Ötvennégy év

(Illusztráció: The Time Machine)


Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.

Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)

Az emberi élet biológiai órája,
akár egy sapka, úgy fedi
az örökítőanyag végeit.
(Augusztusi hőségben sapka?)

Minél több telomér rövidül az élet során,
annál több hibás DNS-ű sejt keletkezik.
Minél kurtább a telomér,
annál durvábban múlik a biológiai idő.
(Persze… virtuális társa csak suhan.)

Szimbiózisba kellene vegyülni az idővel!
Engedni, hogy magával cipeljen, megvédjen,
és megossza velem a zsákmányát.
Hinnem kellene az igazságos izotrópiában,
hogy a fiatal tulajdonságok mától
egyenletesen terülnek szét halmazomban.

Egy percbe sem telik, hogy elsoroljam éveim –
vagy inkább érveim? Ötvennégy érv-év:
csupán pár felvillanó nanomásodperc
a világmindenség digitális kijelzőjén.

Töltök néhány korty keserű gyógyteát –
eltökélt képpel nyeldeklem kapszuláimat.



  2011. 08. 27.

Ötvenhét villanás

(57. születésnapomra)


Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.

Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,
a leghízelgőbb toposz is üres csanak,
bár konok elmékben az igaz szó veszély,
a való halkan kacag, mint csörgedő patak.

Kínos kedvetlenség, jeges döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek
s lemondó mosollyal magára mered.

Ma az időtlenség képzete tart velem,
utamon nyár karol, ősz bora nem űz,
kedvesem szelíden szorítja meg kezem,
pillantása árnyas, akár a kerti fűz.

Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek ­
s lemondó mosollyal magára mered.

Egyszer csend lesz, béke és nyugalom,
ráérünk a létezésről társalogni talán,
mikor körbenézünk Keleten s Nyugaton ­–
hagyunk néhány betűt a költészet falán.



2014. 08. 20.

Vízállásjelentés

(club 56)


Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.

Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – tenger,
sirám görbül száján, elhagyta a kacaj.

Kérdik még tőlem: hogyan barátom?
Közöld a vízállást, nyomjad a hírt!
Tüskésen szólok, de néha belátom,
csordogál létem, csak egóm blazírt.

A hűsítő folyóban lelkesen pancsolok –
parton hangszóró ver, kalapál az éter,
tarkómon dübögnek száraz hangoszlopok:
a mai vízállás – ötvenhat centiméter.

Ötvenöt dúlt nyár

Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.

Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én-atom –
dagadt kézfejem tüskéit elképedve tépem,
a tűztövis marását pilledten pátyolgatom.

Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból szomjas barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elporzik az élet, végül így is-úgy is itt hagy.


2012. 08. 20.

Groteszk

Fonnyadzik elmémben a setét, bús idő,
érzem tagjaimban – fájt nyit meg a jövő.
Ráró gondolatom éjszakában járó,
tudásszenvedélyem böglyöket utánzó.

Bár semmibe haraptam ivor fogakkal,
részeg hajnalokon horhosban kutattam.
Későn nyílt fel szemem, látásom még homály,
tétova tanaim lomtára – tág hodály.

Száz felé félúton, merengésem groteszk,
gond kavarog bennem, gazdátlan arabeszk.
Szédülés környékez, kimarjult a kedvem,
akárhogy számolom – nyolc nap múlva ötven.

2007-08-12