Az istenadta nők...

Csengery Attila – napi gondjain elmélázva – eladásra váró házuk félé autózott. Vissza kellett kapcsolnia a gázvezeték nyomásszabályzóját, közeledett ugyanis a hideg idő, és legutóbbi látogatásakor nem tudta beindítani a kazánt. Mivel Attila látott már épp eleget karón varjút, nem kapkodta el a dolgot. Úgy határozott, majd odahaza, a nagy monitoron kényelmesen utánanéz a világhálón, hogyan kell újraindítani a nyomásszabályzót, mivel nem szándékozott kárt tenni benne.

 

Ahogy hazaért, rögvest rákeresett a neten. Egy jogi fórumban azt találta, hogy az egyáltalán nem szégyellős gázszerelők huszonhétezer forintot is elkérnek egy-egy kiszállásért, amikor a tájékozatlan tulajdonos a fűtési idény kezdetén rádöbben: nincsen gáznyomás a házon belül, és hirtelen felindulásból bejelenti a hibát. A hozzászólók persze – cinikus szokás szerint – nem segíteni próbáltak a siránkozóknak, inkább lúzernek titulálták őket, mert szerintük a szerelők jogosan kérnek amennyit akarnak, hiszen a munkadíj és a kiállás szabadáras. „Meg kellett volna kérdezned előre, hogy mennyit taksál a néhány másodperces művelet!” Ilyesmi volt a legkíméletesebb válasz.

Csengery megnézte a poszt dátumát, és igencsak meglepte, hogy az általa jogosnak érzett panaszt még 2019 októberében küldték be. Azóta viszont eltelt öt hosszú, Coviddal, háborúval és súlyos inflációval megterhelt év. A sorozatos csapások után jelenleg ugyan mennyiért oldanák meg a gondot a nem remegő kezű szaki bácsik? Mindemellett persze érdemes leszögezni azt is, hogy a lassan három éve háborúzó Ukrajnában sem volt akkora pénzromlás, mint idehaza. A féltő gondoskodás ellenére hozzánk valahogy folyton begyűrűzik az összes gazdasági probléma, amit vicces kedvében már Hofi elvtárs is többször felvetett a múlt rendszerben.

Nem igazán bizalomkeltő, hogy amint elköhögi magát az amerikai elnök, a forint árfolyama rögtön esik. Kérdezhetnék persze a kárvallottak: mindezt előre tudva, miért nem váltott nemzetünk okos közgazdászoktól hemzsegő bankja időben euróra? Valószínűleg megvan annak is a nyomós magyarázata. Úgy például a svájci bankokban fialtatott frank milliárdok árfolyamértéke nem emelkedne látványosan a hazai fizetőeszközhöz képest, és nem érné gigászi sikerélmény bölcsen döntő gazdagjainkat, valamint az alacsonyan tartott munkáskeresetek, és a gyatra nyugdíjak nem vesztenék el hónapok alatt a látszatemelések vásárlóértékét.

A kis jövedelműeknek borzasztó kínos tudomásul venni, hogy a magyar infláció időről-időre meghaladja a környező országokét, mintha mi egy kivételezett, dedikált buborékban élnénk, és miránk keményebben hatnának a hátrányos gazdasági folyamatok. Talán az sem lehetett véletlen, hogy a történelem legnagyobb – világrekord - áremelkedése is nálunk következett be, amikor 1945 nyarán hiperinfláció kezdődött, és több mint egy éven át tarolt a gazdaságban. Ekkor az átlagember mind elvesztette a háborút átvészelt, eldugott pénzét, ami valószínűleg elsődleges célja lehetett a gátlástalan devalválásnak.

– Nos, szerintem abból a furmányos időszakból bőven maradtak még fenn huncut eszközök az átlagnyugdíj harmincszorosát is megkereső nagyjaink kezében – szűrte le a konzekvenciát Attila, és visszaterelte elcsatangolt gondolatait az eredeti témára.

 

Csengery a gázszolgáltatók weboldalain nem talált semmiféle nyomásszabályzóval kapcsolatos útba igazítást.

– Miért is adnának tanácsot? – tűnődött, ha súlyos tízezrekért pöccinthetik vissza az eszközt a szerelőik. – Nem rontják ők a saját üzletüket, hiszen valójában nem is érzik magukat szolgáltanónak, az csak amolyan frázis, mint a „Szolgálunk és védünk” felirat a hazai csíkos autókon.

Már majdnem lemondott a releváns találatról, amikor rálelt egy városi portál információjára:

„Az újabb gázvezeték-átvágást követően településünk területén leállt a gázszolgáltatás. Habár a hibát elhárították – újra van gáz –, mégis előfordulhat, hogy az épületekben nincsen. Ha így járt, akkor a gázóra előtti nyomásszabályzó szeleppel kell a szolgáltatást újra visszakapcsolni.

Azokon a nyomásszabályzókon, melyeken fekete gomb van, ott a fekete gombot kell kifelé (lefelé) meghúzni. Azokon a nyomásszabályzókon viszont, melyeken narancssárga vagy piros gomb van, ott a gombokat össze kell pár másodpercre nyomni.”

Attila megörült a segítségnek. Emlékezett rá, hogy neki a fekete gombos kütyü van felszerelve, amire első alkalommal rá is tapintott, de nem merte erősebben meghúzni.

 

Az interneten fellelt jóindulatú támogatással a tarsolyában valóban gyerekjáték volt a visszakapcsolás. Atti pár másodperc múltán már hallotta a gáz sziszegő-surrogó áramlását a csőrendszerben. A pincében elhelyezett kazán viszont tavasz óta teljesen lelevegősödött, így csak többszöri indítási kísérlet után lobbant fel a láng az égőfejben. Az egykor műszaki feladatokat ellátó nyugdíjas elégedett mosollyal nyugtázta, ahogy érezhetően melegedtek a radiátorok, és simán, hang nélkül dolgozott a központi fűtésrendszer.

 

Atti felment a régi nappaliba, és felhúzta a redőnyöket az ablakon. Megunhatatlan panorámás kép tárult elébe, úgy érezte magát, mint egy facér várkapitány a toronyban. Közel volt már a karácsony, így felesége az ünnepekre készülve sütött-főzött, és a díszeket készítette elő odahaza. Azért nem jött vele, mint általában. Csengery az évek során megszokta, hogy mindenhová ketten mennek, mindent feladatot közösen végeznek. Tizennégy évig együtt dolgoztak. Már tizenhét éve pedig együtt járnak vásárolni, együtt kertészkednek, és persze együtt utaznak kisebb-nagyobb, sajgó ízületeiket karbantartó fürdőkúrákra, sőt még fodrászhoz is elkíséri az asszonyt. Most, hogy egyedül volt – letelepedett a fekete marhabőrkanapéra, és feltette vastagzoknis lábát a dohányzóasztalra –, azonnal hiányát érezte Cilinek.

– Csak félórát maradok. – Várok, amíg melegszik a valamicskét a ház, megnézem mikor kapcsol ki fagymentesítő funkcióban a termosztát – motyogta erőtlenül, miközben a kábel nélkül maradt tévét úgy mustrálta, mintha lenne benne adás.

Újra Cilire gondolt. Arra, hogy mennyit is ültek itt kézen fogva munka után. Nézték a tévét, olvasgattak, vagy csak beszélgettek, és nyugdíjas korukat tervezték. Kontrasztként váratlanul bekattant az első felesége, aki mindig igyekezett kihúzni magát a közös elfoglaltságból. Tizennyolc együtt töltött év alatt tulajdonképpen egyszer nyaraltak Balatonaligán, amikor még a lányuk alig múlt négyéves. Exe inkább járta a világot a tanári karral együtt, ő pedig maradt otthon a lányával…

Miközben épp arra emlékezett, miként sütött-főzött akkoriban, és lánya kis barátainak szervezett bulikra milyen szuper fogásokat szervírozott (Cili mellett ilyenre sosem volt szükség), átmenet nélkül elnyomta a buzgóság.

 

Álmában csinoska, fiatal ápolónők kerültek elő mozgalmas múltjából. Egy időben ugyanis – valami fatális véletlen folytán – szinte futószalagon ismerkedett meg velük. Fess határőrként valószínűleg mágnesként vonzotta az ápolónőket. A két év szolgálat alatt négyen is próbálták megszelídíteni. Az utolsó nővérke hagyta benne a legmélyebb benyomást. A leszerelést követően mégis csupán két hónapig tartott kapcsolata Ilonával. A fehér köpenyes szőke szépségnek pedig a határőrség kantinjában hetente két-három terjedelmes levelet írt, és a délutáni parancskihirdetések során szertartásosan, szinte kitüntetésként vette át a lánytól jövő válaszokat.

Amikor azonban leszerelt, és elkerült a fővárosi állásba, annyira felgyorsultak az események, alig tudta, mi történik. Négy-öt kollégája hatása alá került a társaságban, akik felváltva agitálták. Mindegyikük maga mellé akarta állítani, mindegyikük mondta a saját igazát, és mindegyikük vakuként villogtatta tudását és tapasztalatát. Ilona pedig szinte pislákoló fénnyé vált a távolodó, vidéki múlt idő labirintusában. Levelet nem küldtek egymásnak. Ahogy munkába állt, az volt az elképzelésük, hogy hétvégente találkoznak, ami végül sehogy sem jött össze. Túl nagy volt a csábítás a fővárosban, sok volt az érdekes program, gyakori volt a baráti invitálás.

Attila végül elengedte Ilona kezét. Jóval később tudta csak meg egy kórházba került rokonától, hogy a lány szülei már előre megvették nekik a lakást. Úgy vélték, leszerelés után röviddel ők majd összekötöznek.

 

A fővárosban újra egy ápolónővel ismerkedett meg. Mari barna hajú volt és kerek arcú, szinte ellentéte Ilonának. Atti tulajdonképp valamiféle pótlékként fogadta el. Vele jórészt csupán autóztak, szórakoztak és szeretkeztek. Marival nem lehetett filozofálni vagy a világmindenségről beszélgetni. Kíváncsiságát nagyjából a munkája és az életvitele kötötte le, az azon túli dolgok már egyáltalán nem érdekelték. Együttléteik során valójában az sem derült ki, hogy milyen zenét kedvel. Attila puhatolódzására csupán annyit válaszolt:

– Rakd be nyugodtan azt a kazettát, amit a múltkor!

Atti fél év után felvetette, hogy be kellene fejezni a viszonyukat, mert már nem bírta elviselni a lány közömbösségét. Mari ezt az ötletét is ugyanúgy fogadta, mintha a következő randit beszélték volna meg. Szinte azonos szavakkal válaszolt:

– Rendben van, részemről oké!

Csupán annyit jegyzett meg elfordulva:

– Azt hiszem, én sem szerettelek szívemből, csak már megszoktalak. – Megyek is haza gyorsan, mert van egy nagy halom mosnivalóm.

Ezt követően Attinak még két ápolónővel volt alkalmi kapcsolata, de rájuk álmában is csak villanásnyira emlékezett.

 

Anikó viszont teljesen más közegből érkezett. Vele nyári szabadsága idején ismerkedett meg egy üdülőhelyen. Régi cimborájával, és két napközben felcsípett lánnyal visszafogottan szórakoztak egy táncos helyen hajnalig. Mivel a fiatal lánykákat elkísérték a szüleik is – mint „megfigyelők”–, a hajnali búcsúzkodás után elváltak útjaik. Ki-ki becsücsült a saját kocsijába, és elindultak a szállásukra. Atti cimborája, a kis Salvatore szokásosan felöntött a garatra, és hiperaktívan tüsténkedni kezdett. Ki akart állni a parkolóból Atti Wartburgjával. Végül azonban annyira jutott, hogy a kormányváltót vandál módon kitépte a gömbcsuklóból, miáltal nem lehetett sebességet kapcsolni. Atti a hajnali félhomályban csak átabotában tudta helyrehozni a hibát. Egyes és hármas gang továbbra sem volt, de anélkül is lehetett a Wartburggal némi rutinnal közlekedni.

Épphogy elindultak, egyszerre két lebarnult kéz integetett feléjük a járdáról. Mindkét finom kacsó egy-egy csinos, húsz év körüli, mosolygós lányban végződött. Természetesen szíves-örömest elvitték őket. Atti ezután emlékezetes három évig járt együtt a remek humorérzékkel és rendkívüli toleranciával megáldott Anikóval. A harmadik év vége felé viszont már Anikónak sem volt őszinte a mosolya, amikor Atti a tisztképzős tanfolyam lányhallgatói közül legalább fél tucattal összeszűrte a levet, illetve több kolléganőjével is elvetette a sulykot. A mindennapos bulihangulatban időnként kiesett Attilánál, hogy „Anikó nap” van, és a Nr. 1 barátnő gyanútlanul rányitott, amint éppen a legújabb hódításával romantikázott.

Hirtelen lett vége a románcnak. Anikó úgy tűnt el, mint a tavaszi hó. Attila akkor érzett először ürességet. Huszonöt évesen rádöbbent, hogy elszaladt az idő, és igencsak elszállt vele a ló.

 

A vidám szőkeség után egy sugárzó, fekete démon következett. Zsuzsa után gyakran megfordultak az utcán. Kihívóan csinos, meglepően kreolbőrű és ébenfekete hajú, huszonegy éves lány volt. Atti barátai szerint Kleopátrára hasonlított. Egy vidéki diszkóban futott össze a lánnyal, aminek rögtön meg is lett a következménye. Zárás után, az utcán kapott az érdekelt, helyi karatemestertől néhány csúnya „moncsicsit”. Másnap jött rá a strandon – ahol a fekete öves testnevelő nyáron úszómester volt –, hogy már középiskolás korában is látta vele az akkoriban tizenhárom éves Zsuzsát. Annak idején, ha gondolt egyet a kemény öklű amorózó, otthagyta életmentő standját, és lazán intett a feltűnő barnasága ellenére folyton napozó gyereklánynak, akivel közösen látogatták meg az öltöző mögött lévő úszómesterkabint. Negyedóra múlva visszasétáltak a helyükre, mintha mi sem történt volna. Az együttlét nagyjából kétórás gyakorisággal ismétlődött. A gondos, helyi testnevelő a nagymamájánál nyaraló Zsuzsikát naponta négy-öt alkalommal kísérte el a kabinba.

Zsuzsával szintén három évig járt, ám ezek az évek jóval hektikusabbra sikeredtek, mint az Anikóval eltöltött hasonló időszak. Megdöbbentő dolgok derültek ki a lányról, aki eredetileg Borsodban lakott a szüleivel. Zsuzsa és az anyja azt követően költöztek az alföldi kisvárosba – ahol gyerekként a nagymamájánál időzött nyaranta – miután meghalt az apja. Borsodból célszerű volt eljönniük, mivel Zsuzsa belezúgott egy „szuper kreatív” focistába, aki naponta kocsival hozta-vitte a közeli faluba, ahol képesítés nélküli tanítónőként dolgozott. Aki csak elindulni és megérkezni látta őket, az a focista gálánsságát a szerelem önzetlen kiteljesedésének vélhette. Nem is sejtette, hogy teljesen másfelé lejt a pálya. Aki viszont autós-motoros lévén maga is járta a hegyi utakat, az gyorsan észrevette, hogy szép arcú, csinos Zsuzsikát munka után a focista rendszeresen kiállítja az útszélre az erdei, árnyas aszfaltcsíkon. A focista teljes szervizt biztosított, vitt magával törölközőt, lavórt, szappant és kannában vizet. Lombos ágakból még toalettet is eszkábált. A lány erotikus másodállása este 8-ig tartott, reggel 7-kor pedig indult tanítani.

Csengery apránként kezdte feltérképezni Zsuzsa habitusát. Eleinte még nem értette, hogy mitől néz ki gyakran furán, és mitől lesz időnként zavarodott. Elég sokára jött rá, hogy gyógyszereket szed a piára, és hiába bírta rendkívül jól az italt, gyakran sikerült csúnyán kiütnie magát. Vélhetően akkor szokott rá az olcsó kábítózásra, amikor a gyógyszercsomagolóban dolgozott.

Akkoriban Attinak volt már saját lakása, de eszébe sem jutott megnősülni. Nem is egyezett bele, hogy odaköltözzön hozzá a lány. Zsuzsa bepróbálkozott egy bemondott terhességgel. Attila rábólintott az abortuszra, és vett egy üveg francia konyakot az orvosnak. Este jókedvűen érkezett meg Zsuzsa és kirakta a konyakot az asztalra.

– Mi történt? – kerekedett el Atti szeme.

– Nem volt rá szükség, nem vagyok terhes – mosolyodott el a lány. – Kénytelenek leszünk a saját torkukat megolajozni ezzel a drága itallal.

Zsuzsa ezután egyik napról a másikra szívódott fel. Köszönés nélkül, váratlanul tűnt el a fővárosból.

Attila felszabadult sóhajjal lépett tovább. Egyéjszakás és rövidtávú kapcsolatokkal foldozta be a magánéletén tátongó lyukat. Huszonnyolc évesen ifjoncnak érezte magát, eszébe sem jutott még megállapodni.

Két hét múltán munkatársával a MÁV-telepen autóztak Ferencvárosban, amikor megpillantott az utcán egy macskanadrágos, feltűnő lányt. Atti kérdése jóval megelőzte a Valmar nótájának szövegét:

– Úristen, ki ez a lány?

– Nem ismered? – Ő az Édes Margó. – felelte az anyósülésen széttárt karral csodálkozó Gábor.

– Tényleg. – Most, hogy mondod, valóban láttam már. – Amíg viszont volt állandó nőm, fel sem tűnt. – De most ez a macskanaci és ez az áttetsző, vékony póló…

– Beszéljek vele, én jól ismerem? – A csajommal ugyanazon az osztályon dolgozik az igazgatóságon. – Gépírónő.

– Megköszönném Gáborom.

Attila már aznap összejött Margóval, és kisebb-nagyobb megszakításokkal két, borzasztó hosszúnak tűnő évig jártak együtt. A lány elvitte a szülőfalujába is a Nyírségbe, és bemutatta a családjának. Úgy gondolta, Atti előbb utóbb beadja a derekát és feleségül veszi. Ő viszont egyre távolabb igyekezett kerülni a lánytól, mivel megbízhatatlannak, könnyelműnek és egyszerű agyú, kacér nőszemélynek tartotta. Margó azonban mint a buldog, nem akarta elengedni a megkaparintott csontot, és árnyékként követte. Valahogy eltörte a lábát, táppénzes állományba került, és folyton ott lihegett Attila nyakában. Hivalkodó, kihívó szokásait levetve, ártatlan, szenvedő ábrázattal szuggerálta a nagy elhatározásra. Attila beleunt az egyre erősödő nyomásgyakorlásba, és az első adandó alkalommal az ismerősök előtt megszégyenítette a lányt, felemlítve ócska trükkjeit és viselt dolgait. Margó viszont még ekkor sem tágított. Csupán akkor engedett a szorításból, amikor megtudta, hogy Atti megismerkedett későbbi, első feleségével, akiről azt mondták neki: nagyon vigyázz vele, mert angyalföldi, bicskás lány!

 

Atti összerezzent, mintha a csengő szólalt volna meg az előszobában. Kábán nyitotta ki a szemét, és lemerevedett térdízületét tapogatva feltápászkodott. Nem tévedett, a csengő újra lejátszotta az egyszerű dallamot.

– Megyek már, megyek már! – próbált meg torkát köszörülve hangoskodni.

Ahogy kilépett az oldalbejáraton, csak egy rendőrautót látott a kocsibejárón. A két egyenruhás előrébb várakozott a kiskapu előtt.

– Tiszteletem urak, segíthetek valamiben? – kérdezett rá kíváncsian, amikor a közelükbe ért.

– Csengery Attila?

– Igen, én lennék az.

– Érdeklődünk, hogy rendben van-e minden? – A 112 riasztott bennünket, hogy nem éri el telefonon a felesége, és már három órája haza kellett volna érnie.

– Uhhh, a garázsban hagytam a kocsiban a telefonom, és jól elszaladt az idő. – Azonnal hívom. – Köszönöm szépen a fáradságukat, teljesen egyben vagyok.

– Akkor további szép napot, feltétlen beszéljen a nejével! – köszöntek el a rendőrök.

– Meglesz, már hívom is – intett feléjük Atti.

Először úgy gondolta, hogy mindjárt felelősségre vonja az asszonyt, amiért ráküldte a fakabátokat, de felülbírálta magát és csak annyit mondott a telefonban:

– Húsz perc múlva otthon leszek nyulacskám. – A nők, a nők, az istenadta nők…

 

 

 

Mindenre születni kell

Van, akinek minden jól áll a kezében, sőt olyan embereket is ismerek, akik nem különösebben iskolázottak vagy műveltek, mégis néhány egyszerű szóval, kis mondatocskával helyre tudnak tenni bárkit. Legyen az akár egy fontoskodó orvosprofesszor, egyetemi tanár, esetleg ügybuzgón kötözködő, elhivatott bürokrata. Az ilyen emberek stílusát a következő, talpraesett sutka jellemzi:
– Jaaaa, hogy maga bölcsészdoktor? Akkor ne nyúljon semmihez!

Magam azok közé tartozom, akik csak erőltetik a frappánsságot. Néha akadnak – hosszú szünet után – elviselhető beszólásaim, ám igazából semmi sem áll jól. Ezt egyébként apám már gyerekkoromban megmondta, amikor unokatestvéremmel egy hűvös nyári reggelen mosakodtunk:
– Fiam, neked még a mosdás sem áll jól. Nézd meg csak Miskát! – ő milyen strammul, emberesen áll hozzá. Neki minden mozdulata derekas.
Én persze azóta sem kupálódtam ki, hiába próbáltam az évek során emberes jelleget, derekasságot vinni mozdulataimba, azok sehogy sem lettek a testbeszéd referenciái. Elnézem magam néha bizonyos helyzetekben: valamiért nem vagyok igazán laza és felszabadult. Mesterinek mutatkozó, fesztelen rátermettségről pedig végképp nem lehet szó.
Ahogy itt ülök most is az autóban, és várok egy valamirevaló fuvarra, egyáltalán nem tűnök taxisnak sem. Persze, nem is szeretem már ezt a taxisságot. Ma hajnalban a transzvesztit se tudtam – amolyan igazi taxis dumával – elküldeni a bánatosba, pedig megérdemelte volna a sokadik beszólása után. Tűrtem, hogy olyanokat mondjon: szívesen összenyálazná a fülemet, meg az ölembe ülne, esetleg kinyalná a számat. Csak félszegen, grimaszolva, bizonytalanul néztem hátra a visszapillantó tükörből, próbáltam kérdőjellé formálni szemöldökömet. Leginkább azonban csak a homlokomat ráncoltam bőszen, és kínosan vicsorogtam, mire a mellette ülő másik két hasonszőrű utaska is előre-hátra dőlt a röhögéstől.

Nem volt sokkal jobb az egyik flancos kaszinóból ittassága miatt kipaterolt vendéggel sem a diskurzusom. Persze, mit is mondhattam volna egy állítólag sok pénzt veszített lúzernek, akit még inni sem engedett eleget valami azonosíthatatlan teremmenedzser? A piás férfi ezek után mindenkitől igazolást szeretett volna kapni, vagy valamiféle elismervényt, hogy ő egyáltalán létezik. Ezt bizonyítandóan végül még a taxiszámom is elkérte (mint az intézkedő rendőr jelvényszámát szokás), ami egyébként ott virított a szeme előtt a műszerfalon egy nagy sárga matricán. Hiába no, piásan is működnek a hétköznapi sztereotípiák, a betartások és a szurkapiszkák. Mielőtt kiszállt volna, még számlát is akart, habár a kaszinó saját költségén szállíttatta haza, csekkes transzferáron.
Szóval a kaszinós vendégnek nem jött össze semmi. Ez valamelyest megvigasztalt, mert ahogy mondtam neki: én egyáltalán nem iszom, így vélhetően nem kezdek az övéhez hasonló, bárgyú-részeg vagdalkozásba.
A transzveszti viszont... ő aztán prímán előadta magát, neki minden szöveg, minden gesztus remekül állt. No, de hát istenem, az ütős fortélyokat nem lehet könnyedén ellesni, azokra inkább születni kell.

Ez az egész gondolatsor egy szokványos, reggeli látvány hatására villant be nálam. Madárlesemből ugyanis megfigyeltem egy dohányzó hölgy bíbelődését rágyújtás közben. Ahogy görnyedten ültem a taxinak is nevezhető autómban és azon merengtem, hogy az APEH tényleg elárverezi-e az ingatlanomat, rácsodálkoztam kézenfekvő profizmusára. Mesteri volt minden taglejtése, hibátlanul érvényesült az évek során begyakorolt mozdulatsor fesztelen gördülékenysége. Hitelesnek, fontosnak és alaposnak tűnt a természetesen lezser rutin minden részlete. Egy amatőr kíváncsiskodó számára is nyilvánvalóvá vált a harmonikus összhatás, valamint a decens, mégis átható kisugárzás.
– No, de mennyit ér a hatásvadász praktika? – futott át rajtam – ha valaki választékos ember létére nem döbben rá: a dohányzás nem más, mint felesleges és haszontalan szokás. Persze az is eszembe jutott rögtön: én még ezt sem tudtam sikkesen művelni. Csupán annyira kifinomultan, hogyha már káros, legalább jól álljon, pedig nagyjából harmincöt évig próbálgattam kisebb-nagyobb szünetekkel, míg végleg abba nem hagytam.

– Mindenre születni kell, ha pedig valami nem megy, azt nem kell erőltetni!  – nyugtáztam egy hosszú sóhajtással. – Sokunknak a hazugság, a lopás és a korrupció sehogy sem esik kézre. Ám vannak elegen, akik ezekkel a teendőkkel is mesterien boldogulnak. Ők valószínűleg már gyerekként is kimondottan emberesen, sőt derekasan mosakodtak.



Budapest, 2009-11-09

Amikor az idő közelebb kerül a semmihez

 

Mindennek van konkrét kezdete és vége, ahogy azt mi – átlagemberek – a mindennapjainkban megszoktuk. Az idő pontos mérését egzaktnak tartjuk, ugyanis nagyon jól megtanultuk, mi történik akkor, ha késünk az iskolából, egy találkáról vagy ne adj’ isten a munkából. Nem pufogtathatunk hasonló frázisokat, mint Hawking: „Az ősrobbanás bekövetkezése előtt meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez, ámde mégsem válik soha semmivé”. Mondhatta volna persze egyszerűbben is: a nagy bumm előtt tanulta az ősrobbanást az a végtelen sűrűségű, vacak kis pont.

Már gyerekkorában megérzi a konkrétumok szükségességét az emberfia, de néha mégis keveri a valóságot a képzelettel. „Már majdnem tudok úszni” jelenti ki, pedig csak a víz alatt evickél a meleg vizes medence fenekén, akár egy kapálódzó csibor. A koszmós gyógyvízben folytatott búvárkodása alatt elért másfél perces levegő-visszatartásból pedig már-már arra következtet, hogy rendkívüli tehetséggel van megáldva a vízalatti életmódhoz.

Sokadik termálmedencés gyakorlatunk után egy forró júliusi délután negyedmagammal mustráltam a betonlapokkal kirakott széles öntözőcsatorna sebesen áramló vizét az örvényi határban. Gondolatban elhamarkodottnak és veszélyesnek véltem a felnőttek távollétében végzendő bátorságpróbát, de ezt nyilvánosan nem fejthettem ki, mert még kis pisisnek tarthattak volna a többiek. Így aztán a hőség és a barátok unszolása végül csak belevitt a felelőtlen bajkeresésbe.
Vízbelógó lábakkal a meredek töltésen futó kanális szélén ültünk sorban, mint négy kis fecske és próbálgattuk az erős sodrást. Ágdarabokat dobáltunk a hűsítő tiszta vízbe és tekintetünkkel követtük sebes távolodásukat. Mondhatom, ez a modlázás egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt egyre hevesebben vert a szívem, mivel a szivattyútelephez közeli, nagy lejtésű kanálisban a faágak nyílvesszőként tűntek tova.
A legbátrabb barátom kezdte az átúszást. Erősen elrugaszkodott, így az áramlás csak néhány méterrel vitte arrébb. Betont érve azonnal átfordult, és béka módra rúgott egy nagyot a csatornafalba. Néhány méterrel lejjebb sikeresen visszatért, alig kellett néhányat csapnia a karjával.  Mi, az izguló partifecskék pedig szorgosan elkaptuk a kezét és kirángattuk a szárazra. Megvolt a követendő minta, így jócskán megnyugodva én is sikeresen teljesítettem a bátorságpróbát. Az utolsó induló a kis Imike volt, aki nem rugaszkodott el kellőképp és középen messzire elvitte a sodrás. Kiabáltunk neki:
– Gyere vissza, ússz a part felé! Megyünk és segítünk!
Imikét viszont csak vitte a víz, sehogy sem tudott a főáramból kikerülni. Ekkor én futás közben, lendületből leszakítottam egy száraz ágat egy közeli nyírfáról. Betoltam a vízbe és a sikeresen belecsimpaszkodó kis barátomat kihúztam vele a partra. Imike elkapott egy partoldalról belógó hosszú fűcsomót, és mire a többiek odaértek, már csak ki kellett rántanunk az agyagos betonfalra tapadt, remegő társunkat.
Tíz éves voltam ekkor, ez volt az első életmentésem.

Nagyjából ugyanennyi év után ismét elérkezett az életmentés ideje. Egy istálló melletti irodában nyálaztam a nyilvántartást, amikor rádöbbentem, hogy az egyik gépkocsinak másnap szemlére kellene menni. Felhívtam a műhelyt és megbeszélten Király szakival, hogy fogadják reggel a kisteherautót, mivel délután szükség van rá.
– Rendben, minden oké – bólintott rá a műhelyfők. Üdvözlöm az autószerelők legnagyobbikát!
Ezt rám értette, mivel nála dolgoztam néhány hónapot, mielőtt előnyösebbnek nem éreztem átnyergelni szakközépiskolai végzettségemnek jobban megfelelő irodai munkára. Az átnyergelést akár szó szerint is lehetett volna venni, mivel az istállótól néhány centi választott el (lényegében az irodát a régi istállóból falazták le). Így aztán a főnökömmel együtt gyakran pattantunk lóra, vagy lövöldöztünk célba légpuskával az istállóban, amikor a lovakat kivitték rönkfa vonszolásra.
No, de haladjunk csak szépen sorjában…
Alighogy Király szaki letette a telefont, elgondolkoztam: hol lehet a két dörzsölt csibész sofőr, akik a kis teher UAZ gépkocsikat hajtják. Mintha egy fél órája mindkettőt láttam volna befordulni a kapun és beállni a telephelyre. 
– Megnézem a mosón őket. – határoztam el azonnal.
A mosónál két U-650-es traktoron kívül más nem tartózkodott. A teherkocsik szokásos parkolóhelye viszont üres volt.
– Hol lehet ez a két jómadár? – morfondíroztam magamban. Talán Jenő bácsi garázsába álltak be?
Az öreg Jenő a cég parádéskocsisa volt akkoriban. A ponyvás UAZ 468-B személygépkocsi tapasztalt, nyugodt sofőrje viszont a cégvezetővel épp Szolnokon járt a központban.
A garázs az irodától nem volt messze, a szomszédos, nagy raktárépületben kapott helyet. Amikor benyitottam a vasajtón, mintha ködbe süppedtem volna, szinte semmit sem tudtam kontrasztosan kivenni. Kellett néhány másodperc, mire kirajzolódtak a garázs túlsó végében járó motorú, UAZ 452 kisteherautó körvonalai. Befogott orral odasiettem a pöfögő kocsihoz (amit az oroszok kedvesen „cipónak” neveztek el), és az ablakon benyúlva leállítottam a motort. Visszarohantam a bejárathoz és sarkig kitártam a kétszárnyú vasajtót. A felgyülemlett füst úgy tódult ki a szabadba, mint egy gyárkéményen.
Kinyitottam a „cipó” ajtajait. A vezetőülésen és az első utasülésen a motorháztető felett összeborulva feküdt a két ájult sofőr. Még volt pulzusuk, és a betóduló friss levegő hatására kezdett élénkülni a lélegzésük üteme. Elkezdtem pofozni az idősebb Imrét, aki néhány pillanaton belül magához is tért. Kisegítettem a kocsiból és leültettem a fal tövében a bejáraton kívül. A fiatalabb pilóta nehezen tért magához, pedig paskolgattam rendesen minden tagját. Már épp el akartam indulni segítségért, amikor nagyot krákogva felnyitotta a szemét. Olyan tekintete volt, mint aki lidércet lát. Ő ijedt meg tőlem. Vállamra tettem a kezét, hogy kapaszkodjon, én pedig a derekát átfogva húztam-vontam kifelé. Mint egy sós zsákot, összerogyva engedtem le a cimborája mellé a raktárfal tövébe.  
Hangoskodásomra kinézett az egyik raktáros, aki értesítette a mentőket. A mentősök kiérkezéséig vigyáztam a két pórul járt sofőrre és próbáltam őket mély lélegzésre ösztönözni.

Szerencsére mindketten felgyógyultak. Néhány hónap múlva el is felejtették a majdhogynem tragédiával végződő sorscsapást. Nekem azonban sosem mondtak köszönetet. Persze én sem említettem meg nekik, hogy messzire eldobtam a kis villanymotort, amivel az UAZ kilométeróráját tekertették.   

Eltelt jó néhány év szerencsésen, életmentés vonatkozásban teljesen eseménytelenül.
Egy hajnalban viszont a szokásosnál később tértem haza a munkából (akkoriban éjszaka taxiztam), és a csodálatos napsütéstől elvarázsolva elhatároztam, hogy nem fekszem le aludni, hanem kihasználom az alkalmat és elindulok horgászni. Gondoltam: aludni tudok majd eleget, ha nyugdíjas leszek.
Felkeltettem idős apámat – aki nagyon szeretett utasként autózni – és elindultunk egy 50 km-re lévő horgásztóra.
Az út elején semmi sem utalt arra, hogy álmos lennék. Taxis módra, simán és rutinosan vezettem. Aztán az 51-es út első sivár és egyenes szakaszán minden előjel nélkül elaludtam a volánnál.  Nem tudom, hány másodpercig tarthatott a vakon vezetés, de egy idő után szép lassan kezdett a taxim balra letérni az útról. Ezt csak abból a helyzetből gondolom, hogy amikor a hangos kamionlégkürtre felriadtam, szép egyenletesen sodródtunk balra már az úttest szemközti sávjában. A kamionos mögöttünk jött és hatalmas hajókürtjével megelőzte útelhagyásos balesetünket, és talán az életünket is megmentette. Tiszteletteljes köszönet a soha nem látott, lelkiismeretes kamionsofőr kollégának utólag is!
Újjászületésünk után a következő lehetőségnél félreálltam egy horgászbolt parkolójába és aludtam egyet. Apám nem szólt semmit, csak bólogatott minden szavamra, mint később Bonnie kutyám tette. Az öreg persze akkor sem hangoskodott, amikor már majdnem lehajtottunk az útról. Neki mindegy volt, csak guruljon alatta az az autó. Halálát követően nem véletlen éreztem úgy, mintha Bonnie-ba költözött volna szellemének egy jelentős darabja.

2012. táján rádöbbentem: gyáván megfutamodtak fiatal éveim. Úgy véltem, ezután már a nyugodt, eseménymentes időszak következik. De egyáltalán nem így történt…
A 100-as úton haladtunk kedves Földimmel Bicske magasságában – irányban a Vértes hegység déli végében lévő Csókakő felé –, amikor a szembejövő forgalom monoton sűrűjéből kivágódott egy sötétkék gépkocsi, ami néhány pillanaton belül ismét visszaszédült, és majdnem felöklelte az előtte haladót. Mindezt persze 150 méterről látni nem olyan egyszerű, mint ahogyan leírom. Ezt az egész, hihetetlen szlalomozást Földim észre sem vette, csak az én sokat látott ex taxis figyelmem memorizálta.
Tizedmásodpercek alatt automata üzemre kapcsolt az agyam, és beszkennelte a kár- és életmentő megoldásokat. Azonnal felfedeztem, hogy a főút mellett húzódik egy szervizútszerű párhuzamos úttest, amit csupán egy lankás árok választ el a főúttól. A haladási sebességet erőteljesen csökkentve tisztán látszott, hogy az úttesteket elválasztó szelíd árok 80 méteren belül facsoporttal lesz benőve, tehát a frontális ütközés elhárítására nagyjából még 60-70 méteres „szabaduló” sáv állt rendelkezésünkre.
Az újabb vizuális mozaikdózis azt erősítette meg, hogy a sötétkék személygépkocsi ismét kitört, és a mi sávunkban közeledik érzékelhetően nagy tempóban. Ekkor döntött a harminc év taxis háttértárral támogatott személyi számítógép úgy, hogy ugratni kell az Opel Astra kombit.
Ahogy ugrottunk egyet (az időben is), pár másodpercig csak ültünk az autóban a szomszédos útfelületen és néztük egymást. Földim megkérdezte:
– Ez mi volt?
– Szembe jött velünk egy autó nem láttad? – kérdeztem vissza.
– Nézzük meg, mennyivel úsztuk meg! – válaszolta Földim, és még mindig hitetlenkedő arccal kezdett kikászálódni az autóból.
– Az első lökhárítót felütötte az árokpart és a kipufogó pótborítása vált le. – közöltem körbejárva az Astrát.
– Egy másik összetört kocsi meg ott van szemben a parkoló felőli árokban. – mutatott az út túlsó felére Földim.
– Az jött velünk szemben. – ismertem fel a sötétkék Fordot.
A parkoló ekkor már teli volt a félreállt autókkal, és jó néhányan hevesen „okították” a három fiatal, fekete férfit, akik éppen kibújtak az oldalra dűlt Fordból.
Átballagtunk az úton, vigyázva, nehogy újabb balesetet szenvedjünk. A láthatóan zavart, droggyanús sofőr nem kért tőlünk elnézést, csupán azt halandzsázta tört magyarsággal, hogy elvesztette az uralmát az autó felett és összevissza csapódott, mígnem besodródott az útszéli parkolóba és beleborult az árokba.
Kijött a bicskei rendőr, felvett minden adatot és tanúvallomást. Alkoholszondát fújatott, a drogteszt viszont elmaradt. A biztosító a rendőri intézkedés és a számos szemtanú nyilatkozata ellenére (szokás szerint) igyekezett kibújni a szerződésben vállalt felelősségbiztosítási kötelezettsége alól. Közel fél évig tartott a hercehurca, mire kifizették az Astra javíttatását.
A történetnek viszont nem is ez a legszomorúbb eleme, hanem az, amikor elmeséltem a lányomnak az esetet, benne egyedül az ragadt meg, hogy a baleset okozóit – még mindig felfokozott idegállapotomban – drogos négereknek neveztem. Olyat meg sem említett az akkoriban színésznek készülő, toleráns nagylányom:
– Ó milyen jó apa, hogy életben maradtatok! Nagy szerencse, hogy volt taxisként rengeteg tapasztalatod van, és nem haltatok meg frontális ütközésben butára tört autóban.
Csakis annyit szűrt le az egészből, amennyit a píszí érzékenyítés diktált. A többi részlet nem igazán érdekelte, mehetett mind a levesbe.
A balesetet követően Földim elnevezte a masszív Opel Astrát „bokorugrónak” és időnként elrévedve gondolt vissza határozott, tűpontos akciómra, amelynek akár a felelőtlen fiatalok is az életüket köszönhetik. Talán ekkor tudatosult benne, hogy nem adom egykönnyen a bőrömet, és őrá is felettébb vigyázok.

2023-ban sikerült visszavonulnunk (Földim már 6. éve nyugdíjas volt), megszabadultunk a cégműködés mindennapi terhétől és áldásától. Azt reméltük, hogy ezután kis kockázatot vállalva, szép lassan, nyugodtam, csak időnként közlekedünk. Városba való költözésünk alatt viszont még gyakran kellett ingáznunk a régi és új lakóhelyünk között. Egyik ilyen alkalommal egy fehér autó váratlanul kezdett átsodródni a szembejövő sávba az országúton. Mintha valamit keresett volna a kesztyűtartóban, vagy a kormány alatt. Megfelelően lehúzódtam, ahogy csak lehetett, de a fickó az utolsó pillanatban, mielőtt elhaladt volna mellettünk, valószínűleg feleszmélt, mire ijedtében felénk rántotta a kormányt. Néhány tized másodpercem volt a reagálásra. Legalább akkorát fordítottam az autó kormányán, mint ahogy azt veszélyezetben megengedhettem volna korábbi, alacsony súlypontú autóimnál. Az Opel Mokka X városi terepjáró viszont egész másként viselkedik 90-es tempóval egy ilyen manővernél. Tulajdonképp nem is a „terepjáróssága” miatt cseréltük le a régi Astrát, hanem ahogy Földim öccse is ráérzett:
– Nektek már egy kis crossover lenne jó, abba legalább kényelmesen be tudtok szállni.
Úgy is lett. Beszámították a bennünket jól kiszolgált öreg Astrát, és megvettük a Mókit, ahogy azonnal elneveztük.
Céges tevékenységünk idején viszont nem igen használtuk a Mókit, mivel a kisteherautóval elintéztük még a vásárlást is. Így aztán nem volt kellő tapasztalatom a magas fekvésű modell jávorszarvas tesztjét* illetően.
*Azt utánozza le a teszt, hogy az országúti sebességgel haladó autó elé kilép egy jávorszarvas, amire a vezető először fékez, majd az összes pedált elengedi, és csak a kormány forgatásával kikerüli a jávorszarvast, majd az esetleg szembejövő autó elől kitérve visszatér a saját sávjába. Az egész manőverre összesen ötven méteres úthosszt határoztak meg, ami lehet, hogy elsőre soknak tűnik, de országúti tempónál nagyon nem az.

Tulajdonképpen érdemes lenne minden sofőrnek kipróbálnia, de ennek híján csak képzeljük el: a kormány hirtelen jobbra rántásától először balra lendül az autó tömege, majd egy hirtelen balra rántás következik, jobbra átcsapó tömeggel, majd kisvártatva ismét jobbra rántás balra lendülés, és utána még egyszer az ellenkező irányba. Igazából az eddigi, közel öt évtizedes tesztelés alatt egyetlen autó volt, amelyik mindezt 85 km/órával képes volt bójadöntés nélkül végrehajtani. Valójában már az is jónak számít, ha valaki 70 km/órával hibamentesen végig flikk-flakkozik a bójafolyosón - rájuk mondják, hogy teljesítették a próbát.

Gyakorlati szakoktatóként mit is mondjak? Nos, már az első vonaglás is határozottan meglepett (kis híján berezeltem). Aki emlékszik még a Wartburg limuzin stabilitására, annak nem kell bemutatnom a „hajóhinta” érzést. A balra csapódásnál viszont már úgy véltem, hogy teljesen körbe csavarodunk, vagy keresztben átcsúszunk a bal oldalra, esetleg még fel is dőlhetünk. Úgy járt a kezem (szerencsére reggel bekentem a nyakam, vállam és a karom a kedvenc Luna gélemmel), mint egy cséphadaró. A legnagyobb veszély mégis az volt, hogy sebesen érkezett szemből egy személyautó, és pillanatokig úgy tűnt, épp elé fogunk pördülni.
Egyszerre aztán, mintha valami csodatündér ránk irányította volna a varázspálcáját, működésbe lépett az ESP, vagy beavatkozott a sors, de a lényeg az, hogy mielőtt odaérkezett volna a szembejövő, mi már újra a saját sávunkban haladtunk, és még néhány apróbb imbolygást leszámítva meglepetésszerűen stabilizálódtunk.
Szóba sem jöhetett, hogy nyugodt voltam. Ez a komplikált flikk-flakk veszélyesebb volt, mint a 100-as úton történt eset, pedig itt senki sem törte össze magát. De… de olyan vörös lett a fejem, hogy már az maga is megért volna egy jogosítvány bevonást közúti veszélyeztetésért. A tornamutatványról, a kiszolgáltatottság érzésről és a halálfélelemről nem is beszélve.

Földim nem emlékszik szinte semmire, nem látta a ránk húzó autós ábrázatát (én természetesen egész mással voltam elfoglalva), és máig azt állítja, hogy nem is igen félt.
– Gondoltam, hogy megoldod a helyzetet.
– Mert…?
– Mert máskor is hibátlanul megoldottad.

Hát igen, de milyen áron? Legalább két hónapig zabos voltam, ha eszembe jutott a legutóbbi, mondhatni cserbenhagyásos dolog. Úgy tartottam kordában magam, hogy azt ismételgettem: „Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet. És attól csúf, hogy meg is történik.”
Nem sokat használ tudom, de minden eshetőségre felkészülve beszereltem a Mókiba egy menetkamerát, legalább tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok sügér, és amit átélek, az valóban meg is történik, nem pedig „meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez”.

 

 

Visszaszámlálás

 

    

    

Halálunk oka a növekvő entrópia.
Spontán folyamatok nyeldesik el
a kezdeti, erőteljes kontrasztokat.
Évről évre homogénebbé válunk,
feloldódnak bennünk az emlékek.
Halmazunkban végül már nem lesz
szeretet, harag, sóvárgás és hála,
észrevétlenül kerül egyensúlyba
a mindent átható rendezetlenség.
Rendszerünk struktúrája zömében
egyszerűsödik, fokozatosan elveszti
eredeti, kivételes érdekességét.
Így viszont nem látják az értelmét,
és életszimulációnkat megszüntetik
az önmaguk fékezésére képtelen,
élőlényszerű információcsomagok.

              Nem aluszom, egyre forgok,
              bánt az idő, ver az óra.
              Hány pislogó életlángot
              fúj el a szél virradóra?

     

Tintás tanár úr

Csengery Attila első osztályos gépész tanulóként még nem volt tisztában a belsőégésű motor működésével. Nagyjából annyi sejtése volt róla, mint huszonhárom évvel később a feleségének, aki akkutöltés után váltig dicsérgette aprócska, benzines autóját:
– Mindjárt erősebben húz a motor, szinte ugrik a kocsi, ha teli van az akkumulátor – jelentette ki.

Attila a menzáról jövet érdeklődve nézegetett egy élénk színekkel kifestett motormetszetet az aula vitrinében, ám semmivel sem lett okosabb. Nem jutott el hozzá a működés alapelve, valahogy úgy, mintha egy fekete lyukból akart volna világosságra szert tenni. Elgondolkodva bandukolt az iskola még szokatlan, rideg és hosszú folyosóján az osztályterem felé, amikor az udvar felőli ajtón – zajos motorhangot kiadva – beviharzott egy öt év körüli fiúcska, maga után húzva egy pléh Warszawát. Attila, amint ránézett a gyerekre, egyből meglátta a hasonlóságot a villamosságtant tanító mérnök-tanárral, aki egyben műhelyfőnök is volt.
– Hogy hívnak kis Tintás? – kérdezett rá meglepetésében.
– Úgy, ahogy mondod: kistintás – felelte a gyerek egy pillanatra abbahagyva a motorbúgást, és fürgén elinalt a tanári szoba felé.
Amíg szemével követte a talpraesett gyereket, felmerült benne a gondolat, hogy talán már ez a fiúcska is többet tud az autókról, mint ő, aki eredetileg erdésznek készült, ám az egri iskolában kollégiumi létszámhiányra hivatkozva eltanácsolták. Ebbe a gépész suliba úgy esett be, hogy nem is nevezte meg a jelentkezési lapon. Ismerősei ajánlották, mivel új iskola lévén, itt nem volt felvételi. Igaz, kollégiumi hely itt sem akadt, de harmadmagával elfogadható áron sikerült kivenniük egy albérleti szobát az iskola közelében. Szerencséjére viszont egy hét után az osztályfőnöke megsúgta, hogy tudnak még két szabad helyet szorítani a kollégiumban, amennyiben segít a tanműhelyben kallódó ágyakat megreparálni. Atti örömmel fogadta az információt, és alig két óra múltán már egy C osztályos nebulóval együtt az aszfaltúton, puszta kézben cipelték az emeletes vaságyat az új szállásuk felé.
A kollégium nagyjából hatszáz méterre volt az iskolától. Mire odaértek a komoly teherrel, majd kiköpték a tüdejüket, ráadásul a tenyerükön is keletkezett jónéhány égető seb.  

Attilának rendkívül gyorsan hasznára vált a kollégiumi elhelyezés, bekerült a tudáselsajátítás fősodrába. Társaival vetélkedve, mágnesként vonzotta magához az ismereteket. Egy év múltán esténként már ő segített a tanulószobai foglalkozásról megérkező, az egész délutánt feleslegesen elherdáló osztálytársainak a másnapi felkészülésben. A társak komiszabb fele azonban már másodikos korában rákapott az ivásra és azzal együtt az erős dohányzásra. Ők úgy ítélték meg, az alvégi olcsó kocsmákban kevés eséllyel lehet tanárral összefutni, ezért esténként egyre gyakrabban látogatták ezeket a becsületsüllyesztőket. Egyik alkalommal féltucatnyian mégis belebotlottak Tintás tanár úrba, aki szintén nem vetette meg az alkoholt. Mivel a megdőlt társaság hangulata már elérte a gátlástalanság szintjét, kértek Tintás tanár úrnak is egy újabb italt. Tintás Tamás azonban aznap még csak alapjáraton iszogatott, így visszautasította a kisüsti pálinkát, és magában morogva otthagyta a díszes társaságot.
A tanár másnap, az óráján felállította a hat jómadarat, és nyílt célzással a kocsmai buktára, egymás után feleltette őket villamosságtanból. Az osztály jókat derült a rajtakapott gézengúzok makogásán. Mivel a kérdések jó része szinte megválaszolhatatlanul lett feltéve, mindegyiküknél „leülhetsz egyes” lett az eredmény. Az ártatlan többiek persze biztosra vehették, hogy ők már nem felelnek, így kárörvendő elégedettséggel dőltek hátra, és kuncogtak a padsorokban.
Tintás tanár úrral ezután egyre többször találkoztak a megrögzött piások. A kocsmai jelenlétére utaló kérdéseket azzal magyarázta, hogy rendszeres ellenőrzéseket tart, ez neki feladata. A retorziós feleltetések viszont fokozatosan elmaradtak, és néhány keményebben alkoholizáló harmadikossal és végzőssel Tintás Tamás már gyakran együtt ivott.
Egyik alkalommal, mivel a tanárnak többször is lebiccent a feje, készségesen hazakísérték a diákok. A korhely társaság útközben sündisznót fogott, és addig karolták, ölelgették Tintást, amíg pimasz módon a kabátzsebébe nem sikerült dugni a szuszogó, tüskés állatot. Röhögésüket alig tudták visszatartani, amíg kinyitották a szolgálati lakást, és betuszkolták a tanárt az ajtón. Másnap a „kistintás” kibeszélte az iskolában, hogy az apja fáradtan ért haza, és elaludt az előszobában. Mire az anyjával kimentek, félredőlve hortyogott a lócán, egy sün pedig nyalta a padlón, ami kibuggyant a szájából.

Csengery egyre többször tapasztalta az órákon, hogy Tintás tanár úr magyarázatai igencsak akadoznak, néha úgy belebonyolódik a tananyagba, hogy csak mereven néz és bólogat. Gyakran mentette meg az óravégi csengő a kiütéstől, akár egy gyenge képességű bokszolót a gong. Atti néha már szeretett volna segíteni neki. Rendszerint tudta, hogy mit akar mondani a tanár, ami sehogy sem jött ki belőle. Ennek ellenére kifogástalanul értette a villamosságtant, túl nagy szüksége nem is volt már Tintás tanár úr egyre gyatrább előadásaira.

Attila a műhelygyakorlat érettségin az első évfolyam legjobbjának tartott sztár-tanuló öccsét kapta segítségül. Az öcsike azonban közel sem járt tudásban a bátyjához. Leküldte az alsóévest az aknába, hogy engedje le a Zsiguliból a motorolajat. Megkérte, hogy szóljon, ha kicsöpögött az olaj, és visszatekerte a leeresztőcsavart. A kis amatőr rövidesen fel is kiabált, hogy mehet a friss olaj, mire Csengery pontosan beöntötte a szükséges, 3,75 litert. Megtörölte a nívópálcát, ellenőrizte a szintet, és nem akart hinni a szemének: a nívópálca a maximum felett négy centivel olajos volt. A kis hebrencs a váltóból engedte le az olajat, nem pedig a motorból. Nagy nehezen szereztek váltóolajat, de mivel nem volt feltöltő szivattyú az iskolában, nem tudták bepumpálni, így nagyon gyorsan egy speciális „kanyartölcsért” kellett hegeszteni a karosszériaműhelyben, hogy beönthessék.
Röviddel a kapkodó idegmunkát követően, enyhén billegve megérkezett Tintás tanár úr, mint az érettségi vizsgabizottság elnöke, és keresztkérdéseket tett fel: meghúzta-e a vezérműláncot, mennyire állította a szelephézagot, illetve a kipufogószelepnél miért állította nagyobbra a hézagot?
Attila elmondta a láthatóan becsípett Tintásnak, hogy azért nagyobb a kipufogószelep hézaga, mert az jobban melegszik a kiáramló forró gázoktól, mint a szívószelep. Tintás erre vigyorogva bámult rá, és mereven bólogatva azt bírta válaszolni:
– Sajnos ezzel most jól elvágtad magad, oda lett a jeles érettségid. – A Zsiguli szelepének és a vezérlésnek ugyanis negatív hőtényezős anyaga van, ezért hő hatására csökken az anyag térfogata.
– Az a részeg agyad térfogata csökken! – motyogta magában Attila, de hangosan nem mondott semmit, csupán elfordult, nehogy kedve támadjon arcon köpni a tanárt.

Csengery még reménykedett, hogy idővel a tudatmódosult ökörségét felülbírálja Tintás, amikor az érettségi jegyeket bevési a bizonyítványába, de ő nem emlékezett egyáltalán semmire, csak mechanikusan rögzítette a „Furkó” becenevű oktató (a táskahordozója) által diktált jegyeket. Attilának – szégyenszemre – egyedül szakmai gyakorlatból lett négyese az érettségin. Az vigasztalta, hogy így is osztályfőnöki dicséret kapott. Tintás megdöbbentő, delíriumos téveszméje ellenére az évfolyam legjobbjaként végzett.

Attila már rég elfelejtette Tintás tanár úr inkorrekt viselkedését, eszébe sem jutott az érettségin történt megalázó betartás. Szokásos munkáját végezte a forgalmas, budapesti teherpályaudvaron. A napfény a vágányok felől érkezett, így az első pillanatban káprázatnak tűnt, amit látott: mintha Tintás tanár úr álldogált volna a vágánybenéző épület mellett. Arrébb ment, egy oszlop árnyékába, hogy a meglepő felfedezéséről bizonyságot szerezzen.
– Nem hiszem el – csapott a homlokára Attila –, ez a munkásruhába öltözött alak Tintás Tamás mérnök-tanár, aki hat éve még az érettségin, matt részegen egzecíroztatott.
Elindult a koszos bódé felé, ahonnan már az egykori tanára is mereven figyelte őt.
– Tiszteletem szakibá’! – köszönt rá Attila. – Mi ismerjük egymást, ugye?
– Szervusz Csengery – régen láttalak, vigyorodott el Tintás.
– Mi járatban nálunk tanár úr? – talán továbbképzés?
– Inkább átképzésnek mondanám, Attila. – Szólíthatsz Tamásnak, most már kollégák vagyunk!
– Nem mondod Tamás, valami baj történt veled?
– Sajnos a cefrével nem tudtam leállni. – Tettem már egy próbát a BKV-nál is, de a múlt hónapban elfogyott a türelmük. – Remélem, itt tovább maradok.
Csörgött a telefon a bódéban, a vágánybenézőnek dolga akadt. Attila kezet nyújtott, és egy „Majd legközelebb többet beszélgetünk” mondattal gyorsan elbúcsúzott.
Atti néhány alkalommal látta még Tamást a vágányok közt szédelegni, de akkor meg neki volt halaszthatatlan munkája, így a beígért beszélgetés egyre csak húzódott. Később viszont már hiába kereste, nem lelte sehol egykori tanárát. Fel is merült benne a kérdés:
– Nem tán kirúgták innen is a szerencsétlent? – meg fogom kérdezni az állomásirányítót, hátha képben van Tamással kapcsolatban.
Másnap bement a forgalmi épületbe, és üdvözölte régi iskolatársát, aki elvégezte a MÁV tisztképzőt, és profi vasutassá avanzsált:
– Hali, jó öreg Laja cimborám, tudsz valamit egykori tanárunkról, Tintás Tamásról?
– Tudok Mágus barátom, sajnos tudok. – Meghalt szegény már két hónapja, 39 évesen vitte el a pia.