A következő címkéjű bejegyzések mutatása: várólista. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: várólista. Összes bejegyzés megjelenítése

2024/05/08

Kórterem (2. rész)

 

Az orvos számolja a pénzt
Karácsony előtti napokban kiürült a kórház, minden beteget hazaküldtek. Az ápoló és szakszemélyzet begyűjtötte az ajándékokat, a borítékokat és a rengeteg csöpögős hálálkodást. Ebéd után aztán a kezeltek tempósan szétszéledek. Némelyek csapatokba verődve autóztak haza a Jászságba (a beutaltak zöme ugyanis onnan érkezett, mivel a főorvosnő évfolyamtársa reumatológusként ott tevékenykedett, így megbízható és gyümölcsöző kapcsolatot alakítottak ki), a fővárosiak pedig felültek a közeli megállóban a Combinóra, hogy a nagy üvegek mögött – a város hidegen gomolygó mérges gőzeitől védetten – mélán merengjenek.

A villamosozás nálam ritkaságszámba megy. A nagykörúti egyterűn még sosem utaztam, hiába tűnt már teljesen megszokottnak kívülről. Óvatosan ültem fel pakkommal a kerék feletti, szabaddá vált kakasülőre. 
– Mit mondhatnék róla? – Nem egy nagy truváj. Alig fér el az ember lába a szemközt feszengőétől. A csomagoknak sincs helye, csak a kirakatban, a hatalmas ablak előtt. Régen, emlékszem, az ülés alá lehetett a táskákat pakolni, most meg le van burkolva minden, és alig lehet elférni az üléssorok között. Mintha kevés is lenne az ülőhely…

Ahogy ezeken pörög az agyam és közben visszagondolok fiatalkoromra, amikor rendszeresen jártam a szigetre a négyes hatossal, már a Király utcához is érünk. Egy fiatal suhanc szalad megkésve a megállóban álló tujához*, és akkurátusan nyomkodja az ajtónyitó gombot. Az ajtó viszont már nem nyílik – gondolom a vezető szenzorai jelezték, hogy rögvest vált a lámpa és suhanhatunk tovább.
Jah, minő suhanás… Igencsak várakozáson felüli a csapágyhangja ennek a nagydarab Siemensnek. Meglepi az embert, már ha van persze némi műszaki érzéke. De nem rombolom tovább az illúziót, szóval csak surrogunk szépen… A HVCS* pedig talán azóta is bosszúsan toppantgat a megállóban, és aprócska öklét is fenyegetően rázza, úgy a szívére vette a szándékos kirekesztést. Mosolyogtam is magamban egészen a Blaháig. Annyira eredeti volt a felháborodása, hogy akármelyik színházban elővezethetné esténként – lenne rá igény. Ő lehetne az ország legfelindultabb méregzsák toppantója.

A Határ útról telefonáltam Földimnek, hogy jöhet értem. Ő persze nem lelkesedett túlzottan, mert teli volt munkával. Azt felelte: minimum húsz perc. Tulajdonképpen addig gyalog is hazaérnék, ha kellemesebb lenne az idő. Súlyos csomagjaimmal viszont jobbnak véltem behúzódni az üzletközpont lépcső alatti biztonságos zugába, és onnan figyelni a felajzott vásárlóhordák ádáz hullámokban hömpölygő áradatát.
Nem hiszem, hogy visszahozható már az egykori, nyugodt, karácsony előtti hangulat. Leginkább azt láttam a legtöbb, kapkodva sürgölődő ember arcán, hogy fogcsikorgatva próbál jutányosnak vélt áron megkaparintani még több haszontalanságot, hogy aztán odaszúrhasson szeretteinek: lejártam a lábam miattatok, de meg is van minden csilivili.

A két ünnep közti pakolászás közben benyeltem valami bacilust. Beszívtam talán a felvert port a régi anyagokról. Rögvest éreztem is, hogy masszív légúti fertőzést kaptam, mivel azonnal erősen kapart a torkom. Így aztán emberemlékezet óta az első szabad szilveszteremet, amikor végre nem szolgáltattam taximmal az éjszakában, magas lázzal köszöntöttem.
Egész nap nem ettem, egyre csak takarítottam (közben folyt rólam a víz), míg Földim a konyhában sürgölődött. Amire aztán megjöttek a vendégek, és a vacsoraasztalhoz ültünk, annyira éhes voltam, hogy két böhöm nagy tányér kocsonyát toltam le láztól csillogó szemekkel.
Az étvágyam változatlan maradt – hál istennek –, csak a közérzetem romlott le, és bizonytalanná váltak az eszközök a kezemben. Ahogy a szépen megdermedt, aranysárga levet pakoltam a számba, gyakran el-elvesztettem az ütemérzékem, és összevissza potyogtak a remegő aszpikdarabok.
Ekkor már éreztem, hogy a két nap múlva esedékes kórházi visszatérésem aligha fog valóra válni.
 
Óhh, ez a szeszmentes pezsgő, lényegében annyira töményen szénsavas, hogy egyáltalán nem érzem az ízét. Csak a nyelvem tekeredik a torkom irányába a heves ingertől. Valami olyan érzésem támad az egész éves szénsavmentes életmódom következtében, mint amikor egy absztinens* 50%-os pálinkába kortyint. Hihetetlenül arcul ütő.
– Tényleg mióta is? – Hát igen, már hat év nyolc hónapja nem cefrézgetek. – Huh, ez aztán a komoly teljesítmény. – Ezért már járhatna valamiféle plecsni. Mondjuk egy vörhenyes* ádámcsutka rend.
– Persze már, hogyisne! – mondhatják odafenn a magas stelázsi polcon. – Mi lesz az államkasszával, ha senki sem iszik, meg nem is bagózik, sőt leteszi az autóját, és csak a puccos Combinóval furikázik.
Bizony-bizony, be kell látnunk, az igazi húzóágazatok a jövedéki adóval (micsoda név) megpatkolt sikervállalkozások. Nyilvánvalóan jobb, ha a szegény embert a szenvedélye is duplán húzza: éljen bután, haljon korán, a nyugdíjjáradéka pedig rekedjen benn a feneketlen, állami bugyrokban.
Mennyit is dobtak ki táppénzre nekem legutóbb? Huszonnégy ezret (aktuális árfolyamon: 80 €), mert nem volt teljes a hónap, az előző kifizetés belenyúlt néhány nappal. No, pont ennyit kellene havonta juttatni az együttérző, üvegzsebű politikusainknak is. Biztosan elállna néhány évtizedre a vizeletük.

Másodikán kijött hozzám az orvos. Elhitte a telefonban, hogy lázas beteg vagyok (az orvosok manapság igencsak kételkedő természetűek), és felírt néhány csodakemikáliát*.
– Ismered ugye a levédett, mellékhatásdömping pirula árakat? – A generikus, hasonló mellékhatásvonzatú gyógyszereknél legalább hatszor drágábbak, ám lényegében ugyanolyan gyatrák. – No, de hát van beleszólásunk? – Dehogy van. – Ez nem autójavítás, ahol megvitatható a májsztróval a „gépékocsi” generálozása.

A háziorvosom nagyon a szívére vette, hogy az általa menedzselt gyógyító kúra nem tudott egészében kiteljesedni, így azt gyúrta-gyömöszölte belém, mihelyt jobban leszek, hívjam a főorvosnőt a reumán, és kérjek új bevonulási időpontot. Megfogadtam, bár semmi kedvem nem volt már visszamenni. Úgy éreztem, újabb hosszú áristom vár rám két szelet kenyér, néhány minivaj, csipetnyi méz és késhegynyi lekvár társaságában.

Kedden, ebéd után a fiatal, osztályos orvos vette fel telefont, aki csípősen meg is jegyezte:
– Szóval beteg lett…
Ezután viszont közölte: a betegbeosztást szigorúan markában tartó főorvosnő házon kívül van, próbáljam hívni másnap fél tízkor.

– Fura ez a hangsúly – futott át rajtam a gondolat. – Úgy beszél velem, mint egy visszaeső bűnözővel. – Talán úgy véli, nagyon durva lehetett az újévi hangulat és csak most kezdek észhez térni. – Persze nem ismer, nem tudhatja, hogy én már hat év nyolc hónapja a szagát sem bírom a tudatmódosító löttyöknek. – Azt hiszem, feleslegesen mondogatja az ember, hogy mennyire peches: tulajdonképp azóta beteg, amióta egészségesen él – nem dohányzik, nem iszik alkoholt, és nem eszik ultrafeldolgozott élelmiszereket. Senki sem veszi komolyan.

Szerdán délelőtt tényleg simán elértem a főorvos asszonyt, de ugyanolyan gyorsan rövidre is zárta a diskurzust:
– Nincsen hely, tele vagyunk, magának egyébként sem használt a kezelés. – Viszonthallásra!

Még mondani szerettem volna, ezt-azt: pl. honnan veszi, hogy nem használt a kúra? Az utolsó héten épp azt meséltem minden gyógytornásznak, hogy hirtelen változás állt be, jobban mozog a karom, a vállam, és szinte érzem, ahogyan zubog a vér a bal felemben. Vagy talán az ajándék volt kevés neki, azért gondolja, hogy nem felelt meg a kezelés? De már nem válaszolt senki. Meglepett motyogásomra csak visszhangzó balansz volt a telefon vonalzúgása.

Teljes felsülésemet közöltem háziorvosommal, aki viszont nem engedte el egykönnyen a gyeplőt. Addig rángatta a zablát, amíg a főorvosnő be nem adta a derekát, és vissza nem vett újra – egy tétlen hónap után – a patinás gyógyító intézménybe. Magamban azonban igen rosszat sejtettem:
– Meglesz ennek a böjtje kispofa, majd lealáznak rendesen odabenn, mintha mindenről te tehetnél. – Erőszakos, tolakodó vagy, lesz is kemény retorzió!

Újra elkezdődött a havazás, amikor a nyálkás, csúszós februári pirkadatkor beértünk a kórházba. Párom igyekezett haza, hogy a reggeli csúcsot valamiképp még elkerülje. A már jól ismert nővérek adtak egy kulcsot, közölték a szobaszámot, illetve azt is, újra kell csináltatnom az EKG-t, mintha sosem találkoztunk volna. Decemberben voltam pedig egy alaposabb szívvizsgálaton is, amikor a gyógytornász megijedt, hogy erősen kapkodom a levegőt, és nem tudom fenntartani a karom. Hát igaz, ami igaz, torna közben gyorsabban elfáradtam, mint a hetvenöt éves nyanyák, és úgy fújtattam, akár egy kikopott IFA kompresszor.
Mindenesetre a kardiológus semmi kórosat nem fedezett fel. Már-már kezdtem büszkélkedni a diagnózisára, amikor szobatársam hümmögve annyit kérdezett:
– Terheléses volt?
–  Micsoda? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
– Hát az EKG*…
– Nem, dehogy, csak úgy lazán, alapjáraton.
– Azt cseszheted, hogy ne mondjak rondábbat – felelte a kamionos. – Neked mondjam? A gánya autó is elpötyög kis fordulaton, de amikor keményen odalépsz neki, mindjárt megtorpan. Kedves barátom, alapjáraton nálad sem látszik, mennyire hordod fel az olajat.

A régi kórteremtől balra három szobával kaptam elhelyezést. Itt hárman szorongtunk uszkve tíz négyzetméteren. Nagy nehezen arrébb toltam az egyik ágyat és bepakoltam a cuccaim a hombárszerű beépített szekrénybe, ami inkább valami ócska irattárolónak tűnt. Később derült ki, hogy eltaláltam, mivel itt bizony egykor adminisztrációs helyiség volt.
Meglepetésként fedeztem fel, hogy működik a hűtő. Nem láttam viszont ülőgarnitúra szettet. Máris nosztalgiával gondoltam az előző kórterem korhadt lábú dohányzóasztalkájára és klubfoteljére, amiben az élet nagy dolgairól hosszan el lehetett merengeni a kétperces vacsorák után.
A hűtő elég magasnak tűnt, ahogy méregettem, ennek ellenére úgy sejtettem, állva ezen is tudok majd enni. Annyiba is hagytam a nézelődést, hanyatt dőltem az ágyamon és lehunytam a szemem.

Kicsit elszunyókálhattam, mert egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy a köpcös szomszédomat két ápoló fekteti fel az ágyára. Tolókocsin hozták vissza a kezelésről. A vaskos végtagú, durva, elnagyolt vonású, Shrek* kinézetű ember ájultnak tűnt. Megkértek, hogy figyeljek rá, és ha rendelleneset észlelek, szóljak le a nővéreknek. Nekem viszont az volt a megérzésem, semmi baja ennek a keménykötésű fickónak, csupán nincsen ínyére a kezelés. Nem akar ő itt bohóckodni. Kizárólag azért jött, hogy cseréljék ki a térdében a gömbcsuklót. Ezt pedig hajlandó anyagilag is megtámogatni, csak már haladjon a dolog, ne tökölődjenek vele sokat.
Mit ad isten, richtig úgy is lett. A mini Shrek, ahogy becsukódott az ajtó felült, és kihalászott az ágya alatti táskából egy dobozos sört. Rutinosan felpattintotta és egy szuszra lehúzta. Böfögött egy embereset, aztán már durmolt is. Azt sem mondta: jóccakát.

Úgy döntöttem, megpróbálok kezelőkartont szerezni a nővérektől, és felvetetem a gyógykezeléseimet. Az első emeleten viszont nem volt teljesen őszinte a mosolya a főnővérnek, amikor előadtam az elképzelésem.
– Tudja kedves úgy, mint december elején, amikor először bevonultam…
Adott végül egy kartont, de nem jegyzett fel benne semmilyen kezelést, csupán annyival biztatott:
– Üljön oda, ahová szeretne bejutni, és ha lesz egy lyuk, akkor majd behívják. – Miután sikerrel járt, kérjen újabb és újabb időpontokat!
Szóval amolyan fakultatív rendszerűvé vált a programom. Oda jelentkeztem, ahol jobban megfelelt a hangnem. A csoportos gimnasztika és a masszírozás volt tulajdonképpen, ami leginkább használt. A víz alatti torna is segített valamelyest annak ellenére, hogy a gyakorlatok nem az áhított Lukács fürdőben folytak, hanem klóros, langyos csapvizes medencében, az új épületben. Rövidesen rájöttem azonban, hogy az osztályunkon lévő zuhanyokból a szomszédos Lukács fürdő gyógyvize folyik, így amikor csak lehetett, fájós ízületeim és befagyott vállam hosszasan paskoltattam a jótékony, gőzölgő vízsugárral.

Tíz órakor volt villanyoltás, de a törpe Shrek már délután négykor aludt, így nem volt meglepő, hogy éjfélkor erővel beszélgetést kezdeményezett a harmadik beteggel, aki ötvennyolc éves korára Domi bácsinak neveztette magát. Tulajdonképp, alighogy elaludtam, a Shrek már hangosan próbálkozott, hogy Domit beszélgetésre bírja. Finoman rászóltam, sőt idéztem neki a házirendből, de a bumfordi* kőműves nagy ívben lesajnálta az írásos okosságokat. Így reagált:
 – Azt a zagyvaságot asszonyoknak meg tápos, pesti taxisoknak találták ki ecsém.  
Nem igazán tetszett a hangnem és az sem, ahogy leecsémezett az 54 éves, nálam valamivel fiatalabb, modortalan törpeogre*.
Nem akartam túlságosan felhúzni magam, így inkább én mentem ki a folyosóra. Gondoltam legalább nyugodtan leülök a WC-re, nem rángatja senki a drótot, amivel be kellett az ajtókat kötözni. De épp, hogy elindult a fantáziám egy szerencsésebb dimenzióba és az elvetemedett, sehol sem záródó, dupla WC ajtóról megfeledkeztem, máris rángatta valaki a szigetelt rézkábelt.
Mondanom sem kell, hogy a magából kikelt Shrek szentségelt az ajtó előtt.
 – Mi a lófax van már, éjfélkor is foglalt a retyó? – Kapkodd magad, mert rögvest az ajtó elé potyogtatok!
Dolgom végezetlenül kászálódtam ki a mellékhelyiségből, ami nem ment egykönnyen, mert a törpeogre a szűk előtérben annyira ráállt az ajtóra, hogy a dupla tölgyfa nyílászárót nem lehetett tőle normálisan kinyitni. A nyakas kőműves sértődötten morgolódott, mert két arasznyit tolatnia kellett.
Kihoztam a szobából a törölközőmet, a köntösöm és bevonultam a fürdőbe. Úgy gondoltam, zuhanyzom egy jót a kellemes gyógyvízben, annak ellenére, hogy a fürdő állapota a legócskább munkásszállói vagy öltözői szintet is alulmúlta. A csapokat csak nagy figyelemmel lehetett olyan keresztmetszetre állítani, hogy tűrhető legyen a hőfok. Volt már persze gyakorlatom, így hamarosan ellazulva élvezhettem a Lukács fürdő pompás gyógyvizét. A téli hidegben a fürdőhelyiség egy pillanat alatt megtelt gőzzel, szinte alig lehetett látni. Így aztán inkább csak hallottam, amikor benyitott valaki.
Nem volt kétségem felőle, hogy a jövevény a mucsai* kőműves lehet. Hangosan szitkozódva vonult be a szomszéd kabinba, és mérgesen mondta a magáét, amiért nem talált odaát WC papírt. Igencsak csúnyán összekenhette magát, ha képes volt átjönni lecsutakolni a hátsóját, mert hát ismerve a hazai higiéniás szokásokat, nagydolog után nálunk az esetek 95%-ban bizony elmarad a popómosás. Sokan vélik úgy, a betyárkörte* kifejezetten jól áll nekik. A bidét pedig néha tehetős helyeken is letakarják valami jópofa horgolt terítővel.
 – Mert hát flancból megvan a fajansz, de nem pocsékoljuk abba a meleg vizet. – ahogy megjegyezte a szomszéd kórteremből átjáró kőgazdag, tüzépes Józsi.
Ő egy hibátlan fillérb@szó*, aki a takarékos kondenzációs gázkazánját sem használja, inkább fával tüzel, mert ahhoz áfa nélkül, nagyker áron jut hozzá.

A néhány másodperces gondolat-mellékutcából hevesen égető érzés térített vissza. A mucsai ogre izomból elkezdte tekergetni a csapokat, aminek hatására hirtelen 60°C-os forró víz zuhogott a hátamra.
– Ez már nemcsak bosszantó, hanem fáj is – sziszegtem, miközben a sarokban lévő hideg vizes szelepet egy taposással elfordítottam. – Na, akkor majd ezt fogd ki törpeogre!
A nyakas kőműves megkapta a tömény gyógyvizet, ami 80°C os hőmérsékleten keringett, akár a fűtésrendszerben. Decemberben, az első kórteremben jó néhányszor érezhettem a hatását, hiszen az ágy vonalában vezetett cső durván égetett pizsamán keresztül is.
Az ogre megveszekedett ordítása már a szárító helyiségben ért utol, mivel a csap elfordítását követően dinamikusan távoztam a fürdőből.

Reggel a mucsai nem tudott felkelni, a nagyvizit is az ágyban érte. Szerencsétlennek a feje búbja is felhólyagzott.  
A főorvosnő és a főnővér szinte körülzsongták, mindenféle kencékkel kényeztették és kimondták a varázsszót: ki lesz cserélve a gömbcsukló a térdében, legyen csak nyugodt. Na, ettől az ogre úgy felélénkült, hogy majdnem kiugrott a kipirosodott bőréből.
Engem viszont szigorú megrovásban részesítettek, mert rá mertem szólni a kőművesre, hogy éjjel aludni kell, nem pedig trécselést provokálni.
– Ön nem tehet ilyet! – ezt ismételgette felváltva a két főinspektor. – Magának el kell tűrni a betegünk viselkedésformáját!
– Értem… főleg a formáját. – Mindezt persze azért, mert a kőműves úr jól fizető, hálás beteg, tőlem viszont csupán egy-egy antológiát kaptak ajándékba? – Végeredményben én már nem is számítok betegnek, csak egy degenerált púp vagyok a hátukon, akit sosem akarnak viszontlátni?

A mucsai ogrét másnap mentővel vitték haza, így a helyzet normalizálódott. Domi „bácsi” viszont annyira berezelt a pénzes ogre komoly befolyásától, hogy még két hét múlva sem merte kijelenteni: neki sem tetszettek a kőműves éjszakai stand-upjai. Attól kezdve viszont minden éjjel jóízűen húzta lóbőrt. Eszébe sem jutott éjfél után tapló vicceken bazsalyogni.

Hazatérésemet követően néhány hónapig még álmodtam a lepukkant kórházépületről. A jellegzetes, múlt századi retró hangulat jó ideig még kísértett. Éjjel a foltozott linóleumos folyosón lépdelve hallottam, ahogy közelemben a falakról finom pelyhekben hullik a vakolat és a mész. Néha még a nevetségesen kiejtett alapszavak is a fülembe csengettek, ahogy oktatták a külföldi diákokat az angolul alig karattyoló ápolók. És persze a főorvosnő cinikus, harsány hangja is sokáig visszhangzott az emlékezetemben: „Magának nem használ a terápia, többé nem fogadjuk a gyógyintézetünkben. További kezelése semmiképp sem szükséges.”


2013-03-02


Epilógus:
Azokat a „kezelteket” viszont, akik a pesti éjszakába jártak mulatozni a kórházból, ugyanúgy tárt karokkal várta tucatnyi éven át a pénzéhes szakszemélyzet. Mára persze a korosodó főkolomposok felhagytak szégyenletes bűneikkel, elégedetten hátradőltek. Nincs szükségük már a veszélyessé vált kenőpénz vadászatára. Magas nyugdíjjal és makulátlan renoméval kitüntetve élvezik köztehermentesen összehappolt, tekintélyes vagyonukat.

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült. )

Szómagyarázat:

Tujához*: → Tuja. A hátulja szóból képződött főnév. Jellemzően a múlt század derekáig kapaszkodtak a bliccelők a villamos hátulján. A következőképpen alakult ki: hátul → hátulja → hátuljázik → tujázik → tuja. 
HVCS*: Betűszó, jelentése → helyi vagány csávó.
Absztinens*: Önmegtartóztató, káros élvezeteket kerülő.
Vörhenyes*: Pirosas, vöröses árnyalatú, de nem teljesen vörös vagy élénkpiros. A vörheny fertőzés tüneteit mutató, vörös foltos.
Csodakemikáliát*:
→ Kemikália. Vegyipari (gyógyszeripari) úton előállított termék, készítmény. Kémiai anyag.
EKG*: Betűszó, jelentése → elektrokardiográfia, ami egy diagnosztikai eljárás és a szív működéséről ad hasznos információt.
Shrek*: 2001-ben bemutatott amerikai számítógépes animációs film főhőse, egy mogorva ogre, aki egymagában él a mocsarában.
Ogre*: Emberevő félóriást jelent az észak-európai mitológiában. A szó francia eredetű, feltehetően Orcusnak, az alvilág római istenének nevéből származik. Egy másik magyarázat szerint a Hongrois szóból ered. Körülbelül a magyar népmesék óriásának felel meg, csak butább és csúfabb.
Bumfordi*: Sokat hibázó személy, aki általában esetlen mozgású és ügyetlen.
Mucsai*: Faragatlan, parlagi, elmaradott, kisszerű, provinciális. A „Borsszem Jankó” című élclap Mucsa c. rovatából terjedt el. A helynévként szereplő Mucsa mint község nem létezik, a nevet valószínűleg Mocsa és Mucsi községek nevéből keverte ki a szerző.
Betyárkörte*: a fenékszőrön megtapadó székletcsimbók.
Fillérb@szó*: Túlzottan anyagias ember.

2011/06/10

Hétköznapi komédiák

Dr. Barbi
Annak megítélését, hogy a következő darab csupán az írói fantázia szüleménye, vagy inkább a valóságot dolgozza fel, rábízom a nyájas olvasóra.

Narrátor:
Hortobágyi Béla, a taxis már több, mint egy éve betegeskedett, ám nem bízott orvosaiban – mivel azok általában csak felületesen vizsgálták meg (esetenként tisztes távolságból), és nem igazán törekedtek kikaparni betegsége gyökerét –, így ilyen hosszú idő alatt csak két hétig volt betegállományban, hiszen igyekezett kerülni a semmitmondó, pöffeszkedő, lekezelően viselkedő hanyag diagnosztákat, és csak akkor járult eléjük – mint azt legutóbb tette –, amikor nagyon muszáj volt. Már-már attól tartott, hogy napokon belül nem tud semmilyen cipőt húzni, mert a lábai ijesztően feldagadtak. Nejlonba vagy rongyba csavart betondöngölőkkel pedig nem szeretett volna megjelenni a linóleum-exkluzív rendelőben.

Béla, ha csak tehette gyógynövényekkel kúrálta magát. Teákat ivott, pépes pakolásokat készített, vagy természetes krémeket használt. Egy alkalommal azt olvasta az interneten, hogy a vér sűrűsége, a vérlemezke-aggregáció is közrejátszhat a vénás áramlás minőségében. A szív munkája jóval könnyebbé tehető bizonyos vérhígítókkal. Ilyenkor nem alakul ki a vénás keringés akadályozottsága vagy túlterheltsége miatti ödémásodás. Nosza, ki is próbálta a vény nélkül kapható, kapszulánként aránylag kis hatóanyag tartalmú szert, az Obelix-szet*. Amikor lábdagadása az első kapszulák után látványosan csökkent, elkezdte tanulmányozni az összetevőket. Rájött, hogy ugyanaz az acetilszalicilsav nevű anyag található meg a Buszpirinben*, ami ráadásul fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő hatású is.
Nos, hát ennyit a tudálékos orvosokról… Nem dagadt a lába ezt követően, és nem is vörösödött, kékült, lilult vagy hólyagosodott, mint előtte jó ideig. Amikor bevette a komolyabb, 500 mg. hatóanyagtartalmú Buszpirin* tablettákat, még az ízületi problémái miatt jelentkező izomfájdalmai is alábbhagytak. A gyulladásos folyamatok csökkenését nem tudta másként érzékelni, csak a fájdalmas részek tapintásával. Ha nem volt túlzottan meleg az adott terület, akkor elméletileg a gyulladás is csökkenőben lehetett.
Az acetilszalicilsavnak azonban – előnyös hatása mellett – akad néhány hátránya is, mint a legtöbb szintetikus szernek: Bevérzést, átfúródást okozhat a gyomorban, ezért nem szedhető huzamosan (nem véletlen, hogy a kisebb hatóanyag tartalmú, ám trombózisveszély esetén állandó szedést igénylő, Obelix* nevű gyógyszert bélben feloldódó kapszulákban forgalmazzák). A Buszpirin* vérhígító hatása miatt megnő a vérzések kockázata, így könnyebben előfordulhat agyvérzés is. Béla korában – ötvenen túl – pedig ez a mellékesnek éppen nem mondható tényező fokozottan veszélyessé válhat.

Szóval, azért valamicskét megkönnyebbült, hisz már megjárta a Szent Fertő Kórházat* is, ahol máj-enzimszint eltérés miatt vizsgálták többször, de kórosat és fertőzőt sehogy sem találtak. Béla látta is a vizsgálatot végző doktornőn a megnyugvást, amikor kizárta a fertőzés lehetőségét. Kellemes elégedettség töltötte el, hogy nem kell tartani egy esetleges járvány kitörésének veszélyétől Béla közvetítésével. Az, hogy mi miatt volt a vizsgálatok során kimutatott laboreltérés, azonban homályba veszett. Arra csak néhány kérdőjeles hivatkozás utalt. Ezen feltételes okok egyikeként volt megemlítve a Béla által előzőleg szedett, mozgásszervi gyulladásokra általános orvosi gyakorlat szerint felírt, közkedvelt gyógyszer, a Maflazin*.

Hortobágyi hazafelé menet korábbi bírósági tapasztalataira emlékezett vissza, amikor is a hosszas hercehurcák után a bírák minden alkalommal csupán saját szervezetük, rendszerük érdekeit képviselték mindenek felett. Az egyénre, az állampolgárra viszont nagy ívben tettek.
No, itt a kórházban is annyi volt a lényeges, hogy kiderüljön: NEM FERTŐZŐ, aztán kiült a megelégedett boldog-béke a személyzeti arcokra.

Bélának beutalója volt – és kivárva a sorát, természetesen be is jutott – az ortopéd szakrendelésre.
Az volt azonban az érzése, hogy mesterségesen duzzasztják fel a várakozókat, mert újabban azokon a rendeléseken is egy-két hónapos sorban állás vált gyakorlattá, ahol régebben mindig üresen kongott a váró.
Hiába volt azonban a sorszáma, előtte jó néhány frissen érkezőt beszólítottak. Ekkor értette meg az ajtó melletti táblára tűzött kiírást: "A sorszám, csak az érkezés sorrendjét határozza meg, nem a vizsgálatét."

Béla (tűnődve):
Ez olyan mintha azt közölnék: "Mindenki kivárja a sorát, kivéve akiket előreengedünk."
Ortopéd orvos (beszólítja Hortobágyit, és egyenes derékkal ülve néz le a duzzadt bokákra):     
Nem feltétlen ránk tartozó problémával állunk szemben. Ámde, ha már kéthavi türelmes várakozás után mégis hozzánk került a páciens, akkor természetesen felírunk neki egy igazán stramm, támogatott lúdtalpbetétet.
Narrátor:
A termetes hasú doki legszívesebben úgy fogalmazott volna: Hülyeség volt ideküldeni önt, a támogatottság lényege pedig a következő: a gyártó megtámogatja a felíró orvost, s ezáltal a beteg dupla áron kapja a segédeszközt.
Ismerős lehet a téma más viszonylatban is. Olyasmi ez nagyjából, mint amikor a lelkes rendőr kimondottan bűnmegelőzési szándékkal segít, autómentőt (trélert) hív az eseményhez telefonon – mondván nehogy csontra kifosszák a feltört autót –, aztán egy-két kilométernyi túra a károsult tulaj udvarába – számla nélkül – húsz kemény ezresbe kerül (ezt saját bőrén tapasztalta Béla, és el is gondolkodott, hogy mennyi lehet akkor egy főváros környéki fuvar – kétszázezer, négyszázezer (?), és abból ugyan mennyit pörget vissza a szorgalmas jagelló zsebébe a fuvaros?).
Ettől durvább személyes "élménye" mostanában csak a mosogatógép meghibásodásának esete volt, amikor saját elhatározásából hívott segítséget. Meg is kapta az időpontot: csütörtökön 08:00 és 16:00 között érkezik a szaki. No, ez akkor egy nap szabadság, de mi az egy szrítmenedzsernek – ugye? Akármikor kap a cégtől ennyi kimaradást. A problémásabb itt az a történet, amikor a varázsló vetít – aki természetesen értesítve lett minden hibajelenségről.
Varázsló (egy perc matatás után):
Ez a gagyi termék motorcserés wazze! Motort viszont rendelni kell, az nincsen nálunk.
Béla (elfehéredve):
Jujuj! No, ne!
Varázsló (szinte mellékesen odatol egy macskakaparásos lapot):
Itt írja alá kedves uram, aztán perkáljon le hirtelen nyóc rugó kiszállási díjat, mert engem sokan várnak még máshol is.
Narrátor:
Amikor nálunk "kedvesuramoznak" valakit, akkor az esetek 99, 9 %-ában leveszik, becsapják, megszívatják vagy lenézik. Számoljuk csak ki, hogy egy nap hányszor veszik fel a „nyócezres” kiállási díjat a szakik! Gyakran előfordul pedig, hogy a szomszédos utcában végeznek az előző kuncsaftnál.
Béla (legyezgetve magát):
És a motort miért kell cserélni? Hallom, hogy forog.
Varázsló:
Igen a motor még pörög, viszont a szimering teljesen kiment. Nem javítható, mivel az olaszok csak komplett motort küldenek.
Béla (lesújtva):
Mennyi lenne egy motorcsere?
Varázsló (keményen):
Negyvennyolcezer pénz.
Béla (savanyú arccal számolgat):
Meg a nyolcezer, az már ötvenhatezer… Ötvenháromezerért vettem a gépet két éve.
Varázsló (a mutatóujját figyelmeztetően felemelve):
No, persze akkor negyvennyolc, hogyha egy héten belül cserélem, mert egyébként újra fel kell számolnom a kiszállást, úgyhogy gyorsan döntse el, mit akar!
Béla (kétkedően):
Egy hét alatt meg sem jön a motor a macskazabálóktól….
Varázsló (távozás közben):
Dehogynem, azt bízza csak ide!
Béla (bepöccenve):
Tudja mit? Mosogatunk kézzel ezután. Ez a gép meg jó lesz tepsitárolónak. Ha nem működik, legalább nem remeg a tetején a mikró.

Narrátor:
Szóval, az ortopédus jóember… Igen kedvesen a fülébe lihegett Bélának – ahogy mustrálta a lábait –, mert lentebb nem bírt hajolni hatalmas pocakjától. Miközben írt egy beutalót a bőrgyógyászatra, átadta Bélának élete egyik legnagyobb bölcsességét is: amelyik láb színesedik, nemcsak dagad, az bizony a bőrgyógyászra tartozik.

Narrátor (kis szünet után):
Újabb két hónap várakozás következett. Ilyenkor persze nagyon lassan telik az idő. A beteg szorong, hogy valamiképp meg ne feledkezzen az előjegyzett dátumról, mert akkor visszakerül a sor végére.
Amikor végre eljött a várva várt nap, nem volt a legcsúnyább állapotban Béla lába, de azért színes és sebes volt imitt-amott. Talán az enyhe dagadástól valamicskét fénylett is a bőr, mert a huszonéves, kikent-kifent Barbie-szőke dokinő – aki csak az asztala másik feléről pillantott Bélára – nem látott semmi rendkívülit. A diskurzus valahogy így folyt:

Béla:
Csókolom a kezét!
Dokinő:
Még csak az kéne… Mondja gyorsan a baját, vagy mutassa!
Béla:
Nem annyira egyszerű a dolog, mert én úgy kerültem ide, hogy az ortopédus…
Dokinő:
Engem nem érdekel a eset ortopéd része!
Béla:
A háziorvosom beküldött először…
Dokinő:
Most a bőrgyógyászaton van, nem a háziorvosnál, azt mondja, ami rám tartozik!
Béla:
Folyamatában szeretném az előzményekkel együtt elmondani, ha engedné, hogy legyen valami támpontja, mivel nagyon régen kezdődött, visszatérő lábproblémáról van szó, amit eddig nem tudtak egyértelműen diagnosztizálni sem, nemhogy gyógyítani, és az idén folyamatosan kiújul. Katonakoromban orbáncnak titulálták, aztán mélyvénás trombózisnak, mostanában pedig keringési elégtelenségként hüledeztek felette. Érdekes módon eddig bőrgyógyászhoz senki sem küldött, kizárólag csak az ortopé…
Dokinő:
A diagnózist bízza csak rám! Mutassa, hol bibis a lába!
Béla:
Nem bibis a lábam, hanem rendszeresen bedagad, majd egy idő után vörös lesz, később szederjes kék. Amikor tombol a betegség, rettenetesen viszket és felhólyagzik, olyan mintha sömör vagy himlő lenne.
Dokinő (az asztal másik oldaláról):
Én nem veszek észre semmi különöset a maga lábán, se sömör, se szederjesség. A sebeket meg gondolom maga kaparta ki, nem stigmák. Annyit látok, hogy gombás a bal nagylábujj körme.
Béla (önérzetesen):
A lábujjamra húsz éves koromban költözködés közben rátettek egy kétmázsás hordozható cserépkályhát hölgyem. Az nem gombás, csak roncsolódott a körömágy, és megvastagodott a köröm. Ami pedig a lábam állapotát illeti, az most éppen gyógyulófélben van. Nem tudtam úgy időzíteni, hogy a vizsgálat időpontjában maximálisan fellángoljon a betegség. Talán azonban így is megnézhetné közelebbről, és el is olvashatná az eddigi vizsgálatokról készült jelentéseket, hátha például a labor eredmények is…
Dokinő (lesett neki):
Mi az hogy hölgyem?! Talán doktornő?!
Béla (konokul):
Úgy vélem hölgyem, ha megfelelően vizsgál, és segít, akkor a szakmai rang igazán megilleti, de ameddig csak folyamatosan a szavamba vág, felülbírál, vitatkozik, és felületesen foglalkozik velem, addig a civil megszólítás jobban idevágó. Egyébként is kellőképpen megtisztelő a höl…
Dokinő (vörösen):
No, akkor kedves uram, mivel én nem látok semmiféle elváltozást az ön lábán, itt befejezettnek tekintem a vizitet. Majd jöjjön akkor, amikor igazán láthatóvá válnak a tünetei. Arra azonban figyeljen, hogy másik orvos rendelésére jelentkezzen be, mert én többet nem akarok találkozni magával.
Béla (csodálkozva):
Kedves öntől, hogy így marasztal és invitál. Azt az egyet azonban árulja el: hogyan tudja kiszámítani a betegség, hogy pontosan akkor mutassa legrondább arcát, amikorra a páciens az időpontot kapja?
Dokinő (még mindig vörösen):
Amikor kiújulnak a problémái, ide kell ülni az ajtó elé, és ha van lehetőség, majd beengedik. Persze amint mondtam, ne az én rendelésemen…
Béla:
Az én véleményem ezzel ellentétben az hölgyem, hogy ön nem válogathat a betegek között, mindegyiket egyformán és türelmesen kell megvizsgálnia, ha szolgálatban van. A beutaltakat lekezelni, elutasítani szerintem nem állhat módjában. Ez egy állami intézmény, én pedig azért pakolom az eü. hozzájárulást harmincöt éve a közös perselybe, hogy legalább végighallgassanak, ha orvoshoz kerülök, és ne a vitatkozáson legyen a hangsúly, hanem a kezelésen. Ezenkívül – tudomásom szerint – a hippokratészi esküje sem engedi meg a gyógyítás megtagadását, a betegelutasítást.
A felvételen sem tájékoztattak még eddig az azonnali „odaülés” lehetőségéről. Közlöm önnel előre, hogy az alkalmazott bánásmód, és a stílus miatti panaszommal a betegjogi képviselőhöz fogok fordulni.
Dokinő (makacs szikrákkal a szemében néz az asszisztensre):
Mégis mit panaszolna? Minden tőlünk telhetőt megteszünk a betegért.
Asszisztensnő ( kezével legyezve magát):
Meleg van nagyon… ilyenkor mindenki feszültebb. Tessék csak ideadni a leleteit!
Béla (elégedetten):
Tessék.
Asszisztensnő (a Dokinőhöz):
–  Már a Szent Fertő Kórházban is járt…
Dokinő (gyorsan elkapva a lelteket):
A májenzim szintek magasak, ez alkoholizmusra utal.
Béla (sértődötten):
–  Nem iszom szeszes italokat, de lehet más oka is – nem? Miért kell egyből a legrosszabbra gondolni?
Dokinő (pökhendin):
Az a legjellemzőbb ilyen emelkedett enzimszinteknél. Májcirrózis a következménye.
Béla (letörten):
–  Néhány éve egy tévedhetetlen kollégája két emelettel fentebb, belenézett a torkomba, és kapásból azt mondta: DAGANAT. Hiába kértem, hogy mondjon B variációt is, nem volt hajlandó rá. A klinikai ultrahangos vizsgálaton viszont eltanácsoltak a biopsziától. Úgy mondták: több kárt tennének, mint hasznot. Végül, hiába jártam vissza a „főgégészhez”, nem vizsgált meg, nem zárta le az esetet, inkább letagadta magát, és átpasszolt a munkatársának, aki ugyan még nem volt főorvos, de nem is beszélt badarságokat. No, ezt csak azért mondom, mert az ilyen ad hoc kinyilatkozások hatalmas törést okozhatnak a betegekben. Én is sok álmatlan éjszakát vergődtem végig, mígnem az akkori háziorvosommal konzultálva, elkeseredésemben kibrusztoltam egy kórházi beutalót.
A kórház fiatal gégespecialistája viszont a másik véglet volt. Felírt egy tábla torokgyulladás elleni, szokásos tablettát, és amikor nem akartam elhinni, hogy ez elegendő kezelés lesz, akkor pszichológust akart rám erőltetni. Nem könnyű lejönni az elkeseredettségről, ha lelketlenül beindítja valaki a beteget.
Nos, a lényeg: beszedtem az első két szem gyógyszert, aztán tettem fel egy jó dús gyógynövénypakolást éjszakára, és másnap már érződött a javulás. Alig telt el három nap, és visszatért a régi életkedvem.
Dokinő (türelmetlenül):
Nem értem, hogy mi köze a lábproblémájának ehhez a történethez.
Béla:
Tulajdonképpen annyi, amennyi az antialkoholistának a májcirrózishoz. Kevés. Érezhető, hogy ön rám akar sütni valamilyen bélyeget, ha már a körömgombát nem sikerült, ezért mondtam el a történetet. De hogy legyen is valami értelme a két hónap várakozásnak erre a vizsgálatra, megmutatnám a mellkasomon pirosló apró dudorokat, amelyek mintha most jóval többen lennének a megszokottnál.
Dokinő (hátradőlve a székében):
Na, mutassa!
Béla (körülnézve):
Hová tehetem az ingemet?
Dokinő:
–  Ahová akarja…
Béla:
Azt gondoltam, van egy fogas...
Asszisztensnő:
Tegye csak ide a széktámlára nyugodtan!
Béla (a szék mellett állva a mellére mutat):
–  Ezekről az apró, pirosló szemölcsökről beszélek.
Dokinő:
Azok kétfélék. Az apró, piros szemölcsök feltehetően haemangiomák, éranyajegyek, míg a szaporodó pirosas kiütések az izzadságtól vannak, gyakran a verejtékmirigy gyulladásából fakadnak, éppen ezért, ha erre hajlamos, célszerű elkerülni a szoros ruhákat.
Béla:
Mennyire más ilyen módon kommunikálni, nem pedig kioktatást, és elutasítást hallgatni.
Dokinő:
Nem én kezdtem el a vitatkozást!


Béla:
De bizony, maga kezdte. Türelmetlenségében le akart darálni egy-két perc alatt, és kellemetlenül viselkedett. Ezt én látom jobban, mert ezzel foglalkozom. Gyakorta figyelem az embereket, és megírom a meglátásaimat. Ön pedig messziről meg tudja különböztetni a kiütést a visszeres anyajegyektől. Mindenki tegye a saját dolgát jóindulatúan, ne pedig egymásnak keresztbe!
Dokinő (kíváncsi tekintettel):
Mi az ön foglalkozása?
Béla (csillogó szemekkel):
Író vagyok!
Dokinő és asszisztensnő (egymásra nézve):
Persze, hogy tesszük a dolgunkat! Reméljük elfelejti az író úr a kezdeti kis affért.
Dokinő (mosolyogva átsétál az asztal túloldalára):
Megemelné a lábát a beteg? Hadd nézzem csak még egyszer!

Narrátor:
Hortobágyi Béla beült a taxijába, és jól megnézte magát a visszapillantó tükörben.
Béla (grimaszolva, eltorzított hangon):
–  Író vagyok, igazi író, vagy inkább költő? Az se rossz tulajdonképpen. Legközelebb újságírónak adom ki magam, és azt mondom: a taxi csak megfigyelőhely, amolyan kis álcabódé, mint a buzgó madarászoknál.
No, persze ez vicc. Csak ne dagadna többé a lábam! Talán meg kellene szívlelnem megboldogult Faludy Gyuri bá’ tanácsát: "Egy férfi ne hordjon zoknit, ha fiatal, ha pedig már elmúlt ötven, akkor azért ne!"


2011. 06. 02.

Jelmagyarázat: * fantázianév.