gyakran előfordul pedig, hogy a szomszédos utcában végeznek az előző kuncsaftnál.
Béla (legyezgetve magát):
És a motort miért kell cserélni? Hallom, hogy forog.
Varázsló:
Igen a motor még pörög, viszont a szimering teljesen kiment. Nem javítható, mivel az olaszok csak komplett motort küldenek.
Béla (lesújtva):
Mennyi lenne egy motorcsere?
Varázsló (keményen):
Negyvennyolcezer pénz.
Béla (savanyú arccal számolgat):
Meg a nyolcezer, az már ötvenhatezer… Ötvenháromezerért vettem a gépet két éve.
Varázsló (a mutatóujját figyelmeztetően felemelve):
No, persze akkor negyvennyolc, hogyha egy héten belül cserélem, mert egyébként újra fel kell számolnom a kiszállást, úgyhogy gyorsan döntse el, mit akar!
Béla (kétkedően):
Egy hét alatt meg sem jön a motor a macskazabálóktól….
Varázsló (távozás közben):
Dehogynem, azt bízza csak ide!
Béla (bepöccenve):
Tudja mit? Mosogatunk kézzel ezután. Ez a gép meg jó lesz tepsitárolónak. Ha nem működik, legalább nem remeg a tetején a mikró.

Narrátor:
Szóval, az ortopédus jóember… Igen kedvesen a fülébe lihegett Bélának – ahogy mustrálta a lábait –, mert lentebb nem bírt hajolni hatalmas pocakjától. Miközben írt egy beutalót a bőrgyógyászatra, átadta Bélának élete egyik legnagyobb bölcsességét is: amelyik láb színesedik, nemcsak dagad, az bizony a bőrgyógyászra tartozik.

Narrátor (kis szünet után):
Újabb két hónap várakozás következett. Ilyenkor persze nagyon lassan telik az idő. A beteg szorong, hogy valamiképp meg ne feledkezzen az előjegyzett dátumról, mert akkor visszakerül a sor végére.
Amikor végre eljött a várva várt nap, nem volt a legcsúnyább állapotban Béla lába, de azért színes és sebes volt imitt-amott. Talán az enyhe dagadástól valamicskét fénylett is a bőr, mert a huszonéves, kikent-kifent Barbie-szőke dokinő – aki csak az asztala másik feléről pillantott Bélára – nem látott semmi rendkívülit. A diskurzus valahogy így folyt:

Béla:
Csókolom a kezét!
Dokinő:
Még csak az kéne… Mondja gyorsan a baját, vagy mutassa!
Béla:
Nem annyira egyszerű a dolog, mert én úgy kerültem ide, hogy az ortopédus…
Dokinő:
Engem nem érdekel a eset ortopéd része!
Béla:
A háziorvosom beküldött először…
Dokinő:
Most a bőrgyógyászaton van, nem a háziorvosnál, azt mondja, ami rám tartozik!
Béla:
Folyamatában szeretném az előzményekkel együtt elmondani, ha engedné, hogy legyen valami támpontja, mivel nagyon régen kezdődött, visszatérő lábproblémáról van szó, amit eddig nem tudtak egyértelműen diagnosztizálni sem, nemhogy gyógyítani, és az idén folyamatosan kiújul. Katonakoromban orbáncnak titulálták, aztán mélyvénás trombózisnak, mostanában pedig keringési elégtelenségként hüledeztek felette. Érdekes módon eddig bőrgyógyászhoz senki sem küldött, kizárólag csak az ortopé…
Dokinő:
A diagnózist bízza csak rám! Mutassa, hol bibis a lába!
Béla:
Nem bibis a lábam, hanem rendszeresen bedagad, majd egy idő után vörös lesz, később szederjes kék. Amikor tombol a betegség, rettenetesen viszket és felhólyagzik, olyan mintha sömör vagy himlő lenne.
Dokinő (az asztal másik oldaláról):
Én nem veszek észre semmi különöset a maga lábán, se sömör, se szederjesség. A sebeket meg gondolom maga kaparta ki, nem stigmák. Annyit látok, hogy gombás a bal nagylábujj körme.
Béla (önérzetesen):
A lábujjamra húsz éves koromban költözködés közben rátettek egy kétmázsás hordozható cserépkályhát hölgyem. Az nem gombás, csak roncsolódott a körömágy, és megvastagodott a köröm. Ami pedig a lábam állapotát illeti, az most éppen gyógyulófélben van. Nem tudtam úgy időzíteni, hogy a vizsgálat időpontjában maximálisan fellángoljon a betegség. Talán azonban így is megnézhetné közelebbről, és el is olvashatná az eddigi vizsgálatokról készült jelentéseket, hátha például a labor eredmények is…
Dokinő (lesett neki):
Mi az hogy hölgyem?! Talán doktornő?!
Béla (konokul):
Úgy vélem hölgyem, ha megfelelően vizsgál, és segít, akkor a szakmai rang igazán megilleti, de ameddig csak folyamatosan a szavamba vág, felülbírál, vitatkozik, és felületesen foglalkozik velem, addig a civil megszólítás jobban idevágó. Egyébként is kellőképpen megtisztelő a höl…
Dokinő (vörösen):
No, akkor kedves uram, mivel én nem látok semmiféle elváltozást az ön lábán, itt befejezettnek tekintem a vizitet. Majd jöjjön akkor, amikor igazán láthatóvá válnak a tünetei. Arra azonban figyeljen, hogy másik orvos rendelésére jelentkezzen be, mert én többet nem akarok találkozni magával.
Béla (csodálkozva):
Kedves öntől, hogy így marasztal és invitál. Azt az egyet azonban árulja el: hogyan tudja kiszámítani a betegség, hogy pontosan akkor mutassa legrondább arcát, amikorra a páciens az időpontot kapja?
Dokinő (még mindig vörösen):
Amikor kiújulnak a problémái, ide kell ülni az ajtó elé, és ha van lehetőség, majd beengedik. Persze amint mondtam, ne az én rendelésemen…
Béla:
Az én véleményem ezzel ellentétben az hölgyem, hogy ön nem válogathat a betegek között, mindegyiket egyformán és türelmesen kell megvizsgálnia, ha szolgálatban van. A beutaltakat lekezelni, elutasítani szerintem nem állhat módjában. Ez egy állami intézmény, én pedig azért pakolom az eü. hozzájárulást harmincöt éve a közös perselybe, hogy legalább végighallgassanak, ha orvoshoz kerülök, és ne a vitatkozáson legyen a hangsúly, hanem a kezelésen. Ezenkívül – tudomásom szerint – a hippokratészi esküje sem engedi meg a gyógyítás megtagadását, a betegelutasítást.
A felvételen sem tájékoztattak még eddig az azonnali „odaülés” lehetőségéről. Közlöm önnel előre, hogy az alkalmazott bánásmód, és a stílus miatti panaszommal a betegjogi képviselőhöz fogok fordulni.
Dokinő (makacs szikrákkal a szemében néz az asszisztensre):
Mégis mit panaszolna? Minden tőlünk telhetőt megteszünk a betegért.
Asszisztensnő ( kezével legyezve magát):
Meleg van nagyon… ilyenkor mindenki feszültebb. Tessék csak ideadni a leleteit!
Béla (elégedetten):
Tessék.
Asszisztensnő (a Dokinőhöz):
–  Már a Szent Fertő Kórházban is járt…
Dokinő (gyorsan elkapva a lelteket):
A májenzim szintek magasak, ez alkoholizmusra utal.
Béla (sértődötten):
–  Nem iszom szeszes italokat, de lehet más oka is – nem? Miért kell egyből a legrosszabbra gondolni?
Dokinő (pökhendin):
Az a legjellemzőbb ilyen emelkedett enzimszinteknél. Májcirrózis a következménye.
Béla (letörten):
–  Néhány éve egy tévedhetetlen kollégája két emelettel fentebb, belenézett a torkomba, és kapásból azt mondta: DAGANAT. Hiába kértem, hogy mondjon B variációt is, nem volt hajlandó rá. A klinikai ultrahangos vizsgálaton viszont eltanácsoltak a biopsziától. Úgy mondták: több kárt tennének, mint hasznot. Végül, hiába jártam vissza a „főgégészhez”, nem vizsgált meg, nem zárta le az esetet, inkább letagadta magát, és átpasszolt a munkatársának, aki ugyan még nem volt főorvos, de nem is beszélt badarságokat. No, ezt csak azért mondom, mert az ilyen ad hoc kinyilatkozások hatalmas törést okozhatnak a betegekben. Én is sok álmatlan éjszakát vergődtem végig, mígnem az akkori háziorvosommal konzultálva, elkeseredésemben kibrusztoltam egy kórházi beutalót.
A kórház fiatal gégespecialistája viszont a másik véglet volt. Felírt egy tábla torokgyulladás elleni, szokásos tablettát, és amikor nem akartam elhinni, hogy ez elegendő kezelés lesz, akkor pszichológust akart rám erőltetni. Nem könnyű lejönni az elkeseredettségről, ha lelketlenül beindítja valaki a beteget.
Nos, a lényeg: beszedtem az első két szem gyógyszert, aztán tettem fel egy jó dús gyógynövénypakolást éjszakára, és másnap már érződött a javulás. Alig telt el három nap, és visszatért a régi életkedvem.
Dokinő (türelmetlenül):
Nem értem, hogy mi köze a lábproblémájának ehhez a történethez.
Béla:
Tulajdonképpen annyi, amennyi az antialkoholistának a májcirrózishoz. Kevés. Érezhető, hogy ön rám akar sütni valamilyen bélyeget, ha már a körömgombát nem sikerült, ezért mondtam el a történetet. De hogy legyen is valami értelme a két hónap várakozásnak erre a vizsgálatra, megmutatnám a mellkasomon pirosló apró dudorokat, amelyek mintha most jóval többen lennének a megszokottnál.
Dokinő (hátradőlve a székében):
Na, mutassa!
Béla (körülnézve):
Hová tehetem az ingemet?
Dokinő:
–  Ahová akarja…
Béla:
Azt gondoltam, van egy fogas...
Asszisztensnő:
Tegye csak ide a széktámlára nyugodtan!
Béla (a szék mellett állva a mellére mutat):
–  Ezekről az apró, pirosló szemölcsökről beszélek.
Dokinő:
Azok kétfélék. Az apró, piros szemölcsök feltehetően haemangiomák, éranyajegyek, míg a szaporodó pirosas kiütések az izzadságtól vannak, gyakran a verejtékmirigy gyulladásából fakadnak, éppen ezért, ha erre hajlamos, célszerű elkerülni a szoros ruhákat.
Béla:
Mennyire más ilyen módon kommunikálni, nem pedig kioktatást, és elutasítást hallgatni.
Dokinő:
Nem én kezdtem el a vitatkozást!


Béla:
De bizony, maga kezdte. Türelmetlenségében le akart darálni egy-két perc alatt, és kellemetlenül viselkedett. Ezt én látom jobban, mert ezzel foglalkozom. Gyakorta figyelem az embereket, és megírom a meglátásaimat. Ön pedig messziről meg tudja különböztetni a kiütést a visszeres anyajegyektől. Mindenki tegye a saját dolgát jóindulatúan, ne pedig egymásnak keresztbe!
Dokinő (kíváncsi tekintettel):
Mi az ön foglalkozása?
Béla (csillogó szemekkel):
Író vagyok!
Dokinő és asszisztensnő (egymásra nézve):
Persze, hogy tesszük a dolgunkat! Reméljük elfelejti az író úr a kezdeti kis affért.
Dokinő (mosolyogva átsétál az asztal túloldalára):
Megemelné a lábát a beteg? Hadd nézzem csak még egyszer!

Narrátor:
Hortobágyi Béla beült a taxijába, és jól megnézte magát a visszapillantó tükörben.
Béla (grimaszolva, eltorzított hangon):
–  Író vagyok, igazi író, vagy inkább költő? Az se rossz tulajdonképpen. Legközelebb újságírónak adom ki magam, és azt mondom: a taxi csak megfigyelőhely, amolyan kis álcabódé, mint a buzgó madarászoknál.
No, persze ez vicc. Csak ne dagadna többé a lábam! Talán meg kellene szívlelnem megboldogult Faludi Gyuri bá’ tanácsát: "Egy férfi ne hordjon zoknit, ha fiatal, ha pedig már elmúlt ötven, akkor azért ne!"


2011. 06. 02.

Jelmagyarázat: * fantázianév.

2011/05/27

A vörös bombázó

Akkoriban így nézhetett ki
Csengeri Attilára estefelé – mihelyt ivott valamicskét – egyből rájött a mehetnék. Ilyenkor gyorsan rendelt egy taxit, és útközben eldöntötte, hogy melyik éjszakai szórakozóhelyet látogatja meg.

Nyugodt, júniusi szombat este volt, kellemesen lehűlt a levegő. Csengeri, a lakásával szemközti étteremből lépegetett hazafelé. A földszinten lakott, így amikor benyitott a vastag falak miatt nyáron is hűvös lakásba, még el sem szívta a cigarettát, amire az étteremből kijövet rágyújtott.
Megborzongott a konyhában. Hirtelen mozdulattal öntött kétujjnyi konyakot egy öblös kristálypohárba, és mohón lehajtotta. Valamivel lassabban újratöltötte a poharat. Elgondolkodott közben, így most többet, úgy háromujjnyit sikerült.
– Nem számít, nem megy kárba, csak pocsékba – húzta el a száját. Pohárral a kezében átsétált a nappaliba, és kinézett a forgalmas utcára.
A Thököly úton közepes volt még a forgalom, meg-megremegett az ablak a villamos és a buszok keltette rezonanciától. Csengeri, az utca felőli ablakokat sohasem nyitotta ki, kizárólag az udvar felől szellőztetett. Csak a konyhán és a lichthófon keresztül engedett be némi levegőt.
Nem igazán bámészkodott sokat, nem szerette a forgalmat, az utcát figyelni. A közértbe is legtöbbször kelletlenül ment át – az út túloldalára, amióta néhány méterrel előtte elütött a megállóból kiinduló busz egy gyalogost. Néha remegett az ina­ – hiába volt autós ember –, mielőtt átvágott volna az úttesten. Megvárta, amíg néhány gyakorlott kamikaze utat tör magának, az izgága autósort fékezésre kényszerítve.  Most, a két pohár borpárlat után persze nem lett volna különösebb önbizalomhiánya, de mindig nem űzhette el remegését a drága itallal. No, persze nem anyagilag esett volna nehezére… Nem volt rosszul eleresztve. Akkoriban minisztereket megszégyenítő jövedelmet kasszírozott. 

Rágyújtott. Bekapcsolta a magnót, hanyatt dőlt a puha, rackabundával letakart kényelmes fotelben, és öntött magának újból.
A méretes hangfalakból áradó hanghullámok szinte masszírozták. Lelazították az agyát is. A felvételen a Beatrice nyomta: „A munkának vége, kijössz a gyárból, Egy vodkától erős vagy és bátor…”
– Milyen vodka? Milyen gyár? Kevés vagy, mint vöröshagymában a proletár öntudat Feró! – próbálta túlordítani a száz wattnyi dübörgést. – Még hogy nyolc óra a munka, meg szórakozás...

Lehalkította a zenét, és felhívta az egyik taxiközpontot. Figyelt rá, hogy ne azt, amelyiknél ő dolgozott másodállásban, hanem minden alkalommal másikat. Nehogy kiismerjék szokásait, és ne lássák az ismerős csapatbeliek túlontúl jókedvűen. Amikor megjött a kocsi, találomra magához vett egy marék papírpénzt, és kisétált a hentes elé a sarokra, ahová mindig is kérte az autót.
Bemondta spanja lakcímét, és a sofőr elé tolta a cigis dobozt. Mindketten pöfékelésbe kezdtek, és lendületes ütemben pattogtak az 1500-as Ladával Ferencváros felé a Hungária krt. hézagos macskakövein.

Loo, a span már behangolt rendesen. Ezt abból látta Attila, hogy barátja hiába kémlelte bőszen az eget, folytak a könnyei, úgy szívta a százas szofit. A füstszűrőjét is.
– Loo… nem változol te semmit, olyan  igazi, szarrágó, proli formád van.
– Mert te persze változol arany barátom!? Te is csak a magad esze után mégy – vágott vissza a kopasz, szeplős zseni.
– Jó-jó, de én legalább nem szívom azt a büdös füstszűrőt. Tessék, itt egy szál malrbi.  No, akár indulhatnánk is... Nézzünk ki a Rómaira a Tóba!

Már sötétedett, amikor kiszállt a két szögesen ellentétes kinézetű fiatalember a taxiból. Attila harmincévesen, jól szituált benyomást keltett, Loo-t viszont – aki nála valójában két évvel fiatalabb volt, de csúnyán kopaszodott, és eléggé szedett vetetten öltözött  – hirtelen akár negyvenes, lepukkant csövingernek is nézhették.
– Nem számít – szívatta Csengeri –, egy százas jattért csak beengednek itt a peremen. A várba viszont nem szívesen mennék veled…

A nagydarab kidobó új alkalmazott lehetett, nem ismerte Attilát. Csengő (így becézték) azért egy ötvenest belegyűrt az ingzsebébe, és mosolyogva mondta:
– A barátomat a Csepel Művekből szedtem fel, egész nap biciklit hegesztett. Nézd el neki, hogy le sem cserélte a megfáradt munkásarcát!
Loo már nem hallotta ezt az élcet, mivel előresietett a mellékhelyiségbe. Feszítette a jó néhány megivott sör, mint aktmodellt a bableves.

A Tó nevű diszkó a kemping és a fürdő között volt középtájon, így turisták, strandolók is beeshettek a törzsvendégeken kívül. Csengő, amikor felfedezett valami új helyet sokáig visszajárt. Beszélgetett, ivott, flörtölt, így a bennszülöttek közül sokan ismerték látásból. Most is egyből lerohanta néhány csaj. Ők abból a garnitúrából valók voltak, akikkel kb. három hete egy közeli, kaszásdűlői lakásban folytatták a bulizást, és addig-addig horgásztak a nappali nagy akváriumában, amíg balszerencsésen összetörték.  A hordónyi víz szétterült a harmadik emeleti panelben. Úgy rémlett, addig igazán remek volt a hangulat, de aztán illett sürgősen lelépni.
Attila nem emlékezett rá, hogy előtte az egyik nőt bevonszolta a félszobába, de most, hogy emlegette a szöszi: „én szóltam, hogy csak a gyerek ágyán ne!” felderengett a dolog.
– Wow, micsoda barbár vagyok, ha iszom! – nézett ártatlanul Csengő a helyes kis szőkeségre. – Erről jut eszembe: mit igyunk lányok és Loo?
– Mi Bloo Lagoon-t kérünk, mint a múltkor, csak hal nélkül – csicseregték a lányok.
– Mi az a blú laguna? – kérdezte Loo.
­ – A Blue Lagoon: 4 cl vodka, 2 cl curacao blue, 1 öntet citromlé. Mindez feltöltve szénsavas limonádéval és megkeverve – segített a pultos, és már vette is elő a poharakat. – Négy lesz?
– Nekem inkább egy Kőbányait – válaszolt gyorsan Loo – nem bírom az émelygős lónyálakat.
Alighogy kitették eléjük az italokat, odatelepedett a bárpulthoz a két csehszlovák csaj, akikkel előző hétvégén kavartak.
– Itt van megint Petró és Sárkó – nyögte ki bambán Loo.  – Ezek mikor mennek már haza?
– Te éheskedtél rájuk a múltkor... én megmondtam, hogy szívósnak tűnnek. Hót kokin hurcolásztál bennünket a "varnyúval" körbe-körbe itt a parton. Valami nyugalmas dugóhelyet kerestél. Amikor én hazamentem taxival, képes voltál utánam hozni őket, és felzavarni legszebb álmomból. Intézd el akkor most őket úri cimborám!
Attila lehúzta az italát. Hódító ábrázattal a szöszihez fordult, és felkérte táncolni. A kis szöszke akkora volt, mint egy macska ülve, de nagyon simult, szinte dorombolt. Nem lehettek rossz emlékei a gyerekágyas barbárkodásról.

Csengő már épp beleélte magát egy új kaszásdűlői küldetésbe, amikor belibbent a tánctérbe egy dekoratív vörös bombázó, legalább öt kan társaságában. Amikor találkozott a tekintetük, érezte: ez nem egy mindennapi eset. Vissza is kísérte a szöszkét a barátnőjéhez, és kihívta Loo-t az előtérbe, aki fellélegzett, hogy nem kell neki lengyelül bájcsevegni a két csehszlovák Lujzával. Loo valamikor udvarolt egy lipántos lengyel nőnek, és egy ideje ittasan az lett a kényszerképzete, hogy érti a szláv nyelveket. Ha pedig még többet ivott, úgy vélte, minden szláv nyelven simán diskurál. Most azonban látszott rajta a megkönnyebbülés.
– Csak nehogy utánunk kiáltson Sárkó, azon a hülye csehszlovák hangján! – motyogta. – Tényleg állat vagyok, ha sokat iszom. Most is van bennem öt ser, de még tisztán látom, hogy milyen csúnyácskák ezek.
– Tudod, ezt mondtam a múltkor,  persze akkor egy láda sörnek megfelelő cefrét ittál össze. Ahogy éppen sikerült – válogatás nélkül, vegyesen. Aztán meg azt hitted, te vagy Niki Lauda.
– Na, mi a stájsz, lökjed! Mért jöttünk ki igazából? – kérdezte Loo kíváncsian.
– Bejött egy csaj néhány manussal. Őket sosem láttam még itt.
– És?
– …és úgy érzem, ez valami szuper.
– Mi szuper? Az, hogy egy csomó mandróval van?
– Nem az… maga a nő!  A kanokat valahogy le kéne koptatni.
– Talán megismételhetnénk a Fekete macskás balhét. Emlékszel, amikor kigyulladt a szemetes, aztán a sok papírzsepi "könnygázt" csinált?
– Az zárt hely volt légkondival, ez meg itt tárva-nyitva. Nem lesz hatása, maximum minket vágnak ki, ha megdőlünk vele.
– Akkor?
– Hát a jó öreg Loo tud éppen egy módszert… Van a brifkómban egy darab szigetelt rézdrót. Gyújtóval kicsit leégetjük a műanyagot a végein, meghajlítjuk, bedugjuk néhány helyen a konnektorba, aztán meglátjuk melyik veri le a hangosítást és a fényeket.
Na, ugye jó a csepeli biciklihegesztő a háznál? Tudom úgyis, így cinkelsz a hátam mögött.
– Loo, ez nagyon pöpec. Ha kihajtják a népet, akkor azt mondjuk, átmegyünk a Zuglóiba, mert ez itt elég tré, és mielőtt magukhoz térnének a lányok, rendelünk két taxit. A négy csajt beültetjük az elsőbe, a másik kocsival mi meg majd kicsit lemaradunk, aztán ügyesen visszafordulunk az első lámpánál.

Loo először a férfi mellékhelyiségben próbálkozott, de azonkívül, hogy odabenn néhányan lebrunyálták egymást a sötétben, egyéb bonyodalom nem történt. Aztán a bárpult melletti hűtőnél észrevett egy elosztót, ami telitalálat lett. Elsötétült a teljes tánctér, visongtak a csajok, élesen füttyögettek a pasik.
Kitereltek mindenkit. Szinte tökéletesen, terv szerint alakult az akció. Amikor Attila és Loo beszálltak a második taxiba, az épület előtt beszélgető vörös bombázó akaratos szemeiben mintha csalódott szikra villant volna, de azért megeresztett egy gyenge mosolyt, és integetett – csak úgy finoman, csuklóból.


II. rész


Tánc a discoban
Attila előre kifizette a taxikat, mindkét sofőrnek adott egy-egy ezrest. Ez akkoriban nagyjából egy napi munkabérnek felelt meg.  Amikor kiértek a Szentendrei útra, szólt a pilótának, hogy nem muszáj annyira taposni a jobbost, és lehetőleg már az első lámpánál maradjanak le.
A taxis ragaszkodott a szabályos visszaforduláshoz, ezért csak a felüljáró alatt pördültek meg. 

Vigyorogva szálltak ki a kocsiból a diszkó előtt, ahol már addigra megtalálták a zárlatot, és újra dübörgött a zene.
– Jól ellesznek a csajok egymással – tört ki Loo-ból a röhögés.
– Vannak Zuglóban is kanos pasik, nem fogunk nekik sokáig hiányozni – állapította meg elmélázva Attila.
Benn a teremben épp váltott a DJ, és a Queentől a Bohemian Rhapsody c. számot játszotta.
Loo kért egy sört, és leült a  táncparkettel szemben. Attila állva maradt, és a vörös hajú lányt szuggerálta tekintetével. A fiatal lány az egyik farmerszerkós sráccal lötyögött. A társaság többi tagja – akikkel érkezett –  egy közeli asztalnál iszogatott. Vidám fickóknak néznek ki.
Nem olyan mucsai fajták, akik egyből odavágnak – állapította meg Csengő.
A vörös bombázó vonzotta a tekintetét. Amikor odafordult és rámosolygott, mintha meglepetést vélt volna felcsillanni a szemében, vagy valami olyasmit:
– No, ugye csak visszajöttél drágaságom!
Csengő nem gondolkodott, odalépett
egyből és lekérte. A farmerszerkós gyerek úgy adta át a fiatal szépséget, mint kereskedő a finom kelmét, még meg is hajolt.
– Mi történik itt? – kérdezte magától Attila. – Olyan, mintha álmodnék. Minden sikerül.
Óvatosan átkarolta a lányt, és bizonytalanul lassúzni kezdett.
A vörös démon viszont rögtön hozzátapadt, és szinte vezette. Röpültek, keringtek a félhomályban, miközben Freddie Mercury váteszként harsogta:

„Is this the real life?
Is this just fantasy?
Caught in a landslide
No escape from reality
Open your eyes
Look up to the skies and see…”

Csengő azon vette észre magát, hogy lehunyta a szemét, úgy beleszédült a helyzet hangulatába. Szinte erőszakot kellett alkalmaznia, hogy visszatérjen az „álomból”, és ránézzen a lányra. Borzongással töltötte el, amit látott. Ez a nő maga a megtestesült mese, a feszültségmentes, nyugodt, felszabadult, derűs kellem. Ez a helyzet pedig egy pazar idill, egy illatos csoda, egy sosem volt gyönyör…
Merészen belenézett a lány szemébe, lépdeltek még néhányat, aztán egy maratoni csókkal mutatkoztak be.
Attila arra eszmélt, hogy a vészharang kongani kezd a fejében:
– Mit szólhat ehhez az öt kannibál? Nehogy lerágják a fejem vacsorára! – futott át rajta az aggodalom, és elhúzódott a lánytól.
A lány szinte olvasott a gondolataiban, és visszabújt hozzá.
– Ezek csak barátok – suttogta a fülébe.
– Hihetetlen, ez valóság? Biztos, nem álom? – súgta vissza Csengő.
A lány válasz helyett újra megcsókolta. Összefonódva támolyogtak a következő számon keresztül, és még akkor sem engedték el egymást, amikor már a második gyors szám pörgött.
Végül a bárpulthoz sasszéztak, és kifulladva kértek egy italt. Lihegve szürcsöltek bele mindketten a martiniba. Attila izgatottan kínálta meg a lányt cigarettával. Úgy érezte, magához kell kötnie minden eszközzel, nehogy suhintson a varázspálcás tündér, és vége legyen a látomásnak.
– Hogy hívnak? – kérdezte meg váratlanul, mintegy bizonyítékot keresve a valósághoz.
– Klaudia vagyok – felelte a lány. Nyáron itt lakom a parton.
– Még soha sem volt ilyen nevű barátnőm – szaladt ki Attila száján. – Én Attila vagyok, de szólíthatsz Csengőnek, Gongnak vagy akár Harangnak is, nem bánom, csak azt ne mondd, hogy fekete seggű.
– Jó… rendben – kacagott fel a lány. – Máris a barátnőd vagyok, úgy gondolod?
– Szeretném azt hinni... és azt is, hogy nem vagyok berúgva, ez a valóság. Annyira szép vagy, kedves és…
A lány befogta a száját a sajátjával, és a nyelvével átpréselt egy kortynyi martinit. Egy újabb, szinte véget nem érő csókba zuhantak.
Attila bontakozott ki óvatosan az ölelésből.
– Pillanatra magadra hagyhatlak? Pisilnem kell.
– Nem engedlek! – mondta szigorúan a lány. – Meglógsz itt nekem… Apropó, az előző garnitúra csajt hová ástátok el?
– Elvitte őket a taxi Pestre.
– Ti meg útközben leléceltetek. Mondhatom szép dolog!
– Mondhatod. Amikor megláttalak, rögtön így terveztem el a dolgot.
Attila elindult a mellékhelyiség felé, a lány azonban nem tágított mellőle. Fogta, simogatta, becézgette, ölelte.
Csengő benyitott a mosdóba, ahol – meglepetésére – teljesen sötét volt. Nyomkodta a kapcsolókat, és csak néhány pillanat múlva esett le neki, hogy Loo itt is zárlatot csinált.
– A mosdó biztosítékait nem találták a táblán valószínűleg, vagy nem is érdekelte a személyzetet – motyogta. – Engedj el egy pillanatra, amíg elintézem a dolgom! – szólt rá a lányra.
– Elengedlek, de nem tágítok, itt leszek az ajtóban, úgysem tudsz megszökni.

Loo, ahogy figyelte a fejleményeket, egyre csak gyűlt benne a méreg. Rádöbbent, hogy kár volt elpaterolni a négy nőt, mert hiába meresztette a szemét, egyetlen szabad prédát sem látott. Kezdett unatkozni, miközben az irigység is kínozta. El kellett ismernie: ilyen jó csajt messziről is ritkán látott, mint ez a bögyös, vörös maca. Ez egy igazi bombázó, szögezte le magában, ahogy követte a mosdó felé távozó, ölelkező párt.
A beszűrődő gyér fényben még éppen látta, amint a lány bement Csengővel a férfiszakaszba. Megfordult, becsukta a mosdóajtót, és hirtelen elhatározással kiment az előtérbe. Rágyújtás közben érett meg benne az elhatározás:
– Mindjárt adok én neked Csengő proletár arcú biciklihegesztőt, meg szarrágó füstszűrőszipkázót! A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Megveregette a bejárat előtt álló nagy benga beengedős vállát, és felnézett az égre, mert csípte a szemét a tövig szívott cigaretta füstje.
–  Benézhetnél barátom a klóba!  Baromi sötétség van, és bemennek a csajok a fiúk után, a másik meg nem tudja rendesen a dolgát végezni.
– Ez komoly, ember?
– Persze, az előbb akartam brunzolni, de ki is fordultam.
– Na, megnézem, azt úgy kib@szom onnan mindet!

Attila megmosta a kezét, és  tapsikolt, hogy száradjon.  A lány hirtelen rontott rá, szorosan magához húzta.
– Töröld a ruhámba, úgyis melegem van!
Csengő azonnal megtalálta a legkézreesőbb felületet e célra – a lány fenekén. Azonmód egymásnak estek, behátrálva a sarokba. Újra rájuk zuhant az elvarázsolt érzés, a meseszerű mámor. Amit elképzeltek, azt egyből meg is akarták tenni. Tépték, cibálták a ruháikat, rágták, csókolták egymást, ahol érték.


III. rész



A besúgó bosszúja
Amikor betoppant a kidobó, Attila már az ölében  tartotta párját, és úgy érezte kettejüké a világ.
A nagy melák biztos mozdulattal lökte szét őket,  a lányt hajánál, őt pedig karjánál fogva ráncigálta kifelé. Attilának sikerült felhúzni a nadrágját, és becsatolni az övét. Így már nem volt annyira kiszolgáltatott helyzetben. Próbált szabadulni, összevissza kapálódzott, de a kidobó erősen tartotta. A nagy erős ember az előtérben elengedte a lány haját, és lökdöste maga előtt kifelé. Amikor kiértek  Csengő kapott egy jól irányzott fenéken rúgást, ami még az agyába is felszúrt. A lányt „csak” kilökte a marcona vadember, de így is elég rosszul esett, lehorzsolta a bőrét.
Az ajtó előtt Loo cigarettázott, szokás szerint kémlelte az eget. Folyt megint a könnye, de most nem a füst csípte.
– Ekkora lyukrúgást aranycimborám… Ne haragudj, de ezt nem lehet kibírni röhögés nélkül.
Attila feltápászkodott és felsegítette a lányt. Villámcsapásként futott végig rajta az ideg, amikor meglátta, hogy vérzik Klau könyöke.
Akár egy háborodott, úgy rohant rá a kidobóra, és távolból indítva belerúgott a combjába. A nagy erős embert váratlanul érte a rúgás és odakapott. Csengő lábát azonban nem érte el. Attila fejjel esett a melák mellének, és  minden erejét összeszedve elengedett egy hatalmas, kaszáló ütést, amibe a kidobóember remekül belehajolt.
Elhomályosult előtte a világ, hitetlenkedve bámult Attilára. Tulajdonképpen összeroppant az orra, és óriáskígyószerű vérpatak csordult le az álláról az övvonala felé.
Csengő érezte az ütés pillanatában, hogy reccsent a kezében a csont. Arra is rájött – rövid csodálkozás után – , hogyha most nem rohan el, akkor valószínűleg agyoncsapja a nagy benga.
Nagyjából egyszerre rugaszkodtak el, ám a kidobó nem látott rendesen, így néhányszor eltévedt a bokrok között üldözés közben. Attila végül már csak szlalomozott, cselezett és zrikálta  a nagy erőst, aki egyre többször esett el.  Úgy öt perc rohangálás – macska-egér játék – után a kidobó kifulladt, visszament az épületbe telefonálni. Kihívta a rendőröket.

Attila valamelyest megnyugodva, egyből a lányt kereste. Klau azonban – kihasználva a melák távollétét – bement a táskájáért, és rendbe tenni a sérült kezét.
Nem mert visszamenni az épületbe, nem tudta, hol van épp a kidobó, ezért Loo-t kérte meg, hogy keresse meg a lányt. 
Alig telt el két perc, megérkezett egy rendőrautó. Biztos, valahol a parton bóklászhattak. Attila beállt a bokrok közé, és amikor a rendőrök bementek a diszkóba, eloldalgott. A kidobó hiába mutogatott kifelé, már semmit nem láttak a yardok. Beszélni meg… hát azt nem igazán tudott.

Loo, amikor észrevette a villogó fényt, kíváncsiskodva az ablakhoz ment és látta, amint Csengő meglép a kemping irányába.
– No, ez se jön már vissza, vagy ha mégis, akkor bevarrják a zsaruk – gondolta.
Hirtelen ötlettel leült a bárpulthoz Klau mellé, aki egy nedves zsebkendővel törölgette a sebét.
– Ugye, hogy milyen gyorsan elromolhat minden, ami szépen indul? – fordult a lányhoz. – Attila azt mondta, vigyázzak rád, pátyolgassalak, mert ő nem jöhet vissza. Kinn vannak a jagellók.
A lány szemében összefolyt a könny és ruhájára cseppent. Loo simogatni kezdte a karját, majd a haját.
–  Megvigasztallak én drágaságom! – mondta sóváran a felajzott férfi, miközben mohón megmarkolta a lány mellét, és belecsókolt a fülébe.
Klau meglódított táskájával fejbe vágta Loo-t, majd alaposan kikarmolta a képét.
– Hogy lehetsz ilyen gusztustalan görény, ilyen hazug állat!? Van pofád hízelegni, meg tapogatni? A srácok látták, hogy te dumáltál a kidobóval, mielőtt utánunk jött a mosdóba. Mi vagy te? Talán besúgó, spicli vagy ügynök? Ennyi becsület, és igazmondás szorult csak beléd? Tűnjél innen, mert idehívom a barátaimat!

Loo megszégyenülten, égő arccal indult el hazafelé. A kidobó valamit mondani akart, amikor az előtérbe ért, de nem lehetett érteni. A rendőrök megkérdezték:
– Ez a kopasz volt az?
– Nem – ingatta a fejét vízszintesen a véres képű melák.

Attila nem ment többet a Tóba. Loo viszont hébe-hóba még benézett  – sosem lehet tudni jeligére.  Ilyenkor a kedvenc mondatát mormolgatta:
 – A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Nem látta azonban többé arrafelé a lányt, csak huszon-egynéhány év elteltével találkoztak véletlenül a belvárosban.

Az Opera környékén bóklászott a rábízott két apró kutyával, amikor egy attraktív hölgyre lett figyelmes, aki éppen leparkolt a terepjárójával.
– Kellemes bige, és milyen flancos a verdája – nyugtázta kikerekedett szemekkel. Már majdnem legyintett egyet, amikor bizsergető érzés töltötte el: több szálon is felismerni vélte a szőke nőt. Nem lehet más, mint a hajdani vörös bombázó, aki a nyolcvanas évek végén megszégyenítette, kioktatta és kikarmolta a diszkóban. Mostanság pedig gyakran szerepel a tévében. Igazán befutott személy lett. Talán, ha nem látja újra élőben, nem kerül hozzá ennyire közel, nem érzi tisztán az illatát, akkor örökre feledésbe merül a régi, megalázó emlék.

Körbejárta a pöpec verdát. Először valami kisstílű csínyre gondolt, hogy megkarcolja a fényezést, vagy leengedi a kocsi kerekeit, esetleg filccel firkál rá valami obszcén szöveget, de akkor a műszerfalon feltűnt egy kéklő rokkant igazolvány.
– Nofene! Ez már azért durva. Tízmilliós dzsipre futja a kisasszonynak, parkolójegyre meg nem?
Kinyitotta brifkóját, amiben – a szigetelt rézdrót mellett – ott lapult egy kis fényképezőgép.
Egy kattintás innen, egy onnan…
– Még fizethet is érte valamelyik újság – derült fel Loo szeplős ügynökarca. – Még hogy én lennék a gusztustalan görény, a hazug állat!? Majd meglátjuk, te ki vagy igazából kis húsom. Megtudjuk az újságokból, mit találsz ki, amikor majd kikérdeznek a nyomingerek.

Másnap már meg is jelent a kép az egyik bulvárlapban. Különös módon a rendőrség  azonnal lecsapott. Éppen ilyen esetekre elrendelt razzia volt, így nem hagyhatták figyelmen kívül ezt az ügyet sem.

Loo, a reggeli kávéját szürcsölgette a lepukkant, terézvárosi büfében. Belelapozott a locsi-fecsi pultosnő újságjába, s rögtön rálelt a hírre, amire már napok óta várt:
„Amikor becsukta kocsija ajtaját, édesanyja rokkantkártyája kiesett a napellenző zsebéből, így került a műszerfalra – információink szerint ezt állította a színésznő, amikor botrányos parkolása miatt kihallgatták.”
– Nocsak, nocsak Klaudia! – dűlt hátra kárörvendően mosolyogva Loo.
– Hogy mondod szívem? – kérdezte a büfés nő.
Loo elnyomta a tövig szívott csikket. Csillogó szemekkel felnézett a plafonra, úgy kérdezte:
– Mi a hasonló a nőkben és a parkolóhelyekben?
– Nem tudom, mondjad!
­– Mindegyik normális foglalt. Ha találsz egy szabadot, az vagy fizetős vagy rokkant.
– Mondasz valamit tökikém, mondasz valamit – kacarászott a büfés nő, és kivette a férfi kezéből az újságot.
– Hadd nézzem csak én is! – te meg elvihetnéd a kutyikákat sétálni, hátha találsz magadnak megint valami finom kis fotótémát.



A szerző alibi megjegyzése:
Ez a történet a képzelet szüleménye. Ha valamely részletében mégis hasonlítana a valóságra vagy létező személyekre, az csakis a véletlennek tudható be.




2011/04/09

Roppant kicsi a világ

Dobozba zárt lélek
Általában akkor lepődünk meg alaposan, amikor olyan dolgok történnek, amelyekre egyáltalán nem számítunk.
A logikus ember azonban – korosodva – körülhatárolja a lehetőségeket, felméri az esélyeket, mérlegeli a körülményeket, s ezáltal nagyrészt elébe megy a dolgoknak, másrészt biztonságosan elsáncolja magát. A legfelkészültebb, ún. „tutistákat” állítólag már semmi sem tudja igazán meglepni.
Persze én azért még nem vagyok teljesen felkészült meglepetésirtó specialista, vagy pedig néha annyira megmagyarázhatatlan, félelmetes dolgok történnek meg velem, hogy igazán illik hébe-hóba meghökkennem.

Amikor beszorítok egy darab vasidomot két anyag közé, és lenyúlok a hegesztőpajzsért a létráról, leszédülhet onnan a stabilnak tűnő fekvésű zártszelvény. Ez nem meglepő – mondhatni: erre számíthat a „zember”. Az sem meglepő, hogyha alátámasztom a fűrészelendő vasat, nem tud lehajolni, hiába vágtam már át jórészt. Így nem is vehetem észre nagy ügybuzgóságomban, mikor kell lassítani a lendületes fűrésztempót. Természetes tehát, hogy a mutatóujjamat belevágom a satuba, mikor hirtelen átharap a fűrészlap. Tudom már ezt is előre, de nem veszem komolyan magam. Elhessegetem a belső figyelmeztetést, mondhatni felülbírálom az első jelzőrendszerem. Ezután nem csodálkozhatom, ha visszahajlik a körmöm, és lesz egy szép csinos véraláfutásom, amiből – jó esetben – néhány csepp vér is elcseppen. Mit nekem! Szamuráj dolog, csak kibírom valahogy.

Még a nyáron, azon sem lepődtem meg különösebben, amikor a ház előtt belestem a szennyvízaknába. Valamiféle sztoikus nyugalommal állapítottam meg, hogy így jártam. Ilyen az aknafedelek természete. Néha kibillennek egyensúlyukból, és beborulnak terhükkel, ha véletlenül nem jó helyre illeszti a „zember” a súlypontját.
Megúsztam, az a lényeg. Természetesen közben azért pergett vadul a film. Szinte öt percnek tűnt a röpke időpillanat. Ezalatt navigáltam ám magam veszettül, hogy lehető legkevesebb sérülést szedjek össze, és az egyik lábam kinn maradjon a szárazon. Megúsztam… Persze a nadrág rendesen leszakadt rólam. Legalább két hétig húztam a bal lábam, és minden mozdulatra fájdalmasan feszült a csípőm.

Nos, a beszorított vasdarab: naná, hogy a fejemre esett. Szerencsére egy ideje már – korosodván – legalább a koszos munkához felveszek egy baseball sapekot, úgyhogy csak mosolyogtam ezen az apró csínyen:
– Te kis vacak, ez nem jött össze, ezt most jól elk… Hasonlóképp, ahogy isteni Ferink emlegette anno többes szám első személyben Öszödön.
Már-már lehiggadtam, amikor egyszerre csak véletlen rátévedt a szemem a fal mellett húzódó – nemrégiben, fáradságos munkával szerelt – ötrétegű, svájci műanyag vízvezetékre, s ekkor már igen közel kerültem az igazi meglepődéshez. A kis sutyi vasdarab a fejemről lepattanva ugyanis ezt találta el, és a cső úgy hajlott le, mint ama kéttámaszú tartó, amelyet rosszul méretezett hajlításra a statikus. Vizsgálgattam a jelenséget (mert miért ne tettem volna?), pár pillanatig értetlenül csóváltam a még enyhén lüktető bucimat, ám hirtelen rádöbbentem: ideje szaladni. Muszáj lesz rögvest elzárni a nyomást, mert a svájci cső rohamosan kezdett spriccelni.
Természetesen – úgy igazán –, azért én sem ijedek meg – mint a tutisták. Mondhatni, erre is számítottam. Persze, hogy éreztem előre, miután egy csavarhúzóval „éppenhogycsak” megkapargattam a sérülésnyomot.

Van olyan faramuci helyzet a létrán kepesztve, amikor nem esik kézre a hegesztés. Ilyenkor a „zember” nem tud profi munkát végezni, inkább csak sacconometrikusan alkot. A fejbeállásokra most hadd ne kelljen részletesen kitérnem, mert azért imígy-amúgy próbálja a „zember” követni, mit is kutyulgat (elektróda nevű) pálcájával.
No, szóval, ahogy oldalról nézek az anyag alá, és húzom az ívet, egyszerre pattogni kezd a cunder, mintha csak nátriumba kaptam volna.
– Semmi ez egy szamurájnak! – űzöm el az óvatosságomat –, átvágom én magam ezen a dagonyán. Persze, hogy át, de azért mégis ledobom fürgén a kesztyűt, és belekapok a fülembe, mert érezhetően ott gurulgál benne a tüzes vas, és borzalmasan sistereg az égő bőr.
Olyan lehetek néha – sejtem –, mint a perzselt malac, vagy esetleg az énekes Vazul. Éneklés… azt inkább hagyjuk. Emberfia nem volt még, aki felismerte volna, hogy melyik dallamot fütyülöm. Hát akkor a nótázás?
No, nem is szoktam erőltetni a kádban, de még szorgos munka közben sem, mint az átlag, rendes népek.
Azt persze rögtön megvizsgáltam, hogy hallok-e a bal fülemre. Befogtam a másikat, és beindítottam a flexszet.
– Ó, hát minden rendben – állapítottam meg, amikor belevág a vasba, azt jól hallom.

A különös dolog – ami végül is meg tudott lepni – a következő:
Lomtalanítás lévén, – szétnéztem a külső garázsban. Emlékeztem, hogy már tavaly is kutakodtam ott, a feltornyozott dobozokban, de akkor csak felületesen skubiztam tartalmukat. Földim megfenyegetett:
– Az mind tabu. Majd megkapja valamikor őket a gazdájuk, és azt csinál vele, amit akar.
Persze az is lehet, hogy ezt már három éve mondta… Mindenesetre most elszántan belenéztem a dobozokba. Rengeteg jegyzetet, könyvet találtam, és azonmód elcsábított a pakolástól, a még izgalmasabb tudásszerzés. Beleolvastam orosz nyelvű gépkönyvekbe is. Elismerően csettintettem: ez lehet a kőkemény mazochizmus-leninizmus, oroszul tanulni harckocsiszerelést.
Tovább kíváncsiskodva (már szinte olyannak éreztem magam, mint a Jacques Perry regényében Gilles Laborde, az ötvenes agglegény, egyetemi tanár, aki az ismeretlen szigeten Laurent Mattius holmijában turkál) egy fura szerkezetre leltem, ami elektromos dugaszolóaljzattal volt ellátva, és csappantyús fedéllel lezárható, azbesztozott mélyedést alakítottak ki benne. A fura, kis kályhára emlékeztető berendezés mellett, régi papírzacskókban érdekes színű porokat, más staniclikben pedig mindenféle formájú kivágott rézlemezeket találtam. A rejtély kulcsát (hogy mindez mire való) egy hajdani, kitüntetéseknek rendszeresített tárolódoboz felnyitása adta a kezembe, amikor kivettem a sok-sok éve benne lapuló medálokat.
Tűzzománc… Egyszer mesélt erről Földim, fiatalon foglalkozott vele. Szépen visszacsomagoltam mindet, és felraktam a fűnyíróból aznap eszkábált kiskocsira.
Gondoltam, van még itt több hasznavehető régi emlék is. Így aztán sietősen tovább kotorásztam a dobozokban.
A második kartonban rajzokra, tervekre leltem. Úgy véltem, hogy ezek mind Földim munkái. Alóluk számos stósz régi irat és levél került elő, amelyeken szintén Földim neve szerepelt.
A „fontos emlékeket” gondosan különválogattam a tankos cuccoktól, és felpakoltam a kiskocsira.

Válogatás közben jócskán beesteledett. Nehogy rám támadjanak a guberálók a nagy semmiért, futott át rajtam a szorongás, ahogy húztam a kocsit a kinti garázsból a lakás felé.

Nagyjából megmosakodtam a poros foglalatosság után, és bemutattam Földimnek a föllelt „kincseket”. Tudat alatt persze már az munkálkodott bennem, hogy ezektől a porfogóktól jó lenne azonmód megszabadulni.
Földim rendkívül örült a tűzzománcozó készletnek, és rögtön el is rakatta velem biztos helyre. Addig ő szelektálta a régi paksamétákat. Sok olyan iratra lelt, ami felelevenítette a már hézagosan elmesélt történeteit.
Az egyik hivatalos borítékban még egy kinevezést is lapult arról, hogy 1978-ban a vállalati újság szerkesztőségébe kiemelte az én Földimet a kedves góré elvtárs. Vááá… de baró!

Egyszerre csak Földim kezébe kerültek a megfakult tervrajzok. Mögé álltam, úgy gusztáltuk, hogy mivel foglalkozott annak idején. Én is magam elé képzeltem a fiatalkoromban szerkesztett motor-, váltó-, kuplung-, diffimetszeteket és a méretezéseket. Soha nem tudnám már azokat újracsinálni, pedig milyen jó kezem volt hozzá… Dobogós voltam műszaki rajzból az évfolyamban.

Ahogy felnéztem gondolataimból, Földim épp egy megsárgult, valamikori műhelybővítés tervéről olvasta hüledezve az adatokat: Balogh János Kunvár, Bazsalikom út 19. sz.
– Ez hogy került ide?
No, ekkor lepődtem meg én borzasztóan – még a hátam is borsókázott –, mivel ez a tervrajz az Atomróka c. írásomban szerepelő műhelyé volt, amit Balogh Jancsival közösen – az elbeszélés szerint – levegőbe röpítettünk.
Hát, ilyen kicsi a világ…

Földimet 2006 óta ismerem, ő sohasem járt azelőtt Kunváron, és az Atomrókáról is csak tőlem hallott. Én pedig 1980 óta nem találkoztam, nem is beszéltem Balogh Jancsival – még telefonon sem…
Most pedig itt a tervrajz... Azé a garázsé, ahol fiatalkorunkban Rókával együtt vandálkodtunk. Akárhogy is nézek ki a fejemből, akármilyen hihetetlennek is tartom, ez a megsárgult engedélyezési terv mégiscsak Földim munkái közül került elő.
Lehet, hogy az ilyesmi (nevezzük véletlennek) még a legfelkészültebb profikat, a kemény tutistákat is megrendítené?



2010. november 9.

2011/04/01

Atomróka

Véres like
Balogh Jancsi kis satnya ember volt, nagy dumával, horgas orral és vörös hajjal. Mindenki csak Atomrókának nevezte, amióta Pakson dolgozott az erőműben.
Jani egy hetet bulcsázott a cégnél, utána ugyanannyi ideig otthon fusizott a műhelyében. Sokszor hozott autót a munkatársaitól és pesti ismerőseitől. Ilyenkor bemutatta a verdákat a „közönségnek”, az utcabeliek előtt fitogtatta kaszkadőr képességeit.
Néha azonban nem jött össze a dolog, olyankor előfordult, hogy az addig hibátlan oldalát is meg kellett ütni és fújni az autónak.

Épp egy érett nagypolákot trancsírozott, amikor beléptem hozzá a műhelybe.
– Szeva' Janikám! – hogy állsz melóval? Lenne egy sürgős lakatolásom a Renault-n.
– Ki vagy? – kérdezte hunyorogva Balogh a polák alól.
Szemébe világított a stekklámpa. A körvonalaimat látta csak, és mivel csörömpölt a lemezvágó olló, a hangom sem ismerte fel.
– Lemászok az aknába! – ordítottam.
Az Atomróka a kocsi küszöbét vágta. A poláknál ez gyártási hiba, mivel hidegen húzták a lemezt, ezzel rendesen torzult a kristályszerkezet, és így könnyen bediffundált a levegő oxigénje a kezeletlen lemezbelsőbe. Hiába ápolták kívül, festhették akármivel, egyszer csak berúgta az oldalát a gyanútlan tulaj, amikor például épp a havat akarta leverni cipőjéről.

Jancsi szája a füléig ért – szó szerint –, ahogy meglátott. Tökéletes csúzliszája volt. Mosolyát néhány aranyfoga tette feltűnően impozánssá.
– Szia, kedves kolléga úr! – duruzsolta vidáman, amikor kikapcsolta a lemezvágót. Jó, hogy jössz, már rozsdát köpök itt lenn. Menjünk ki, igyunk meg egy sört!

Rókával valamikor egy vállalatnál dolgoztam, ő volt a garázsmester, én pedig a gépkocsielőadó.
Csodálatos együttműködés volt a kettőnké. Pláne, amikor már kimentek a sofőrök dolgozni. Ráültünk valamelyik tetszetős járgányra, és versenyt rendeztünk a telephely hátsó traktusában. Én gyakorta a raj-GAZ-t, vagy a csőrös ZIL-t választottam. A Róka pedig legtöbbször egy rakodógéppel üldözött. Jó volt odataposni a jobbszélsőnek, mert őrülten csattogtatta a Frakk, vagy a Weimar típusú rönkfogós rakodógép villáit. Egy alkalommal U-650-es erőgépbe ugrottam be, ami műhelymunkára várt. Balogh homokot fröcskölve tört utánam a mosó irányába a rakodógéppel. A hatalmas körmös gumik széles csíkban dobálták hátra a talajt. Már épp meg akartam a magas mosórámpa körül fordulni (a Frakk nehezebben, nagyobb íven fordul, így itt elszórakozhattam volna Janival), amikor váratlanul bedadogott a motor, lelevegősödött az üzemanyagrendszer. Balogh fékezés nélkül jött nekem oldalról, és nekilökött a mosó betonjának. A traktor átdőlt a nagykeréken, rá a rámpára. Keresztben felfeküdt ott szépen, mint amit az űrből pottyantottak oda. Róka túlságosan nem rettent meg a látványtól. Alighogy kimásztam a gépből, elkapta a rakodógép villájával a traktor bukócsövét, és visszarántotta az útra a szerkezetet. Nekem persze nem tetszett a dolog, mert jól megütöttem a vállam és a térdem. Atom Jankó viszont lázba jött. Mutogatott, hogy üljek másik gépre, aztán folytassuk.
– Persze, te vaddisznó! – kiáltottam felé. Nem volt még elég, hogy fellöktél? – azzal elindultam vissza az irodába.
Jancsi, keményen odalépett a rakodógépnek, ágaskodva indult el a tópart felé, ami a telep természetes határvonala volt nyugati irányban. Annyira benne volt a száguldás, a játék izgatott vágya, hogy sokkal beljebb merészkedett a tóba, mint ahogy előtte bármikor tette. A nagy méretű gumik épp, hogy kilátszottak a vízből, bőgött a motor. A fülke felett kivezetett csövön szétáradó kipufogófüst elhomályosította a környéket. Kövér gázzal rohangált a – homokos part menti – sekély vízben. Egyszerre azonban eltűnt a gép jobb eleje, egy gödörbe eshetett a kerék. Szinte meg sem érkeztem lepődni, amikor egy borzalmas durranást követően, hatalmas víztömeggel kirepült a partra a nagydarab rakodógép. Az ajtó kiszakadt. Láttam, ahogy Róka úszik a levegőben, – forog, kalimpál, amíg végül a régi istálló nádtetejében lyukat szakítva, ordítva el nem tűnik a padláson.

Kezdtek gyülekezni az emberek. A robbanásra sokan összeszaladtak, és ijedten kérdezősködtek: mi volt az...? Jobbnak véltem, ha magyarázkodás helyett előbb Jancsit keressük. Felmásztam néhány emberrel a hodály padlására, és a félhomályban szólongattuk a „repülő rókát”. Szerencsére a beszakadt nád nagyot fogott rajta, a padlást nem törte át, ott feküdt nyöszörögve a lyuk közelében egy kupac ócska zsákon.
– Te Balogh, neked csak megszületni volt nehéz – szóltam hozzá finoman, nehogy megsértsem, amikor már láttam, hogy egészen egyben van. Fel tudsz állni?
– Azt hiszem menni fog – válaszolta Róka. Kurva nagyot repültem pedig.
– Ja-ja, te szerencsés. Nem mentem még be az irodába, láttam, ahogy pörögtél a levegőben. Mi lehetett a gödörben?
Róka, aki mindenben tájékozott volt, akár napi, akár történelmi távlatokról volt szó, már lökte is:
– Ez egy lehorgonyzott 1944-beli M-akna volt – az tuti, közel kétszáz kilós. Szerencse, hogy a Frakk alváza felfogta a robbanás erejét, de rendesen el is dobta a nagy dromedárt.

Ezek a néhányéves emlékképek jártak még az eszemben, amikor a Róka - két hideg sört kerítve - tologatni kezdett a kerti asztal felé.
– Mi van veled? – régen láttalak. Jöhetnél hozzánk dolgozni, aztán meg itt maszekolnánk. Nézd meg, most is itt van három autó.
Szerettem volna azt mondani neki:
– Persze, Janikám! – aztán repül majd velünk a paksi cég is… de inkább mást feleltem:
Hát, ez gond Janikám, mert az én verdám is padlón van. Azért jöttem, merthogy ki kellene kalapálni néhol.
– Mit csináltál vele?
– Nem egyszerű a történet...

Icával már megint a régi benzinkút mögött csináltuk a kocsiban. Járt alapjáraton az autó, ment a fűtés, lábam a fékpedálon, s a dinamó meg – tudod – semmit nem tölt alacsony fordulaton. Nem csoda, hogy lemerült az akkumulátor.
Szóval ott vagyunk kimelegedve, az akku meg káo, úgyhogy egyből meg akartam oldani a helyzetet. Tartottam Icának egy gyors vezetéselméleti oktatást, majd megtoltam egyedül a kocsit. Be is indult, de szegény lány utána a gázra lépett. Nem a féket és a kuplungot nyomta, ahogy okítottam. Az autó keményen beleállt a szemközti, jó mély árokba, mint egy…
– Mint egy M-13UK 132 mm-es rakéta – segített ki Jani.
– Igen, pont úgy Róka – nagyon vágod te ezeket.
– Na, és a lány?
– Nem lett különösebb baja, csak az orrát verte bele a kormányba, az vérezgetett valamicskét.
– Mivel húztad ki onnan?
– Jött egy Zil-es, és segített. Gondolom, ő volt az is, aki belesett a hátsó szélvédőn többször, amikor még „beszélgettünk”.
– Na, lássuk a medvét, a műveteket! Aztán majd mondom az ajánlatom.


Figyelj ide kedves barátom! – szólalt meg végre az Atomróka a nagy spekulálás után. Ma hozok még két autót, de a jövő héten is itthon leszek. Ha jó neked, akkor ezen a héten dolgozol velem, a Renault-t pedig megcsináljuk a jövő héten.
– Más ajánlat Janikám?
– Ez az egy változat működik, a többit nem is mondom.

Így aztán elkezdődött hihetetlen vállalkozásom az Atomrókával.
Először a nagypolákot foltoztuk ki. Tettünk rá két új küszöböt, és a sárvédőíveket hegesztettük. Szépen haladt a meló, jól összedolgoztunk.

A műhelybe bejárt pár részeges csavargó. Sepregetek, kihordták a szemetet néha, amit Jani néhány sörrel hálált meg. Volt köztük egy Pocok nevű, aki nyugodtan lehetett volna görény is, ami a szagát illette. Ez a Pocok már annyira elszemtelenedett, hogy semmit sem akart csinálni, csak jött a söréért, ahogy megszokta.
– Atomróka, lehűlt már a söröm? – hangoskodott reszelős hangján.
Jani már várta az embert, le is hűtött egy üveget, amibe nemrég belebrunzolt, és visszanyomta rá a kupakot.
– A kőbányait szereted – ugye Pocok? – kérdezte a csövestől, aki hanyatt dobta magát a kimustrált forgó fotelben.
– Fú vöröske, az a legjobb egy deci eperpálinkával!
– Majd kapsz azt is, ha bemegyek a házba hozok, de egyelőre érd be ezzel.
A csövinger mohón kortyolt a párás üvegből. Jó negyedét meghúzta, amikor kiült a furcsa kérdő tekintet az arcára.
– Friss ez a sör, te Róka? – kérdezte bizonytalanul.
– Persze, hogy az! – most hozták Kalmárék a sörgyárból, ledobtak itt két rekeszt.
Pocok, kétkedő tekintettel billegtette a palackot, de nem volt az alja sem zavaros. A szép világos, áttetsző ital egész jól mutatott a gyöngyöző üvegben.
– Remélem nem döglött ebbe bele a patkány! – vizsgálgatta gyanakodva Pocok.
– Ugyan már, mit számít az? – kérdezte faarccal Róka. Patkány vagy pocok – egyre megy.
– Igazad van úri barátom! – mosolyodott el a csavargó, hisz néha úgyis együtt alszunk, együtt eszünk.

Eltökélt mozdulattal legurította az ital maradékát, és elégedetten hátradőlve nagyot böffentett.
Az Atomróka koccintott az üvegemmel. Ő is lehúzta a sört, majd váratlanul lenyomott egy csattanós pacsit. Meglepetésemben majdnem kiesett a számból a cigi.
– Vannak még azért ökör emberek, ugye barátom?
– Vannak bizony – feleltem. Megisszák a hűtött húgyot is.
Pocok elégedett mosolya savanyú, kérdő átmenetbe váltott.
– Mi-milyen húgyot isznak?
– Hát, milyen a húgy te, baromarcú? – robbant ki Rókából az elfojtott röhögés.
Világossárga és kőbányai címkés… Tényleg friss volt a csapolás, egy órája sincs, hogy palackoztam. Biztos azért volt szokatlan, mert előtte Jelen Pivót ittam.
Pocok hirtelen felállt, de megtántorodott. A megalázottság dühe, és a már korán reggel megivott mindenféle kutyult cefre rántotta a fejét. Elindult Jani felé, ám a stekklámpa vezetékében felbukott. Arccal nekiesett a polák csomagtartójának, – onnan pattant egyet, és eltűnt az aknában.

Atomróka beballagott a házba, hívta a mentőket. Én még néhányszor megráztam Pocokot, de az meg sem moccant.

Jó időbe telt, ameddig kiértek a mentők. Akkorra szegény Pocok arcvonásai teljesen megszelídültek. Jóságos ernyedtség lett úrrá rajta. Nem haragudott már senkire, nem is lélegzett.
A homlokába jó négycentire beszaladt az olajemelő kihajtott szára.

Másnap egy 127-es Fiaton javítottuk a váltót, valamiért nem szedte az elsőt és a harmadikat.
Csendben dolgoztunk, megviselt az előző napi eset, végül Róka kezdte akadozva a beszélgetést:
– Ez a Pocok se fogja már többet pusztítani a sörömet… A pálinkát is kihoztam ugyan, de már nem kellett neki.
Igyuk meg az ő részét is! Szevasz Pocok, egészségünkre!
Lehúztuk a két pohárral, majd a csövesét szétöntöttem, és újra koccintottunk:
– Hiányozni fogsz Pocok, jó haver voltál!
– Az, áldott jó egy haver – dünnyögte Balogh.

A fityóval gyorsan végeztünk, alig tartott ki addig a pálinka hatása. Kiültünk a kertbe, felbontottunk két igazi kőbányait.
– Nem sokat értetlenkedtek a rendőrök sem – ugye? – állapította meg kérdő hangsúllyal Róka.
Örültek, hogy egy gonddal kevesebb, nem fog összevissza tarhálni, meg lopkodni ez a suttyó.
– Ja-ja, látszott rajtuk a megkönnyebbülés, de legközelebb nehogy megkínáld házi csapolással a többieket is! Ki tudja, azok hogyan reagálnák le a stresszhelyzetet.

Egy Nysa mikrobusz következet, valami csóró zenekaré volt, akik a környéken zenéltek hétvégeken. Kopogott valamelyik hajtókarcsapágya.
Balogh gondolt egyet, és megemelte a régi négyoszlopos emelővel, amit elég ritkán használt, mivel néha már megbízhatatlanul viselkedett.
Így sokkal kényelmesebben sikerült leszedni a kartert, és tudtuk változtatni a szintmagasságot, nem fáradt el a derekunk, mint az aknában.
Egész jól haladtunk ezzel a munkával is, ezért amikor átjött a szomszédból a két testvér – Ücsök és Jecó – egy üveggel, leültünk velük házipálinkázni.

Ücsök előadta, hogy betanított fényező lett a kátészben, és honvédségi csőrös Zileket fújt ma – csodálatos mattzöldre. Jecó pedig elkottyantotta, hogy szerinte (mivel őszi munkán voltak előtte a gépek) a beszorult takarmányrépákat ki kellet volna szedni a fülke és a plató közül, mert ha elrohadnak, majd erősen meglátszik a helyük.
– Tudod, kit érdekel öcsi! – röhögött Ücsök. Amit a mosó nem visz le, az ottmarad rajta. Lefújtam a répákat is szépen, elállnak azok egy jó darabig.
Lenyomtuk elég gyorsan a liter pálinkát, majd rendesen bekáfolva focizni kezdtünk a műhely üres felében.
Hamar kimelegedtünk. Jancsi hozott egy rekesz sört. Egy gól egy sör, úgy játszottunk tovább.
Végül zihálva leültünk a Nysa alá, megtámasztottuk a négy emelőoszlopot, és néztük a motor alját.
– Vissza kellene tenni a kartert, és kipróbálni a járgányt! – ajánlottam.
– OK, fejezzük be! – élénkült fel Róka.

Szűrőket cseréltünk, felöntöttük olajjal a Nysát.
– Szerintem indítsd be az emelőn, nézzük, nem veri-e az olajat valahol! – javasolta az Atomróka.
Beültem, indítottam. Egész könnyen indult, nem kopogott, az olajnyomás is rendben volt.
– Nyomjál neki egy kövéret, hadd szóljon! – kiáltott fel a fülkébe Balogh.
Nyomtam egyet. A Nysa meg abban a pillanatban félrefordult, kb. huszonöt fokban megdőlt. A két jobboldali oszlop visszaengedett, és az autó teteje súrolta a szerszámos szekrényeket.
– Aztakurva! – ordította Róka. Nyomjuk fel a jobboldalát, mert összenyomja a tetejét a szekrény!
Hárman azonban kevesek voltak, egyhamar feladták még a gondolatot is, hogy tudnak emelni a platón. Róka elszaladt két felnire hegesztett rúdért, amit alátámasztónak használt. Egyiket az emelőplató alá dugta Ücsök oldalán, a másikat csak hirtelen berakta Jecó felén. Közben mindenki a szekrényt figyelte, hogyha engednek a nyomásból, nem dől-e rá a kocsitető.
– Engedjük el! – adta ki a hivatalos ukázt János.
Abban a pillanatban roppant egyet az emelőszerkezet, és Jecó felüvöltött, mint egy dervis. A többiek azt hitték bohóckodik, de amikor már spriccelt a vér a kézfejéből elfehéredtek. Alászorult a támaszték, amit Balogh hanyagul odadobott.
Kimásztam én is a fülkéből az ordításra, és megrettenve láttam a két vérpöttyös embert, akik teljesen zavarodottan szaladgáltak Jecó körül. Bár a gyereket nem láttam – elképzeltem, hogy mit csinált már megint az Atomróka.
– Gyorsan az olajemelőt az aknából! – ordítottam.
– Azt elvitték a rendőrök – válaszolt ijedten Jani.
– Akkor a régi hévért hozd be Ücsök! – kiáltottam. Kinn van a műhely előtt.
Ücsök szuszogva hozta a nehéz régi emelőt, amire gyorsan tettünk egy hosszú csövet és emelni kezdtük a platót Jecó felől. Már volt hatása a dolognak, kezdett jobb színe lenni a szerencsétlen kölyöknek, amikor kirúgta oldalra a csövet a terhelés. Először állon, majd herén vágta Ücsököt a csődarab.
Elájult rögtön. Közben már rólam is vércseppek csurogtak. Jecó keze szétdurrant. Féltünk, hogy elvérzik. Most én tartottam a csövet, és Balogh tekerte a hévért. Amikor azonban a terhet átvette volna, elkezdett ide-oda csuklani a szerkezet. Jani bevadult az ordítástól, mivel Jecó egyfolytában üvöltött. Hozta a hegesztőtrafót és oda akarta varrni a csövet az emelőhöz. A nagy igyekezetében azonban odaragadt a pálca, és kiolvadt a biztosíték. Teljes sötétség lett. A focizással rendesen elment az idő, és a Nysa alatt is jó ideje szenvedtünk már. Kábé kilenc óra lehetett.

Atomróka iszonyatosan szentségelve kereste a biztosítékokat, de nem volt egy sem a szekrényben. Gyújtóval világított, míg meg nem égette az ujját, amikor meleg lett a szerkezet. Rémülten dobta el, már dolgozott benne az ideg.
A sötétben Jecó félelmetesen vonyított, és elborult elmével azt visította:
– Azonnal vágjátok le a kezem, mert megbolondulok!
Nem bírtam hallgatni a szerencsétlen fiatal őrjöngését, elmentem lámpát keresni. A Renault-ban megtaláltam a rúdlámpám, megvilágítottam Jecó kezét. A sötétből Atomróka kísérteties feje bukkant fel. Keze a háta mögött volt, arca rángatódzott, eltorzult.
– Ne-ne! – kiáltottam rá, de ekkor már lecsapott a véres csuklóra.
Olyan retteneteset sújtott a baltával, hogy egyből elvált a kar a kézfejtől, és a balta is a nyelétől. Egy borzalmas sikoly hullámzott a műhelyben, meg egy nagy nyögés. Jecó spriccelő, véres karral kirohant a műhelyből, a bátyja pedig szörcsögve felhörgött. Levilágítottam a földre, a fény épp a nyeletlen baltára tévedt, ami Ücsök bordáival mozgott szaggatott ütemben.

Másnap jórészt egész nap a rendőrségen magyaráztuk, hogy mi is történt valójában. A nyomozók gyanakodva visszatértek Pocok esetére is.
Sok mulasztást azonban nem lehetett megállapítani, baleset volt ez is, az is végeredményben. Hazaengedtek mindkettőnket.

A Jecó gyerek kézfeje még ott volt a rúd, és a plató között. Balogh elhatározta, hogy kiveszi. Alátámasztottuk az emelő sarkát egy másik tartóval, ezután lánggal vágni kezdte a kézfejet szorító csövet. Elég kis pisztoly volt befogva, felmelegedett rendesen. Róka azonban gyorsan akart végezni vele.
Ekkor szisszent egy jókorát a hegesztőmarkolat, majd csattant egy keményet.
– Visszadurran! – ordította Róka. Menekülj a műhelyből!
A ház mögé szaladtunk. Két másodperc múlva repült minden szanaszét. Felrobban a két gázpalack.
A robbanás levitte a ház fél tetejét, minden műhely felőli ablak, ajtó betört. A rémálmok színterén pedig egy négyszög betonplacc árválkodott szinte üresen, csak a négy emelőoszlop meredezett az égnek.
Az összetört Nysa a Renault-m tetején hevert féloldalt, az egykori műhely előtt.

Hideg volt a hajnal, dideregve ébredtem. A Renault akkumulátora teljesen megadta magát. Az árokból kihúzva egyszer elszakadt a kötél, a vége pedig ráhurkolódott a kézifékhuzalra és a hátsó lengőkarra, mivel a Zil-es oda kötötte. Miután a törött kocsival hazavittem Icát, néhány kilométerre onnan beégtek a kézifékpofák, így kénytelen voltam az országút mellett éjszakázni.

Valami szörnyűségeset álmodhattam, de mire óvatosan nyújtóztam néhányat, addigra elfelejtettem az egészet. Alighogy kivilágosodott, bemásztam a kocsi alá, és levágtam a kötéldarabot. Barátságos, segítőkész emberek betolták az autót, és én bizakodva elindultam az Atomrókához.

2010. 03. 05.

Lélekletöltés

Scifi novella

(Sci-fi novella)

A parkban halkan verte az eső az ősfák leveleit, ám szinte alig jutott Tom ruhájára, aki fülében az MP3-as lejátszó dugóival lendületesen kocogott a kanyargós ösvényen. Egy Green Day szám ment éppen, a Boulevard of Broken Dreams. Elgondolkozott az elmúlt hetek eseményein. Sorsának, sorsuknak hirtelen változásán. Csak futott a zene ütemére, és közben el sem jutott tudatáig - amikor kiért a fák fedése alól -, hogy jócskán eláztatta az eső. A következő - Wake Me Up When September Ends című - nóta teljesen a hatalmába kerítette, rohant volna ki a világból, de a Chemilyn vegyi üzem betonkerítése útját állta. Vissza kellett fordulnia a tópart felé. Ekkor nézett rá az órájára, és megdöbbenve tapasztalta, a szokásos egyórás futása most majdnem duplájára sikeredett.

Délután 6 óra volt. Az üzemben most van műszakváltás, ötlött az eszébe. Még néhány hónapja itt dolgozott Cecília is, a kedvese, aki most a park másik felén lévő kórházban fekszik. Cecília három hete esett el először, addig csak a bal keze és lába butáskodott (ahogy ő fogalmazta), aztán rohamosan elindult leépülése. Végül már a vizeletét sem tudta tartani. Csak ekkor szállították be a helyi kórházba, előtte mozgásszervi problémaként kezelték baját. A gyorsan elkészített CT felvétel egy daganatot mutatott az agyban. A röntgenasszisztens szerint ez már legalább a negyedik hasonló eset a vegyi üzemben az utóbbi időben.

Lassan bandukolt visszafelé. Azon gondolkodott, mit is mondjon Cecíliának: szépítgesse-e a tudomására jutott dolgokat, vagy nyíltan, a szokásos stílusában elmondja-e a Gregtől hallottakat? Azt, hogy a biopszia során vett minta pozitív, tehát a daganat rosszindulatú.

Megállt a tóparti parkolóban lévő öreg kocsija mellett, bedobta melegítőfelsőjét. Megtörölközött, felvett egy pulóvert. Annyira elfoglalták gondolatai, hogy szét sem nézett, amikor levette átázott alsóját, és átcserélte egy szövetnadrágra. Megnézte magát a visszapillantóban, megigazította szárazra törölt rövid haját, aztán elindult a kórház irányába.

Laketown kisváros, itt könnyen lehetett értesüléseket szerezni. Szinte mindenütt dolgozott valaki, akivel együtt járt középiskolába vagy épp a gyerekkori házuk környékén lakott - az erdő mellett -, mint Greg, a kórház neurológusa.
Greg nem tartott előadást, nem fontoskodott. Átvilágította a CT által készített felvételeket. Tüzetesen leírta Tomnak a koponyában lévő daganatot, és a másik rétegfelvételen egy árnyékot, egy kisebb foltocskát. Szerinte, az már a tojás nagyságú daganat áttétje lehet, a mintavétel eredményének figyelembevételével. Az agyszövetre hatalmas nyomást gyakorló, és ezáltal ödémát okozó burjánzás tehát agresszív és rosszindulatú.

Tom billegett a talpán, megpróbált terpeszt felvenni, de az nem tűnt eléggé illendőnek a helyzethez képest. Visszaállt az előző pózba, és mereven nézte a tomográf által készített filmet. Jól látszott, hogy a tíznapos időeltolódás mennyivel növelte a daganat nagyságát. Greg tehát nem a levegőbe beszélt, amikor említette a tumor agresszivitását.

- Khhm... khhm... - köszörülte a torkát Tom - szerinted mi a következő lépés?
- Hát, az attól függ, mit mond az agysebész. Elvállalja-e és mikor - felelt kissé vontatottan Greg.
- Rendben, holnap beszélek vele - válaszolta Tom.

A kórteremben öt beteg feküdt. Az ajtó mellett mellett egy szklerózis multiplex-es gyógyíthatatlan beteg, középen egy frissen műtött agyú fiatal, az ablaknál pedig egy régebben műtött középkorú nő. Ketten pedig nemrég kerültek be heveny neurológiai tünetekkel. A frissen műtött nem mozdult, alighogy csak vette a levegőt. A szeme körüli lila foltokkal az arca olyan volt, mint akit összevertek. A régebben operált nő éppen Cecíliához beszélt, azt magyarázta, hogy férje fogja a lábát, és nem engedi el egész éjjel.
Cecília elmosolyodott, amikor meglátta Tomot. Bágyadtan intett szemével: jöjjön csak, mindjárt abbamarad a mesélés. Tényleg úgy történt. A nő visszafeküdt, és néhány pillanat múlva elaludt.
Tom megcsókolta Cecíliát, leült az ágy mellé tett ülőkére és megfogta a kezét.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Sokkal jobban - válaszolta Cecília. Megtapogatta a homlokán lévő ragasztást, a mintavétel helyét.
- Arra gondoltam, már nem süt az erkélyre a nap, kimehetnénk. Ott jobban tudunk beszélgetni. Tom felállt, felsegítette kedvesét az ágyból. Ráadta köntösét, és lassan kisétáltak a kórtermeket övező erkélyre. Tudta, mivel Greg elmondta neki, hogy amíg a daganat köré nem gyülemlik újra fel a folyadék, addig jobban fogja kedvese érezni magát. Nem nehezedik olyan nyomás az agyra. Szó volt arról is, hogy majd újra és újra leszívják az ödémát.

- Hogy haladsz a kísérleteiddel? - kérdezte Cecília.
- Nem tudok a munkára koncentrálni, a régebbi eredményeket adminisztrálom csak. Az állatkísérletek bebizonyították, meg lehet oldani az agyhullámok letöltését, ezáltal az agyi tevékenység számítógépes rögzítését. Tehát egy kellően nagy kapacitású merevlemezen az emberi agy memóriáját is tárolni lehet.
- Ez csodálatos! - akkor nemsokára beszélgethetünk elhunyt hozzátartozóinkkal, barátainkkal. Tényleg igazzá válhat a túlvilágról szóló mendemonda.
- Igen, úgy néz ki, hogy megoldható. A számítógépes szoftver már működik. Néhány napja a patkányok letöltött memóriája a laboratóriumban már vezérli az egyszerűsített robotokat. A fő probléma, hogy az emlékek csak hosszadalmasan tölthetők le. Legjobb módszer az lenne - ha működik -, amit Leslie-vel kigondoltunk: A halálközeli élmény időpontjában levett emlék-mix, ami olyan, mint egy zip-fájl. Ezt pillanatok alatt lehetne rögzíteni. Csak hát... aki nem akar meghalni, azt nem ijeszthetjük halálra. Leslie szerint talán a "bungee jumping" effektussal megoldható lenne . Amikor a felkészületlen embereket a mélybe vetik, nagy valószínűséggel beindul az emlékek hirtelen lepörgése.

- Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni, de velem mi van? Mit mond Greg? - váltott hirtelen
témát Cecília.
- Édesem... édesem - sírta el magát Tom - pozitív a szövettani eredmény, és ez már sajnos végleges.
- Akkor mi már nem költözünk össze sohasem. Nem töltjük együtt öreg napjainkat, ahogy terveztük. Tudod, nem is magam sajnálom igazán, hanem téged. Te még sokáig fogsz szenvedni az emlékektől. Nekem viszont már nem sok van hátra. Én hetek alatt meghalok - érzem. Egyszer... egyszer úgyis meg kell halni mindenkinek. Nézd, itt van a zsebemben, lerajzoltam már a síromat is! Egy nyitott könyv alakú síremléket szeretnék, amilyen az életem volt.

Összeborultak, rázta őket a sírás. Csak amikor már nagyon hűvös kezdett lenni és sötétedett, akkor mentek vissza a kórterembe.
- Édes, itt van ez a néhány érzékelő, amikor nem zavar tapaszd fel! Letöltjük az álmaidat, a gondolataidat, hátha sikerül. Tudod, hogy én mennyire bízom benne.

Tom mintha megkönnyebbült volna az előző napi beszélgetés után, most jobban haladt a kísérletekkel. A patkányagyakból letöltött információk életre keltek. A négy számítógépből létrehozott hálózat egy véletlen kódbevitelre kommunikálni kezdett.
Leslie kiáltott fel hirtelen:
- Ezek szomjasak virtuális értelemben Tom! Véletlenül beírtam egy képjelszót "Blue-lake 01123 jpg", erre beindult a vinnyogás. Hallgasd meg! Tom fejére illesztette a fejhallgatót, és megdöbbenve hallgatta, miként áramlik a patkányhang egyik gépből a másikba.
- Leslie, ezt megcsináltuk! - és ez csak a kezdet. Képzeld el, amikor majd egy egész virtuális világ fog ezen a módon létezni! - vagyis nemlétezve működni, gondolkodni, kommunikálni, és akaratával robotokat működtetni, amik fenntartják a rendszert, a struktúrát. Ha már elhasznált lesz valakinek a porhüvelye, akkor nyugodtan letöltheti az agyát, és átadhatja lelkét az örökkévalóságnak, a soha nem pusztuló, végtelen időnek.

Este 10-kor - mikor már izgatottsága alábbhagyott - Tom is feltapasztotta a számítógépes érzékelőket homlokára és tarkójára. Bevett két szem altatót, Cecíliára gondolva várta az álmot.

Cecília állapota gyorsan romlott, már rettenetes fájdalmai voltak. Az agysebész megígérte, hogy üzen Gregen keresztül, de semmi sem történt.
- Sok az operációra váró beteg - mondta Greg -, és mind sürgős.

Tom elindult a kórterem irányába a végtelen hosszú folyosón, s közben a megműtött középkorú nő jutott az eszébe, akinek megbolydult az agya, s a koponyájában csillagszerűen szétszóródtak a burjánzó sejtek a beavatkozás hatására. A frissen műtött nő pedig soha sem tér magához talán, gondolta végig. Ez vár Cecíliára is, ha mégis elvállalják...

Amikor belépett a kórterembe Cecília éppen hányt. Ilyen a kemoterápia mellékhatása, tudta. Greg említette, hogy nem jól reagál a szervezete, de valamivel próbálkozni kell - egyelőre. Aztán, ha semmi sem segít, akkor majd az elfekvőben... Ott már csak várják a halált.

Leült az ágyra, megigazította a párnát, és segített ülve elhelyezkedni Cecíliának. Elmondta, mire jutottak Leslie-vel, és hogy ő is letölti álmait, gondolatait. Hátha beindítható embernél is az adatkommunikációs lavina.
Cecília merev arccal nézte. Látszott, néha már nem érti, miről van szó, annyira a fájdalomcsillapítók hatása alá került. Lassan lecsukódott a szeme, leereszkedett a válla. Tom végigfektette az ágyon, megigazította a párnát, s betakargatta. Cserepes száját egy vizes zsebkendővel megtörölgette, aztán megcsókolta. Feltapasztotta az érzékelőket és elköszönt. Kifelé menet még visszaintegetett az ajtóból, mintha figyelné kedvese.

Leslie délután előadta ötletét, hiszen tudott mindent, ami Cecíliával történt az utóbbi időben. Szerinte - mivel úgy sem tudnak segíteni az asszonyon - jobb lenne, ha kihoznák a kórházból, és megpróbálnák - addig, amíg segítséggel mozogni tud - megcsinálni az ugrást, hogy minél több emléksűrítményhez jussanak.
- Hétvégén nem dolgoznak a szemközti irodaház építkezésén, viszont a mélygarázsból - amit már átadtak - fel lehetne jutni. Csak venni kell két gumikötelet. Cecília úgyis olyan tompa, hogy nem venné észre, mire készülünk - magyarázta Leslie.
Tom csak némán nézte az íróasztalát, érett benne az elhatározás. Egyszerre hirtelen felállt, látszott rajta, hogy döntött.

Reggel bement Greghez és megkérdezte:
- Mi a változás?
- Semmi javulás, nem reagál a beteg szervezete a terápiára - felelt száraz szakzsargonban az orvos.
- Az előbb hívott az agysebész asszisztense, hogy a konzultáció után úgy döntöttek, nem vállalható a műtét, mivel akkora részt kellene eltávolítani az agyból, ami - előreláthatóan - maradandó károsodással járna. Most felhívom a radiológust, javasolja-e így a sugárkezelést.
- Hagyjad, köszönöm ne fáradj Greg! Elviszem ma haza Cecíliát - mondta eltökélten.
- Kérdezzük meg a radiológust, hátha még van remény - próbálkozott erőtlenül az orvos.
-Tudod te is, hogy felesleges. Ne kínozzuk tovább! - legyintett szomorúan Tom, és elindult a folyosón.

A kórteremben annyival változott a helyzet, hogy a frissen műtött nő meghalt - anélkül, hogy magához tért volna. Cecília ma nem hányt, mivel nem kapott a kemoterápiás gyógyszerből.
Tom összepakolta kedvese holmiját és a letöltött agyi információkat. Hozott egy tolószéket, s levitte az asszonyt a földszintre. Elintézték a kijelentkezést, röviden elbúcsúztak Gregtől.
- Sajnálom, hogy csak ennyire tellett tőlem. Sok szerencsét! - mondta borús ábrázattal az orvos.

Tom a laborhoz hajtott, ahol várta a csapata: Leslie és néhány munkatárs. Felvitték Cecíliát és az eddig letöltött anyagokat. Mindkettőjükre rárakták az érzékelőket, próbálták az adatokat konfigurálni, ráhelyezve a kettős hálózatra, elindítani azok öngerjesztő kommunikációját. Ekkor az asszony feljajdult. Nagyon rosszul lehetett, mivel nem kapott fájdalomcsillapítót. Tom úgy döntött, csinálják meg az ugrást most azonnal, és utána lehet majd adni ópiumszármazékot kedvesének.

Még egyszer ellenőrizték a vezeték nélküli rendszer működését és a már előkészített két legnagyobb kapacitású merevlemezes tárolót.
- Minden rendben, mehetünk - mondta ki a végső szót Leslie.

Az építkezésre egy ajtó felfeszítésével jutottak a mélygarázsból. A teherlifttel a legfelső, elkészült szintig mentek.
- Legalább negyven méter magasan vagyunk - gondolkodott hangosan Tom. Remélem elég lesz. Kiment egy kiszögellésre a belső átrium felett. Határozott eltökéltséggel lenézett. Visszafordult és Cecíliát is kitolta a kocsival. Rákapcsozta mindkettőjükre az öveket. Megtapogatta a jeladókat, intett a technikusnak, és gondolkodás nélkül levetette magát kedvesével a mélybe.

A gumikötelek végét a födémbe öntött betonvasak gyűrűibe hurkolták. Azokkal semmi baj nem történhetett, erősen tartottak. A második visszarándulás után mégis az átrium padlójára zuhantak mindketten. A kiszögellés végében lévő zsalulemez kiálló darabja elvágta a gumiköteleket, s azok tehetetlenül, tekergőzve hulltak súlyaikkal a félelmetes mélybe.

Leslie és a csapat rohant a lifthez, de valaki kikapcsolta az áramot közben.
- Sehova tovább! Ez minden eddigi eszement, felelőtlen kísérletünk tragédiája - ordította zihálva.
Lenn a garázsban - ahol az elektromos kapcsolószekrények vannak - nem hallották a hangjukat, hiába kiabáltak. Tehetetlenül leültek a törmelékkupacokra. Leslie arcát a tenyerébe rejtve hangosan jajgatott, majd hirtelen elhallgatott, csak a vállai remegtek az elfojtott sírástól.
Az egyik technikus - Rick - ellenőrizte a laptopokat, hogy mennyi adat került a külső tárakba. Meghökkenve mutatta a maszatos Leslie-nek: mindkét tár félig tele, és mintha beindult volna az öngerjesztő folyamat. A szint lassan, de emelkedik.

Leslie savanyú ábrázattal kapcsolta be a hangfalakat, s meglepetésében majdnem kiejtette kezéből a táskát.
- Csókollak édes, jól vagy? - kérdezte Tom hangja.
- Teljesen jól drágám, elmúlt a nyomás a fejemben - válaszolta Cecília.
- Nézd csak édes Leslie-t! - milyen furán néz, mint akinek nem jutott dinnyeföld. Pedig ezt megcsináltuk, ugye kolléga? Ezt jól megcsináltuk!
- Igen, persze, megcsináltuk - motyogta Leslie. Ezt bizony jól megcsináltuk... Azért kíváncsi vagyok, mit szól majd a dologhoz Clever sheriff...? Rick, hívd gyorsan Cliff irodáját!

Tom, Cecília - legyetek örökre boldogok a virtuális világban!


2010. 04. 14.