Tintás tanár úr

Csengery Attila első osztályos gépész tanulóként még nem volt tisztában a belsőégésű motor működésével. Nagyjából annyi sejtése volt róla, mint huszonhárom évvel később a feleségének, aki akkutöltés után váltig dicsérgette aprócska, benzines autóját:
– Mindjárt erősebben húz a motor, szinte ugrik a kocsi, ha teli van az akkumulátor – jelentette ki.

Attila a menzáról jövet érdeklődve nézegetett egy élénk színekkel kifestett motormetszetet az aula vitrinében, ám semmivel sem lett okosabb. Nem jutott el hozzá a működés alapelve, valahogy úgy, mintha egy fekete lyukból akart volna világosságra szert tenni. Elgondolkodva bandukolt az iskola még szokatlan, rideg és hosszú folyosóján az osztályterem felé, amikor az udvar felőli ajtón – zajos motorhangot kiadva – beviharzott egy öt év körüli fiúcska, maga után húzva egy pléh Warszawát. Attila, amint ránézett a gyerekre, egyből meglátta a hasonlóságot a villamosságtant tanító mérnök-tanárral, aki egyben műhelyfőnök is volt.
– Hogy hívnak kis Tintás? – kérdezett rá meglepetésében.
– Úgy, ahogy mondod: kistintás – felelte a gyerek egy pillanatra abbahagyva a motorbúgást, és fürgén elinalt a tanári szoba felé.
Amíg szemével követte a talpraesett gyereket, felmerült benne a gondolat, hogy talán már ez a fiúcska is többet tud az autókról, mint ő, aki eredetileg erdésznek készült, ám az egri iskolában kollégiumi létszámhiányra hivatkozva eltanácsolták. Ebbe a gépész suliba úgy esett be, hogy nem is nevezte meg a jelentkezési lapon. Ismerősei ajánlották, mivel új iskola lévén, itt nem volt felvételi. Igaz, kollégiumi hely itt sem akadt, de harmadmagával elfogadható áron sikerült kivenniük egy albérleti szobát az iskola közelében. Szerencséjére viszont egy hét után az osztályfőnöke megsúgta, hogy tudnak még két szabad helyet szorítani a kollégiumban, amennyiben segít a tanműhelyben kallódó ágyakat megreparálni. Atti örömmel fogadta az információt, és alig két óra múltán már egy C osztályos nebulóval együtt az aszfaltúton, puszta kézben cipelték az emeletes vaságyat az új szállásuk felé.
A kollégium nagyjából hatszáz méterre volt az iskolától. Mire odaértek a komoly teherrel, majd kiköpték a tüdejüket, ráadásul a tenyerükön is keletkezett jónéhány égető seb.  

Attilának rendkívül gyorsan hasznára vált a kollégiumi elhelyezés, bekerült a tudáselsajátítás fősodrába. Társaival vetélkedve, mágnesként vonzotta magához az ismereteket. Egy év múltán esténként már ő segített a tanulószobai foglalkozásról megérkező, az egész délutánt feleslegesen elherdáló osztálytársainak a másnapi felkészülésben. A társak komiszabb fele azonban már másodikos korában rákapott az ivásra és azzal együtt az erős dohányzásra. Ők úgy ítélték meg, az alvégi olcsó kocsmákban kevés eséllyel lehet tanárral összefutni, ezért esténként egyre gyakrabban látogatták ezeket a becsületsüllyesztőket. Egyik alkalommal féltucatnyian mégis belebotlottak Tintás tanár úrba, aki szintén nem vetette meg az alkoholt. Mivel a megdőlt társaság hangulata már elérte a gátlástalanság szintjét, kértek Tintás tanár úrnak is egy újabb italt. Tintás Tamás azonban aznap még csak alapjáraton iszogatott, így visszautasította a kisüsti pálinkát, és magában morogva otthagyta a díszes társaságot.
A tanár másnap, az óráján felállította a hat jómadarat, és nyílt célzással a kocsmai buktára, egymás után feleltette őket villamosságtanból. Az osztály jókat derült a rajtakapott gézengúzok makogásán. Mivel a kérdések jó része szinte megválaszolhatatlanul lett feltéve, mindegyiküknél „leülhetsz egyes” lett az eredmény. Az ártatlan többiek persze biztosra vehették, hogy ők már nem felelnek, így kárörvendő elégedettséggel dőltek hátra, és kuncogtak a padsorokban.
Tintás tanár úrral ezután egyre többször találkoztak a megrögzött piások. A kocsmai jelenlétére utaló kérdéseket azzal magyarázta, hogy rendszeres ellenőrzéseket tart, ez neki feladata. A retorziós feleltetések viszont fokozatosan elmaradtak, és néhány keményebben alkoholizáló harmadikossal és végzőssel Tintás Tamás már gyakran együtt ivott.
Egyik alkalommal, mivel a tanárnak többször is lebiccent a feje, készségesen hazakísérték a diákok. A korhely társaság útközben sündisznót fogott, és addig karolták, ölelgették Tintást, amíg pimasz módon a kabátzsebébe nem sikerült dugni a szuszogó, tüskés állatot. Röhögésüket alig tudták visszatartani, amíg kinyitották a szolgálati lakást, és betuszkolták a tanárt az ajtón. Másnap a „kistintás” kibeszélte az iskolában, hogy az apja fáradtan ért haza, és elaludt az előszobában. Mire az anyjával kimentek, félredőlve hortyogott a lócán, egy sün pedig nyalta a padlón, ami kibuggyant a szájából.

Csengery egyre többször tapasztalta az órákon, hogy Tintás tanár úr magyarázatai igencsak akadoznak, néha úgy belebonyolódik a tananyagba, hogy csak mereven néz és bólogat. Gyakran mentette meg az óravégi csengő a kiütéstől, akár egy gyenge képességű bokszolót a gong. Atti néha már szeretett volna segíteni neki. Rendszerint tudta, hogy mit akar mondani a tanár, ami sehogy sem jött ki belőle. Ennek ellenére kifogástalanul értette a villamosságtant, túl nagy szüksége nem is volt már Tintás tanár úr egyre gyatrább előadásaira.

Attila a műhelygyakorlat érettségin az első évfolyam legjobbjának tartott sztár-tanuló öccsét kapta segítségül. Az öcsike azonban közel sem járt tudásban a bátyjához. Leküldte az alsóévest az aknába, hogy engedje le a Zsiguliból a motorolajat. Megkérte, hogy szóljon, ha kicsöpögött az olaj, és visszatekerte a leeresztőcsavart. A kis amatőr rövidesen fel is kiabált, hogy mehet a friss olaj, mire Csengery pontosan beöntötte a szükséges, 3,75 litert. Megtörölte a nívópálcát, ellenőrizte a szintet, és nem akart hinni a szemének: a nívópálca a maximum felett négy centivel olajos volt. A kis hebrencs a váltóból engedte le az olajat, nem pedig a motorból. Nagy nehezen szereztek váltóolajat, de mivel nem volt feltöltő szivattyú az iskolában, nem tudták bepumpálni, így nagyon gyorsan egy speciális „kanyartölcsért” kellett hegeszteni a karosszériaműhelyben, hogy beönthessék.
Röviddel a kapkodó idegmunkát követően, enyhén billegve megérkezett Tintás tanár úr, mint az érettségi vizsgabizottság elnöke, és keresztkérdéseket tett fel: meghúzta-e a vezérműláncot, mennyire állította a szelephézagot, illetve a kipufogószelepnél miért állította nagyobbra a hézagot?
Attila elmondta a láthatóan becsípett Tintásnak, hogy azért nagyobb a kipufogószelep hézaga, mert az jobban melegszik a kiáramló forró gázoktól, mint a szívószelep. Tintás erre vigyorogva bámult rá, és mereven bólogatva azt bírta válaszolni:
– Sajnos ezzel most jól elvágtad magad, oda lett a jeles érettségid. – A Zsiguli szelepének és a vezérlésnek ugyanis negatív hőtényezős anyaga van, ezért hő hatására csökken az anyag térfogata.
– Az a részeg agyad térfogata csökken! – motyogta magában Attila, de hangosan nem mondott semmit, csupán elfordult, nehogy kedve támadjon arcon köpni a tanárt.

Csengery még reménykedett, hogy idővel a tudatmódosult ökörségét felülbírálja Tintás, amikor az érettségi jegyeket bevési a bizonyítványába, de ő nem emlékezett egyáltalán semmire, csak mechanikusan rögzítette a „Furkó” becenevű oktató (a táskahordozója) által diktált jegyeket. Attilának – szégyenszemre – egyedül szakmai gyakorlatból lett négyese az érettségin. Az vigasztalta, hogy így is osztályfőnöki dicséret kapott. Tintás megdöbbentő, delíriumos téveszméje ellenére az évfolyam legjobbjaként végzett.

Attila már rég elfelejtette Tintás tanár úr inkorrekt viselkedését, eszébe sem jutott az érettségin történt megalázó betartás. Szokásos munkáját végezte a forgalmas, budapesti teherpályaudvaron. A napfény a vágányok felől érkezett, így az első pillanatban káprázatnak tűnt, amit látott: mintha Tintás tanár úr álldogált volna a vágánybenéző épület mellett. Arrébb ment, egy oszlop árnyékába, hogy a meglepő felfedezéséről bizonyságot szerezzen.
– Nem hiszem el – csapott a homlokára Attila –, ez a munkásruhába öltözött alak Tintás Tamás mérnök-tanár, aki hat éve még az érettségin, matt részegen egzecíroztatott.
Elindult a koszos bódé felé, ahonnan már az egykori tanára is mereven figyelte őt.
– Tiszteletem szakibá’! – köszönt rá Attila. – Mi ismerjük egymást, ugye?
– Szervusz Csengery – régen láttalak, vigyorodott el Tintás.
– Mi járatban nálunk tanár úr? – talán továbbképzés?
– Inkább átképzésnek mondanám, Attila. – Szólíthatsz Tamásnak, most már kollégák vagyunk!
– Nem mondod Tamás, valami baj történt veled?
– Sajnos a cefrével nem tudtam leállni. – Tettem már egy próbát a BKV-nál is, de a múlt hónapban elfogyott a türelmük. – Remélem, itt tovább maradok.
Csörgött a telefon a bódéban, a vágánybenézőnek dolga akadt. Attila kezet nyújtott, és egy „Majd legközelebb többet beszélgetünk” mondattal gyorsan elbúcsúzott.
Atti néhány alkalommal látta még Tamást a vágányok közt szédelegni, de akkor meg neki volt halaszthatatlan munkája, így a beígért beszélgetés egyre csak húzódott. Később viszont már hiába kereste, nem lelte sehol egykori tanárát. Fel is merült benne a kérdés:
– Nem tán kirúgták innen is a szerencsétlent? – meg fogom kérdezni az állomásirányítót, hátha képben van Tamással kapcsolatban.
Másnap bement a forgalmi épületbe, és üdvözölte régi iskolatársát, aki elvégezte a MÁV tisztképzőt, és profi vasutassá avanzsált:
– Hali, jó öreg Laja cimborám, tudsz valamit egykori tanárunkról, Tintás Tamásról?
– Tudok Mágus barátom, sajnos tudok. – Meghalt szegény már két hónapja, 39 évesen vitte el a pia.