Matyi platinaszőke, betekert fürtjeivel,
önbarnító krémmel kezelt bőrével és nyugati import, hippi öltözetével
úgy nézett ki a középiskolai, második osztályos évnyitón, mint egy nemet
váltott szerecsen Barbie. Akkoriban pedig még hallani sem lehetett az
iskolai LMBTQ propagandáról. Matyika viszont a nyári szünetben, kiugróan
extrém beállítottságú nagynénje segítségével jószerint átműttette
magát. Így lett három hónap alatt kifejezett transzformer. Elmondása
alapján a nagynénjével való kapcsolata is igazán érdekesnek tűnt, hiszen
csupán másfél év korkülönbség volt köztük. A fővárosban azon a nyáron
ápolónőként végzett lány, még munkába állása előtt, utoljára igencsak
kiélhette magát, és megalkotta a szédítően újhullámos Matyi-Barbie
kreációját. A nagynénikében egy korai dizájner, és Pride kreátor sikeres
egyvelege veszett el.
Matyika
külsejének kellett legalább három hónap, mire nem lépte túl a vidéki
kollégium fiúközösségének nem különösen magas ingerküszöbét. Addig
azonban sűrűn lecsekkolta gyanús kinézetét, és igencsak legyezte magát a
többség.
– Fúúú… basszus ez a kölyök egy meleg buzgómócsing – volt a legszimplább vélemény.
Néhány ingadozó harangvirág azonban igazi influenszernek (ahogy
manapság nevezik) tekintette Matyikát, az ezerszín hullámos papagájt.
Rövidesen alakult is körülötte egy kitartó holdudvar. Azok, akik
délutánonként kimaszkírozva összejöttek Matyi pokrócokkal lefüggönyözött
alsó ágyának sejtelmes félhomályában – a szeparéban –, élethűen
majmolták véleményvezérüket, és hangot is adtak a koleszos romantikának.
A szobában lakó kívülállók csak azt hallották, hogy nagyban megy a buli
a pokrócok takarásában. Szokásossá vált többek közt a kikötözés, amikor
is a rosszfiúnak ítélt beavatottat, az emeletes vaságy négy tartójához
kipányvázták, bukósisakot húztak a fejére, és úgy püfölték görcsre
kötött vizes törölközővel az ágyékát. Ez volt a „lágyítás”, ami a jobb
alakíthatóságot biztosította. Ezután következett a „normalizáló
hőkezelés”, ami elképzelésük szerint javította az edzhetőséget,
finomította az egyenlőtlen szemcseszerkezetet. Végül az olajkályha
felett történő patentírozással – hőntartással – „nemesítették” a
feszültségeket mutató szövetszerkezetet. Szóval a szeparésok a
gyakorlatban is rendszeresen felhasználták az Anyag és gyártásismeret
tantárgy elvont leírásait.
A szeparés kisebbség ártatlan játékai úgy tűnt, nem sok vizet zavarnak,
ezért már-már szemet hunyt felette a többség. Megalakulásuk után
röviddel viszont kezdtek a hűtőkből eltünedezni az otthonról érkezett
finomságok, a gyümölcsök, a sütemények, a rántott húsok és a
bőröndökben, a szekrények tetején rejtegetett füstölt kolbászok. A
szeparé tagjai felvettek egy gúnyolódó, részükről humorosnak ítélt,
valójában viszont arcátlan, alakoskodó stílust. A kárvallott többség jól
tudta, hogy a szeparésok a megrögzött gyűjtögetők, ők állnak az egyre
terjedő, és egyre szélesebb spektrumú lopások mögött, de nem tudtak
ellenük tenni semmit.
Mindez
végül már odáig fajult, hogy amikor valaki kivette a biztonsági záras
íróasztalából a befizetéseire elegendő pénzét, még alig tette le a
pultra, hogy visszacsukja a fiókját, már szinte a kezéből kilopták a
lesben álló, folyton mohón figyelő, és egymást fedező szeparésok. Az
akciók után persze egymás után szállingóztak el a kocsmába, ahol elitták
a gátlástalanul szerzett bevételt. Kapatosan visszatérve pedig még
jobban esett nekik a randalírozás a szeparéban és már azon kívül is.
Lassan a szeparésok napi szinten abuzálták a többséget. Már a WC-t sem
lehetett nyugodtan használni, mert ott is – cigarettázást színlelve – a
nagy bojler mögötti ablakban állandóan motoszkáltak. Amikor aztán nem
hasonszőrű érkezett, és leült a dolgát végezni, a fülkék faszerkezetén
pókként átmászva, a szeparésok rendesen meglepték. Vagy leöntötték egy
műanyagkancsó hidegvízzel, vagy aláengedték a teljes tartály vizét olyan
erővel, hogy még a letolt nadrágjába is fröccsent a fajansz csészéből.
A szeparésokat egy idő után már nem lehetett megállítani. Teli voltak
ötletekkel, és mindent elkövettek, hogy degenerált szexuális vágyaikat
minél szélesebb körben kielégítsék. Szinte nem lehetett úgy elmenni
zuhanyozni, hogy valamelyik szeparést már időtlen ideje ne egye ott a
fene. Mindent elkövetett, hogy magára vonja a tisztálkodni érkezők
figyelmét: helikopterezett, varjúsat játszott (mutatta, hogy ha két
kézzel megragadja, még egy varjú úgy is le tud szállni a végére), vagy
csak simán a körmével, érzékeny helyen bökdöste hajmosás közben a nem
közéjük tartozókat.
Aztán
eljött az a nap is, amikor a szeparésok szintet léptek. Ellopokodták a
fotószakkörösöktől a saját pénzükön előállított papírképeket (a
szakkörben ugyanis a vegyszereket, a filmet és a fotópapírt a tagoknak
kellett megvenniük), és saját munkájukként árulták, dupla áron. Annyira
szemtelenek lettek, hogy a be nem falt, lopott élelmiszerek maradékát
még a tulajdonosának is felajánlották megvételre. Ha jött valakinek
otthonról kajás csomagja, és betette a nagy hűtőbe, a szeparésok
rendszerint betolták a legjavát, a maradékot pedig felajánlották egy-egy
doboz cigarettáért cserébe.
A
fotószakkörös Attila is járt úgy, hogy megvételre kínáltak neki olyan
képeket, amiket ő készített. Azonnal ellenőrizte az íróasztalát, amiből
persze hiányzott a teljes csomag, aznap délután elkészített papírkép.
Matyika, a dörzsölt szeparégóré ugyanis addig-addig finomította
csuklómozdulatait, hogy azt is kitanulta, miként lehet hasonló kulccsal
kinyitni az Elzett zárakat.
Ezután már nem volt pardon, mindent vittek. A felgyülemlett készlet
áttekinthetetlen zűrzavarában a szeparésok már olyan árut is próbáltak
rásózni egyesekre, amibe bele volt írva a saját neve. Ilyenkor sem
éreztek azonban semmiféle szégyent, a felmerülő kérdéseket gyorsan
lezárták egy obszcén beszólással.
Attila, mivel szabad szilenciumos volt, egyik délután bevásárolt
magának a városban, és nem ment vissza kajálni a menzára. Ahogy a
csapnivaló vacsorát követően megérkeztek a többiek, a Homok Haroldnak
hívott szeparésnak földbe gyökerezett a lába, nem tudta levenni szemét a
szobatársa lakmározásáról. Attila libazsíros, ropogós zsömlét evett
szárazkolbásszal, disznósajttal és savanyított cseresznyepaprikával.
Haroldnak szinte folyt a nyála, ahogy szemközt, az íróasztalához leülve
figyelte az elképesztő tivornyát. Hamarosan rá is kérdezett:
– Manócska (így becézte Attilát), adnál nekem egy katonát?
Attila nem szerette a tarhálást, de egy műanyag tálkában mégis a
szeparés elé rakott egy kis adagot mindenből. Haroldnak könnybe lábadt a
szeme, ahogy mohón majszolta a kaját, és nagy élvezettel csócsálta az
erőspaprikát.
– Adjál még, adjál még egyet! – sürgette telhetetlenül.
– Vehetsz te is magadnak, lehet kapni a mozi melletti üzletben – javasolta rosszalló arckifejezéssel Atti.
– De én nem vagyok szabad szilenciumos, mint te, nem tudok kimenni
délután. Vacsora után viszont már rég bezár a bazár. – Kössünk üzletet,
választhatsz, akármit a fiókomból cserébe.
Harold kulcscsomót kapott elő, elfordította a zárat, és ütközésig
kihúzta a felső fiókot, hogy jól látszódjon a tartalma. Attila már előre
elutasította a barterügyletet, de azért csak odapillantott. A fiók
dugig volt szerszámokkal – villás- és csillagkulcsokkal, fúrókkal,
fűrészlapokkal, reszelőkkel, félkész munkadarabokkal, esztergakésekkel,
egyszóval, amit Harold a tanműhelyből a gatyaszárban el tudott csórni.
– Told csak vissza, nekem ne kínálgasd a szajrét! – Mi nem ugyanabba a klubba tartozunk.
Attilának a tarháláson és a lopásokon kívül, másban is meggyűlt a baja
Harolddal. A koleszos szobatárs szinte kísértette, zaklatóan mászkált
utána, szólongatta, becézgette, és nem hagyta nyugton még a WC-n sem.
Egy idő után az agresszív próbálkozások annyira felidegelték, hogy
nekiment a nála egy fejjel magasabb szeparésnak, és addig csépelte, amíg
volt a karjában erő. Érdekes módon a szeparés nem ütött vissza, csak
tűrte, hogy Attila kitombolja magát. Ezután viszont nyugta lett tőle,
végre leszállt róla a kretén.
Egyik péntek délután a szeparésok elkapták Attila barátját Egont, és
kikötözték kezét-lábát az ágyvasakhoz. A fejére bukósisakot húztak, és
vizes törölközővel elkezdték a lágyítását. Attila már épp közbe akart
lépni, amikor valaki határozottan kopogott az ajtón. Ő nyitotta ki,
mivel az összes szeparés el volt foglalva Egon macerálásával. Egy magas,
jólöltözött, szőke hölgy lépett be, és tiszteletet parancsoló, alt
hangon búgta:
– Kása Egonhoz jöttem látogatóba – azt mondta a gondnoknő, hogy ebben a szobában találom.
– Igen, itt van Egon, csak most éppen nem ér rá – szaladt ki Attila száján a frázis.
– Nem látom, hol van az én nagyfiam… – méregette a lefagyott, görcsre
kötött törölközős gépsort Kása anyuka, miközben közelebb lépegetett a
szoba közepén lévő emeletes, dupla vaságyhoz.
– Egon van rögzítve bukósisakban és motoros szemüvegben – gájdolta a finom hölgyet Attila.
– Ez igazán borzasztó, miért vandálkodnak így az én nagyfiammal?
– Nem vandálkodunk Kása anyuka, csupán megtanítjuk Bikucit, akarom
mondani Egont motorozni. – A törölközőkkel generáljuk a megfelelő
szélerőt, a fürdőköntös övekkel pedig a stabilitást biztosítjuk – szólt
közbe sztoikus nyugalommal Homok Harold.
– Oh, már értem – nyugodott meg valamelyest Kásáné. Azt is megmondanák nekem, hogy az alsónadrágja miért van lehúzva?
– Éppen pelenkát cserélünk, mert csutka gázon időnként becsurgat szegény – fintorodott el Harold.
Attila volt az első, aki elkezdte a szervezkedést a szeparésok ellen. A
kialakult helyzetről beszélt az egyik nevelőtanárral és a tornatanárral
is, akik a hallottakon igencsak fel voltak háborodva, és segítségükről
biztosították tanítványukat. Az iskolában gyorsan híre ment a szeparésok
gátlástalan tetteinek, és elindult az izoláció. Az egészségesek
fokozatosan elváltak a fertőzöttektől. A megfertőzött szeparésok viszont
elővették szokásos, sunyi eszközeiket, és megpróbáltak etnikai, látens
és polgári alapon támogatókat gyűjteni. Akiben szemernyi lehetőséget
(gyengeséget) láttak, azt meggyőzték, hogy támogassa szexuális
szabadságukat, kisebbségi harcukat a kibírhatatlan, „paraszt" heterókkal
szemben.
Olyan sikeres
meggyőzést folytattak, hogy az iskola tanulóinak jelentős része melléjük
állt. Főleg a nyugatimádók és a belvárosiak voltak azok, akik
tucatszámra felvállalták a tolvajlásaikról és a zaklatásaikról sunyin
hallgató szeparésokat.
A
testnevelő tanár javaslatára a két táborra szakadt iskolaközösség
erőpróbáját a következő szombaton, 14 órakor a futballpályára tűzték ki.
A szeparésok még az utolsó napokban is igyekeztek – főleg jó
kondícióban lévő sportolókat – beszervezni. Mondván, hogy legyen a
kezükben „atom” is, ne csak parittya. Hamarosan megkörnyékezték Attila
osztályába járó Krausz Tomi súlylökőt és Deutsch Elemér bokszolót is.
Attila rákérdezett a két cimborájára, miképp döntöttek, ki mellé állnak,
de ők nem nyilatkoztak, csak leszegett fejjel, idegesen mászkáltak a
tornaterem folyosóján.
Elérkezett a nagy nap, az összecsapás, az igazságtétel napja. Az volt a
tanári elgondolás, hogy amelyik csapat kiszorítja ellenfelét a pályáról,
az nyeri meg a csatát. A vesztesnek pedig teljesítenie kell a győztes
követeléseit, valahogy úgy, mint egy háborút lezáró békeszerződés
feltételeit szokás.
Attila
csapatának tagjai felsorakoztak egymástól nagyjából két méterre, öt
vonalban. Ők, a „paraszt heterók” száznyolcvanan voltak. A
polgári-szeparésok ezzel szemben százkilencvenen. Mindkét alakulat az
első vonalba állította a legerősebb harcosait. Attila gárdája váratlanul
egy viharkabátos, 195 cm magas, előző évben végzett, kosaras
irányítóval lett felturbózva. A nagyfiú úgy pörgette a viharkabát nehéz
csatban végződő övét, mintha tényleg sűrítené a levegőt. Beállt az első
vonal közepére és röviden, logikusan instruált. A szeparésoknál a
nagydarab, de inkább hájas, mint izmos Coca volt a vezér, aki vehemensen
ordítozva és gesztikulálva dirigálta a csapatát.
Attila a harmadik vonalba került, így az azonnali, frontális
összecsapástól nem kellett tartania, ám még így is hevesen vert a szíve
izgalmában, ahogy végignézett a hangosan szájkaratézó
polgári-szeparésokon. Hatalmas volt a hangzavar, náluk is zúgtak a
csatakiáltások. Pontosan 14 órakor a tornatanár megfújta a sípját, és a
gladiátorok nekirohantak egymásnak. Attila ekkor vette észre, hogy az
első vonalban ott van velük Krausz és Deutsch is. Ez valamelyest
megnyugtatta, mert nem igazán szeretett volna szemből találkozni velük.
A „paraszt heterók” arcvonala villámgyorsan nekifeszült a szeparésok
élbolyának. A viharkabátos nagyfiú egy jól irányzott csatütéssel földre
is küldte Cocát. Csupán pillanatokra torpant meg a lendület, amíg folyt
az élmezőny heves torzsalkodása. A földről feltápászkodó Cocát térddel
is megkínálta a kosaras fiú, mire a hájas vezér színpadiasan, élesen
felvisított. Attilát kisgyerekkorára emlékeztette ez a hang, amikor téli
hajnalokon arra ébredt, hogy ölik az udvaron a malacot. Most is olyan
érzése támadt, hogy itt bizony vér fog folyni. Hátulról fel is hangzott a
kiabálás:
– Vágd le a disznót! – Vágd le a fülét, perzseld meg!
Az irányító adott még Cocának egy kemény feltartó rúgást a hasába,
amitől a nagydarab fiú újra elesett. A szeparésok első vonala kezdett
hátrálni. Hatalmas ütéseket, rúgásokat kaptak, ráadásul már a „hetero
parasztok” második vonala is rajtuk volt. Folyamatosan erősödött a
nyomás. Mire Attila vonala is megérkezett az ütközőzónába, a szeparésok
háta közepe látszott. Lélekszakadva futottak az utca felé, vagy
megpróbáltak átmászni a kerítésen a szomszédos kertekbe. Coca, a vezérük
pedig feltartott kézzel, hason feküdt a pálya harmadánál, fejét a pálya
gyepébe fúrva.
Attilának
végül senkit sem kellett megütnie, de azért persze teli tüdőből
ordított, és rohant a menekülők után, akiket nagyrészt elfogtak, és a
futballkapu előtti területen leültettek. Egyedül Cocának kellett
továbbra is feje felett kinyújtott kézzel feküdnie. Nyilvánvalóvá téve,
hogy a csapata megadta magát. Matyika is szerzett néhány horzsolást, de
nem volt veszélyes egyik sem. Hullámos, szőke fürtjeit igazgatva
morcosabb képet vágott, mint maga Coca, akinek vérzett az orra, és volt
egy csúnya monoklija is.
A viharkabátos nagyfiú még néhány napig bejárt az iskolába, és ha
egyik-másik szeparés elfeledkezett magáról, elég volt csak inteni neki,
és már indult is a hajhullató, „tíz koki” nevelőprogram.
A kollégiumban is rendeződtek a dolgok, az echte szeparésok
visszavettek az előtolásból, a fanok pedig érezve, hogy ez a busz
elment, úgy szívódtak fel, mintha sosem múlatták volna az idejüket a
pokrócok fedésében.
Utóirat:
Attila már második éve dolgozott egy fővárosi vállalatnál, amikor
egykori iskolatársa bevonult sorkatonának, ezzel felszabadult az állása.
Hogy kitől hallott erről Matyika, az soha nem derült ki. Az viszont
nyilvánvalóvá vált, hogy miután felvették a céghez, folytatta ugyanazt,
amit annak idején a kollégiumban: térített, befolyásolt, nyalta a
főnökök talpát, aki nem értett egyet vele, azt áztatta, és felnőttként
sem hanyagolta a szeparés szokásokat.
Két hónap múlva az egyik labilis alkalmazottat rá is vette, hogy egy
műanyagvödörrel a fején, tök meztelenül kiálljon az első emeleti
zuhanyzó ablakába, és ököllel püfölje a vödröt, amikor megállt a
Kelenföld felé tartó személyvonat.
Amikor pedig Attila eladta munkatársának, az akkor még nagy értéknek
számító színestévéjét, Matyika kikövetelte, hogy igyanak meg az üzletre
egy kávét hármasban, az ebédlő büféjében. Béla sosem szerette a kávét,
de csak belement, nehogy azt terjessze róla a kis szeparés, meg sem
hívta őket egy beöntésre. A kávézás befejeztével Attila visszavitte a
csészéket a pulthoz, és váltott néhány szót a büfésnővel. Mire
visszaballagott az asztalhoz, szőrén-szálán eltűnt a brifkója. A két
kolléga széttárta a karját, és azt állították, hogy ők ugyan nem látták,
biztos a farzsebébe tette. Attila valóban oda akarta tenni, de Matyika
lebeszélte:
– Lerántja a gatyát rólad az a vaskos brifkó, minek tennéd zsebre, nem bízol meg bennünk?
Attilának le kellett nyelnie a békát, nem tudott mit tenni. Minden
igazolványa benne volt a tárcában, és nagyjából annyi pénz, ami manapság
háromhavi átlagkeresetnek felel meg.
Alighogy kiheverte a csapást, egyik műszakja végén nekikezdett az
autója mosásának. Amint bemártotta a samponos vödörbe a mosószivacsot,
valami gyanús lett neki. Valahogy más volt a szivacs fogása. Kinyomta a
vizet a szivacsból, és már érezte is: meg volt preparálva. Az
esztergályosműhelyből szerzett fémforgácsok fondorlatosan bele voltak
sodorva a szivacstestbe. A borotvaéles forgácsok egy kapkodó mosásnál az
egész autót csúnyán összekaristolták volna. Egy nagy autó teljes
fényezése pedig már akkoriban sem volt olcsó, konkrétan négy havi
munkabér szenvedte volna kárát.
Attilánál végül az tette be a kaput, amikor egyik napról a másikra,
váratlanul pánikrohamai lettek. Ahogy otthon kipihente magát, csökkentek
a panaszai, de amint bement dolgozni, az intenzív rohamok újra
kezdődtek. Egy hét után már halálfélelme volt, vezetni sem tudott, így a
barátnője vitte be a cég kórházába. Az orvos kikérdezte, mit eszik, és
mit iszik szolgálatban, valamint, hogy ki fér hozzá ezekhez. Béla a
munkahelyén lévő aprócska hűtőben tartott egy kétliteres üdítőt, és
amikor elfogyott, ugyanolyanra cserélte. Matyika jól tudta, hogy Atti
nem zárja el, és nem viszi haza a maradékot.
Attila az orvossal folytatott konzultációt követően többé nem ivott az
üdítős palackból, hanem csak kiöntött belőle időnként a kézmosóba. Két
nap múltán már nem tértek vissza a súlyos pánikrohamok. Attila ebből
arra a következtetett, hogy a PET palackban lehet valami, ami kiváltja a
hatást, így az éjszakai műszak után be is vitte a kórházba a kétliteres
üdítőt. Körülírta a belgyógyásznak a feltételezését, és megvárta a
palack tartalmának elemzését. A laborosok azt állapították meg, hogy az
üdítőital szokásos összetevőin túl, egy úgynevezett johimbin, az afrikai
johimbe fa fő alkaloidja került a palackba. Ez a szer okozhatta a
hallucinációkat, a szorongást és pánikrohamokat. Ezt az anyagot
egyébként vágyfokozó afrodiziákumként szedték egyesek a 2000-es évek
elejéig, amíg be nem tiltották.
Matyika szeretett világot látni, két éven keresztül hajón is dolgozott.
Mielőtt a céghez került volna, nemrég szerelt le a tengerhajózástól.
Utolsó útjáról, Egyiptomból hazatérve, nagy tételben hozott be
johimbint…
Mindezt
azonban igencsak komplikált lett volna bizonyítani, ezért a rövid időn
belül, kiválóan helyezkedő (még önkéntes rendőrnek is beálló) Matyika
felelősségre vonása nem sok reménnyel kecsegtetett. Attilának két
lehetősége maradt: vagy helyre teszi maga a furmányos szeparést, vagy
okos enged alapon új munkahely után néz. Az utóbbit választotta, így
lett a ’80-as évek elején önálló kisiparos, egy olyan területen, ahová a
kismocsok keze nem ért el.