(Illusztráció: The Time Machine)
Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.
Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)
Az emberi élet biológiai órája,
akár egy sapka, úgy fedi
az örökítőanyag végeit.
(Augusztusi hőségben sapka?)
Minél több telomér rövidül az élet során,
annál több hibás DNS-ű sejt keletkezik.
Minél kurtább a telomér,
annál durvábban múlik a biológiai idő.
(Persze… virtuális társa csak suhan.)
Szimbiózisba kellene vegyülni az idővel!
Engedni, hogy magával cipeljen, megvédjen,
és megossza velem a zsákmányát.
Hinnem kellene az igazságos izotrópiában,
hogy a fiatal tulajdonságok mától
egyenletesen terülnek szét halmazomban.
Egy percbe sem telik, hogy elsoroljam éveim –
vagy inkább érveim? Ötvennégy érv-év:
csupán pár felvillanó nanomásodperc
a világmindenség digitális kijelzőjén.
Töltök néhány korty keserű gyógyteát –
eltökélt képpel nyeldeklem kapszuláimat.
2011. 08. 27.
