MEDVEGÚZ ÉS MUMÓKA

 

I. rész - A neonhalak

Medvegúz legalább háromszor futotta végig az ingyenes linkajánló katalógus kultúra rovatát, de ismét szomorúan kellett konstatálnia, annak ellenére, hogy nagybetűkkel kibiggyesztették: „Visszamutató link használata során, minden esetben elfogadjuk a beküldött linket”, mégsem tették ki az ő két hete beküldött portálhivatkozását.

Medvegúz már írt a szerkesztőnek, de semmiféle visszajelzést nem kapott.
– Van ilyen – állapította meg félhangosan – néhányan hülyének nézik a partnert, csak azt bírják, ha őket tolják a szemétdomb csúcsára, ahonnan aztán semminek tűnnek az eltaposott hangyák.
Felötlött benne az is, hogy hányan küldözgetnek neki a hatalmas kék közösségi felületről ajánlásokat – a kedveled ezt-azt óhajjal egyetemben –, ám amikor ő tuszkolja át saját cuccát, simán lefordulnak róla.
– Szóval, ilyen az emberi állat; háládatlan, törtető, önző és szelektív a memóriája – tudatosította magában sokadjára.

Elkalandozott volna még ezen a szálon egy ideig, de ekkor a nappaliból felhangzott Mumóka rémült kiáltása:
– Feldobta a talpát a neon!
– A neon… a neon… a neon – próbált ráhangolódni a történtekre Medvegúz. – Mit csinált már megint az a kis lókötő?
– Gyere, intézd el, mert már a víz tetején fekszik mozdulatlan! – A kutya pedig ki akar menni, sétálgatni…
Medvegúz lesántikált a meredek falépcsőn, óvatosan helyezgetve bal lábát, mivel már megint begyulladt a talpában valami ideg.
–  A halat elintézem, a kutya viszont ma nem megy szimatkörútra. Örülök, hogy papucsban elsántikálok, még csak az kellene, hogy kimenjek az utcára – gondolta.

Az akváriumban nem csak egy neont talált hassal felfelé, hanem hármat is.
– Dögvész van, vagy a különleges, német gyártmányú, vízzavarosító haltáp buggyant meg? – Egy órája még mind a négy apróság a többivel evett. – Tényleg, hol van a negyedik, fluoreszkáló halacska?
Medvegúz felemelte baljával az akvárium tetejét, hogy jobban szétnézzen a kövek és növények mögött, de ekkor belehasított vállába a reumás fájdalom. Visszaejtette a fedelet.
– Különben sem lehetett jobban látni – nyugtázta, mivel a fényforrás elfordult. – Viszont a karom… a karom… a vállam… a karom… a vállam – ütögette végig bal felét. – Így dobjuk fel végül mindannyian a bakancsot, mint ez a három neon – morfondírozott savanyú képpel.
Egy órája még ettek ezek is, most meg már annyi nekik. Persze az állatok mások – emlékezett Medvegúz néhány olvasmányára – rajtuk vén korukban sem hatalmasodik el emberléptékűen az öregség. Küzdenek, civódnak, harcolnak az élelemért, aztán egyszer csak váratlanul felbuknak és kész.

– Szerencsére itt van nekem Mumóka – borzongott bele a gondolatba – közösen öregszünk, támogatjuk egymást, és soha nem esszük el egymás elől a kaját.
Szomorú képet vágva húzta le a WC-ben a neonokat, és kényszeredetten még visszaült az akvárium elé. Gyanakodva nézegette a harcsákat és a két algaevőt, akik már napok óta ki sem mozdultak a barlangjukból, csak néha lehetett a farkukat észrevenni, ahogy odabenn lavíroztak.
– A negyedik halacskát felfalhatták ezek a haramia kannibálok – azért olyan tunyák. – Jól behalóztak, most meg punnyadnak a barlangjukban. Vadállatok… vadállatok… hullaevők!

– Gyere ebédelni! – jutott el tudatáig Mumóka hangja.
– Oksa, csak még egyet gyászolok – válaszolt Medvegúz lehangoltan. – Így dobjuk fel egyszer mi is a bakancsot, így valahogy, mint a neonok. Karácsony tájt lettek volna még csak kétévesek...

Medvegúz beleszimatolt az illatos gyümölcslevesbe, és megelégedettem mosolygott Mumókára:
– Ezt a leves talán még a fájós vállamat is gyógyítja, te Mumó!
– Hát, ha azt nem is, de az orrodat mindenképp tisztítja – csapta le a magas labdát az asszony.
Medvegúznak füléig nyúlott a szája:
– Ezért jó, hogy itt vagyunk mi egymásnak Mumókám, együtt vénülünk, együtt kacagunk, és a rakott krumpliból sem esszük ki egymás elől a húsvétról maradt, harmadáig kék, csinos szeletekre vagdalt tojást.


Budapest, 2012. 04. 14.

II. rész - A fecske

Mumóka alaposan elfáradt a kertészkedés közbeni hajlongástól, emellett bal forgója újra, szinte elviselhetetlenül sajgott.
Hangos nyöszörgések közepette elterült a nappaliban a por ellen védő lepedőkkel letakart, vadonatúj kanapén és gondterhelten nézte az udvart.
– Mi lesz, ha nem javul a combízületem, és folyamatossá válik a fájdalmam? ­– tette fel magának a kérdést. – Ki fogja befejezni az elképzelésemet, ami menet közben spontán alakul. Ha nem én formálom a kertet, még elmagyarázni sem tudom másnak, hiszen az egyik ágyás elkészítése inspirálja bennem a másikat.
Amíg ezen gondolkodott, tekintete a nagy fedett terasz mennyezetére tévedt.
– Szerencse, hogy fecskék nem fészkeltek be, kihasználva a részleges nyugalmat – állapította meg.
Még nem laknak itt ugyanis Medvegúzzal, csak nyugdíjba vonulásuk óta járnak ide gyakrabban a kertet rendbe tenni és a költözködés előtti legfontosabb teendőket elvégezni.
 
A garázs előtti térburkolatot és a kerítést borzasztóan elintézték a madarak. Olyan, mintha a kisvárosi utca elvadult folyópart lenne, ahol sirályok és kárókatonák falánk csapatai tojásnyi fehér foltokat csurgatva könnyítenének magukon. A fekete kovácsoltvas kerítés lehangolóan néz ki a gömbkőrisek alatt, amelyeket nemrég gallyazott fel Medvegúz, hogy az utcán elhaladó teherautóknak ne képezzenek a formás lombok akadályt.

Szóval fecskefészek a terasz alatt… Nem hiányzik Mumókának az sem, mint a látómezeje szélén elterülő fehér flekkek a kövön és kerítésen. Morfondírozásából arra eszmélt, hogy félhangosan az „Eresz alatt fecskefészek” c. nótát dúdolgatja. Meg is kérdezte Medvegúztól, aki fürdőből jövet a nagy U alakú kanapé másik oldalán öltözködésbe kezdett, és kínlódva a zokniját húzta:
– Hogy van ez a nóta tovább, te ismered?
– Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva néz le. – nyögdécselte nadrágja felvétele közben Medvegúz. – Persze miért nézne le sírva? – Biztosan elértettem gyerekként, pedig hányszor hallottam a szép emlékű vasárnapokon, amikor felmenőim felhangosították a lemezjátszót.
– Tudod mit, megnézem a telefonomon, a Google mindent tud. – élénkült fel Mumóka.
– Az a biztos. – felelte a férfi, miközben már indulásra készen a tükörben vetett néhány pillantást ábrázatára. – Nem ártott volna megborotválkoznom, de itt még egy eldobható borotvám sincs – dörzsölgette az állát. Rendesen megcsípte a tokámat egy mocsok szúnyog. – vette észre és már kaparni is akarta, amikor az asszony rászólt.
– Hagyod abba a piszkálást, majd bekenjük krémmel! – Olyan már az arcod így is, mint a foltos ruha, teljesen szétkapartad.
– Valóban, mert a köszvény tolja minden lehetőségnél a szövetekben kicsapódó mononatrium-urát kristályokat, én meg ezeket a sebeket szenvedéllyel nyomkodom és csúnyán el is tudom kaparni.
Igaza bizonyításaként az álla alatti dudoron nyomott még néhányat és körmével keményen belé kapart.
Mumóka közben megtalálta a Youtube-on a keresett zeneszámot és elindította a lejátszást.

– Sírva nézlek – mosolyodott el a férfi. – Most legalább értem. – A k betűt azért rendesen lenyelik az énekesek. – Ideje is volt már persze, hogy megtanuljuk ennek nótának a szövegét:

”Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva nézlek
Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom
Látlak-e még fecskemadár, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!”

Mumóka lejátszotta másodszor is, egy férfi énekes előadásában a nótát, és amikor Medvegúz felé fordult, észrevette, hogy férjének meglepően savanyú az ábrázatra, és mintha a könnyeivel küszködne.
– Bizony, bizony ez egy óriási kérdés Mumó – szólalt meg lehangoltan Medvegúz. – Dolgozunk itt, mint a gépek, bevállalunk hetvenéves fejjel egy újabb költözést, és „lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?”.

A kora nyári langyos estében egyenletesen suhanva az autóval, Medvegúz még többször elismételte magában:
– „Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom.”
A szemüveg és a jótékony sötétedés elfedte kicsorduló könnycseppjeit, a légkondicionálás pedig hamar fel is szárította azokat, így Mumóka talán semmit sem vett észre az egészből.

Másnap reggel a régi ház udvarán Medvegúz szemügyre vette a cserepes és konténeres virágokat, és úgy döntött rájuk fér egy alapos öntözés. Ahogy elindult a kerti csap felé, ahol az állott vízzel töltött kannák várakoztak sorukra, hirtelen hátrahőkölt. Egy fényes tollú, kifejlett villás farkú feküdt lehullott rózsaszirmokba burkolózva a betonjárdán, mintha csak aludna.
Medvegúz megmozdította a fecskét egy műanyag lapáttal, de már nem volt benne élet. Hátára fordult, és a szomorú, „feldobta a bakancsát” pozícióba került.
A férfi ezt a gondviselés üzenetének vélte, és megérzését meg is osztotta a többtucatnyi lépcsőfokon addigra leoldalazó Mumókával:
– Talán lesz még elég időnk, érdemes az új portán tenni-venni, hiszen a tegnap hallgatott búsuló értelme ezzel a jellel most az ellenkezőjére fordul:

…Ha te tovább már nem élhetsz, mi új helyen rakunk fészket.


Dány, 2023. 07. 02.

III. rész - Kicseleztük a rendszer éberségét

Mumóka hirtelen elhatározással levágta a nagyra nőtt citromfüvet és a mentát a kertben.
– Hűsítő szörpöt fogok belőlük készíteni, ami jót tesz ebben a nagy melegben. – közölte a fájós lábszárát kenegető Medvegúzzal.
– Az igen jó ötlet – válaszolta a hír hallatán kerekre nyílt szemű, alkoholmentes életre tizenhat éve áttért férfi.  
– Kellene viszont hozzá cukor, mert már mind elhasználtam a málnalekvárhoz!
– Rendben, majd veszünk délután a legolcsóbbnak hirdetett élelmiszerüzletben, ha átmegyünk a járási központba, Kátára. – A helyi specialistáknál ne is próbálkozzunk, mert ezek annyira fogtechnikusok, hogy a duplájára emelt áraik mellett sem fér bele, hogy szabott áras kristálycukrot tartsanak. – Érdekes, nálunk minél kisebb egy település, annál magasabbak az árak. – gondolkozott hangosan a férfi. – Harmincnégy éve van kapitalizmus, falun még sincs semmiféle verseny. Kisebb helyeken, még akinek van honlapja, az sem ír ki árakat, csak kiszúrja a vevő szemét az ÉRDEKLŐDJÖN! felirattal. Az ár pedig a „Kit hogy lehet átverni” módszeren alapul. – Emlékszel, a múlt héten bekíváncsiskodtunk a szomszéd faluban lévő fatelepre, hogy hátha… Nehogy feleslegesen vegyünk Pesten hajópadlót és gerendákat a kocsibeálló átépítéséhez megfontolásból, ám majdnem lehidaltam. A pesti ár két és félszereséért kínálta a kedves, nagyon marasztaló üzletember a faáruját. Én meg csak bökdöstem az oldaladat, miközben az eladó öreg cicáját simogattad, hogy gyorsan menjünk már innen! Ám te olyan egy Mumó vagy, amikor macskát látsz, nem érzékeled az árak színvonalát. Természetesen végül csak Pestről kellett rendelnem a faanyagot, mert vidéken – blazírt arccal – kivétel nélkül horror árakat szajkóznak. Mintha a fővárosi kiskereskedőktől szereznék be a cuccot, és az ő áraikra tennék rá a 2,5-ös szorzót.
– Nyugodj meg, a Lidlben biztos lesz kristálycukor, emiatt nem kell felmennünk Pestre! –  szakította félbe férje monológját Mumóka.

Mumóka optimizmusa ellenére a kátai "Lidliben" nem volt egy deka kristálycukor sem. Agilisen ajánlgatták viszont a porcukrot. Fél kilóját másfélszer annyiért. Amikor az asszony már majdnem rábólintott, Medvegúz felhívta a figyelmét, hogy az csupán fél kiló és 370 Ft-ért adják. Erre a boltvezető – egy mókásan csacsogó hangrendszerrel a fején – lesből indítva rá vetette magát:
– Mi a baj jóember, miért perlekedik?
Medvegúz odébb húzta Mumókát.
– Gyere, menjünk innen, nem akarok vitába keveredni. – Ezek a szűkmarkúak inkább leküzdenének bennünket, minthogy rendelnének néhány tucat kristálycukrot.

Hazafelé keresték még jó néhány boltban a kristálycukrot, Coopban, CBA-ban, magánkereskedésben. Nem volt sehol. Másnap elmentek a helyi élelmiszerüzletekbe is, de ahogy számítottak rá, teljesen feleslegesen. A legjobb szerdai válasz az volt: a múlt hét pénteken érkezett négy kartonnal, de délelőtt már el is fogyott.

Ekkor úszott be Medvegúznál a képbe az 1982-es történet, amikor lengyelországi nyaralásunkkor Zakopanében sört akartak inni. Egy sarkon csapolt sört mértek és hatalmas sor kígyózott. Akkori párjával beálltak a sorba és araszoltak türelmesen. Nagyjából ötvenen kaptak előttük a dúsan habzó nedűből, és már épp ők következtek volna, amikor kitettek a pultra egy „Teraz jest zamknięty” szövegű táblát és lelakatolták a standot.
– Bezártak, elkelt a norma – állapította meg a lány.
Ezt mindketten annyira frusztrálónak találták, hogy a közelben beültek egy "Lokal" feliratú, drágának ítélt helyre, és dacosan rendeltek két üveg sört. A felszolgáló kézzel-lábbal magyarázta, hogy az nem egészen úgy működik, ahogyan ők gondolják. Először is nincsen sör. Vodkát lehet kapni két decit, ha megfelel, de ahhoz még szerezni kell két asztaltársat, mert csak négy főnek lehet felszolgálni.
Ez a mostani, befőzési időszakban tapasztalt cukormizéria viszont még durvább, mint a szocializmusban bekattant lengyel piahiány. Negyvenegy évvel később rossz döntések sorozata vezethetett el idáig a piacgazdaság elvű, túlkínálatos kapitalizmusban.
Medvegúz élénken emlékezett rá, amikor a mára erősen kiokosodott szolgaelnök visszaadta a cukorkvótákat az EU-nak, hogy polírozhassa a globalisták popóját. Akkor is jelentkezett rögtön a cukorhiány. Megnyugtatták azonban a népet: nem kell berezelni, hamarosan érkezik a lengyel cukor. Idővel tényleg megjött, de dupla áron.
Magyarország igazi cukorrépa nagyhatalom volt egykor. Minden falusi házban akadt néhány, horgos répahúzó szerszám. Volt tizenkét jól működő cukorgyár. Még az állatok is zamatos melaszt kaptak téli takarmányként.

– No, de most nekünk nagyon gyorsan kell a cukor, mert fontos a szörpike és van tíz kiló meggy is, amit el akarok tenni befőttnek és lekvárnak, ezért induljunk el gyorsan Gödöllőre! – adta ki az ukázt Mumóka. – Ott jóval több üzlet van, és hátha nem ekkora a mesterséges hiány.
Indultak is azonnal, hiszen a nyugdíjasoknak egyéb dolguk sincsen, mint az élelmiszereket beszerezni (legalábbis ez a mainstream elgondolás).
Útközben aztán Mumónak beugrott, hogy van Isaszegen egy kis Tesco, és érdemes benézni oda is, mivel ott időnként hiánycikkekre lehet lelni. Ott van például piros Theodora ásványvíz, amikor sehol sincs, és mindig van Libra ásványvíz is, amit ő kedvel. Ha Gödöllőn elkapkodják az akciós cuccokat, ott még jó eséllyel hozzájuthatnak. Mert ugye már ott tartanak az emberek, hogy a csütörtöki akciónyitás után egy órával elhordanak minden fel nem vert árú cikket. Hiába, no Magyarország kiemelkedően jól teljesít (mármint a jövedelmek devalválásában).

Bementek a hűvös, tiszta isaszegi tecsóba és céltudatosan, minden nézelődést kizárva egyenesen a cukorpolchoz siettek. Szinte hihetetlen, itt négy sor, másfél méteres polc volt fenntartva a kristálycukornak (nem úgy, mint a magyar üzletekben, ahol átlagban egy darab 50 cm-es szakaszon lehetett tapogatni a cukor hűlt helyét.
A négy polcon legalább háromszáz kiló cukor volt, de mellé volt írva persze a fejadag is: 2 kg egy vásárlás alkalmával. Gyorsan döntöttek, ha már ennyire hiánycikk és ennyit jártak utána, akkor ki fogják cselezni a rendszer éberségét és külön fognak vásárolni. Ki is mondhatná meg, hogy egymáshoz tartoznak?
– Az én nevem Medvegúz, a feleségem pedig  a lánykori nevén Mumó, nem pedig Medvegúzné. – Két kiló cukor miatt pedig nem valószínű, hogy az illetékesek felkeresnék az anyakönyvi hivatalt. – vezette le az egyenletet Medvegúz.
Így is tettek. Négy kiló cukrot vételeztek sürgető ellátásukhoz.

Ahogy behelyezték a nagy rangot szerzett tasakokat a csomagtartóba, felötlött bennük: nem kellene még egyet fordulni?
– Most fizessünk a pénztár-automatánál! – javasolta Mumóka.
Néhány perc múlva nyolc kiló cukorral lettek beljebb. 
– Olyan, ez, mint a szocializmusban volt a banánvásárlás, vagy ahogyan a tankolás ment a „red Diesel” idején. – sóhajtott egy jókorát Medvegúz. – Még mindig a rossz döntések, a trükkös belenyúlások levét isszuk, hiába dübörög idehaza a piacgazdaság és tombol harmincnegyedik éve a kapitalizmus.


Dány, 2023. 07. 23.

IV. rész - Ellentétes erőterek

Medvegúzék nyugdíjba vonulásuk óta folyamatosan dolgoztak a földszintes házba költözésen. Mumóka ugyanis már nehezen mászta meg a garázsszintről induló harmincegy lépcsőfokot a tetőtérbe. Medvegúz ugyan legtöbbször még ruganyosan császkált a lakkozott grádicsokon, ám elég volt egy reggeli, köszvényes talpgyulladás vagy térdduzzanat, és szertefoszlott minden fiatalos ambíciója. Ilyenkor ugyanúgy csak óvatosan topogva közlekedett, akár a felesége.
A költözés előkészítését nagymértékben hátráltatta azonban, hogy a megvásárolt, városi ingatlan nem rendelkezett melléképülettel, sem pincével, így a nagy házból – ahol korábban a vállalkozásukat üzemeltették – nem tudták áthordani az évek alatt felhalmozott több autónyi hasznos felszerelést és haszontalan, de igazán ragaszkodó csetreszt.
Mivel a fűtött garázsból nem akarták száműzni kedvenc autójukat, mint ahogy az számos helyen szokás, rákényszerültek az épület melletti méretes, fedett kocsibeálló beépítésére.

Mumóka régebben gyakorlatot szerzett a famunkákban, hiszen egy időben bútortervező, illetve bútorgyártó tevékenységet folytatott, így instrukciókkal tudta ellátni a fejlett műszaki érzékű, de inkább a vasas szakmában jártas Medvegúzt. Hogy segítséget hívjanak, az szóba sem került. Örültek, hogy a faanyagszállítókon kívül nem láttak senki idegent a portán, akivel naphosszat vitatkozhattak volna a tervük megvalósításán.
A munka az előre elképzeltnél jóval több időt vett igénybe. Nyár lévén a régi és új háznál is naponta kellett kertészkedni, hetente többször a fűnyírással is szükség volt bajlódni. Mumóka ráadásul teljesen új felfogással átvarázsolta a lebutított városi virágoskertet, és belekezdett egy praktikus konyhakert kialakításába. Ehhez persze a hátsókertben évek óta gyökeret vert tarackokat és a szívósan újranövő indás aprószulákokat ki kellett irtani. Medvegúznak pedig a négy szilvafát kellett legallyaznia és átalakítania oszlopokká, amelyekhez a szépen fejlődő málnabokrokat pányvázták ki. Mumóka megítélésében ezek a szilvafajták sajnos nem voltak megfelelőek evésre vagy lekvárnak. A régi tulajdonos – aki viszont pálinkát főzött belőle – kifejezetten istenítette. Mindenesetre a szilvafalombok számottevő területet leárnyékoltak a konyhakertnek leginkább megfelelő területrészben, és mivel Medvegúz és Mumóka egyáltalán nem voltak pálinkabarátok, a fáknak menniük kellett.

A levágott gallyak egy részét Medvegúz összekötötte és behordta a ház melletti fedett kocsibeállóba. Gondolta, jó lesz majd télen a vegyes kazánban eltüzelni, hogy spóroljon a gázzal.
Egyik este azonban erre az ötletére nagyon ráfizetett: Már éppen indultak volna hazafelé, amikor gondos gazda módjára visszafordult – ki akarta húzni a kerti szivattyú elektromos dugóját a ház mögötti aknában –, amikor a kocsibeállóban ütemesen lépdelve elakadt a bokája egy kinyúló gallyban…
– Ki tette keresztbe ezt az ágat? – hüledezett estében, miközben az idő rendkívül lelassult körülötte.
Szinte képkockánként látta magát, ahogy oldalra fordul, hogy védje a fejét a térkőre csapódástól. Így aztán igen keményen az oldalára esett. Támaszkodó csuklója, medencéje és válla napokig fájdalmasan sajgott, ennek ellenére örülni tudott, hogy a hatalmas esést követően nem törött össze semmije.
Mumókának sem mentek igazán jól a dolgai: a precízen elültetett növényeket, kitúrta a vakond, vagy az igénytelenebb fajták is érthetetlen módon kiszáradtak, hiába voltak naponta bőven öntözve.

A mindennapos korai munkakezdésüket gátolta, hogy Mumókának rendszeresen ebédet kellett főznie, és azt a régi háznál tudták elfogyasztani, ennélfogva csak ebéd után indultak el általában. Ezt a késést gyakran megfejelték még a városi üzletekben tett bevásárlásokkal is. Így néha csak késő délután fogtak munkához, és addig tudták folytatni, amíg a meghökkentően nagy tömegű szúnyograjok nem csípték őket véresre. Ekkor már kezdték érezni, hogy vannak bizonyos körülmények, amik nem igazán segítőkészek az új tulajdonban…
Medvegúz kiegyenlítő tartályt cserélt a cirkón és elkezdte egy ajánlott adalékkal kitisztítani a fűtésrendszert. A fűtés intenzitása azonban (különös módon) még gyengébb lett, mint előtte – mintha nem tett volna semmit –, sőt a radiátorok alja alig melegedett.
– Mi lesz itt télen, ha már júniusban is gondok vannak? – tette fel magának a kérdést Medvegúz.
A fűtés szerelésekor szintén észrevette, hogy a dolgok valahogy ebben a házban nem működnek megfelelően. Mintha valamiféle negatív erő passziózna velük. Amikor meghúzott egy csövet, vagy megnyitott egy elzárót, rendszerint elindult egy rozsdaszínű kispatak, amit csak egy alátett edénnyel tudott hamarjában felfogni. Mikorra viszont megérkeztek a rendelt pótalkatrészek megszűnt minden szivárgás. A padlófűtés nyomásszabályzó szelepét már csak egyféle kíváncsiságból pöccintette meg (hogy mi lesz a reakció), de meg is bánta. A kiömlő vízáramot nem tudta sehogy sem megszüntetni, addig folyt a víz a felváltva kiöntött vödrökbe, amíg a nyomás le nem esett nullára. A kapkodó vödrözés ellenére természetesen elég csúnyán elázott a gardrób, ahová az osztó-gyűjtő rendszer be lett építve.

A számos hátráltató visszásságot követően mégis eldöntötték, hogy a karácsonyt már a városi házban fogják tölteni. Ehhez azonban hiába hordták át folyamatosan személyautóval a cuccaikat, még egy nagy költöztető kocsira is szükségük volt. Bútorozva vették a házat, ám idővel kiderült, hogy néhány bútordarab nem megfelelő. Azokat le kellett cserélni a megszokott régiekkel, azonkívül Mumóka ragaszkodott a saját tervezésű, cseresznyefa ebédlőkomódjához, valamint a színben passzoló ebédlőasztalhoz és a megszokott, kényelmes ülést biztosító, kárpitozott székekhez.
A szállító kiválasztása nem volt egyszerű feladat, mivel az általuk ismert vállalkozás felszívódott. A cég weboldala ugyan még fellelhető volt, de az e-mailekre már nem válaszolt senki, és a telefonszám sem nem volt kapcsolható. Megpróbáltak egy új szállítót keresni, aki a két nyugdíjast nem húzza le. Volt, aki csaliként többféle kedvezményt ígért, de ezzel együtt mégis ő volt a legdrágább, volt aki – szomszéd falubeli vállalkozásként – furamód a fővárosból számolta a kiállást. Szóval trükköztek, hiénáskodtak, füllentettek a szakemberek, ahogy már csak szokás nálunk.

Végül egy rendesnek titulált cégnél érdeklődtek, akik 6 órán belül ígérték a válaszadást, amiből sajnos 48 óra lett, plusz közbejött a hétvége. Így viszont már csak a következő héten, szerdára tudták a munkát besuszterolni a szállító szakemberek. Medvegúz és Mumóka kénytelen volt elfogadni a karácsony előtt három nappal beütemezett költöztetési időpontot, hiszen tartani kellett a szavukat: "ez a karácsony már a városban ér bennünket."

A kiváló kondícióban lévő szakemberek féltő segítőjeként, Medvegúz és Mumóka úgy elfáradt estére, mintha ők végezték volna a feladat oroszlánrészét. A nagy kavarodásban csak ültek egymás mellett a lepedőkkel letakart díványon és fennhangon pihegtek.
– Van három napunk rendet rakni, elpakolni legalább a nappaliban, és felállítani a karácsonyfát, mire a gyerekek megérkeznek. – jelentette ki erőtlenül, minden meggyőződés nélkül Mumóka.
– Megoldjuk. – felelte biztatóan Medvegúz. Mindent sikerült eddig megtennünk, amit elterveztünk.

Remek volt a pénteki ebéd. Visszafogottan, de azért sikerült ünnepi díszbe öltöztetni a lakást, csillogott az impozáns, töves fenyőfa. Igazán varázslatos volt a gyerekekkel a szenteste. Hajnalban feküdtek le, így csak tíz óra tájékán ébredtek.
– Az elektromos nagykapu mellesleg fél méternyire nyitva van. – közölte Mumóka, miközben Medvegúz a fürdőszobába igyekezett.
– És ezt csak most mondod? – hökkent meg Medvegúz.
– Én is egy perce vettem észre. – felelte a homlokát ráncolva Mumóka. Ez az átok negatív erőtér nem hagy bennünket békén, karácsony napján sem.
– Megnézem azonnal mi történt. – reflektált szinte automatikusan Medvegúz.
Medvegúz felöltözött, és a mosdó helyett azonnal a kazánházba indult szerszámokért és a kézi vezérlés kulcsáért.
Megpróbálta becsukni a kaput, de a kapumotor nem reagált a távirányítóra. Kézi vezérlésre állította a mechanikát, és becsukta a kaput. Levette a motor burkolatát és ellenőrizte a biztosítékokat. Minden rendben talált, a visszajelző ledek égtek, áram volt mindenütt.
– Mi a nyavalya lehet vele? – morfondírozott Medvegúz. – Talán megint a negatív erőtér? Itt minden olyan nehéz, mintha a tömegvonzás a duplája lenne.
Levette a fontos csatlakozókat (csokikat), és megfújta WD40-nel.
– Hátha a vízpára csinál valamiféle kontakthibát. – motyogott magában Medvegúz.
Amikor visszarakta a csokikat elindult magától a kapu és kinyílt. Rányomott a távirányítóval de csak kattant egyet a relé és semmi mozdulás.
– Megpróbálom még egyszer, elindul-e újra ha leveszem a csokikat, és visszadugom. – jelentette ki határozottan.
Megtörtént ismét ugyanaz a művelet, de előtte még a fogaslécet és a fogaskereket is megzsírozta. Amikor azonban az utolsó csokit dugta vissza a helyére, sercent egy nagyot az áram. Valahogy rossz helyre került a csoki.
– Basszus, ennek a csokinak ki van vágva a vége, így simán arrébb dugtam be egy sorral! – döbbent rá Medvegúz.
Elindult a házba, mert elment az áram, nem világított egy led sem az elektronikán. Arra következtetett, lenyomta a biztosítékot a rövidzárlat.
A garázsátjárójában szembe találta magát Mumókával.
– Nincsen áram a konyhában, leállt a sütő és a főzőlap, nincsen világítás sem! – közölte sírásra hajló hangon Mumó.
– Tudom, én voltam, mindjárt visszanyomom a biztosítékot és rendben lesz. – nyugtatta Medvegúz barátságos arcot vágva.
– Fő a leves... remélem, valóban ennyi a baj. – válaszolta rossz előérzettel Mumóka.
Medvegúz kinyitotta a biztosítéktábla fedelét és tényleg le volt nyomva egy biztosíték. Felkattintotta, ám nem történt érzékelhető változás. A világítás nem működött, a főzőlap és a sütő sem kapcsolt be.
Medvegúz kinyitotta a villanyóra biztosíték lelakatolt kis ablakát, de mindkét biztosíték fel volt kapcsolva. Bement a házba és előadta a tapasztaltakat Mumókának.
– Az óránál nem nyomta le a biztosítékokat, tehát az oszlopon lehet valami gáz. Csak azt nem értem, miért van itt két biztosíték az óránál? Három fázis van, tehát három biztosítéknak kellene lenni.
– Hívjuk fel az ELMÜ-t, mert itt maradunk karácsony napján áram nélkül! – indítványozta Mumóka.
– Oké, hívjuk őket. – egyezett bele Medvegúz.
Az ügyfélszolgálatos hölgyike megígérte, ahogy lesz szabad szerelőjük, megnézik a hibát. Azt persze azonnal hozzáfűzte:
– Ugye hallották a tarifát? Ha nem saját hibánk, akkor 9800 Ft-ot számlázunk.
Ahogy telt az idő és a várakozás percei vontatottan csordogáltak, Medvegúzt nem hagyta nyugton a nagyjából egy órája tett kijelentése: három fázisnál, három biztosítéknak kell lenni az óra alatt.
– Megnézem még egyszer. – határozta el magát.
Kinyitotta kis ablakot, és lehajolva bekuksolt újra az óraszekrénybe. Nem akart hinni a saját szemének.
– Ez itt három biztosíték, és a jobb szélső le van csapva. – ripakodott magára. – Egy órája miért nem láttam, hiszen ugyanígy néztem be a kis ablakocskán? Netán az a ganéj, negatív erőtér munkálkodik már megint?

Medvegúz felnyomta a harmadik biztosítékot, és amint benyitott a nappaliba, már látta is az eredményt. Működött a főzőlap és volt világítás a konyhában.
– Telefonáljunk az ELMÜ-s hölgyikének, hogy ne jöjjenek ki. – szólt Mumókának. Ha sikerül  lemondanunk a hibabejelentést, valószínűleg nem kell kifizetnünk a potya kiállást.
Miután Medvegúz letette a telefont, rátévedt a szeme a sütőre.
– Te Mumó, miért nem világít az óra a sütőn? – kérdezte.
– Nem tudom, az nem jött vissza. – felelte az asszony.
– És reggel mit tettél vele, hogy villogott? – Azt mondtad csak leokéztad és passz.
– Kicsit kifutott a leves, de letörölgettem mindenütt. – válaszolta némi bűntudattal Mumó.
– Szétszedem, és megnézem belülről is. – nem hagyom, hogy szórakozzon velünk ez a negatív micsoda karácsony napján.

Medvegúz leszedett minden lemezborítást a sütő hátulsó részén. Nyomát sem látta az esetleges belső nedvesedésnek, becsorgásnak. Azt viszont észrevette, hogy a vezetékcsatlakozók hiányzó szigetelései az elektromos sütőben hagynak némi aggodalomra okot. Semmi műanyaghüvely, a fém saruk csak úgy csupaszon rá vannak nyomkodva az érintkezőkre.
– Ha most nem egyenesen teszem rá a fedelet, agyoncsaphat az áram, mivel ez a berendezés direktre van kötve, ki sem lehet húzni a dugóját. – dünnyögte Mumóka felé fordulva.
Medvegúz otthagyta a sütőt levett hátlappal, és elment szigszalagért. Be volt kapcsolva az elszívó, ami jótékonyan keringette a levegőt. Medvegúz ennek ellenére intenzíven érezte az étvágygerjesztő húsleves illatot.
– Mindjárt eszünk, aztán pedig pihi-szuszi van.– resetelte az idegeit.
Ahogy visszatért a szigszalaggal, meglepetten vette észre, hogy a sütő kijelzője összevissza villog, mindenféle ákombákom jelent meg rajta.
– Mumóka, ez a kütyü helyre fog jönni, pedig már azt terveztem, hogy kidobom. Nem tudnál hozni egy hajszárítót? – kérte meg párját. A szárítás jót tesz a panelnek. A villódzás azért kezdődött ugyanis, mert az elszívó légárama elpárologtatta a nedvességet.

Medvegúz visszaszerelte a sütőt, gondolta most már hátradőlhet. Kivett egy narancslét a hűtőből és nagyot kortyolva bambult ki a kertbe.
– Mumó odanézz, kinyílt magától a kapu! – ezt nem hiszem el. Mi történik itt?
Medvegúz kiment a teraszra és megnyomta a kapunyitó gombot. Most simán bezáródott a tolókapu.
– Na, ez is jó lett. – mutatott egy V jelet Mumókának.
A férfin borzongás futott végig:
– Ez a mocsok negatív erőtér sem bír velünk. Megoldunk mindent, ha beleszakadunk is.
Visszament a konyhába és elgondolkodva újra kortyolt a narancsléből. Mumóka csípős hangjára tért vissza a mozizásból.
– Megint nyitva van a kapu! – reklamálta Mumó. – Én már ezt nem viselem el, teljesen kikészültem.
Medvegúz kattintott egyet a távirányítóval, most már a nappaliból, és bezárta a kaput. Ez ismétlődött szinte kétpercenként. A kaput valami negatív erőtér kinyitotta, Medvegúz pedig dacból és idegből bezárta. Már éppen indult volna a kis baltáért, hogy kezelésbe veszi az elektronikát, amikor néhai apósa szavajárása elért a tudatáig: "a Google mindent tud". Leült a laptopjához és kapkodva rákeresett a neten: „a kapu magától kinyílik”.
– Nem tán találtál valamit? – kérdezte reménykedve Mumóka az időjárás állomás külső jeladóját piszkáló, nem egészen őszinte mosolyú Medvegúztól.
– Megvan végre ez is. –  pacsizott feszülten Medvegúz. – Ez a kis sunyi „negatív erőtér” nyitogatta a kaput, amikor küldte a jeleket az állomásnak.


Nagykáta, 2023. 12.  27.

V. rész - Csak soha ne öregedne meg az ember!

Medvegúz és Mumóka már harmadik napja keresték a krova hajtószárát. A műszakilag kevésbé orientáltak kedvéért: egy fémdobozban lévő szerszámkészlet racsnis tekerőjét, amivel a csavarokra illesztett dugókulcsokat lehet elforgatni.
Medvegúz tizennyolc éves korában – amikor első autóját megvette – szüleivel közösen végigjárták az akkori Csehszlovákia felvidéki területeit. Mivel annak idején autószerelőként dolgozott, ezen az úton egy profi krova készletet vásárolt, aminek tizenkét szögű fejei (a kor színvonalát megelőzve) igazán minőséginek számítottak. A tizenkét szögű fejszerkezet azért fontos egy szakembernek, mivel a hatlapfejű anyákon, csavarokon ez a kivitelmódozat apróbb igazításokat, mozdításokat is lehetővé tesz szűk, alig hozzáférhető helyeken. Ezenkívül az ilyen fejek nem sarkalják le egykönnyen a berohadt csavarfejeket, mint a hatszög kivitelű átlagdugók.
Az 1975 óta eltelt, majd fél évszázad alatt Medvegúz hiánytalanul megőrizte az egykori csehszlovák csúcstechnikát képviselő készletet, amit az utóbbi években igaz, már csak hobbi szinten használt. A garnitúra doboza még mindig az originál állapotot tükrözte, minden korróziós nyom, vagy sérülés nélkül, selymesen fénylett rajta a zöldesszürke kalapácslakk. Most viszont elrévedve, szomorúan kellett konstatálnia, hogy megtört a szentség; tucatnyi költözést és ezernyi munkát átvészelve, élete legtisztább és legrendezettebb garázsában egyszerűen eltűnt a krova harminc centi hosszú, fél kilós hajtószára.

A bonyodalom azzal kezdődött, hogy Mumóka kiadta az ukázt: menni kell a kirakott kukát rendezni a régi telephelyükön, és utána pedig bevásárolni a Tescoba. Medvegúz komótosan átöltözött, és elgondolkodva beült a szinte alig használt (konkrétan huszonhétezer kilométert futott) autójukba. Szokás szerint kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, megigazította az autó színéhez illő metálszürke ülésvédőt, és bekattintotta a biztonsági övet. Hátrahúzta a befordított tükrök elektromos kapcsolóját. A pohártartóban lévő távirányító gombját megnyomva elindította a garázsredőnyt, és automatikus mozdulattal elfordítva a slusszkulcsot, ráindított. A felemelkedő garázsajtó zavaró zajától nem igazán értette, hogy a kulcs elfordítását követően miért nem hangzik fel a megszokott, ketyegő dízelhang. Meglepetésében újra ráindított, de mint megelőzően, most sem történt semmi. Ránézett a műszerfalra, és akkor tudatosult benne, hogy egyetlen ledes fény sem világít. Oldalra pillantva rádöbbent, a tükrök is behajtott állapotban maradtak, tehát már biztos, hogy híján van az áram. Felnyitotta a motorháztetőt és rácsodálkozott a motorházra, amiben a mindennapos patikatisztaság próbálta fölülírni a gyári állapotot. Az AGM* akkumulátor olyannak tűnt, mintha épp most tették volna be a gyártósoron. Az is látszott, hogy a pólusok nemrég lettek kezelve WD-40 kontakt tisztítóval.
A váratlan eseménytől indiszponált Medvegúz átballagott a műhelyébe és a fiókos szekrény felső tárolójából elővett egy kis digitális multimétert. Levette a pozitív akkusaru műanyag burkolatát, és rámért a feszültségre. Meglepetten nyugtázta, hogy a műszer 4,7 voltot mutat. Visszament a műhelybe, és a kétajtós szekrény jobb feléből előhúzta a nagy teljesítményű, német akkutöltőt. Amint rápattintotta a krokodilcsipeszeket az akkumulátor kivezetéseire, a töltésmérő 10 amperen is túl kiakadt. Az erős szikrázásból is nyilvánvaló volt a rendkívül magas áramfelvétel.
– Ez az akkumulátor ki van, mint a liba. – futott át a kézenfekvő gondolat Medvegúzon. – De mitől is? Garázsban állt az autó mindig, se extrém hideg, se extrém meleg nem érte tartósan. Talán valami zárlat keletkezett? Vettem persze az utóbbi időben Temus kütyüket – kamerát, led fényszóróizzókat –, talán azok szívják le az áramot?

Már előre gondolva a legrosszabbra, az akkucserére, letörten átszédelgett a kazánházon keresztül a műhelybe és a kétajtós szekrény bal feléből kiemelte a megkímélt csehszlovák krova készletet, és kirakta a satupadra. Kiválasztotta a racsnis hajtószárat, egy 13-as fejet és egy hosszabbítószárat. Visszakóválygott a garázsba és leszerelte az akkumulátort rögzítő kengyelt, hogyha netán cserére lesz szükség, ne sokat kelljen szombat délelőtt majd ezzel tökölődnie.
Medvegúz hozott írószerszámot és papírlapot a műhelyből, amire feljegyezte az akkumulátor méreteit. Gondosan kezet mosott a háztartási helyiségben, mielőtt a dolgozószobában leült a laptop elé. A méret és teljesítmény adatok alapján rákeresett a megfelelő akkumulátorra. Meglepődött, amikor a böngésző éppen az otthonuktól alig 400 méterre lévő, eddig fel sem fedezett üzletet hozta ki vezető találati pozícióban. 
– Az jó, hogy közel van a bolt, esetleg még gyalog is elmehetek holnap. – morfondírozott Medvegúz. – Csupán az nem tetszik, hogy majd százezer forint a gyárilag előírt aksi. Mindez azért, mert start-stop rendszer van az autóban, amit minden induláskor azonnal ki is kapcsolok, mivel csak nyűgöm van vele. Mennyi is volt egy akkumulátor még, amikor utoljára az Astrába kellett vennem? Úgy emlékszem, 22 ezer forintért vásároltam a 74 amperórás Bosch-t a Metro-ban. Persze azóta már az is 50 ezer körül van, ami elég kifejezően tükrözi a forint értékállóságát.
Medvegúz egy-két dolgot megnézett még a neten, és igencsak meghökkent, amikor elhatározta, hogy kikapcsolja a gépet: a tálcán a kijelző hajnali 3:20-at mutatott.
– Mindjárt virrad.  – jegyezte meg, és a monitor fényétől vaksin kibotorkált a garázsba.
Megmérte az aksi feszültségét, ami már elérte a 12 voltot. Ez jóleső bizakodással töltötte el. 
– Na, megy ez, mint Buza Kata a mindszenti úton. – enyhült fel valamicskét feszült hangulatából Medvegúz.
Be is ült az autóba és kíváncsian ráindított. Az Opel motor szokásos határozottságával, minden erőlködés nélkül bepöccent. Néhány másodpercig járatta finoman, csupán egyszer emelte meg a fordulatot 1200-ra.
Amikor beült az autóba, nem volt bedugva a motorháztetőre felakasztott stekklámpa, a plafonon lévő neon pedig nem világította meg a motorteret. A félhomályban nem volt sok értelme nézelődnie, így nem is emlékezett rá, hogy látta volna a motort borító műanyag trepnin a krova hajtószárat. A szár keresése is csak arról jutott eszébe, hogy amikor még egy utolsót rá akart mérni az akkufeszültségre, a trepnin (ami akár egy asztalka, úgy kínálja a helyet a szerszámoknak) 4-5 centire lecsúszva ott pihent az egyenes toldat a 13-as krova fejjel. Medvegúz bedugta a stekklámpát és benézve a motortér minden zugába, keresni kezdte a fél évszázada kitűnő állapotban megőrzött racsnis hajtókart.
Közben pedig már meg is virradt, csiviteltek a madarak, civakodtak a macskák, és az utcán hangosan dübörögtek az autók.
– Ezt most különösen megszívtam. – érzett rá Medvegúz. – Nem szabad lett volna az „asztalkára” pakolnom a szerszámokat. Most aztán kereshetem a szívósra edzett, félkilós vasdarabot. Ráadásul nem is az a legnagyobb a gond, hogy eltűnt, hanem inkább az, hogyha netán egyszer megérkezik a ventilátorba, esetleg beakad a kormány irányítókar vagy a féltengely és a futómű közé, rettenetes zűrt tud csinálni. Most ugyan nem látom sehol ebben a zsúfoltságban, hiába bújtam, alá a kocsinak és hiába piszkáltam meg még az alsó burkolatat is fémpálcával, egyszerűen eltűnt – híre, hamva sincs.

Medvegúz öt óra tájt tért nyugovóra. Nehezen aludt el, még félálmában is a lepkeként repkedő racsnis szárakat vadászta a százszorszépekkel teli májusi réten.

Ahogy felébredt, alig várta, hogy elmesélhesse Mumókának a történteket.
– Van egy jó és egy rossz hírem. – kezdte mondókáját sutkára hajazó stílusban, hogy indiszponáltságát leplezze.
– Kezdd a jóval! – kérte Mumó.
– Úgy tűnik tartja a töltést az aksi, beindítottam az autót.
– No, és akkor mi a probléma? – talán tönkrement a kamera?
– Nem vettem észre, hogy azzal baj lenne. – A rossz hír az, hogy eltűnt a szerszám, amivel dolgoztam és lehet, hogy beesett a motortérbe, de a dzsumbujban nem látom sehol.
– Biztos, hogy elővetted azt a szerszámot, nem csak gondolod? – Ha ott volt veled, hová tetted?
– Basszus Mumó, olyan vagy, mint a Bödőcs* faterja: "Hová tetted? Hát hol volt? Nincs ott? Hát hol van?"
– Nem vitted el valahová és letetted? – Hiába nézem én is lámpával, itt sehol nincsen. ­– Még egyszer megmutatnád, mekkora volt?
– Harminc-harmincöt centi hosszú és nem kör alakú, hanem lapos szárú. A nyele pedig ellipszis formájú, tehát nem gurul el annyira könnyedén, mint az egyetlen vonalban felfekvő körszelvényű hosszabbító és dugó. Tehát ennek bőven a trepnin kellene maradnia, ha a hosszabító nem esett le.
– Akkor? – váltott kételkedő kifejezésre Mumóka.
– Akkor talán valahol letettem menet közben, ahogy csalinkáztam a műhelybe a kazánházon át.
– Nézzünk meg minden helyet, ahol letehetted! – adta ki a rendelkezést Mumóka. – Meg kell találnunk, hiszen itt rajtunk kívül nem járt senki.
Késő délutánig együtt keresték az elkallódott vasdarabot, mindent kipakoltak, visszaraktak és újra kipakoltak, újra visszaraktak. Medvegúz ismét befeküdt az autó alá, zörgette a sárvédő dobozokat, piszkálta a borításokat, három különböző lámpával kutatta a motorteret. Semmi sikerrel nem járt azonban.
Végül nagy ötlete támadt: kihajtott az utcára az autóval, ahol előre- és hátramenetben erőteljesen fékezgetett, majd a kormányt rángatva billegtette az autót. Mindhiába, a racsnis szár eltűnt, elveszett, megette azt is a ruhat. (Akár az embert, mivel köztudott: a ruhat eszi az embert.)

Vasárnap újrakezdték a kutatást, új technikával, új nyomozási módszerekkel. Mumóka leültette a besózott Medvegúzt, akinek töviről hegyire el kellett mesélnie, hogy mi történt. Minden lépésére vissza kellett emlékezni. A vége persze így is az lett:
– Mumó, én akkor is úgy emlékszem, leraktam egymás mellé mindkét vasat a „kis asztalra” a motortérben.
Mivel három óra múltán sem jutottak semmire, mint a tajcsizók csak gyakorlatoztak és járkáltak egyik helyiségből a másikba, majd hajlongtak az autó felett és az autó alatt, úgy döntöttek, elmennek végre a kukát elrendezni és vásárolni. A vasat viszont arra kérték, maradjon ott, ahol van és ne mozogjon. Útközben azért mégis gyakran nézték a tükröt, amikor egy rázósabb szakaszon haladtak. Elképzelték, ahogy egy enyhe kanyarban kopogva pattogva kiesik a bujdokló, fránya vasdarab.

A kukát gyorsan elintézték. Bepakolták a krokodilemelőt és a vasbakokat a csomagtartóba. Az utóbbiak a kocsi alatt fetrengés közben jutottak Medvegúz eszébe, mert hát ha megemeli az autót és alábakolja… Szóval még nem mondott le végleg a motortér további böngészéséről.
A Tescoban eltöltöttek egy órát is talán. Amikor beültek a kocsiba, Mumóka megjegyezte:
– Igyekeznünk kell az Aldiba, mert az nyolckor zár, és ott is kell tizenöt perc a vásárlásra.
19:26-kor álltak meg az Aldi parkolóban. Gyorsan kezdtek neki a vásárlásnak. Medvegúz csupán az 50 darabos saját márkás alkáli elemet akarta megvenni, de azért még nagyjából átnézte a legújabb nonfood felhozatalt is. Épp a pénztár melletti alsó polc ártáblája felé hajlongott, hogy tájékozódjon, mennyi az egy termékre jutó különbség a legkisebb pakk elem és az ötvenes kiszerelés közt, amikor az egyik alkalmazott majdnem felborította, olyan lendülettel súrolta a pénztár előtti rakodószalagot. Ezt ráadásul még egyszer – visszafelé is – megismételte, amitől már Medvegúz mosolya nem volt teljesen őszinte. El is kezdte Mumót keresgélni a sorok között. Mumóka viszont alaposan el tud tűnni még egy csökkentett méretű Aldiban is. Most is így történt. A férfi nyakát nyújtogatva pásztázta a sorokat, akár egy szurikáta, amikor veszélyt érez. A felborítós alkalmazott viszont Medvegúzt követte, és amikor az épp felé fordult, ráripakodott:
– El kellene hagynia az üzletet, már későre jár!
– Szóval útban vagyok hölgyem? – Éreztem már az előbb is, amikor kétszer megtaszított, és majdhogynem orra estem az elemeknél… Én is kereskedő voltam máskülönben, de nem ennyire agresszív! – Egyébként pedig mennék már kifelé szívesen, de hiába nézelődök, nem látom a feleségem (azért leselkedem a sorok közt, nem azért, hogy magát idegeljem).
Az alkalmazott visszavonult, és folytatta a takarítást. Ekkor szinte a semmiből előbukkant Mumóka.
– Gyere már a pénztárhoz Mumó! – engem már majdnem kidobtak. – Ahogy el tudsz tűnni, téged át kellene nevezni Pumuklinak*. 
A pénztárhoz csábították a bőszen takarító alkalmazottat és fizettek. Pakolás közben Medvegúz ránézett a pénztárgép monitorjára és megrökönyödve fedezte fel, hogy 20:15 a pontos idő. Rögtön elnézést is kért, mert érezte itt valami nagy baki történt. Ők ugyanis nem voltak benn az üzletben háromnegyed óráig, annyira nem mehetett el egyszerre az időérzékük. Ahogy becuccoltak a kocsiba és elindultak, Medvegúznál azonnal kitisztult a kép:
– Tudod, hogy volt ez az „időörvény” Mumó?
– Nem én. – Nem tudom, hogy lehetett, mivel biztos nem voltunk benn többet, mint 20 perc.
– No, ez úgy történt, hogy valójában zárás előtt egy-két perccel estünk be. – Azért hittük, hogy 19:26 van, mert az akkumulátortöltés után saccra állítottam be az autó óráját, és elfelejtettem később pontosítani. – Szóval totál megzavar már minden váratlan esemény. – Csak soha ne öregedne meg az ember!

Utóirat:
Egy hét múltán csodába illő módon Medvegúz megtalálta a krova hajtószárat. Éppen a generátort akarta ellenőrizni, ezért leszerelte a légbeömlő idomot és a turbócsövet. A légbeömlő idomot rárakta a motor borítására, amíg megvizsgálta az ékszíj feszességét, valamint a generátor csatlakozó elektromos vezetékeit. Ekkor hallott egy puha kis koppanást, aminek nem tanúsított jelentőséget. Ha már leszerelte a csöveket, egy erős lámpával kutatni kezdte újra a hajtószárat. A baloldalon, a generátor alatt nem látott semmit, de már szinte kényszeresen átvilágított a jobb kézre eső területekre is, a hűtőventilátor irányába. Ekkor majdnem padlót fogott a megrökönyödéstől. A krova hajtószára a kiegyenlítőtartály alatt szinte függőlegesen támaszkodott a ventilátorburkolatra. Medvegúz izgatottan sietett be a lakásba, és azon nyomban elmesélte Mumókának a történteket. Felesége nem akart hinni a fülének. Felkászálódott a TV elől, látni akarta, hogy hol találta meg a félkilós vasat, mivel maga is több órán keresztül kereste. Amikor Medvegúz pontosan visszahelyezte a hajtószárat oda, ahol meglelte, Mumó rögtön rájött a turpisságra: A hajtószár benne lehetett a légbeömlő idomban, és miután férje elhelyezte az alkatrészt a motortakaró "asztalkán", egyszerre csak újra önálló életre kelt, és random elven most jobbra araszolva, meg sem állt a ventilátorig.
Medvegúz a gyakorlatban ellenőrizte Mumó teóriáját. Már-már elvetette azt, mivel be sem tudta dugni az idom nyílásán a krovát. Addig próbálkozott azonban, míg egy ponton a hajtószár meglepően okosan becsúszott, majd elfordulva a csőben úgy helyezkedett el, hogy semmi sem látszott ki belőle. Tehát Mumóka következtetése helyes volt. A vasdarab a szívóidomban bújt meg stabilan, ezért nem reagált a fékezésekre, rázkódásra és az autó hintáztatására.
Nos, ez az eset is bizonyítja, hogy előfordulhatnak elképesztő véletlenek. Bezzeg, ha modelleznénk a szituációt, és készakarva próbálnánk létrehozni a kikövetkeztetett mozgássort, ezerből egy esélyünk sem lenne.

Szómagyarázat:

*Bödőcs: Bödőcs Tibor humorista, író – Slusszkulcs meg a másnap c. műsorában elhangzó kérdések.
*AGM akkumulátor: Az Absorbed Glass Mat akkutípus egy felitatott üvegszálas konstrukcióra utal, amelynél az akkulemezek között egy bór-szilikát párna helyezkedik el. Ez a párna megakadályozza a lemezek közötti vagy alatti cellazárlatot. A technológia egyik fő előnye, hogy az akkumulátorból akkor sem szivárog folyadék, ha annak háza megsérül. A gázrekombinációs képességük miatt a töltési-merítési ciklusok közötti folyadékveszteség minimalizálható, megakadályozva az akku kiszáradását. AGM akkumulátorok jóval drágábbak a savas akkuknál, azonban ahová ilyen akkumulátor ajánlott, oda célszerű ilyet tenni, mert hosszú távon megéri. Ezek az akkuk kevésbé szulfátosodnak és jobb a tárolóképességük.
*Pumukli: Pumukli kalandjai 1982-től 1989-ig vetített NSZK–osztrák–magyar televíziós filmsorozat. A történet Pumukliról, egy folyton eltűnő, virgonc és kíváncsi koboldról szól, aki egy kissé mogorva, de jólelkű idős asztalosmester szolgálatába szegődik. A csintalan házi kobold, egyszer hozzáragadt a műhelyben egy enyves dobozhoz, így lett Éder mester számára látható.

Nagykáta, 2024. 05.  07.

VI. rész - Güzüék banánja

Január 19-e csendes vasárnap. Medvegúzék ebben az éveben még nem is mentek „fatornyos falujukban” bevásárolni. Az idén csupán akkor vettek néhány fontos élelmiszert, amikor a karácsonykor elmaradt pesti és fehérvári temetői látogatásukat pótolták a hónap elején. Mumóka elképzelése ekkor rendült meg alapjaiban a pestszentlőrinci temető kapujában. Eddig ugyanis úgy vélte, már országosan kezdenek odafigyelni az idősek, a mozgáskorlátozottak problémáira, de rá kellett döbbennie, bármit is megtehetnek a kizárólag anyagilag motivált, érzéketlen hivatalnokok.

Medvegúz az évek óta bejáratott rutin szerint beállt a temető kapujába, és várta, hogy a kaput kinyissa a biztonsági szolgálat embere, akinek ilyenkor megerőltető tevékenysége elismeréseképpen 2 db, kétszázas guriga gördült a markába. Most viszont nem akart beindulni a korábban olajozottan működő aktivitás. Mumókának természetesen eszébe sem jutott gyanakodni, a tőle megszokott lojális türelemmel várta, hogy elő-utóbb kinyíljon a kapu. Medvegúz sokat látott, egykoron taxis szeme azonban már rossz előérzettel szkennelte a bejárat környékét és a biztonságiak fülkéjét. A lépcsősoron megközelíthető, kiemelt épületben ugyan három egyenruhás alak is lebzselt, de tüntetőleg egyikük sem fordított figyelmet a kapuban alapjáraton ketyerésző dízel Opelre. Medvegúz már épp mondani készült egy cifrát, amikor progresszív lencsés szemüvege rázoomolt a kapu bal felső sarkára ragasztott cetlire: „Behajtás csak rokkant igazolvánnyal és egyéb engedéllyel.”
A harsány indulatszóból csupán annyi maradt:
– Az fasza... – Cammoghatunk gyalog a sírig Mumó!
Mumóka még tett egy elkeseredett kísérletet, hogy elkopott forgóját kímélve, esetleg mégis beengedjék őket. A nagy nehezen kikászálódó, és óvatosan lépegető asszonyt a kapusok az irodába irányították, ahol egy fiatal női alkalmazott szinte szemtelenségnek vette kérését, hogy engedjék be őket a kapun, mint eddig. A nő hidegen annyit kérdezett:
– Van mozgássérült igazolványa vagy nincsen?
– Nincsen – válaszolta Mumóka. – Azt csak annak adnak, akinek nincs lába. – Én viszont, ha elvánszorgok a temető végében lévő sírig, akkor egy hétig a főzést sem tudom ellátni.
– Nem tudok elfogadni semmiféle indokot, ha nem tud igazolványt felmutatni – válaszolt unottan a harmincas évei elején járó, erősen sminkelt és durván kitetovált nő.
– És az egyéb engedély micsoda? – kapaszkodott még az ábrándjaiba Mumó.
– Az egyáltalán nem vonatkozik magára! – zárta le a beszélgetést az alkalmazott, és köszönés nélkül átlibbent a szomszéd irodába.

Medvegúz félreállt az autóval. Karonfogva elindultak a nehézkesen csoszogó Mumókával a 17 hektáros temető túlsó végébe. A terület lehangoló látványt nyújtott. Ősz óta az összegyűlt avart sem szállították el. Nem voltak kihelyezett szeméttárolók, így a sírokról lekerülő mécsesek, elszáradt virágok és tönkrement koszorúk a levélkupacok tetején csúfoskodtak. A ravatalozó közvetlen környékén látszott egyedül, hogy történt valami változás: felújították az aszfaltburkolatot.
– Gondolom, ebbe aztán úgy belepistultak, hogy elhatározták: ide be nem jöhet többé autóval ügyfél! – Nehogy már végül a többi utat is fel kelljen újítani! – Lazán kiírták, hogy ezután tilos a behajtás – bosszankodott fennhangon Medvegúz.
– Valahol biztos szóvá lehet tenni ezt a visszásságot – próbálta magában még életben tartani a reményt Mumó.
– Ez nem az egyház által fenntartott, fehérvári tip-top kis evangélikus temető kedves Mumókám! – hívta fel felesége figyelmét Medvegúz. – Itt már kizárólag a gazdaság dominál, nem a hit. – Itt a vállalkozásnak fizetnie kell a sápot, a visszaosztást, a koncessziót. – Így nem marad pénz a valódi működtetésre, ezért pusztul le minden, ezért válik egyre zordabbá a környezet, ezért nincsen elvégezve a munka. – Ez a hely az elfuserált magyar kapitalizmus állatorvosi lova.

A temetőben már a parcellákat megjelölő táblák is hiányoztak több helyen, így gyalogosan rosszabbul tájékozódtak, mint amikor kocsival, a megszokott úton közelítették meg a sírt. Szinte hihetetlen, de eltévedtek. Elmentek a sír mellett, míg egy szomszédos soron nézelődtek. A turpisságra Medvegúz döbbent rá:
– Kivágták a két fenyőt, amit a szemközti sírra ültetett a szegény család, hogy lejáratkor ne tudják újból eladni a sírhelyet.
– Milyen igazad van, teljesen más lett a megvilágítás! – ezért néztük be a szomszéd sorral – bólintott rá savanyú ábrázattal Mumó, miközben égő forgóját masszírozta. – Ez a plusz kör aztán végképp nem hiányzott az ízületeimnek.
– Az persze nekünk nem baj, hogy kivágták a két fenyőt, legalább nem hullik törmelék a sírkőre, és nem festi be barnára a világos, Carrarai márványt, de legalább összetakaríthattak volna maguk után – mutatott a sír környékére Medvegúz.
– Sajnos ennyit biztosítanak a tízszeresére, hússzorosára emelt sírhelyárakért – zsörtölődött Mumóka. – Ennyi pénzért egyesek már nem is tudják megújítani a lejárt sírhelyeket. – Másoknak viszont sokszoros területű, trónszerű, emeletes síremlékeik vannak. – Olyan lett már a temető is, akár az élet: magamutogató, ízléstelen és közhelyes.

Medvegúz és Mumóka eltakarította a favágásból hátrahagyott gallyakat, törmelékeket, a tűlevelek garmadáját, a szétszórt, száraz tobozokat, és a lehetőségekhez képest megpucolták a bebarnult sírkövet. Ezután tudták csak elhelyezni virágaikat és a mécseseket. Készítettek néhány fotót a sírról, és elindultak kifelé a hepehupás, buktatós, felújításra megérett aszfaltúton.
Mumóka végül már alig vánszorgott, úgy kellett a kocsiba betolni. Tulajdonképp erre számítva választották ki anno a Mokkát, mivel az ülése magas, így nem kell benne „leguggolva” helyet foglalni.
– No, majd Fehérvárig valahogy helyre jövök – bazsalygott kényszeredetten Mumó. – Te csak vezess nyugodtan, ne ijedj meg, ha a forgóm gyúrása közben néha feljajdulok!

A fehérvári, evangélikus sírkert patikának tűnt a pestszentlőrinci hatalmas, gondozatlan és elkeserítő hangulatú temetőhöz képest. Mérete által itt csupán tíz métereket kellett ballagniuk a sírokhoz. A sírkert minden zugából sugárzott a rend, a sírok közötti hézagokat és az utakat fehér zúzottkővel rendszeresen felszórta a gondnok. A hulladéklerakóban is poroszos rend uralkodott, a precíz szelektív gyűjtéshez minden ki volt írva, amit az idejárók szemmel láthatólag be is tartottak.

Mivel ebben a temetőben gyorsan végeztek, elhatározták, hogy először az új évben bemennek néhány üzletbe vásárolni. Szerettek Fehérváron betérni a kedvenc üzleteikbe, mivel itt nem volt állandó tömegnyomor, mint a „fatornyos falujukban”. Jóval nagyobbak voltak fehérvári Aldi és Lidl áruházak, sőt itt az egykor hatalmas Tesco – félig kiszervezve is – még mindig Góliátnak tűnt. Náluk viszont a megszűnt kis Tesco épületébe beszorított Aldi igencsak töpszli lett. A termékek egy része ezáltal náluk nem is kapható. A polcok között azonban van elég hely a közlekedési utaknak, nem következik be sorozatos karambol a nagy vásárlókocsikkal. A helyi Lidl-ről viszont ez egyáltalán nem mondható el. A kisváros piaccal szemben lévő, nyomasztó forgalmú áruházát ugyanis besuszterolták egy olyan szűk területre, ahol sem elég parkolóhely, sem raktári tárolóhely nem áll rendelkezésre, így a dolgozók a vásárlótérbe tolják a beérkező konténereket és teli raklapokat, amelyek aztán napokig, hetekig képeznek akadályt.
A helyiek és a környékről bejárók mégis ezt az üzletet tartják a legek csúcsának, így a betévedőnek olyan érzése támadhat, mintha egy török bazárba csöppent volna. A higiénia és a rend, azonban meg sem közelíti azt, sőt néha a káoszt már át sem lehet látni. Minden összekeverve mindennel, a gyümölcs-zöldség polcoktól széttaposott folyások indulnak, minden oszlik, tapad, ragad. A mélyhűtők feltúrva, az árak jórészt imitt-amott kiírva. Ami akciós, az már reggel elfogy. A tülekedő vásárlók ütköznek, nyomorognak, nem tudnak kulturáltan vásárolni a kinn felejtett göngyölegektől beszűkült térben. Szóval az egész valami tragédia. Ezt látná a német anyacég…?! Ezt látná a NÉBIH...?! El tudsz képzelni egy olyan forgalmú üzletet, ahol reklama esetén már nem is tökölődnek a papírozással? Egyszerűen zsebből kiperkálják a különbözetet, mondván hadd haladjunk!

Medvegúzéknak mindezért előnyösebb a fehérvári vásárlás, amit ittjártukkor általában ki is használnak. Most viszont hiába voltak a százezres megyeszékhelyen gyéren az üzletekben, a túra után néhány nappal Medvegúz kezdte rosszul érezni magát. Kellemetlenül fájt a gyomra, és alighogy evett, azonnal diszkomfort érzése támadt. Mumóka is hőemelkedésre gyanakodott, de a digitális hőmérő elemcseréjét követően mindkettőjüknél stabilan 37.3 °C lett az eredmény. Medvegúz azért óvatosságból elvégzett magán egy Covid tesztet, ami szerencsére negatív lett. Ezután úgy döntött, szimpla hasfájással nem állít be az orvoshoz, hiszen már tizenhárom éve nem kereste fel háziorvosát semmiféle panasszal. Nekifogott inkább a gyógyfüves, gyógyvizes kezeléseknek, illetve megpróbálta egyébként harapós étvágyát visszafogni.

Korán sem voltak ideálisak a körülmények január 19-én, Medvegúz mégis rábólintott Mumóka ötletére, hogy már ideje lenne shoppingolni egy kört. Lidl, Penny és Aldi, ez volt a menetrend. Az első két helyen szokásos látvány fogadta őket: a Lidl-ben kosz, mocsok, káosz, a Pennyben pedig labirintus és hosszú sor az egyetlen nyitvatartó kasszánál. Az Aldiban viszont 399 Ft-os áron, kiemelten akciós volt a banán! A város széli, egy éve üzemelő áruházban a környékbeli tanyákról sokan megfordultak, amit a parkolóban várakozó, tetejéig sáros, leharcolt autók, valamint a csizmatalp méretű, elhagyott sárkupacok jól illusztráltak. Most azonban a még maródi Medvegúznak nem az előtérben szétszórt agyagcsomókon akadt meg a szeme, hanem a folyosón lévő palackvisszaváltó előtt felgyűlt soron bukott ki. Hosszas tervezés után ugyanis direkt azért indultak útnak vasárnap 11 órakor, hogy akkor talán nem lesz zsúfolt egyik bolt sem. Kiderült, ez az elképzelésük abszolút melléfogás volt, mivel az Aldinál, ahol a palackjaikat szokták visszaváltani, eddig még sosem látott sor várakozott. Az egyik automata üzemelt, a másik viszont folyamatosan segítségért "kiáltozott". A sorban állók ráadásul nem holmi hétköznapi kispályások voltak, hanem nagykereskedelmi mennyiségben, hatalmas zsákokban, ezerszámra hoztak visszaváltandót. Az automaták persze nem is bírták a rohamot, felváltva akadtak ki. Medvegúzék nem álltak be a sorba, hanem inkább vásárlásba kezdtek. Azaz kezdtek volna. A banános ládákat ugyanis – szinte testével fedezve –, két gumicsizmás nő örömmámorban repkedte körbe. Medvegúz jó ideje nem mert inni almalevet, sőt már a citrusfélékből csavart savas leveket sem kívánta, ezért gondolt arra, hogy a semleges banán talán kedvére lehet a szervezetének, vesz belőle egy nagyobb fürtöt.
Nem értette viszont, hogy a két nő miért röpködi a ládákat körbe-körbe, és miért nem tudják befejezni a vásárlást. Megállt tisztes távolságban – három lépésre tőlük – és várt, hogy végre abbamaradjon a rajzás. Balra sandított, és a ládák oldalán megpillantotta a varázsjelet, ami megrészegítette a két sártaposós „fürkészdarazsat”. AKCIÓ! 399 Ft. volt a táblára írva. A folyamatos áremelkedéshez idomult, enyhén szocializált hölgyek erre a békebeli árra annyira rápörögtek, hogy nem tudták eldönteni, mennyit vegyenek, milyet vegyenek. Kisebb fürtöket, nagyobb fürtöket, kisebb és nagyobb fürtöket vegyesen, sárga fürtöket, zöld fürtöket, vagy ezeket vegyesen, két tucat fürtöt, négy tucat fürtöt, vagy ezeket is vegyesen. A véget nem érő rajzásuk-lebegésük a ládák körül perceken belül már annyira kiszélesedett, hogy az alacsonyabb nő a tőle három lépésre álló Medvegúzt egyszerűen levegőnek nézve, keresztül akart rajta repülni. Amikor viszont Medvegúz nem vált köddé, hanem továbbra is mozdulatlanul ott maradt, váratlan testcsellel át próbált préselődni közte és a ládák között. A még mindig maródi Medvegúz reményvesztetten nézett le, és csak annyit szólt:
– Itt nem fog elférni hölgyem! – Ha viszont belefejel a fájós hasamba, roppant dühös leszek. A mélynövésű, szálkás nő úgy nézett a 100 kilós emberre, mintha szellemet látna, mivel számára abban a pillanatban csakis a 399 forintos banán valósága létezett. Ekkor viszont, a másik nő tétova szavai megtörték a varázst. Hangja, mintha egy ismeretlen dimenzióból csapott volna át, ahogy összefüggéstelenül felbugyogott:
– Igen, igen, hallom, itt vagyok!
Medvegúz nem válaszolt, csupán nézte a nőt. Érezte a szeméből sugárzó mohóságot, az ereiben tomboló vásárlási ösztön lüktetését. Végül mindössze lemondóan megcsóválta a fejét.
A két nő szinte varázsütésre azonmód elillant. Nagy hirtelen egy sorral arrébb kerültek. Medvegúz mielőtt a banánokhoz nyúlt volna – biztos, ami biztos alapon – még utánuk fordult. Látta, amint zavarodottan tapogatják a kosarukba pakolt banános zacskókat, és izgatottan sorolják egymásnak:
– Ezt Gyuszinak, ezt Jancsinak, ezt Fannikának, ezt Robikának, ezt a kis Rozinak, ezt Lali babának, ezt a nővéreméknek, ezt öcsinek. Ezt meg Teréz néninek, ezt meg maminak és nagypapának, ezt meg Ödön bácsinak, ezt meg Remenyik bácsinak, ezt meg Venyige sógornak, ezt meg Mezősiéknek, ezt meg az állatorvosnak, ezt meg a fejőlánynak, ezt meg az új traktorosnak…
– Tudod mit aranyom? – csillant fel a beszédesebb nő szeme. – Ahogy elmegy a ládáktól az a güzü paraszt, majd még visszamegyünk! Nagykáta, 2025. 01. 20.