Nyugodt, júniusi szombat este volt, kellemesen lehűlt a levegő. Csengeri, a lakásával szemközti étteremből lépegetett hazafelé. A földszinten lakott, így amikor benyitott a vastag falak miatt nyáron is hűvös lakásba, még el sem szívta a cigarettát, amire az étteremből kijövet rágyújtott.
Megborzongott a konyhában. Hirtelen mozdulattal öntött kétujjnyi konyakot egy öblös kristálypohárba, és mohón lehajtotta. Valamivel lassabban újratöltötte a poharat. Elgondolkodott közben, így most többet, úgy háromujjnyit sikerült.
– Nem számít, nem megy kárba, csak pocsékba – húzta el a száját. Pohárral a kezében átsétált a nappaliba, és kinézett a forgalmas utcára.
A Thököly úton közepes volt még a forgalom, meg-megremegett az ablak a villamos és a buszok keltette rezonanciától. Csengeri, az utca felőli ablakokat sohasem nyitotta ki, kizárólag az udvar felől szellőztetett. Csak a konyhán és a lichthófon keresztül engedett be némi levegőt.
Nem igazán bámészkodott sokat, nem szerette a forgalmat, az utcát figyelni. A közértbe is legtöbbször kelletlenül ment át – az út túloldalára, amióta néhány méterrel előtte elütött a megállóból kiinduló busz egy gyalogost. Néha remegett az ina – hiába volt autós ember –, mielőtt átvágott volna az úttesten. Megvárta, amíg néhány gyakorlott kamikaze utat tör magának, az izgága autósort fékezésre kényszerítve. Most, a két pohár borpárlat után persze nem lett volna különösebb önbizalomhiánya, de mindig nem űzhette el remegését a drága itallal. No, persze nem anyagilag esett volna nehezére… Nem volt rosszul eleresztve. Akkoriban minisztereket megszégyenítő jövedelmet kasszírozott.
Rágyújtott. Bekapcsolta a magnót, hanyatt dőlt a puha, rackabundával letakart kényelmes fotelben, és öntött magának újból.
A méretes hangfalakból áradó hanghullámok szinte masszírozták. Lelazították az agyát is. A felvételen a Beatrice nyomta: „A munkának vége, kijössz a gyárból, Egy vodkától erős vagy és bátor…”
– Milyen vodka? Milyen gyár? Kevés vagy, mint vöröshagymában a proletár öntudat Feró! – próbálta túlordítani a száz wattnyi dübörgést. – Még hogy nyolc óra a munka, meg szórakozás...
Lehalkította a zenét, és felhívta az egyik taxiközpontot. Figyelt rá, hogy ne azt, amelyiknél ő dolgozott másodállásban, hanem minden alkalommal másikat. Nehogy kiismerjék szokásait, és ne lássák az ismerős csapatbeliek túlontúl jókedvűen. Amikor megjött a kocsi, találomra magához vett egy marék papírpénzt, és kisétált a hentes elé a sarokra, ahová mindig is kérte az autót.
Bemondta spanja lakcímét, és a sofőr elé tolta a cigis dobozt. Mindketten pöfékelésbe kezdtek, és lendületes ütemben pattogtak az 1500-as Ladával Ferencváros felé a Hungária krt. hézagos macskakövein.
Loo, a span már behangolt rendesen. Ezt abból látta Attila, hogy barátja hiába kémlelte bőszen az eget, folytak a könnyei, úgy szívta a százas szofit. A füstszűrőjét is.
– Loo… nem változol te semmit, olyan igazi, szarrágó, proli formád van.
– Mert te persze változol arany barátom!? Te is csak a magad esze után mégy – vágott vissza a kopasz, szeplős zseni.
– Jó-jó, de én legalább nem szívom azt a büdös füstszűrőt. Tessék, itt egy szál malrbi. No, akár indulhatnánk is... Nézzünk ki a Rómaira a Tóba!
Már sötétedett, amikor kiszállt a két szögesen ellentétes kinézetű fiatalember a taxiból. Attila harmincévesen, jól szituált benyomást keltett, Loo-t viszont – aki nála valójában két évvel fiatalabb volt, de csúnyán kopaszodott, és eléggé szedett vetetten öltözött – hirtelen akár negyvenes, lepukkant csövingernek is nézhették.
– Nem számít – szívatta Csengeri –, egy százas jattért csak beengednek itt a peremen. A várba viszont nem szívesen mennék veled…
A nagydarab kidobó új alkalmazott lehetett, nem ismerte Attilát. Csengő (így becézték) azért egy ötvenest belegyűrt az ingzsebébe, és mosolyogva mondta:
– A barátomat a Csepel Művekből szedtem fel, egész nap biciklit hegesztett. Nézd el neki, hogy le sem cserélte a megfáradt munkásarcát!
Loo már nem hallotta ezt az élcet, mivel előresietett a mellékhelyiségbe. Feszítette a jó néhány megivott sör, mint aktmodellt a bableves.
A Tó nevű diszkó a kemping és a fürdő között volt középtájon, így turisták, strandolók is beeshettek a törzsvendégeken kívül. Csengő, amikor felfedezett valami új helyet sokáig visszajárt. Beszélgetett, ivott, flörtölt, így a bennszülöttek közül sokan ismerték látásból. Most is egyből lerohanta néhány csaj. Ők abból a garnitúrából valók voltak, akikkel kb. három hete egy közeli, kaszásdűlői lakásban folytatták a bulizást, és addig-addig horgásztak a nappali nagy akváriumában, amíg balszerencsésen összetörték. A hordónyi víz szétterült a harmadik emeleti panelben. Úgy rémlett, addig igazán remek volt a hangulat, de aztán illett sürgősen lelépni.
Attila nem emlékezett rá, hogy előtte az egyik nőt bevonszolta a félszobába, de most, hogy emlegette a szöszi: „én szóltam, hogy csak a gyerek ágyán ne!” felderengett a dolog.
– Wow, micsoda barbár vagyok, ha iszom! – nézett ártatlanul Csengő a helyes kis szőkeségre. – Erről jut eszembe: mit igyunk lányok és Loo?
– Mi Bloo Lagoon-t kérünk, mint a múltkor, csak hal nélkül – csicseregték a lányok.
– Mi az a blú laguna? – kérdezte Loo.
– A Blue Lagoon: 4 cl vodka, 2 cl curacao blue, 1 öntet citromlé. Mindez feltöltve szénsavas limonádéval és megkeverve – segített a pultos, és már vette is elő a poharakat. – Négy lesz?
– Nekem inkább egy Kőbányait – válaszolt gyorsan Loo – nem bírom az émelygős lónyálakat.
Alighogy kitették eléjük az italokat, odatelepedett a bárpulthoz a két csehszlovák csaj, akikkel előző hétvégén kavartak.
– Itt van megint Petró és Sárkó – nyögte ki bambán Loo. – Ezek mikor mennek már haza?
– Te éheskedtél rájuk a múltkor... én megmondtam, hogy szívósnak tűnnek. Hót kokin hurcolásztál bennünket a "varnyúval" körbe-körbe itt a parton. Valami nyugalmas dugóhelyet kerestél. Amikor én hazamentem taxival, képes voltál utánam hozni őket, és felzavarni legszebb álmomból. Intézd el akkor most őket úri cimborám!
Attila lehúzta az italát. Hódító ábrázattal a szöszihez fordult, és felkérte táncolni. A kis szöszke akkora volt, mint egy macska ülve, de nagyon simult, szinte dorombolt. Nem lehettek rossz emlékei a gyerekágyas barbárkodásról.
Csengő már épp beleélte magát egy új kaszásdűlői küldetésbe, amikor belibbent a tánctérbe egy dekoratív vörös bombázó, legalább öt kan társaságában. Amikor találkozott a tekintetük, érezte: ez nem egy mindennapi eset. Vissza is kísérte a szöszkét a barátnőjéhez, és kihívta Loo-t az előtérbe, aki fellélegzett, hogy nem kell neki lengyelül bájcsevegni a két csehszlovák Lujzával. Loo valamikor udvarolt egy lipántos lengyel nőnek, és egy ideje ittasan az lett a kényszerképzete, hogy érti a szláv nyelveket. Ha pedig még többet ivott, úgy vélte, minden szláv nyelven simán diskurál. Most azonban látszott rajta a megkönnyebbülés.
– Csak nehogy utánunk kiáltson Sárkó, azon a hülye csehszlovák hangján! – motyogta. – Tényleg állat vagyok, ha sokat iszom. Most is van bennem öt ser, de még tisztán látom, hogy milyen csúnyácskák ezek.
– Tudod, ezt mondtam a múltkor, persze akkor egy láda sörnek megfelelő cefrét ittál össze. Ahogy éppen sikerült – válogatás nélkül, vegyesen. Aztán meg azt hitted, te vagy Niki Lauda.
– Na, mi a stájsz, lökjed! Mért jöttünk ki igazából? – kérdezte Loo kíváncsian.
– Bejött egy csaj néhány manussal. Őket sosem láttam még itt.
– És?
– …és úgy érzem, ez valami szuper.
– Mi szuper? Az, hogy egy csomó mandróval van?
– Nem az… maga a nő! A kanokat valahogy le kéne koptatni.
– Talán megismételhetnénk a Fekete macskás balhét. Emlékszel, amikor kigyulladt a szemetes, aztán a sok papírzsepi "könnygázt" csinált?
– Az zárt hely volt légkondival, ez meg itt tárva-nyitva. Nem lesz hatása, maximum minket vágnak ki, ha megdőlünk vele.
– Akkor?
– Hát a jó öreg Loo tud éppen egy módszert… Van a brifkómban egy darab szigetelt rézdrót. Gyújtóval kicsit leégetjük a műanyagot a végein, meghajlítjuk, bedugjuk néhány helyen a konnektorba, aztán meglátjuk melyik veri le a hangosítást és a fényeket. – Na, ugye jó a csepeli biciklihegesztő a háznál? Tudom úgyis, így cinkelsz a hátam mögött.
– Loo, ez nagyon pöpec. Ha kihajtják a népet, akkor azt mondjuk, átmegyünk a Zuglóiba, mert ez itt elég tré, és mielőtt magukhoz térnének a lányok, rendelünk két taxit. A négy csajt beültetjük az elsőbe, a másik kocsival mi meg majd kicsit lemaradunk, aztán ügyesen visszafordulunk az első lámpánál.
Loo először a férfi mellékhelyiségben próbálkozott, de azonkívül, hogy odabenn néhányan lebrunyálták egymást a sötétben, egyéb bonyodalom nem történt. Aztán a bárpult melletti hűtőnél észrevett egy elosztót, ami telitalálat lett. Elsötétült a teljes tánctér, visongtak a csajok, élesen füttyögettek a pasik.
Kitereltek mindenkit. Szinte tökéletesen, terv szerint alakult az akció. Amikor Attila és Loo beszálltak a második taxiba, az épület előtt beszélgető vörös bombázó akaratos szemeiben mintha csalódott szikra villant volna, de azért megeresztett egy gyenge mosolyt, és integetett – csak úgy finoman, csuklóból.
II. rész
A taxis ragaszkodott a szabályos visszaforduláshoz, ezért csak a felüljáró alatt pördültek meg.
Vigyorogva szálltak ki a kocsiból a diszkó előtt, ahol már addigra megtalálták a zárlatot, és újra dübörgött a zene.
– Jól ellesznek a csajok egymással – tört ki Loo-ból a röhögés.
– Vannak Zuglóban is kanos pasik, nem fogunk nekik sokáig hiányozni – állapította meg elmélázva Attila.
Benn a teremben épp váltott a DJ, és a Queentől a Bohemian Rhapsody c. számot játszotta.
Loo kért egy sört, és leült a táncparkettel szemben. Attila állva maradt, és a vörös hajú lányt szuggerálta tekintetével. A fiatal lány az egyik farmerszerkós sráccal lötyögött. A társaság többi tagja – akikkel érkezett – egy közeli asztalnál iszogatott. Vidám fickóknak néznek ki. – Nem olyan mucsai fajták, akik egyből odavágnak – állapította meg Csengő.
A vörös bombázó vonzotta a tekintetét. Amikor odafordult és rámosolygott, mintha meglepetést vélt volna felcsillanni a szemében, vagy valami olyasmit:
– No, ugye csak visszajöttél drágaságom!
Csengő nem gondolkodott, odalépett egyből és lekérte. A farmerszerkós gyerek úgy adta át a fiatal szépséget, mint kereskedő a finom kelmét, még meg is hajolt.
– Mi történik itt? – kérdezte magától Attila. – Olyan, mintha álmodnék. Minden sikerül.
Óvatosan átkarolta a lányt, és bizonytalanul lassúzni kezdett.
A vörös démon viszont rögtön hozzátapadt, és szinte vezette. Röpültek, keringtek a félhomályban, miközben Freddie Mercury váteszként harsogta:
„Is this the real life?
Is this just fantasy?
Caught in a landslide
No escape from reality
Open your eyes
Look up to the skies and see…”
Csengő azon vette észre magát, hogy lehunyta a szemét, úgy beleszédült a helyzet hangulatába. Szinte erőszakot kellett alkalmaznia, hogy visszatérjen az „álomból”, és ránézzen a lányra. Borzongással töltötte el, amit látott. Ez a nő maga a megtestesült mese, a feszültségmentes, nyugodt, felszabadult, derűs kellem. Ez a helyzet pedig egy pazar idill, egy illatos csoda, egy sosem volt gyönyör…
Merészen belenézett a lány szemébe, lépdeltek még néhányat, aztán egy maratoni csókkal mutatkoztak be.
Attila arra eszmélt, hogy a vészharang kongani kezd a fejében:
– Mit szólhat ehhez az öt kannibál? Nehogy lerágják a fejem vacsorára! – futott át rajta az aggodalom, és elhúzódott a lánytól.
A lány szinte olvasott a gondolataiban, és visszabújt hozzá.
– Ezek csak barátok – suttogta a fülébe.
– Hihetetlen, ez valóság? Biztos, nem álom? – súgta vissza Csengő.
A lány válasz helyett újra megcsókolta. Összefonódva támolyogtak a következő számon keresztül, és még akkor sem engedték el egymást, amikor már a második gyors szám pörgött.
Végül a bárpulthoz sasszéztak, és kifulladva kértek egy italt. Lihegve szürcsöltek bele mindketten a martiniba. Attila izgatottan kínálta meg a lányt cigarettával. Úgy érezte, magához kell kötnie minden eszközzel, nehogy suhintson a varázspálcás tündér, és vége legyen a látomásnak.
– Hogy hívnak? – kérdezte meg váratlanul, mintegy bizonyítékot keresve a valósághoz.
– Klaudia vagyok – felelte a lány. Nyáron itt lakom a parton.
– Még soha sem volt ilyen nevű barátnőm – szaladt ki Attila száján. – Én Attila vagyok, de szólíthatsz Csengőnek, Gongnak vagy akár Harangnak is, nem bánom, csak azt ne mondd, hogy fekete seggű.
– Jó… rendben – kacagott fel a lány. – Máris a barátnőd vagyok, úgy gondolod?
– Szeretném azt hinni... és azt is, hogy nem vagyok berúgva, ez a valóság. Annyira szép vagy, kedves és…
A lány befogta a száját a sajátjával, és a nyelvével átpréselt egy kortynyi martinit. Egy újabb, szinte véget nem érő csókba zuhantak.
Attila bontakozott ki óvatosan az ölelésből.
– Pillanatra magadra hagyhatlak? Pisilnem kell.
– Nem engedlek! – mondta szigorúan a lány. – Meglógsz itt nekem… Apropó, az előző garnitúra csajt hová ástátok el?
– Elvitte őket a taxi Pestre.
– Ti meg útközben leléceltetek. Mondhatom szép dolog!
– Mondhatod. Amikor megláttalak, rögtön így terveztem el a dolgot.
Attila elindult a mellékhelyiség felé, a lány azonban nem tágított mellőle. Fogta, simogatta, becézgette, ölelte.
Csengő benyitott a mosdóba, ahol – meglepetésére – teljesen sötét volt. Nyomkodta a kapcsolókat, és csak néhány pillanat múlva esett le neki, hogy Loo itt is zárlatot csinált.
– A mosdó biztosítékait nem találták a táblán valószínűleg, vagy nem is érdekelte a személyzetet – motyogta. – Engedj el egy pillanatra, amíg elintézem a dolgom! – szólt rá a lányra.
– Elengedlek, de nem tágítok, itt leszek az ajtóban, úgysem tudsz megszökni.
Loo, ahogy figyelte a fejleményeket, egyre csak gyűlt benne a méreg. Rádöbbent, hogy kár volt elpaterolni a négy nőt, mert hiába meresztette a szemét, egyetlen szabad prédát sem látott. Kezdett unatkozni, miközben az irigység is kínozta. El kellett ismernie: ilyen jó csajt messziről is ritkán látott, mint ez a bögyös, vörös maca. Ez egy igazi bombázó, szögezte le magában, ahogy követte a mosdó felé távozó, ölelkező párt.
A beszűrődő gyér fényben még éppen látta, amint a lány bement Csengővel a férfiszakaszba. Megfordult, becsukta a mosdóajtót, és hirtelen elhatározással kiment az előtérbe. Rágyújtás közben érett meg benne az elhatározás:
– Mindjárt adok én neked Csengő proletár arcú biciklihegesztőt, meg szarrágó füstszűrőszipkázót! A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Megveregette a bejárat előtt álló nagy benga beengedős vállát, és felnézett az égre, mert csípte a szemét a tövig szívott cigaretta füstje.
– Benézhetnél barátom a klóba! Baromi sötétség van, és bemennek a csajok a fiúk után, a másik meg nem tudja rendesen a dolgát végezni.
– Ez komoly, ember?
– Persze, az előbb akartam brunzolni, de ki is fordultam.
– Na, megnézem, azt úgy kib@szom onnan mindet!
Attila megmosta a kezét, és tapsikolt, hogy száradjon. A lány hirtelen rontott rá, szorosan magához húzta.
– Töröld a ruhámba, úgyis melegem van!
Csengő azonnal megtalálta a legkézreesőbb felületet e célra – a lány fenekén. Azonmód egymásnak estek, behátrálva a sarokba. Újra rájuk zuhant az elvarázsolt érzés, a meseszerű mámor. Amit elképzeltek, azt egyből meg is akarták tenni. Tépték, cibálták a ruháikat, rágták, csókolták egymást, ahol érték.
III. rész
A nagy melák biztos mozdulattal lökte szét őket, a lányt hajánál, őt pedig karjánál fogva ráncigálta kifelé. Attilának sikerült felhúzni a nadrágját, és becsatolni az övét. Így már nem volt annyira kiszolgáltatott helyzetben. Próbált szabadulni, összevissza kapálódzott, de a kidobó erősen tartotta. A nagy erős ember az előtérben elengedte a lány haját, és lökdöste maga előtt kifelé. Amikor kiértek Csengő kapott egy jól irányzott fenéken rúgást, ami még az agyába is felszúrt. A lányt „csak” kilökte a marcona vadember, de így is elég rosszul esett, lehorzsolta a bőrét.
Az ajtó előtt Loo cigarettázott, szokás szerint kémlelte az eget. Folyt megint a könnye, de most nem a füst csípte.
– Ekkora lyukrúgást aranycimborám… Ne haragudj, de ezt nem lehet kibírni röhögés nélkül.
Attila feltápászkodott és felsegítette a lányt. Villámcsapásként futott végig rajta az ideg, amikor meglátta, hogy vérzik Klau könyöke.
Akár egy háborodott, úgy rohant rá a kidobóra, és távolból indítva belerúgott a combjába. A nagy erős embert váratlanul érte a rúgás és odakapott. Csengő lábát azonban nem érte el. Attila fejjel esett a melák mellének, és minden erejét összeszedve elengedett egy hatalmas, kaszáló ütést, amibe a kidobóember remekül belehajolt.
Elhomályosult előtte a világ, hitetlenkedve bámult Attilára. Tulajdonképpen összeroppant az orra, és óriáskígyószerű vérpatak csordult le az álláról az övvonala felé.
Csengő érezte az ütés pillanatában, hogy reccsent a kezében a csont. Arra is rájött – rövid csodálkozás után – , hogyha most nem rohan el, akkor valószínűleg agyoncsapja a nagy benga.
Nagyjából egyszerre rugaszkodtak el, ám a kidobó nem látott rendesen, így néhányszor eltévedt a bokrok között üldözés közben. Attila végül már csak szlalomozott, cselezett és zrikálta a nagy erőst, aki egyre többször esett el. Úgy öt perc rohangálás – macska-egér játék – után a kidobó kifulladt, visszament az épületbe telefonálni. Kihívta a rendőröket.
Attila valamelyest megnyugodva, egyből a lányt kereste. Klau azonban – kihasználva a melák távollétét – bement a táskájáért, és rendbe tenni a sérült kezét.
Nem mert visszamenni az épületbe, nem tudta, hol van épp a kidobó, ezért Loo-t kérte meg, hogy keresse meg a lányt.
Alig telt el két perc, megérkezett egy rendőrautó. Biztos, valahol a parton bóklászhattak. Attila beállt a bokrok közé, és amikor a rendőrök bementek a diszkóba, eloldalgott. A kidobó hiába mutogatott kifelé, már semmit nem láttak a yardok. Beszélni meg… hát azt nem igazán tudott.
Loo, amikor észrevette a villogó fényt, kíváncsiskodva az ablakhoz ment és látta, amint Csengő meglép a kemping irányába.
– No, ez se jön már vissza, vagy ha mégis, akkor bevarrják a zsaruk – gondolta.
Hirtelen ötlettel leült a bárpulthoz Klau mellé, aki egy nedves zsebkendővel törölgette a sebét.
– Ugye, hogy milyen gyorsan elromolhat minden, ami szépen indul? – fordult a lányhoz. – Attila azt mondta, vigyázzak rád, pátyolgassalak, mert ő nem jöhet vissza. Kinn vannak a jagellók.
A lány szemében összefolyt a könny és ruhájára cseppent. Loo simogatni kezdte a karját, majd a haját.
– Megvigasztallak én drágaságom! – mondta sóváran a felajzott férfi, miközben mohón megmarkolta a lány mellét, és belecsókolt a fülébe.
Klau meglódított táskájával fejbe vágta Loo-t, majd alaposan kikarmolta a képét.
– Hogy lehetsz ilyen gusztustalan görény, ilyen hazug állat!? Van pofád hízelegni, meg tapogatni? A srácok látták, hogy te dumáltál a kidobóval, mielőtt utánunk jött a mosdóba. Mi vagy te? Talán besúgó, spicli vagy ügynök? Ennyi becsület, és igazmondás szorult csak beléd? Tűnjél innen, mert idehívom a barátaimat!
Loo megszégyenülten, égő arccal indult el hazafelé. A kidobó valamit mondani akart, amikor az előtérbe ért, de nem lehetett érteni. A rendőrök megkérdezték:
– Ez a kopasz volt az?
– Nem – ingatta a fejét vízszintesen a véres képű melák.
Attila nem ment többet a Tóba. Loo viszont hébe-hóba még benézett – sosem lehet tudni jeligére. Ilyenkor a kedvenc mondatát mormolgatta:
– A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Nem látta azonban többé arrafelé a lányt, csak huszon-egynéhány év elteltével találkoztak véletlenül a belvárosban.
Az Opera környékén bóklászott a rábízott két apró kutyával, amikor egy attraktív hölgyre lett figyelmes, aki éppen leparkolt a terepjárójával.
– Kellemes bige, és milyen flancos a verdája – nyugtázta kikerekedett szemekkel. Már majdnem legyintett egyet, amikor bizsergető érzés töltötte el: több szálon is felismerni vélte a szőke nőt. Nem lehet más, mint a hajdani vörös bombázó, aki a nyolcvanas évek végén megszégyenítette, kioktatta és kikarmolta a diszkóban. Mostanság pedig gyakran szerepel a tévében. Igazán befutott személy lett. Talán, ha nem látja újra élőben, nem kerül hozzá ennyire közel, nem érzi tisztán az illatát, akkor örökre feledésbe merül a régi, megalázó emlék.
Körbejárta a pöpec verdát. Először valami kisstílű csínyre gondolt, hogy megkarcolja a fényezést, vagy leengedi a kocsi kerekeit, esetleg filccel firkál rá valami obszcén szöveget, de akkor a műszerfalon feltűnt egy kéklő rokkant igazolvány.
– Nofene! Ez már azért durva. Tízmilliós dzsipre futja a kisasszonynak, parkolójegyre meg nem?
Kinyitotta brifkóját, amiben – a szigetelt rézdrót mellett – ott lapult egy kis fényképezőgép.
Egy kattintás innen, egy onnan…
– Még fizethet is érte valamelyik újság – derült fel Loo szeplős ügynökarca. – Még hogy én lennék a gusztustalan görény, a hazug állat!? Majd meglátjuk, te ki vagy igazából kis húsom. Megtudjuk az újságokból, mit találsz ki, amikor majd kikérdeznek a nyomingerek.
Másnap már meg is jelent a kép az egyik bulvárlapban. Különös módon a rendőrség azonnal lecsapott. Éppen ilyen esetekre elrendelt razzia volt, így nem hagyhatták figyelmen kívül ezt az ügyet sem.
Loo, a reggeli kávéját szürcsölgette a lepukkant, terézvárosi büfében. Belelapozott a locsi-fecsi pultosnő újságjába, s rögtön rálelt a hírre, amire már napok óta várt:
„Amikor becsukta kocsija ajtaját, édesanyja rokkantkártyája kiesett a napellenző zsebéből, így került a műszerfalra – információink szerint ezt állította a színésznő, amikor botrányos parkolása miatt kihallgatták.”
– Nocsak, nocsak Klaudia! – dűlt hátra kárörvendően mosolyogva Loo.
– Hogy mondod szívem? – kérdezte a büfés nő.
Loo elnyomta a tövig szívott csikket. Csillogó szemekkel felnézett a plafonra, úgy kérdezte:
– Mi a hasonló a nőkben és a parkolóhelyekben?
– Nem tudom, mondjad!
– Mindegyik normális foglalt. Ha találsz egy szabadot, az vagy fizetős vagy rokkant.
– Mondasz valamit tökikém, mondasz valamit – kacarászott a büfés nő, és kivette a férfi kezéből az újságot.
– Hadd nézzem csak én is! – te meg elvihetnéd a kutyikákat sétálni, hátha találsz magadnak megint valami finom kis fotótémát.
A szerző alibi megjegyzése:
Ez a történet a képzelet szüleménye. Ha valamely részletében mégis hasonlítana a valóságra vagy létező személyekre, az csakis a véletlennek tudható be.
