Mottó: "Az írók mindenre emlékeznek. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A művészet lényege a szívós emlékezet."
Stephen King
Csengeri Attila az U alakú, kárpitozott ülő-fekvő garnitúrán megigazította a védőhuzatot. Már két órája fészkelődött rajta a TV előtt, és a melegben megizzadva összegyűrte az anyagot. Pedáns ember lévén sosem állt fel úgy, hogy rumlit hagyott volna maga után.
Az előszobán keresztül átment a spájzba, és a nagy, rozsdamentes acél hűtőszekrényből kivett egy Coors hideg, alkoholmentes, citromos Gössert. Miközben feszegette a hűtő ajtaját, elképzelte, hogy az erős mágnes egyszer majd biztos le fogja győzni. Előbb-utóbb eljön az az idő, amikor a kamrában a lekvár veszi le a nagypapát.
Gondolataiba merülve átballagott a nappaliba és visszaült a TV elé. Most az U alak közepére telepedett, és a felpattintott sört a vasagle kerekasztalra helyezte. A futballszakértők még az előző meccs miértjeit feszegették a műsorvezetővel, olyan óriási hozzáértést felmutatva, hogy Attila keményen közbeszólt:
– Ha ennyi tudálékos szakember van idehaza, akkor ugyan miért kell hatalmas pénzekért külföldi mágusokat importálnunk, akikkel a szocialista időkben elért eredményeket sem tudja a Magyar Nemzeti 11 megugrani? Nem is beszélve a hajdani Aranycsapat sikerszériájáról. Most is csak az utolsó másodpercekben találtak egy szerencsególt a mieink, és ezzel az egy győzelemmel sztárolják az olasz kapitányt, és a továbbjutásról matekoznak. Lassan persze már a nemzeti csapatok is teli lesznek a nyelvet sem beszélő, fondorlatosan honosított külföldiekkel. A nyugatiak pedig genetikai doppinggal teszik utolérhetetlenné a versenyfutást. Nézzük csak meg pl. a gall kakasos franciákat: náluk már elvétve látni európai jellegű játékost. Elég furcsa úgy nézni egy Eb-t, hogy időnként nyugodtan vélhetnénk akár Afrika Kupának is. Ilyenkor nem vetődik fel a "roppant toleráns" nyugatiakban a fehér bőrű játékosok kiszorításának jogsérelme? Vagy a fociban minden mindegy, csak a FIFA ranglista és a bezsebelt pénz számít?
Attila belekortyolt a sörébe, és sokadjára állapította meg, hogy ennél jobb ital nincsen a világon.
– Talán ebben a melegben még kaja sem szükséges, ha van elég söricilin – ötlött az eszébe. Természetesen az alumíniumszennyezés miatt nem lehet túlzásba vinni a dobozos söröket, az ásványvizet viszont a mikroműanyag-szemcsék teszik pusztítóvá. Ezek után viszont hogyan vigyem be a korosodó szervezet számára „átmosatásként” szükséges két liter körüli folyadékmennyiséget? Talán igyak klóros és vasas csapvizet, ami az isten tudja mióta nem tisztított, ócska csőrendszerből folyik?
Persze (ha az előbbiek nem volnának elég ijesztőek) mindig publikálnak a ráérős angol kutatók olyan meghökkentő eredményeket, mint amit nemrég olvastam: a multivitamint szedők rövidebb ideig élnek. Ettől tényleg berosáltam, hiszen nemrég még istenítették a vitamin és nyomelem utánpótlást táplálékkiegészítők formájában, most meg már káros… Aztán a cikk egy pontján a szuperokosok bevallják a lényeget: az viszont a kimutatás hátulütője lehet, hogy akik általában elkezdik szedni a multivitaminokat, azoknak már eleve van valamiféle egészségügyi problémájuk. Így aztán nem véletlen, hogy előbb-utóbb elpatkolnak. Egyértelmű, hogy a 10 éves korosztály magától nem szokik rá a táplálékkiegészítőkre, sokkal inkább gépként nyomják magukba az aszpartámot, ciklamátot, szacharint, illetve a színezékeket, az ízfokozókat, az adalékanyagokat, a nitriteket és nitrátokat, a kén-dioxidot, a szulfitokat, a nátrium-glutamátot, a koffeint és a taurint. Később pedig ezekre „gyorsítóként” még jöhetnek az idegmérgek: az alkohol, a nikotin és a cigaretta égése során keletkező karcinogén származékok. Habnak pedig az élet (egyesek szerint) keserű tortájára felkerülnek a méregdrága, ám sokak által áhított, öngyilkos kábítószerek. Amikor aztán az egykoron öntörvényű fiatalok rádöbbennek (ha rádöbbennek), hogy már nincs sok hátra, vadul rárepülnek a mindent is ígérő táplálékkiegészítő arzenálra.
Attila kikapcsolta a TV-t, és legurította a sör maradványát. Ahogy összeroppantotta a sörös dobozt, tekintete ráfókuszált a bal hüvelykujja tövén lévő forradásra. Emlékei azonnal visszaröpítették az 1960-as évek végére.
Egy fáklyás felvonuláson épp az igazságos békéért meneteltek, amikor a kezében lévő, botra szögelt konzerves dobozból kicsurgott a lángoló szurkos massza. Ordított fájdalmában, és alig tudta lesöpörni a ragadós, forró anyagot. Másnap a tornabemutatón a megégett felületen nőtt hatalmas vízhólyaggal nem is mentek úgy a gyakorlatok, ahogy a főpróbán sikerült.
Csengeri a kézfeje és a mutatóujja találkozásában, az ízületen, egy másfél centis vágásnyomot simított végig.
– Ez milyen érzékeny még mindig, pedig egy negyvenöt éves sérülés maradványa. Jól emlékszem, a Zsiguli trapézgömbfejét szereltem kalapáccsal (a samuval jól meg kellett kínálni ahhoz, hogy a kúpból kicsússzon a gömbfej szára), amikor a kalapács széle srapnelként lepattant, és belefúródott az ízületbe. A baleseti sebészeten a doki fél óráig keresgélte, miközben sorra szúrta belém a Lidokaint. Végül meglátta egy nővér, hogy mit barmol össze, és ráförmedt:
– Tudom, hogy le van minden fertőtlenítve, de talán mégis be kellene indítani a képernyős röntgent doki! Ne itt a hokedlin dikicselje a sérültet, mert már csodálom, hogy milyen türelemmel viseli szegény.
Az akkori monitoros röntgenen is tényleg jól látszott, hogy mit fog meg csipeszével a doki (nem huzigálta tovább az inakat és idegeket), így gyorsan meglett a spén. Mindehhez persze be kellett öltözni ólom védőcuccba, amit nagyon meg akart spórolni az ügyeletes gyógyító.
Attila megfordította a kézfejét és a tenyere felől kezdte szemlélni régi sebhelyeit. A hüvelyujja belső felén – szinte a külső égésnyom folytatásában – egy kétcentis félkör alakú heg díszelgett.
– Ezt a kedvenc kerékpáromtól kaptam – mosolyodott el, és már látta is az ötvenöt évvel korábbi szitut.
A járdán tekert ezerrel, amikor a dinamó valahogy befordult a küllők közé. Valószínűleg az egymást követő dilatációs hézagok okozta rázkódás következtében fellazult a rögzítése. A hirtelen beavatkozás satufékként fogta meg a bringa elejét. Olyan lassulás lépett fel, hogy szaltóval átfordult a kormányon, és a bicikli előtt talpra esett. Még mielőtt azonban a saját bringája elgázolta volna, kinyújtotta a kezét: „Állj meg, áll meg kis paripám!”. No, ekkor rajzolta bele kezébe a félkörívet szeretett bicaja első sárhányója.
A következő heget Attila úgy vizsgálta, mintha most látná először. A kerékpár okozta sérülésére merőlegesen, a tenyere közepe felé, átlósan indul az ötcentis csík.
– Ezt egy játékpuska irányzéka hasította – szisszent fel hangosan. Ez irdatlanul fájt.
A lécpuska csövébe egy szöget vert irányzékként, és hogy teljesen profin menjen vele a célzás, a szög fejét harapófogóval lecsípte. Ezután valóban remekül lehetett vele célozni, de amikor a másik gyerek a „közelharcban” kitépte a veszélyes gépfegyvert a kezéből, a szög éles vége félcenti mélyen végigszántotta a tenyerét. Ettől aztán igazi harctérré változott a grund, hiszen bőven folyt a vér.
Csengeri a jobb kezére tekintett és elborzadt a tenyérizom bal felén, illetve a csuklóján, horgony alakban éktelenkedő forradásoktól.
– Megvannak ezek is. Akkor keletkeztek, amikor huszonévesen – friss kisiparosként – balesetet szenvedtem. Egy ablakot vittem, és roppant nem örültem, mint üveges tót a hanyatt esésnek. Persze én akkor nem is hanyatt estem, hanem orra, és csúnyán beletenyereltem a dupla üvegbe.
Tovább forgatta a kezét, és közelről megszemlélte a középső ujján lévő heget.
– Úhh… ez is kemény dolog volt anno, sokáig sajgott – idézte vissza az eseményt. Az első házamnál kéményt bontottam a padláson egy tízkilós kalapáccsal, és amikor a tégla úgymond visszarúgott, a kalapács kegyetlenül megsuhintotta az ujjam.
Nem kellett sokat keresgélnie, hiszen a szomszédos gyűrűsujján egyből rálelt a következő, feledhetetlen sérülésére.
– Minden hegem közül ez a legdurvább – állapította meg már nem először Attila.
Akkoriban lövészetre járt és néhány kispuskalőszer időnként a zsebében maradt. A nyolcadikos, kíváncsi fiú egy alkalommal odahaza megpróbálta a lőszert úgy elsütni, hogy kombifogóval megszorította, a csappantyút pedig gyújtóval melegítette. Az ólom szerencsére benne maradt a hüvelyben, nem lőtte ki a töltet. A rézhüvely viszont szétrobbant a felszabaduló gázok erejétől. A hüvelyből leszakadt jókora rézdarab áll bele a kombinált fogót tartó keze gyűrűsujjába. Attila semmit sem érzett, nem volt fájdalma. Nagymamája ment ki hozzá a kamrába, ahol kísérletezett és megkérdezte: mi volt az a nagy robaj? Csengeri azt felelte, nejlonzacskót durrantott a lábával. Nyolcvannégy éves nagymamája csak ingatta a fejét, úgy válaszolta:
– Biztos, vagy te ebben kisfiam? És mi ez a sok vér itt a kövön?
Attila akkor vette észre, hogy amerre megy, sűrűn követik a vércseppek. Végül bevallotta tettét. Nagymamája jó nagy kötést tett az ujjára és feltakarították az árulkodó nyomokat, mielőtt a szülők hazajöttek volna a munkából.
Attila ahogy végzett a kezével, a lábát vette szemügyre. Rövid szabadidőnadrágja szárát fentebb húzva fürkészni kezdte a bal combján lévő három, ötforintos nagyságú, világos foltot.
– Ezek is az ötletes múltam bizonyítékai – húzta el a száját bazsalyogva.
Hetedikes korában úgy gondolta, hogy a lyukas labdáját felpumpálja, és a lyukat beönti gyorsan szurokkal. Ehhez persze fel kellett forrósítani a szurkot. Ment is minden simán addig, amíg a bitumenes lemez el nem kezdett nagy lánggal égni és a cseppek nem kezdtek gyorsan csurogni. Ekkor teljesen összezavarodtak a dolgok és a labda mellé csöpögött a szurok. Labda mellett pedig – ülő helyzetében – a lába volt. A vékony, jórészt műszálas mackónadrágon úgy égtek át a lángoló szurokcseppek, mint valamiféle mini lávafolyam. Ezek a sebek is nehezen gyógyultak, csúnyák voltak sokáig, de ebből is tanult Csengeri.
Attila mostanság már nem forraszt labdát szurokkal. A focit még a tévében is ritkán nézi. Fiatalon egyszer ment el meccsre (pár száz méterre volt lakásától a stadion), de megfogadta, soha többé nem teszi. Teleköpködték a haját, a nyakát, a hátát szotyi és tökmaghéjjal. Semmi lényegeset nem látott, mivel ahogy esemény történt, a törzsszurkolók rögtön felugráltak. Egy hétre rá pedig, amikor autóval hazafelé tartott, és Kispest felől balra bekanyarodott a Fradi pálya elé, hatalmas csetepatéba keveredett. Épp vége volt a Fradi-Dózsa meccsnek. A távozó szurkolók beszólhattak a felsorakozott rendőröknek, azok pedig – mint a felspanolt retardáltak – nekiestek a tömegnek. Gumibottal ütötték, verték, lóhátról kardlapozták a fradistákat. A szurkolók lélekszakadva menekültek a Gyáli út felé, a fakabátok pedig az úttesten ész nélkül rohantak utánuk. Kisvártatva az üldöző, tányérsapkás században beütött a krach: a jagellók egyre másra hagyták el a vörös csillagos fejfedőjüket. Egy akkori jagelló pedig nem tehette meg, hogy hiányos öltözékben intézkedik, illetve igencsak megsuhintották volna, ha sapka nélkül jelentkezik a készenléti laktanyában. A sapkakeresésnek köszönhetően a menekülők előnyt szereztek, és szétszóródtak a Ferencvárosi Pályaudvar tehervagonokkal zsúfolt, átláthatatlan dzsumbujában.
És... és mivel Csengeri nem olyan, mint az aranyhal, ezekre a pillanatokra is ugyanolyan jól emlékszik, mint a sebesüléseire...
2024-06-30
