Mintha két bóbiskolás közt még most is emlegetnéd, amint apró gyerekként
Budakeszin egyedül szánkózol és beleborulsz a sáros, hókásás latyakba,
később a Wesselényi utcai ház emeletén izgatottan töltöd magadba az új miliőt,
majd elszakadt leventeként addig bolyongsz a Dunántúl szétbombázott útjain,
amíg az osztrák határon túl a nyomorúságos fogság korlátai meg nem állítanak.
Mintha még most is a háború utáni rövid időszak számodra meghatározó, titokzatos
romantikáján merengenél, és mosolyognál az első spicces hazatéréseden, ahogy
beejted a kulcsod a csatornarácson, és a házmesternek adod a zsebedben lelt süteményt,
mintha még most is hallanám, ahogy éles hangon, színpadiasan artikulálva nevetsz,
felpolcolt, fájdalmas ízületű lábad megrándul, pocakodon a ruha reszketve megremeg.
Csókakőn, a szikrázó Tejút alatt, mintha még most is számolnád unokáiddal az elhúzó repülőgépeket,
a műholdakat és a hullócsillagokat, feljegyezve az észlelésért járó forintokat, mintha érezném, milyen erősen
kapaszkodsz az utadba eső tárgyakba, amikor billegve bicegsz a mosdó felé, mintha látnám az előszobában
szétfröccsenő fekete véredet, ahogy keserves köhögéssel felbuggyan belőled, mintha kórházi ágyadban még
most is azt latolgatnád, hogy hazamégy – egy utolsó körre beülsz kopott autódba, és végigjárod a bakancslistád.
Mintha még itt ülnél. Üres helyedet tapogatom a kanapén, ahol kiteknősödött a kárpitozás.
2015. 08. 10.
