Amikor az idő közelebb kerül a semmihez

 

Mindennek van konkrét kezdete és vége, ahogy azt mi – átlagemberek – a mindennapjainkban megszoktuk. Az idő pontos mérését egzaktnak tartjuk, ugyanis nagyon jól megtanultuk, mi történik akkor, ha késünk az iskolából, egy találkáról vagy ne adj’ isten a munkából. Nem pufogtathatunk hasonló frázisokat, mint Hawking: „Az ősrobbanás bekövetkezése előtt meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez, ámde mégsem válik soha semmivé”. Mondhatta volna persze egyszerűbben is: a nagy bumm előtt tanulta az ősrobbanást az a végtelen sűrűségű, vacak kis pont.

Már gyerekkorában megérzi a konkrétumok szükségességét az emberfia, de néha mégis keveri a valóságot a képzelettel. „Már majdnem tudok úszni” jelenti ki, pedig csak a víz alatt evickél a meleg vizes medence fenekén, akár egy kapálódzó csibor. A koszmós gyógyvízben folytatott búvárkodása alatt elért másfél perces levegő-visszatartásból pedig már-már arra következtet, hogy rendkívüli tehetséggel van megáldva a vízalatti életmódhoz.

Sokadik termálmedencés gyakorlatunk után egy forró júliusi délután negyedmagammal mustráltam a betonlapokkal kirakott széles öntözőcsatorna sebesen áramló vizét az örvényi határban. Gondolatban elhamarkodottnak és veszélyesnek véltem a felnőttek távollétében végzendő bátorságpróbát, de ezt nyilvánosan nem fejthettem ki, mert még kis pisisnek tarthattak volna a többiek. Így aztán a hőség és a barátok unszolása végül csak belevitt a felelőtlen bajkeresésbe.
Vízbelógó lábakkal a meredek töltésen futó kanális szélén ültünk sorban, mint négy kis fecske és próbálgattuk az erős sodrást. Ágdarabokat dobáltunk a hűsítő tiszta vízbe és tekintetünkkel követtük sebes távolodásukat. Mondhatom, ez a modlázás egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt egyre hevesebben vert a szívem, mivel a szivattyútelephez közeli, nagy lejtésű kanálisban a faágak nyílvesszőként tűntek tova.
A legbátrabb barátom kezdte az átúszást. Erősen elrugaszkodott, így az áramlás csak néhány méterrel vitte arrébb. Betont érve azonnal átfordult, és béka módra rúgott egy nagyot a csatornafalba. Néhány méterrel lejjebb sikeresen visszatért, alig kellett néhányat csapnia a karjával.  Mi, az izguló partifecskék pedig szorgosan elkaptuk a kezét és kirángattuk a szárazra. Megvolt a követendő minta, így jócskán megnyugodva én is sikeresen teljesítettem a bátorságpróbát. Az utolsó induló a kis Imike volt, aki nem rugaszkodott el kellőképp és középen messzire elvitte a sodrás. Kiabáltunk neki:
– Gyere vissza, ússz a part felé! Megyünk és segítünk!
Imikét viszont csak vitte a víz, sehogy sem tudott a főáramból kikerülni. Ekkor én futás közben, lendületből leszakítottam egy száraz ágat egy közeli nyírfáról. Betoltam a vízbe és a sikeresen belecsimpaszkodó kis barátomat kihúztam vele a partra. Imike elkapott egy partoldalról belógó hosszú fűcsomót, és mire a többiek odaértek, már csak ki kellett rántanunk az agyagos betonfalra tapadt, remegő társunkat.
Tíz éves voltam ekkor, ez volt az első életmentésem.

Nagyjából ugyanennyi év után ismét elérkezett az életmentés ideje. Egy istálló melletti irodában nyálaztam a nyilvántartást, amikor rádöbbentem, hogy az egyik gépkocsinak másnap szemlére kellene menni. Felhívtam a műhelyt és megbeszélten Király szakival, hogy fogadják reggel a kisteherautót, mivel délután szükség van rá.
– Rendben, minden oké – bólintott rá a műhelyfők. Üdvözlöm az autószerelők legnagyobbikát!
Ezt rám értette, mivel nála dolgoztam néhány hónapot, mielőtt előnyösebbnek nem éreztem átnyergelni szakközépiskolai végzettségemnek jobban megfelelő irodai munkára. Az átnyergelést akár szó szerint is lehetett volna venni, mivel az istállótól néhány centi választott el (lényegében az irodát a régi istállóból falazták le). Így aztán a főnökömmel együtt gyakran pattantunk lóra, vagy lövöldöztünk célba légpuskával az istállóban, amikor a lovakat kivitték rönkfa vonszolásra.
No, de haladjunk csak szépen sorjában…
Alighogy Király szaki letette a telefont, elgondolkoztam: hol lehet a két dörzsölt csibész sofőr, akik a kis teher UAZ gépkocsikat hajtják. Mintha egy fél órája mindkettőt láttam volna befordulni a kapun és beállni a telephelyre. 
– Megnézem a mosón őket. – határoztam el azonnal.
A mosónál két U-650-es traktoron kívül más nem tartózkodott. A teherkocsik szokásos parkolóhelye viszont üres volt.
– Hol lehet ez a két jómadár? – morfondíroztam magamban. Talán Jenő bácsi garázsába álltak be?
Az öreg Jenő a cég parádéskocsisa volt akkoriban. A ponyvás UAZ 468-B személygépkocsi tapasztalt, nyugodt sofőrje viszont a cégvezetővel épp Szolnokon járt a központban.
A garázs az irodától nem volt messze, a szomszédos, nagy raktárépületben kapott helyet. Amikor benyitottam a vasajtón, mintha ködbe süppedtem volna, szinte semmit sem tudtam kontrasztosan kivenni. Kellett néhány másodperc, mire kirajzolódtak a garázs túlsó végében járó motorú, UAZ 452 kisteherautó körvonalai. Befogott orral odasiettem a pöfögő kocsihoz (amit az oroszok kedvesen „cipónak” neveztek el), és az ablakon benyúlva leállítottam a motort. Visszarohantam a bejárathoz és sarkig kitártam a kétszárnyú vasajtót. A felgyülemlett füst úgy tódult ki a szabadba, mint egy gyárkéményen.
Kinyitottam a „cipó” ajtajait. A vezetőülésen és az első utasülésen a motorháztető felett összeborulva feküdt a két ájult sofőr. Még volt pulzusuk, és a betóduló friss levegő hatására kezdett élénkülni a lélegzésük üteme. Elkezdtem pofozni az idősebb Imrét, aki néhány pillanaton belül magához is tért. Kisegítettem a kocsiból és leültettem a fal tövében a bejáraton kívül. A fiatalabb pilóta nehezen tért magához, pedig paskolgattam rendesen minden tagját. Már épp el akartam indulni segítségért, amikor nagyot krákogva felnyitotta a szemét. Olyan tekintete volt, mint aki lidércet lát. Ő ijedt meg tőlem. Vállamra tettem a kezét, hogy kapaszkodjon, én pedig a derekát átfogva húztam-vontam kifelé. Mint egy sós zsákot, összerogyva engedtem le a cimborája mellé a raktárfal tövébe.  
Hangoskodásomra kinézett az egyik raktáros, aki értesítette a mentőket. A mentősök kiérkezéséig vigyáztam a két pórul járt sofőrre és próbáltam őket mély lélegzésre ösztönözni.

Szerencsére mindketten felgyógyultak. Néhány hónap múlva el is felejtették a majdhogynem tragédiával végződő sorscsapást. Nekem azonban sosem mondtak köszönetet. Persze én sem említettem meg nekik, hogy messzire eldobtam a kis villanymotort, amivel az UAZ kilométeróráját tekertették.   

Eltelt jó néhány év szerencsésen, életmentés vonatkozásban teljesen eseménytelenül.
Egy hajnalban viszont a szokásosnál később tértem haza a munkából (akkoriban éjszaka taxiztam), és a csodálatos napsütéstől elvarázsolva elhatároztam, hogy nem fekszem le aludni, hanem kihasználom az alkalmat és elindulok horgászni. Gondoltam: aludni tudok majd eleget, ha nyugdíjas leszek.
Felkeltettem idős apámat – aki nagyon szeretett utasként autózni – és elindultunk egy 50 km-re lévő horgásztóra.
Az út elején semmi sem utalt arra, hogy álmos lennék. Taxis módra, simán és rutinosan vezettem. Aztán az 51-es út első sivár és egyenes szakaszán minden előjel nélkül elaludtam a volánnál.  Nem tudom, hány másodpercig tarthatott a vakon vezetés, de egy idő után szép lassan kezdett a taxim balra letérni az útról. Ezt csak abból a helyzetből gondolom, hogy amikor a hangos kamionlégkürtre felriadtam, szép egyenletesen sodródtunk balra már az úttest szemközti sávjában. A kamionos mögöttünk jött és hatalmas hajókürtjével megelőzte útelhagyásos balesetünket, és talán az életünket is megmentette. Tiszteletteljes köszönet a soha nem látott, lelkiismeretes kamionsofőr kollégának utólag is!
Újjászületésünk után a következő lehetőségnél félreálltam egy horgászbolt parkolójába és aludtam egyet. Apám nem szólt semmit, csak bólogatott minden szavamra, mint később Bonnie kutyám tette. Az öreg persze akkor sem hangoskodott, amikor már majdnem lehajtottunk az útról. Neki mindegy volt, csak guruljon alatta az az autó. Halálát követően nem véletlen éreztem úgy, mintha Bonnie-ba költözött volna szellemének egy jelentős darabja.

2012. táján rádöbbentem: gyáván megfutamodtak fiatal éveim. Úgy véltem, ezután már a nyugodt, eseménymentes időszak következik. De egyáltalán nem így történt…
A 100-as úton haladtunk kedves Földimmel Bicske magasságában – irányban a Vértes hegység déli végében lévő Csókakő felé –, amikor a szembejövő forgalom monoton sűrűjéből kivágódott egy sötétkék gépkocsi, ami néhány pillanaton belül ismét visszaszédült, és majdnem felöklelte az előtte haladót. Mindezt persze 150 méterről látni nem olyan egyszerű, mint ahogyan leírom. Ezt az egész, hihetetlen szlalomozást Földim észre sem vette, csak az én sokat látott ex taxis figyelmem memorizálta.
Tizedmásodpercek alatt automata üzemre kapcsolt az agyam, és beszkennelte a kár- és életmentő megoldásokat. Azonnal felfedeztem, hogy a főút mellett húzódik egy szervizútszerű párhuzamos úttest, amit csupán egy lankás árok választ el a főúttól. A haladási sebességet erőteljesen csökkentve tisztán látszott, hogy az úttesteket elválasztó szelíd árok 80 méteren belül facsoporttal lesz benőve, tehát a frontális ütközés elhárítására nagyjából még 60-70 méteres „szabaduló” sáv állt rendelkezésünkre.
Az újabb vizuális mozaikdózis azt erősítette meg, hogy a sötétkék személygépkocsi ismét kitört, és a mi sávunkban közeledik érzékelhetően nagy tempóban. Ekkor döntött a harminc év taxis háttértárral támogatott személyi számítógép úgy, hogy ugratni kell az Opel Astra kombit.
Ahogy ugrottunk egyet (az időben is), pár másodpercig csak ültünk az autóban a szomszédos útfelületen és néztük egymást. Földim megkérdezte:
– Ez mi volt?
– Szembe jött velünk egy autó nem láttad? – kérdeztem vissza.
– Nézzük meg, mennyivel úsztuk meg! – válaszolta Földim, és még mindig hitetlenkedő arccal kezdett kikászálódni az autóból.
– Az első lökhárítót felütötte az árokpart és a kipufogó pótborítása vált le. – közöltem körbejárva az Astrát.
– Egy másik összetört kocsi meg ott van szemben a parkoló felőli árokban. – mutatott az út túlsó felére Földim.
– Az jött velünk szemben. – ismertem fel a sötétkék Fordot.
A parkoló ekkor már teli volt a félreállt autókkal, és jó néhányan hevesen „okították” a három fiatal, fekete férfit, akik éppen kibújtak az oldalra dűlt Fordból.
Átballagtunk az úton, vigyázva, nehogy újabb balesetet szenvedjünk. A láthatóan zavart, droggyanús sofőr nem kért tőlünk elnézést, csupán azt halandzsázta tört magyarsággal, hogy elvesztette az uralmát az autó felett és összevissza csapódott, mígnem besodródott az útszéli parkolóba és beleborult az árokba.
Kijött a bicskei rendőr, felvett minden adatot és tanúvallomást. Alkoholszondát fújatott, a drogteszt viszont elmaradt. A biztosító a rendőri intézkedés és a számos szemtanú nyilatkozata ellenére (szokás szerint) igyekezett kibújni a szerződésben vállalt felelősségbiztosítási kötelezettsége alól. Közel fél évig tartott a hercehurca, mire kifizették az Astra javíttatását.
A történetnek viszont nem is ez a legszomorúbb eleme, hanem az, amikor elmeséltem a lányomnak az esetet, benne egyedül az ragadt meg, hogy a baleset okozóit – még mindig felfokozott idegállapotomban – drogos négereknek neveztem. Olyat meg sem említett az akkoriban színésznek készülő, toleráns nagylányom:
– Ó milyen jó apa, hogy életben maradtatok! Nagy szerencse, hogy volt taxisként rengeteg tapasztalatod van, és nem haltatok meg frontális ütközésben butára tört autóban.
Csakis annyit szűrt le az egészből, amennyit a píszí érzékenyítés diktált. A többi részlet nem igazán érdekelte, mehetett mind a levesbe.
A balesetet követően Földim elnevezte a masszív Opel Astrát „bokorugrónak” és időnként elrévedve gondolt vissza határozott, tűpontos akciómra, amelynek akár a felelőtlen fiatalok is az életüket köszönhetik. Talán ekkor tudatosult benne, hogy nem adom egykönnyen a bőrömet, és őrá is felettébb vigyázok.

2023-ban sikerült visszavonulnunk (Földim már 6. éve nyugdíjas volt), megszabadultunk a cégműködés mindennapi terhétől és áldásától. Azt reméltük, hogy ezután kis kockázatot vállalva, szép lassan, nyugodtam, csak időnként közlekedünk. Városba való költözésünk alatt viszont még gyakran kellett ingáznunk a régi és új lakóhelyünk között. Egyik ilyen alkalommal egy fehér autó váratlanul kezdett átsodródni a szembejövő sávba az országúton. Mintha valamit keresett volna a kesztyűtartóban, vagy a kormány alatt. Megfelelően lehúzódtam, ahogy csak lehetett, de a fickó az utolsó pillanatban, mielőtt elhaladt volna mellettünk, valószínűleg feleszmélt, mire ijedtében felénk rántotta a kormányt. Néhány tized másodpercem volt a reagálásra. Legalább akkorát fordítottam az autó kormányán, mint ahogy azt veszélyezetben megengedhettem volna korábbi, alacsony súlypontú autóimnál. Az Opel Mokka X városi terepjáró viszont egész másként viselkedik 90-es tempóval egy ilyen manővernél. Tulajdonképp nem is a „terepjáróssága” miatt cseréltük le a régi Astrát, hanem ahogy Földim öccse is ráérzett:
– Nektek már egy kis crossover lenne jó, abba legalább kényelmesen be tudtok szállni.
Úgy is lett. Beszámították a bennünket jól kiszolgált öreg Astrát, és megvettük a Mókit, ahogy azonnal elneveztük.
Céges tevékenységünk idején viszont nem igen használtuk a Mókit, mivel a kisteherautóval elintéztük még a vásárlást is. Így aztán nem volt kellő tapasztalatom a magas fekvésű modell jávorszarvas tesztjét* illetően.
*Azt utánozza le a teszt, hogy az országúti sebességgel haladó autó elé kilép egy jávorszarvas, amire a vezető először fékez, majd az összes pedált elengedi, és csak a kormány forgatásával kikerüli a jávorszarvast, majd az esetleg szembejövő autó elől kitérve visszatér a saját sávjába. Az egész manőverre összesen ötven méteres úthosszt határoztak meg, ami lehet, hogy elsőre soknak tűnik, de országúti tempónál nagyon nem az.

Tulajdonképpen érdemes lenne minden sofőrnek kipróbálnia, de ennek híján csak képzeljük el: a kormány hirtelen jobbra rántásától először balra lendül az autó tömege, majd egy hirtelen balra rántás következik, jobbra átcsapó tömeggel, majd kisvártatva ismét jobbra rántás balra lendülés, és utána még egyszer az ellenkező irányba. Igazából az eddigi, közel öt évtizedes tesztelés alatt egyetlen autó volt, amelyik mindezt 85 km/órával képes volt bójadöntés nélkül végrehajtani. Valójában már az is jónak számít, ha valaki 70 km/órával hibamentesen végig flikk-flakkozik a bójafolyosón - rájuk mondják, hogy teljesítették a próbát.

Gyakorlati szakoktatóként mit is mondjak? Nos, már az első vonaglás is határozottan meglepett (kis híján berezeltem). Aki emlékszik még a Wartburg limuzin stabilitására, annak nem kell bemutatnom a „hajóhinta” érzést. A balra csapódásnál viszont már úgy véltem, hogy teljesen körbe csavarodunk, vagy keresztben átcsúszunk a bal oldalra, esetleg még fel is dőlhetünk. Úgy járt a kezem (szerencsére reggel bekentem a nyakam, vállam és a karom a kedvenc Luna gélemmel), mint egy cséphadaró. A legnagyobb veszély mégis az volt, hogy sebesen érkezett szemből egy személyautó, és pillanatokig úgy tűnt, épp elé fogunk pördülni.
Egyszerre aztán, mintha valami csodatündér ránk irányította volna a varázspálcáját, működésbe lépett az ESP, vagy beavatkozott a sors, de a lényeg az, hogy mielőtt odaérkezett volna a szembejövő, mi már újra a saját sávunkban haladtunk, és még néhány apróbb imbolygást leszámítva meglepetésszerűen stabilizálódtunk.
Szóba sem jöhetett, hogy nyugodt voltam. Ez a komplikált flikk-flakk veszélyesebb volt, mint a 100-as úton történt eset, pedig itt senki sem törte össze magát. De… de olyan vörös lett a fejem, hogy már az maga is megért volna egy jogosítvány bevonást közúti veszélyeztetésért. A tornamutatványról, a kiszolgáltatottság érzésről és a halálfélelemről nem is beszélve.

Földim nem emlékszik szinte semmire, nem látta a ránk húzó autós ábrázatát (én természetesen egész mással voltam elfoglalva), és máig azt állítja, hogy nem is igen félt.
– Gondoltam, hogy megoldod a helyzetet.
– Mert…?
– Mert máskor is hibátlanul megoldottad.

Hát igen, de milyen áron? Legalább két hónapig zabos voltam, ha eszembe jutott a legutóbbi, mondhatni cserbenhagyásos dolog. Úgy tartottam kordában magam, hogy azt ismételgettem: „Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet. És attól csúf, hogy meg is történik.”
Nem sokat használ tudom, de minden eshetőségre felkészülve beszereltem a Mókiba egy menetkamerát, legalább tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok sügér, és amit átélek, az valóban meg is történik, nem pedig „meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez”.