Vándor-ősz

Még tűz a nap, és varr a fű,
foltot ölt a sok szorgos tű.
Tarka tájban a természet
bohóc képe - kész festészet.

Tanyát vert a vén vándor-ősz,
a hajlott hátú levélcsősz.
Kunyhó körül csendet seper,
nyár álmokat hálni terel.

Ezüst haja légben lebeg,
köd kezéből - a szellemek
isszák harmat-hűvös borát.
Táncot járnak az árnycsodák.

Lenge széllel versenyt lépek,
porral szállnak szürke képek -
apró tüzek füsttel égnek...
Borzongatnak rég-emlékek.

2007- 10 - 07

 tokio170 versek

Gondolatok induláskor

 

Kifelé jövet a fürdőből az jár az eszemben: meddig tart ez a világ,
amíg itt párolog vizes bőröm a hosszú, L alakú előszobában?
Hányszor kell letörölnöm a tükröt, miután párába írtam a neved?
Egyáltalán: hány nap is az élet, érdemes-e még újrakezdeni?
A napok monotóniája nem fog-e ránk vonyítani, mint farkas a Holdra,
és nem nyel-e el bennünket, akár a hollótól szerzett sajtot a róka.

A nappaliban közönyösen folyik szét a rendetlenség.
Már nem állok neki kilátástalan pakolásnak, hogy újra azt érezzem:
csinálhatsz itt bármit, úgysem köszöni meg senki, sőt észre sem veszi,
ahogy a kiflibe csavarodott macska a dikón, a száradt ruhák között.
Legjobb az ő dolga, boldogan szendereg, nem tudja, hogy bíróságon van a sorsa.
Elválik majd, kihez kerül, és kié lesz a dikó, kié a pokróc és kié a gyűrött rongyok.

Kinn a kutya úgy örül, mintha megváltóját látná, hozza játékát, bökdösi a lábam.
Nem érzi a májusi meleg nap katatón melankóliáját, kajlán szalad, labdát gurít elém.
Félig-meddig visszarúgom, félig-meddig visszasírom, hisz nem jöhet velem.
Talán kap egy erős altatót, és eltemetem itt a kertben, elmúlt fiatalságom mellé.
Vergődés már az ő élete is, egy görcsberánduló futam –
egyre gyakrabban tör rá az epilepsziás roham.


2008. május 30.

tokio170 versek

Harácsolók

Lég ellen forgó a szélmalom,
kutyáját csóváló a farok:
öncélból ugat a hatalom,
ám közösből merít a marok.

Csakis saját hasznát szolgálva
csűri-csavarja az érveket,
fösvényen önt a morc molnárja
apró zsákodba egy keveset.

Földről is sepri a porosat -
nevet rád a kegyes grácia -,
feljegyzi mindig az okokat
társa, a hű bürokrácia.

Bársonyba rejtik el a valót,
kulisszák mögé bújnak, ahol
koncukként mérik szét az adót,
nem nélkülöz, ki velük csahol.

Nézd a sok naplopót! - mára mind jóllakott.
Szuszogva nyúlnak el, arcukon vaskalap,
testük nyugodt, lelkük előregyóntatott,
de álomba süppedő kezük még matat.



2009-04-04

by tokio170

Emlék-köd

Kristálycsizmába lép az éj,
jégsarkakon kopog,
halk dérrel hinti lábnyomát,
talpán friss hó ropog.

Ilyenkor vágyom messzire,
hol jámbor még a táj,
hol város hangja nem zavar,
a csend magvába zár.

Elindul fáradt képzelet,
bódultan andalog,
szememben emlék-köd szitál:
régmúlt karácsonyok.


2007-12-10

szerző: tokio170 a békés szamuráj

tokio170: kéjpillanat

(Kép: Leonid Afremov)

esőfüggöny fénylő rémség
egész éjjel zordan zuhog
kriptából jött sírsötétség
ablaktörlőm álmot susog

hogyha fognád mindig kezem
az éj nekünk pezsgőt bont’na
táncba hívna fény-bálterem
hajnalmámor horizontja

naptestünkben tűzvirradat
tündökölne márvány vágyunk
szikrázna a kéjpillanat
csillámlana nyirkos ágyunk

útszéli roncs füstje lebeg
nagyestélyi szmoking kalap
tűnő árnyak legyintenek
hátsó ülésen ott maradt

 2010. 03. 01.

Emléktó üvegén

Kormot szór szemembe
a reszketeg alkony,
tétova lépteim
konganak a parton.
Emléktó üvegén -
mint vékony cukormázt -
a hirtelen jött fagy
jéghártyát cicomáz.

Gondolatban élek -
testem már hitetlen -,
megdermedt énemet
lábnyomodba tettem.
Fagyos hangulathoz
nem tapad meleg szó,
kandalló nélküli
didergő a kunyhó.

Magam mellé fekszem -
magányom markolom -,
s pattogó hasábok
zenéjét álmodom.


2006-12-30
 

November fogatán

Sárban, vízben gázol
november rőt lova,
mögötte csak zötyög
ócska, rossz kocsija.

Ponyva alatt hideg,
bakon részeg köd ül,
csípős szélostora
csapdos nyakam körül.

Összegörnyed testem,
megborzong a bőröm,
álomképeimben
hosszan elidőzöm:

Hol égnek szemekben
örök mohatüzek,
ringó táncra kelnek
virtuális szüzek,
öregek mesélnek,
sziklából bor folyik,
hullámzik a zene
hajnaltól-hajnalig.

Ott van az én helyem –
andalít az álom,
november fogatán
csak pislog világom. 
 

2006. 11. 04.

Édes otthon

 

(pszichózis)

Míg dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.

Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg magad a holmidat!

Hogy sose legyen kellem napod,
friss kedv-hajnalban beléd marok.
Zord, savanyú arc, keserű száj,
s testben a görcs az idegbe váj.

Sötétedik, a múlt-szél cibál,
a volt világa már fumigál.
A hullt idő holttérbe pereg,
vak lápra lépnek torz szellemek

s a kert mögötti határsoron
halk, viharlámpás halál oson.




2007-10-12

Nyárvégi éj

Kiseperte holdudvarát,
benne táncolt egész este -
dalol az éj, bontja haját,
barnán fénylik pucér teste.

Lator szellő súg fülébe -
simogató hangja botor,
csiklandóan nyúl ölébe,
nevetésük hullámfodor.

Ropog az ágy, deszkája ég,
elparázslik, akár a nyár -
ősz kacsint az ég peremén,
s szikrát gyűjt a látóhatár.


2007. 08. 27.

vég-kép

 

létünk a véggel összeér
vásznunkra égnek a jelek
jelenlétünk a múltba tér
      testünkre feszül a keret

a festék ránca megreped
alighogy megszárad a kép
tompán koppan a borzecset
örökre elernyed a kéz

homályba hajló mákonyat

alkonyba kanyargó csapás
e sorsba rángó kábulat
az elmúlásörvény hatás

zuhanni vágy a volt csodás

színes fényfolyókat festő
merül vele minden tudás
egyedül süllyedni rest ő

 csónakja áttört fahéjbézs

már léket kapott a kéktől

még tűnődően visszanéz

amint kicsurran a képből

2009. 10. 01.