Papírjaguár

 

Akkoriban 1967-es évet írtunk. Tombolt a kőkemény szocializmus. Még jó néhány hónapnak el kellett telnie ahhoz, hogy bevezessék az új gazdasági mechanizmust, Magyarország gazdaságirányításának és tervezésének átfogó reformját, amelyre csak 1968. január 1-jén került sor.

Visóczky Vilmos május végén felkereste Budapesten a bátyját, akivel ötletszerűen kilátogattak a városligeti BNV-re (anno még ott rendezték meg a ma már Exponak nevezett nemzetközi vásárt). A negyvenes éveik elején járó, ám még mindig rakoncátlan testvérek egymást überelve próbáltak ki minden gépet, berendezést, amihez csak hozzáfértek a tömegben. Amikor megérkeztek a Merkur standjára (a beérkezett gépkocsik átvételét, tárolását, elosztását és átadását a Merkur végezte), a jó kereskedői képességekkel megáldott alkalmazott szívélyesen beültette őket egy kiállított, 601-es Trabantba. A két nagydarab, volt sportolót nem kellett biztatni, vigyorogva préselték be magukat a szappantartónak vagy papírjaguárnak csúfolt kétajtós kiskocsiba.
– Levegőt biztos fogunk kapni, mivel le vannak tekerve az ablakok – állapította meg Vili, miközben körbenézett az autóban.
A bátyja – Kornél – egyből bedobott egy friss sutkát:
– Tudod miért gyűlölik a politikusok a Trabantot?
– Szabad a gazda – tárta szét a karját Vili.
– Mert kormányváltós – kocogtatta meg körmével Kornél a műanyaggal bevont alumíniumkart.
– Mindenesetre a család szépen elférne benne, még ha teljesen hátra is tolom az ülést – vizsgálódott váratlan érdeklődéssel Vili. Az asszonynak bőven lenne helye elől, hiszen ő vasággyal együtt ötven kiló. A két gyerek pedig akár aludhatna is a hátsó padon.
Kikászálódtak az autóból, és már készültek továbbsodródni az emberáradattal, amikor az alkalmazott megpaskolta Vili vállát.
– Látom, tetszik a típus. – Dióhéjban azért elmondom: legmodernebb erőátvitel, keresztmotor, első meghajtás, nem korrodál a kaszni, 26 lóerős, fürge, strapabíró és kis fogyasztású erőforrás. A tankba 24 liter üzemanyag fér, amivel át lehet autózni akár az egész országot.
– Igazán meg vagyok elégedve. Szép a fényezése és új a szaga. – nyögte ki Vili.
– Akkor kérem jöhet egy ajánlat? – A vásár ideje alatt előjegyzett autók többféle előnyben részesülnek, egyrészt előlegmentesek, másrészt akár több évvel korábban is le tudjuk őket szállítani.
Vili bizonytalanul sandított Kornélra, aki kezével O betűt formálva mutatta, hogy nagyon rendben van a dolog.
– Az autó értékes vagyontárgy öcsi, egyesek hat-nyolc évet is várnak rá. Legfeljebb nem veszed át, ha nem lesz annyi zsozsód – dörzsölte össze a mutató és hüvelykujját a nagy testvér.
Vili nem sokat teketóriázott, aláírta a papírokat, és kezet fogott a Merkuros üzletkötővel. Egy zsíros ujjnyomot eltüntetve zsebkendőjével, megtörölgette a „Pastellblau” fényezésű autó csomagtérfedelét mielőtt felvillanyozva elvegyült a tömegben.

– Mit fog szólni az asszony, ha megtudja, hogy előjegyeztettem egy autót? Az éves fizetésem 14600 Ft, ha három évig az egészet félreteszem, akkor sem gyűlik össze a Trabant ára, ami 44000 Ft-ot tesz ki – fordult kisvártatva a bátyjához, miközben még büszkén dagasztotta a mellét a különös, soha nem tapasztalt érzés.
– Mire megjön a Trabi, majdcsak történik valami csoda – ne aggódj Vili! Úgy még nem volt, hogy sehogy sem lett volna – maszatolta a felelősséget Kornél.
– Igazad van bátyám, csak a csoda segíthet minket egy új kocsihoz – szontyolodott el Vili. Meséltem már neked, hogy még az évi egy balatoni nyaralásra is minden évben kölcsönt veszünk fel a banktól. Még most is törlesztjük a tavalyi 4000 Ft-os tőkét és kamatait, pedig már nyakunkon az újabb nyaralás.

Kornéléknél megebédeltek, azután lenyomtak néhány kártyapartit, miközben családi dolgokról beszélgettek. Vili délután 4-kor szállt vonatra és kora este már meg is érkezett a dunántúli megyeszékhelyre. Gyalog is hamar hazaért, hiszen egy belváros közeli társbérletben laktak kis családjával. Vili évekkel azelőtt gyakornokként, Pestről került le a dunántúli nagyvárosba, és a bankfiókban ismerte meg későbbi feleségét, Borbálát. A lány a nevelőszüleinél lakott, mivel a háború alatt saját házukat több súlyos találat érte. Ekkor kapott az édesapja is végzetes sebet a vastag falak ellenére. Az anyja pedig két hónappal korábban, az utcán lett rosszul és holtan hozták haza. Legalábbis neki ennyit mondtak el a szörnyű esetről.
Borbála a bankban rögtön felfigyelt a frissen munkába állt sportos alkatú, jóképű fiatalemberre. A szülei elvesztése és a pocsék, háborús idők után nagyon vágyott már egy fess férfi társaságára és a boldogságra. 1952-ben, szerény körülmények közt házasodtak össze, azután költöztek a tanácsi társbérletbe, ahol szerencsésen megfogant egy lány- és egy fiúgyermekük.

Az elhanyagolt, régi ház egy fakereskedés telkén épült, és akár a Pál utcai fiúk c. regényben, hatalmas farakások voltak az udvarán. A gyerekeknek ez a környezet mesés grundot, szinte száz holdas pagonyt jelentett, ahol gondtalanul teltek-múltak az évek. Egyedül az ’56-os év viselte meg a családot, amikor a Vilit és Borcsát elbocsátották a bankból, a vállalati munkástanácsban való részvételük miatt. Meglepő módon Vilin a társbérlet másik lakója segített, aki a helyi vendéglátóipari cég vezetője volt és – nem mellékesen – befolyásos pártmunkás. Ő úgy vélekedett: „Engem nem érdekel, hogy a bankban mi történt, ismerem Vilmost, ő egy remek ember, és stabil munkaerő”. Így lett belőle vendéglátós, botcsinálta üzletvezető helyettes. Borcsa pedig a helyi színházban kapott új állást, mint számviteli alkalmazott.


Vilmos ahogy betoppant, elmesélte feleségének a budapesti látogatás élményeit. Természetesen megemlítette a BNV-s Trabant históriát is, de csupán úgy, mint egy alkalmi csínytevést.
– Hisz úgysem lehet abból semmi, mivel nem tudunk mi autóra pénzt félretenni – vélekedett lehangoltan a férfi.
Vili és családja élték tovább a szokásos, kispolgári életüket a társbérlet felső szintjén. Munkába, vásárolni és iskolába mindig gyalog jártak. Így néhány hét után már egyiküknek sem volt eszében, hogy a családfő ötletszerűen előjegyeztetett egy Trabant gépkocsit.

A pesti kiruccanás évfordulója környékén történt, hogy ajánlott levél érkezett Vilmos nevére. Mivel a szülők még dolgoztak, a gyerekek pedig a farakások között kalandoztak, a bejárónő vette át a levelet. A postás érezhetően bosszús volt, mivel tudta, hogy a levélben autókiutalás van, és ilyenkor mindig busás borravalót szokott kapni. No, most viszont a takarítónőtől nem kapott semmit, mivel a középkorú nőszemélynek halvány segédfogalma sem volt arról, hogy mi lehet a levélben. Annyit fedezett fel, hogy valami „Merk úr” küldte. Ezzel viszont nem lett okosabb, így le is tette a küldeményt az előszobában, a tükör előtti asztalkára.

A házigazda jött haza előbb, és azonnal felfedezte a bontatlan levelet. Kíváncsian vágta fel a borítékot az apja első világháborús srapnelből köszörült levélnyitó késével. Mivel a feladót nem is betűzgette, majdnem hanyatt esett a meglepetéstől, amikor végigolvasta az értesítést. „Az előjegyzett Trabant 601-es autója megérkezett. Június 6-án veheti át a Merkur telepen”.

Akkorát sóhajtott, hogy a bejárónő átjött a nappaliból és megkérdezte:

– Mi a baj Vilikém? Rossz hírt kaptál?
– Rossznak nem mondanám, csak erre nem számítottam – nevette el magát Vili. Képzeld, tavaly a BNV-n a bratyóval becsücsültünk egy Trabantba és az üzletkötő rábeszélt, hogy jegyeztessem elő. Ennek még alig egy éve, más viszont várhat a kocsira hatszor-nyolcszor ennyi időt.
– Ez nagyon jó hír Vilikém, gratulálok!
– Köszönöm Juliska, köszönöm… csak egy a bökkenő, én már meg is feledkeztem erről. Egy fillérünk sincs autóra félretéve. Nem tudnál valakit, aki adna kölcsön negyvennégyezer forintot? – puhatolódzott Vili kínosan kacarászva.
– Hogyne tudnék aranyom, hogyne tudnék – válaszolta kapásból a bejárónő. Fél órán belül végzek, átmegyünk hozzánk és kirázom neked a dunyhacihából!
Vili gyanakodva nézte az asszony arcát, ám azon nem tükröződött semmiféle csúfolódás, sőt továbbra is csak önzetlen lelkesedést látott.
– És mennyi… mennyi lenne a kamat? – próbálgatta kitapogatni a hihetetlen lehetőséget Vili.
– Tőletek drága aranyom dehogy kérnék én kamatot. Majd visszaadjátok, ahogy lehet.

Vili elkísérte a takarítónőt a két tömbnyire lévő házhoz. Juliska mindenféle írás nélkül a kezébe számolta a negyvennégyezer forintot, ami akkoriban háromévnyi átlagkeresetnek felelt meg


Mire a munkából hazatérő Borbála és a fülön csípett gyerekek felértek a lakásba, Vili már a nappali közepén feszített egy széken, és a lábossal hadonászva imitálta a bonyolult kormánymozdulatokat. A hóna alá szorított fazékban a kölcsönkapott pénz púposodott, a fején pedig egy hatalmas világoskék, papírjaguár feliratú koronát viselt. 
Az asszony hirtelen visszafogta a gyerekeket, de gyorsan kapcsolt:

– Jól gondolom, idejekorán megjött a Trabant kiutalás? – no és kit tettél el ennyi pénzért láb alól?



2024. 06. 10.

Egy különlegesen finom bor

Kellner Alfréd a hatvanas évek derekán egy patinás borozót vezetett a belváros egyik eldugott mellékutcájában. Nem volt nagy forgalma, így igazán ráérősen teltek napjai. Egyébként sem volt komoly igénye a fokozott sürgés-forgásra, mivel a fizetése így is, úgy is a kor elvárásaihoz igazodva már több éve 1970 Ft-on állandósult, ezenkívül idejekorán elkopott ízületei sem bírták volna a megfeszített iramot.

Történt, hogy egy kora nyári délelőtt a pultban tárolt fehérborkészlet elérte a kritikus szintet, ami már nehezítette a jellegzetes hangon csilingelő eszköz bormerítő képességét a tégelyben. Tutyi – ahogy Alfrédot becézték ­– összekapta magát, és egy húsz literes demizsonnal lesántikált a pincében tartott hordókból utánpótlást vételezni. Amint leért, meglepetten konstatálta, hogy már csupán a legnagyobb hordóban van a becses nedűből, úgyhogy mindenképp meg kell bontania a 200 literes, számára legértékesebbnek tartott Móri Ezerjó készletet.
Egy rozsdás kalapáccsal meglazította a masszív fadugót, majd az ócska kovácsfogó néhány csavarásával szabaddá tette a nyílást. Kendőjével megtörölte a lócán tárolt gumislagot, és behelyezte a hordó nyílásába. A demizsont közelebb húzta, és erőteljesen megszívta a slag végét. A pinceablakon beszűrődő fénysugarak tükröződve törtek meg az üvegedénybe csorgó aranysárga borpatakon. Már-már megkívánta a csillámló itókát, amikor a pultosnő drámai szoprán hangját meghallotta a pincelejáróban:
– Gyere fel Tutyi bá’, telefonod van a Velencéből!
– Megyek, ahogy tudok – felelte Frédi. – Még ilyenkor is abajgatja az embert a főnökség – zúgolódott magában morózusan.
Ahogy felért, leült a pult mellett, a telefon közelébe, és komótosan rágyújtott. Szokása volt, hogy a telefonálás – mint kiemelten fontos tevékenység – közben, szájába dugjon egy-egy blázt, ami leginkább arra volt jó, hogy a szemébe csavarodó csípős füsttől indokolatlanul is folyjon a könnye. Most azonban akár örömében is elcsurranhattak azok a rakoncátlan könnycseppek, mivel a szálloda igazgatója felettébb nyájasan azt közölte vele, hogy este át fog küldeni egy nyugatnémet csoportot, akik a környékbeli borokat szeretnék megkóstolni.
Tutyi már előre osztott-szorzott magában, és megelégedetten dőlt hátra.
– Na, akkor ebben a hónapban is meglesz a zsebpénz. – Remek kis jattos esti műszak várható.
Közölte a pultosnővel, hogy valószínűleg később fognak végezni, de megéri, mert zsíros német csoport érkezik, akik tudvalevőleg nem szoktak garasoskodni. A pultos fiatalasszony azonnal rábólintott a túlórára és vég nélküli monológba kezdett, hogy mire is tudja fordítani a kiérdemelt apanázst.
Frédi megértette kolléganőjét, akinek három apróságot kellett eltartania egyedül. A hallottakon elmélkedve saját gyerekeire gondolt, akik már felnőttek, családot alapítottak és a maguk életét élték. Megborzongott, jóleső érzés töltötte el.
– Én, már megtettem a magamét, felneveltem két szép csemetét, jó keresetet biztosító végzettséget nyújtó iskolákba járattam őket. – A többi pedig már kizárólag rajtuk múlik.
Önérzetes gondolatsorán annyira meghatódott, hogy cigaretta nélkül is kicsordultak a könnyei. Megszokásból nyúlt a köpenye felső zsebébe és újabb cigarettát tolt a szájába.

Amire a pultosnő éppen lecsendesült, betért egy régen látott vendég a borozóba, aki annak idején Tutyival együtt kosarazott az MTK-ban. A két veterán elérzékenyülve meglapolgatta egymás hátát, és a kikért házmesterfröccs mellett az egykori cimbora ecsetelni kezdte sorsának viharos fordulatait. Frédi feszülten hallgatva a történteket, és már épp a köpenye felső zsebében turkált, amikor belenyilallt egy áramütésszerű érzés. Kis ideig nem értette a hirtelen jött szorongás okát, de aztán szinte rázuhant a felismerés:
– Folyik a bor! – Folyik a bor! – kiáltott fel hevesen.
– Fröccsöt iszom, nem tiszta bort… – nézett rá furcsán a régi spori.
Tutyi azonban ekkor már úgy rohant le a pincébe, mintha minden gömbcsuklóját fém-polimer implantátumra cserélték volna.
A pincében siralmas látvány fogadta. A slagon már alig szivárgott a bor, ám a helyiség bokáig megtelt a finom illatú ezerjóval. Néhány helyen kis buborékok törtek fel, ahol a bor éppen kiszorította a padló durva kövei alól a levegőt. Tutyi éles hangon szűkölte:
– Engem azon nyomban kirúgnak innen.

Ahogy a vérnyomása és gondolkodása stabilizálódott – keresve a menthetőt –, körbenézett. A lóca alatt felfedezett egy kupac zsákvásznat, ami még abból az időkből maradhatott ott, amikor nem ő vitte az egységet. Gondolt egy nagyot: a zsákvászon darabokkal mártogatni kezdte a bort, és az így összegyűjtött lét belecsavarta egy lefejtő dézsába. Hosszú és nehéz művelet volt, mire az elfolyt 180 liter körüli mennyiséget mind felmártogatta. A koszos, földes, borszerű löttyöt még többrétegű gézen is átszűrte, úgy töltötte vissza az üres hordókba. A géz (a koszon kívül) nagy mennyiségű fűrészport fogott fel, ami azt valószínűsítette, hogy a zsákvásznakban valamikor fűrészporba csomagolt facsemeték lehettek.

Eljött az este. Frédi megmosakodott, átöltözött, dús haját megigazította, megpróbálta ábrázatát is rendbe hozni, de így is igencsak gyászos képpel és gondterhelten várta a német csoportot.
A turisták meg is jöttek időben, egy Tutyi számára régóta ismert idegenvezető volt velük.
– Szervusz Frédi – köszöntötte a vele egykorú férfi. – Hozzatok ki a borhoz való harapnivalót, sajtokat, pogácsát, meg mindent, ami van! – Belefér a cechbe, a pénz őnáluk nem számít – mutatott körbe a társaságon.

Frédi és a pultosnő kihordták a kért rágcsákat, majd elkezdték a kancsókba porciózott bort is kivinni az asztalokhoz. Először a demizsonban és a hordó alján maradt, tiszta ezerjóval indítottak. Ez viszont, ahogy számítottak is rá, nem tartott sokáig, az ötven fős társaság fél órán belül elfogyasztotta.
– Nun, jetzt springt der Affe ins Wasser! (Na, majd most ugrik a majom a vízbe!) – motyogta Alfréd, aki maga is német származású volt.
Odafordult az idegenvezetőhöz, és megkérte, hogy mondja azt a csoportnak: A következő borféleség a Móri-borvidék ökológiai adottságai, a meszes, néhol löszös talaj miatt karakteresebb, magasabb savtartalommal rendelkezik, ugyanakkor sűrű, testes ital. Különlegesen érződik rajta a földalatti érlelés zamata, és a Vértes hegyvidék fenyőinek jellegzetes illata.
Az idegenvezető kacsintott egyet Frédire, és szó szerint elmondta a kért ajánlást. A német csoport pedig jóízűen szürcsölgette, poharában lögybölte a különleges színű bort. Két óra múltán már odavágtak rendesen a valamelyest leülepedett italnak. A hangulat ennek megfelelően emelkedetté vált, tombolt a szokásos, fergeteges sramli parti. A szeszfokából alig veszített gondűző és a Tutyi által felfogadott három zenész tartósan biztosította a kifogástalan kedélyállapotot.
Tutyi azért időnként odament az asztalokhoz és megkérdezte:
– Schmeckt der Wein? (Ízlik a bor?)
– Besonders köstlicher Wein. (Különösen finom bor.) – volt rá a válasz.

A borkóstoló kimagasló sikeréről értesülve berendelte Tutyit az igazgató.
– Frédi, adok neked egy új munkát Sáripusztán. – Te fogod ezután szórakoztatni a ménest látogató német csoportokat.
Tutyi elfogadta a munkát, udvariasan meghajolt, lekezelt a főnökkel és távozott. Az udvar egyenetlen kövein bicegve jutott az eszébe:
– Annyit tudok a lovakról, hogy hátul két lábuk van, azokkal futnak, elöl szintén kettő, azokkal fékeznek, és mind a négy lábuk patában végződik. Így lehet megkülönböztetni őket az asztaltól. 2024. 05. 31.

Kórterem (2. rész)

 

Karácsony előtti napokban kiürült a kórház, minden beteget hazaküldtek. Az ápoló és szakszemélyzet begyűjtötte az ajándékokat, a borítékokat és a rengeteg csöpögős hálálkodást. Ebéd után aztán a kezeltek tempósan szétszéledek. Némelyek csapatokba verődve autóztak haza a Jászságba (a beutaltak zöme ugyanis onnan érkezett, mivel a főorvosnő évfolyamtársa reumatológusként ott tevékenykedett, így megbízható és gyümölcsöző kapcsolatot alakítottak ki), a fővárosiak pedig felültek a közeli megállóban a Combinóra, hogy a nagy üvegek mögött – a város hidegen gomolygó mérges gőzeitől védetten – mélán merengjenek.

A villamosozás nálam ritkaságszámba megy. A nagykörúti egyterűn még sosem utaztam, hiába tűnt már teljesen megszokottnak kívülről. Óvatosan ültem fel pakkommal a kerék feletti, szabaddá vált kakasülőre. 
– Mit mondhatnék róla? – Nem egy nagy truváj. Alig fér el az ember lába a szemközt feszengőétől. A csomagoknak sincs helye, csak a kirakatban, a hatalmas ablak előtt. Régen, emlékszem, az ülés alá lehetett a táskákat pakolni, most meg le van burkolva minden, és alig lehet elférni az üléssorok között. Mintha kevés is lenne az ülőhely…

Ahogy ezeken pörög az agyam és közben visszagondolok fiatalkoromra, amikor rendszeresen jártam a szigetre a négyes hatossal, már a Király utcához is érünk. Egy fiatal suhanc szalad megkésve a megállóban álló tujához*, és akkurátusan nyomkodja az ajtónyitó gombot. Az ajtó viszont már nem nyílik – gondolom a vezető szenzorai jelezték, hogy rögvest vált a lámpa és suhanhatunk tovább.
Jah, minő suhanás… Igencsak várakozáson felüli a csapágyhangja ennek a nagydarab Siemensnek. Meglepi az embert, már ha van persze némi műszaki érzéke. De nem rombolom tovább az illúziót, szóval csak surrogunk szépen… A HVCS* pedig talán azóta is bosszúsan toppantgat a megállóban, és aprócska öklét is fenyegetően rázza, úgy a szívére vette a szándékos kirekesztést. Mosolyogtam is magamban egészen a Blaháig. Annyira eredeti volt a felháborodása, hogy akármelyik színházban elővezethetné esténként – lenne rá igény. Ő lehetne az ország legfelindultabb méregzsák toppantója.

A Határ útról telefonáltam Földimnek, hogy jöhet értem. Ő persze nem lelkesedett túlzottan, mert teli volt munkával. Azt felelte: minimum húsz perc. Tulajdonképpen addig gyalog is hazaérnék, ha kellemesebb lenne az idő. Súlyos csomagjaimmal viszont jobbnak véltem behúzódni az üzletközpont lépcső alatti biztonságos zugába, és onnan figyelni a felajzott vásárlóhordák ádáz hullámokban hömpölygő áradatát.
Nem hiszem, hogy visszahozható már az egykori, nyugodt, karácsony előtti hangulat. Leginkább azt láttam a legtöbb, kapkodva sürgölődő ember arcán, hogy fogcsikorgatva próbál jutányosnak vélt áron megkaparintani még több haszontalanságot, hogy aztán odaszúrhasson szeretteinek: lejártam a lábam miattatok, de meg is van minden csilivili.

A két ünnep közti pakolászás közben benyeltem valami bacilust. Beszívtam talán a felvert port a régi anyagokról. Rögvest éreztem is, hogy masszív légúti fertőzést kaptam, mivel azonnal erősen kapart a torkom. Így aztán emberemlékezet óta az első szabad szilveszteremet, amikor végre nem szolgáltattam taximmal az éjszakában, magas lázzal köszöntöttem.
Egész nap nem ettem, egyre csak takarítottam (közben folyt rólam a víz), míg Földim a konyhában sürgölődött. Amire aztán megjöttek a vendégek, és a vacsoraasztalhoz ültünk, annyira éhes voltam, hogy két böhöm nagy tányér kocsonyát toltam le láztól csillogó szemekkel.
Az étvágyam változatlan maradt – hál istennek –, csak a közérzetem romlott le, és bizonytalanná váltak az eszközök a kezemben. Ahogy a szépen megdermedt, aranysárga levet pakoltam a számba, gyakran el-elvesztettem az ütemérzékem, és összevissza potyogtak a remegő aszpikdarabok.
Ekkor már éreztem, hogy a két nap múlva esedékes kórházi visszatérésem aligha fog valóra válni.
 
Óhh, ez a szeszmentes pezsgő, lényegében annyira töményen szénsavas, hogy egyáltalán nem érzem az ízét. Csak a nyelvem tekeredik a torkom irányába a heves ingertől. Valami olyan érzésem támad az egész éves szénsavmentes életmódom következtében, mint amikor egy absztinens* 50%-os pálinkába kortyint. Hihetetlenül arcul ütő.
– Tényleg mióta is? – Hát igen, már hat év nyolc hónapja nem cefrézgetek. – Huh, ez aztán a komoly teljesítmény. – Ezért már járhatna valamiféle plecsni. Mondjuk egy vörhenyes* ádámcsutka rend.
– Persze már, hogyisne! – mondhatják odafenn a magas stelázsi polcon. – Mi lesz az államkasszával, ha senki sem iszik, meg nem is bagózik, sőt leteszi az autóját, és csak a puccos Combinóval furikázik.
Bizony-bizony, be kell látnunk, az igazi húzóágazatok a jövedéki adóval (micsoda név) megpatkolt sikervállalkozások. Nyilvánvalóan jobb, ha a szegény embert a szenvedélye is duplán húzza: éljen bután, haljon korán, a nyugdíjjáradéka pedig rekedjen benn a feneketlen, állami bugyrokban.
Mennyit is dobtak ki táppénzre nekem legutóbb? Huszonnégy ezret (aktuális árfolyamon: 80 €), mert nem volt teljes a hónap, az előző kifizetés belenyúlt néhány nappal. No, pont ennyit kellene havonta juttatni az együttérző, üvegzsebű politikusainknak is. Biztosan elállna néhány évtizedre a vizeletük.

Másodikán kijött hozzám az orvos. Elhitte a telefonban, hogy lázas beteg vagyok (az orvosok manapság igencsak kételkedő természetűek), és felírt néhány csodakemikáliát*.
– Ismered ugye a levédett, mellékhatásdömping pirula árakat? – A generikus, hasonló mellékhatásvonzatú gyógyszereknél legalább hatszor drágábbak, ám lényegében ugyanolyan gyatrák. – No, de hát van beleszólásunk? – Dehogy van. – Ez nem autójavítás, ahol megvitatható a májsztróval a „gépékocsi” generálozása.

A háziorvosom nagyon a szívére vette, hogy az általa menedzselt gyógyító kúra nem tudott egészében kiteljesedni, így azt gyúrta-gyömöszölte belém, mihelyt jobban leszek, hívjam a főorvosnőt a reumán, és kérjek új bevonulási időpontot. Megfogadtam, bár semmi kedvem nem volt már visszamenni. Úgy éreztem, újabb hosszú áristom vár rám két szelet kenyér, néhány minivaj, csipetnyi méz és késhegynyi lekvár társaságában.

Kedden, ebéd után a fiatal, osztályos orvos vette fel telefont, aki csípősen meg is jegyezte:
– Szóval beteg lett…
Ezután viszont közölte: a betegbeosztást szigorúan markában tartó főorvosnő házon kívül van, próbáljam hívni másnap fél tízkor.
– Fura ez a hangsúly – futott át rajtam a gondolat. – Úgy beszél velem, mint egy visszaeső bűnözővel. – Talán úgy véli, nagyon durva lehetett az újévi hangulat és csak most kezdek észhez térni. – Persze nem ismer, nem tudhatja, hogy én már hat év nyolc hónapja a szagát sem bírom a tudatmódosító löttyöknek. – Azt hiszem, feleslegesen mondogatja az ember, hogy mennyire peches: tulajdonképp azóta beteg, amióta egészségesen él – nem dohányzik, nem iszik alkoholt, és nem eszik ultrafeldolgozott élelmiszereket. Senki sem veszi komolyan.

Szerdán délelőtt tényleg simán elértem a főorvos asszonyt, de ugyanolyan gyorsan rövidre is zárta a diskurzust:
– Nincsen hely, tele vagyunk, magának egyébként sem használt a kezelés. – Viszonthallásra!
Még mondani szerettem volna, ezt-azt: pl. honnan veszi, hogy nem használt a kúra? Az utolsó héten épp azt meséltem minden gyógytornásznak, hogy hirtelen változás állt be, jobban mozog a karom, a vállam, és szinte érzem, ahogyan zubog a vér a bal felemben. Vagy talán az ajándék volt kevés neki, azért gondolja, hogy nem felelt meg a kezelés? De már nem válaszolt senki. Meglepett motyogásomra csak visszhangzó balansz volt a telefon vonalzúgása.

Teljes felsülésemet közöltem háziorvosommal, aki viszont nem engedte el egykönnyen a gyeplőt. Addig rángatta a zablát, amíg a főorvosnő be nem adta a derekát, és vissza nem vett újra – egy tétlen hónap után – a patinás gyógyító intézménybe. Magamban azonban igen rosszat sejtettem:
– Meglesz ennek a böjtje kispofa, majd lealáznak rendesen odabenn, mintha mindenről te tehetnél. – Erőszakos, tolakodó vagy, lesz is kemény retorzió!

Újra elkezdődött a havazás, amikor a nyálkás, csúszós februári pirkadatkor beértünk a kórházba. Párom igyekezett haza, hogy a reggeli csúcsot valamiképp még elkerülje. A már jól ismert nővérek adtak egy kulcsot, közölték a szobaszámot, illetve azt is, újra kell csináltatnom az EKG-t, mintha sosem találkoztunk volna. Decemberben voltam pedig egy alaposabb szívvizsgálaton is, amikor a gyógytornász megijedt, hogy erősen kapkodom a levegőt, és nem tudom fenntartani a karom. Hát igaz, ami igaz, torna közben gyorsabban elfáradtam, mint a hetvenöt éves nyanyák, és úgy fújtattam, akár egy kikopott IFA kompresszor.
Mindenesetre a kardiológus semmi kórosat nem fedezett fel. Már-már kezdtem büszkélkedni a diagnózisára, amikor szobatársam hümmögve annyit kérdezett:
– Terheléses volt?
–  Micsoda? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
– Hát az EKG*…
– Nem, dehogy, csak úgy lazán, alapjáraton.
– Azt cseszheted, hogy ne mondjak rondábbat – felelte a kamionos. – Neked mondjam? A gánya autó is elpötyög kis fordulaton, de amikor keményen odalépsz neki, mindjárt megtorpan. Kedves barátom, alapjáraton nálad sem látszik, mennyire hordod fel az olajat.

A régi kórteremtől balra három szobával kaptam elhelyezést. Itt hárman szorongtunk uszkve tíz négyzetméteren. Nagy nehezen arrébb toltam az egyik ágyat és bepakoltam a cuccaim a hombárszerű beépített szekrénybe, ami inkább valami ócska irattárolónak tűnt. Később derült ki, hogy eltaláltam, mivel itt bizony egykor adminisztrációs helyiség volt.
Meglepetésként fedeztem fel, hogy működik a hűtő. Nem láttam viszont ülőgarnitúra szettet. Máris nosztalgiával gondoltam az előző kórterem korhadt lábú dohányzóasztalkájára és klubfoteljére, amiben az élet nagy dolgairól hosszan el lehetett merengeni a kétperces vacsorák után.
A hűtő elég magasnak tűnt, ahogy méregettem, ennek ellenére úgy sejtettem, állva ezen is tudok majd enni. Annyiba is hagytam a nézelődést, hanyatt dőltem az ágyamon és lehunytam a szemem.

Kicsit elszunyókálhattam, mert egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy a köpcös szomszédomat két ápoló fekteti fel az ágyára. Tolókocsin hozták vissza a kezelésről. A vaskos végtagú, durva, elnagyolt vonású, Shrek* kinézetű ember ájultnak tűnt. Megkértek, hogy figyeljek rá, és ha rendelleneset észlelek, szóljak le a nővéreknek. Nekem viszont az volt a megérzésem, semmi baja ennek a keménykötésű fickónak, csupán nincsen ínyére a kezelés. Nem akar ő itt bohóckodni. Kizárólag azért jött, hogy cseréljék ki a térdében a gömbcsuklót. Ezt pedig hajlandó anyagilag is megtámogatni, csak már haladjon a dolog, ne tökölődjenek vele sokat.
Mit ad isten, richtig úgy is lett. A mini Shrek, ahogy becsukódott az ajtó felült, és kihalászott az ágya alatti táskából egy dobozos sört. Rutinosan felpattintotta és egy szuszra lehúzta. Böfögött egy embereset, aztán már durmolt is. Azt sem mondta: jóccakát.

Úgy döntöttem, megpróbálok kezelőkartont szerezni a nővérektől, és felvetetem a gyógykezeléseimet. Az első emeleten viszont nem volt teljesen őszinte a mosolya a főnővérnek, amikor előadtam az elképzelésem.
– Tudja kedves úgy, mint december elején, amikor először bevonultam…
Adott végül egy kartont, de nem jegyzett fel benne semmilyen kezelést, csupán annyival biztatott:
– Üljön oda, ahová szeretne bejutni, és ha lesz egy lyuk, akkor majd behívják. – Miután sikerrel járt, kérjen újabb és újabb időpontokat!
Szóval amolyan fakultatív rendszerűvé vált a programom. Oda jelentkeztem, ahol jobban megfelelt a hangnem. A csoportos gimnasztika és a masszírozás volt tulajdonképpen, ami leginkább használt. A víz alatti torna is segített valamelyest annak ellenére, hogy a gyakorlatok nem az áhított Lukács fürdőben folytak, hanem klóros, langyos csapvizes medencében, az új épületben. Rövidesen rájöttem azonban, hogy az osztályunkon lévő zuhanyokból a szomszédos Lukács fürdő gyógyvize folyik, így amikor csak lehetett, fájós ízületeim és befagyott vállam hosszasan paskoltattam a jótékony, gőzölgő vízsugárral.

Tíz órakor volt villanyoltás, de a törpe Shrek már délután négykor aludt, így nem volt meglepő, hogy éjfélkor erővel beszélgetést kezdeményezett a harmadik beteggel, aki ötvennyolc éves korára Domi bácsinak neveztette magát. Tulajdonképp, alighogy elaludtam, a Shrek már hangosan próbálkozott, hogy Domit beszélgetésre bírja. Finoman rászóltam, sőt idéztem neki a házirendből, de a bumfordi* kőműves nagy ívben lesajnálta az írásos okosságokat. Így reagált:
 – Azt a zagyvaságot asszonyoknak meg tápos, pesti taxisoknak találták ki ecsém.  
Nem igazán tetszett a hangnem és az sem, ahogy leecsémezett az 54 éves, nálam valamivel fiatalabb, modortalan törpeogre*.
Nem akartam túlságosan felhúzni magam, így inkább én mentem ki a folyosóra. Gondoltam legalább nyugodtan leülök a WC-re, nem rángatja senki a drótot, amivel be kellett az ajtókat kötözni. De épp, hogy elindult a fantáziám egy szerencsésebb dimenzióba és az elvetemedett, sehol sem záródó, dupla WC ajtóról megfeledkeztem, máris rángatta valaki a szigetelt rézkábelt.
Mondanom sem kell, hogy a magából kikelt Shrek szentségelt az ajtó előtt.
 – Mi a lófax van már, éjfélkor is foglalt a retyó? – Kapkodd magad, mert rögvest az ajtó elé potyogtatok!
Dolgom végezetlenül kászálódtam ki a mellékhelyiségből, ami nem ment egykönnyen, mert a törpeogre a szűk előtérben annyira ráállt az ajtóra, hogy a dupla tölgyfa nyílászárót nem lehetett tőle normálisan kinyitni. A nyakas kőműves sértődötten morgolódott, mert két arasznyit tolatnia kellett.
Kihoztam a szobából a törölközőmet, a köntösöm és bevonultam a fürdőbe. Úgy gondoltam, zuhanyzom egy jót a kellemes gyógyvízben, annak ellenére, hogy a fürdő állapota a legócskább munkásszállói vagy öltözői szintet is alulmúlta. A csapokat csak nagy figyelemmel lehetett olyan keresztmetszetre állítani, hogy tűrhető legyen a hőfok. Volt már persze gyakorlatom, így hamarosan ellazulva élvezhettem a Lukács fürdő pompás gyógyvizét. A téli hidegben a fürdőhelyiség egy pillanat alatt megtelt gőzzel, szinte alig lehetett látni. Így aztán inkább csak hallottam, amikor benyitott valaki.
Nem volt kétségem felőle, hogy a jövevény a mucsai* kőműves lehet. Hangosan szitkozódva vonult be a szomszéd kabinba, és mérgesen mondta a magáét, amiért nem talált odaát WC papírt. Igencsak csúnyán összekenhette magát, ha képes volt átjönni lecsutakolni a hátsóját, mert hát ismerve a hazai higiéniás szokásokat, nagydolog után nálunk az esetek 95%-ban bizony elmarad a popómosás. Sokan vélik úgy, a betyárkörte* kifejezetten jól áll nekik. A bidét pedig néha tehetős helyeken is letakarják valami jópofa horgolt terítővel.
 – Mert hát flancból megvan a fajansz, de nem pocsékoljuk abba a meleg vizet. – ahogy megjegyezte a szomszéd kórteremből átjáró kőgazdag, tüzépes Józsi.
Ő egy hibátlan fillérb@szó*, aki a takarékos kondenzációs gázkazánját sem használja, inkább fával tüzel, mert ahhoz áfa nélkül, nagyker áron jut hozzá.

A néhány másodperces gondolat-mellékutcából hevesen égető érzés térített vissza. A mucsai ogre izomból elkezdte tekergetni a csapokat, aminek hatására hirtelen 60°C-os forró víz zuhogott a hátamra.
– Ez már nemcsak bosszantó, hanem fáj is – sziszegtem, miközben a sarokban lévő hideg vizes szelepet egy taposással elfordítottam. – Na, akkor majd ezt fogd ki törpeogre!
A nyakas kőműves megkapta a tömény gyógyvizet, ami 80°C os hőmérsékleten keringett, akár a fűtésrendszerben. Decemberben, az első kórteremben jó néhányszor érezhettem a hatását, hiszen az ágy vonalában vezetett cső durván égetett pizsamán keresztül is.
Az ogre megveszekedett ordítása már a szárító helyiségben ért utol, mivel a csap elfordítását követően dinamikusan távoztam a fürdőből.

Reggel a mucsai nem tudott felkelni, a nagyvizit is az ágyban érte. Szerencsétlennek a feje búbja is felhólyagzott.  
A főorvosnő és a főnővér szinte körülzsongták, mindenféle kencékkel kényeztették és kimondták a varázsszót: ki lesz cserélve a gömbcsukló a térdében, legyen csak nyugodt. Na, ettől az ogre úgy felélénkült, hogy majdnem kiugrott a kipirosodott bőréből.
Engem viszont szigorú megrovásban részesítettek, mert rá mertem szólni a kőművesre, hogy éjjel aludni kell, nem pedig trécselést provokálni.
– Ön nem tehet ilyet! – ezt ismételgette felváltva a két főinspektor. – Magának el kell tűrni a betegünk viselkedésformáját!
– Értem… főleg a formáját. – Mindezt persze azért, mert a kőműves úr jól fizető, hálás beteg, tőlem viszont csupán egy-egy antológiát kaptak ajándékba? – Végeredményben én már nem is számítok betegnek, csak egy degenerált púp vagyok a hátukon, akit sosem akarnak viszontlátni?

A mucsai ogrét másnap mentővel vitték haza, így a helyzet normalizálódott. Domi „bácsi” viszont annyira berezelt a pénzes ogre komoly befolyásától, hogy még két hét múlva sem merte kijelenteni: neki sem tetszettek a kőműves éjszakai stand-upjai. Attól kezdve viszont minden éjjel jóízűen húzta lóbőrt. Eszébe sem jutott éjfél után tapló vicceken bazsalyogni.

Hazatérésemet követően néhány hónapig még álmodtam a lepukkant kórházépületről. A jellegzetes, múlt századi retró hangulat jó ideig még kísértett. Éjjel a foltozott linóleumos folyosón lépdelve hallottam, ahogy közelemben a falakról finom pelyhekben hullik a vakolat és a mész. Néha még a nevetségesen kiejtett alapszavak is a fülembe csengettek, ahogy oktatták a külföldi diákokat az angolul alig karattyoló ápolók. És persze a főorvosnő cinikus, harsány hangja is sokáig visszhangzott az emlékezetemben: „Magának nem használ a terápia, többé nem fogadjuk a gyógyintézetünkben. További kezelése semmiképp sem szükséges.”


2013-03-02


Epilógus:
Azokat a „kezelteket” viszont, akik a pesti éjszakába jártak mulatozni a kórházból, ugyanúgy tárt karokkal várta tucatnyi éven át a pénzéhes szakszemélyzet. Mára persze a korosodó főkolomposok felhagytak szégyenletes bűneikkel, elégedetten hátradőltek. Nincs szükségük már a veszélyessé vált kenőpénz vadászatára. Magas nyugdíjjal és makulátlan renoméval kitüntetve élvezik köztehermentesen összehappolt, tekintélyes vagyonukat.

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült. )

Szómagyarázat:

Tujához*: → Tuja. A hátulja szóból képződött főnév. Jellemzően a múlt század derekáig kapaszkodtak a bliccelők a villamos hátulján. A következőképpen alakult ki: hátul → hátulja → hátuljázik → tujázik → tuja. 
HVCS*: Betűszó, jelentése → helyi vagány csávó.
Absztinens*: Önmegtartóztató, káros élvezeteket kerülő.
Vörhenyes*: Pirosas, vöröses árnyalatú, de nem teljesen vörös vagy élénkpiros. A vörheny fertőzés tüneteit mutató, vörös foltos.
Csodakemikáliát*: → Kemikália. Vegyipari (gyógyszeripari) úton előállított termék, készítmény. Kémiai anyag.
EKG*: Betűszó, jelentése → elektrokardiográfia, ami egy diagnosztikai eljárás és a szív működéséről ad hasznos információt.
Shrek*: 2001-ben bemutatott amerikai számítógépes animációs film főhőse, egy mogorva ogre, aki egymagában él a mocsarában.
Ogre*: Emberevő félóriást jelent az észak-európai mitológiában. A szó francia eredetű, feltehetően Orcusnak, az alvilág római istenének nevéből származik. Egy másik magyarázat szerint a Hongrois szóból ered. Körülbelül a magyar népmesék óriásának felel meg, csak butább és csúfabb.
Bumfordi*: Sokat hibázó személy, aki általában esetlen mozgású és ügyetlen.
Mucsai*: Faragatlan, parlagi, elmaradott, kisszerű, provinciális. A „Borsszem Jankó” című élclap Mucsa c. rovatából terjedt el. A helynévként szereplő Mucsa mint község nem létezik, a nevet valószínűleg Mocsa és Mucsi községek nevéből keverte ki a szerző.
Betyárkörte*: a fenékszőrön megtapadó székletcsimbók.
Fillérb@szó*: Túlzottan anyagias ember.

volt egy lányom (ballada)

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

kértem dolgozzon nekem
ne legyen reménytelen
végső rostán kibukó
csepűrágást tanuló

sajnos hajthatatlan lett
folyton ellenemre tett
anyja álmát élte csak
bigott céllal nap mint nap

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

átvéve a csúf szokást
egyre-másra kunyerált
patronálást követelt
csak a pénzről csivitelt

végül ő sértődött meg
ki segítséget sose tett
vádlón bírálta apját
lesajnálva munkáját

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

dolgoztam míg utazott
tengerparton mulatott
bejárta Európát
elégetett pár millát

megértem a nyugger kort
ennyi jót dobott a sors
nincs már nékem gyermekem
nem vág léket lelkemen

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

megdermedt húsleves

viszket a lábam
térdhajlat körül,
vakargatom bátran
alatta és fölül.
    körmöm akad – fura,
    mint kaparom magam,
    alig vagyok ura,
    elkapott az iram.

   fogom, mit leszedtem,
   – ez milyen érdekes…?
   nézem meglepetten:
   megdermedt húsleves.

   nyomkodom a helyét,
   szemlélgetem lábam –
   csepegteti levét,
   felszökik a lázam.

   valami belém szúrt...
   piros is nagy köre,
   bőrömbe kullancs túrt?
   nincs beszakadt feje...

   akkor viszont pók volt,
   töprengek aszottan,
   s amíg rágott – horgolt,
   én viszont aludtam.
   szívott a bestia,
   a húsomat marta –
   belém öklendezett,
   nedvemet akarta.

  mint holmi páclevet –
  bomló testem falta,
  s míg eleven evett,
  ó én hagytam – balga.

szememben rettenet
feszeget ketrecet –
pókpácos pillanat
hálóján billegek.



2007. 07. 16.