– Na, hogy aludtak az én kis bogárkáim? Van itt egy kis oroszlánszag, Gábor nyiss ablakot!
Veréb Gabi aludt volna még tovább, de rászólt a nevelőtanár, most már erőteljesebben:
– Nem hallottad? – nyisd ki az ablakot, különben lesz húsz fekvőtámasz!
Veréb kábán kinyitotta az ablakot, s leült az éjjeliszekrényre, itt folytatta az álmot, amit a nevelő érkezése megzavart.
Arra lett figyelmes, hogy a becenevét hallja, s a többiek mind az asztal körül állnak.
– Gyere már te is Csuri, bukszavizit van!
– Hozzad csak bogárkám a pénztárcádat! – szólt Kovács, aki nem is olyan rég még katonatiszt volt, ám valamiért leszerelték.
– Most pedig mindenki rakja ki az asztalra az összes pénzét! – erőlködött sipítósra váló hangon a nevelő.
A kollégiumi diákbizottsági elnökkel kizárólag a tízforintos
bankjegyeket vizsgálták meg mindenkinél, ám nem találtak semmi
rendellenest, így vissza lehetett tenni mindent.
A kis köpcös diákbizes benézett a szekrény alá és konstatálta, hogy jól látta Kovács, a csali pénz bizony nincsen ott.
Gábor ekkor ébredt fel igazából és lassan megértette, beraktak egy
tízest a szekrény alá, amit előző este (mivel ő takarított) megtalált,
és a pizsamazsebébe tett. Nem szólt senkinek. Kivitte a szemetet, az
eldobált almacsutkákat és miután fogmosás közben elgondolkodott, eszében
sem volt már a pénz, teljes nyugalommal feküdt le.
– Most meg itt a bukta – futott át rajta a rémület.
Kovács Miklóstól amúgy is félt rendesen, hát még most, ahogy
idegesen, teljes tüdőből szívta a Symphoniáját, miközben behorpadt az
egész arca, és vadul verte a hamut a kezében tartott papírtölcsérbe.
– Na, utoljára kérdezem, ki talált a szekrény alatt tíz forintot?
Nem jelentkezett senki.
Veréb csak szédelgett, alig volt egy épkézláb gondolata, homlokán verejtékcseppek fénylettek.
Elindultak az iskolába, ami nagyjából egy kilométerre volt a
kolesztól. Gábor az utolsó pillanatban még – mintha csak zsebkendőjét
vette volna ki pizsamájából – a tízest átdugta nadrágzsebébe. A hosszú
úton akár el is dobhatta volna, de ő valamiért nem tette, pedig szíve
hevesen lüktetett és egyfolytában izzadt.
Útközben egymást froclizták a gyerekek:
– Most már előadhatod a tízest borzalmas fejű Kos!
– Tudom, hogy nálad van tökkelütött Tücsök.
– Csuri, biztos te nyúltad le, majd szívhatunk miattad.
Az iskolában Kovács nevelő sorba állította az egész csapatot, és
bejelentette, hogy kezdődik a kihallgatás. Mindenkinek el kell mondania
részletesen, hogy mit csinált este 8 és reggel 6 óra között.
Csuri Koshoz fordult – arca falfehér volt, szeme rémült.
– Itt van a zsebemben a tízes – suttogta.
– Tudtam én te kis szarka, hát ki másnál lenne – felelte a fő lopós,
aki- és néhány társa miatt kitervelte a csapdát a nevelőtanár és a
diákbizottsági elnök.
Verében átfutott a gondolat, hogy Kos a
kollégiumi "tolvajmaffia" vezére, aki miatt elindult ez az egész dolog.
Persze már tényleg tűrhetetlen volt, hogyha valaki kirakott a biztonsági
záras fiókjából egy százast a napi befizetésekre, akkor azt, mire
bezárta a fiókot, szinte a kezéből kilopták, alig ért asztalt. Nem
beszélve az otthonról hozott kaja, a tanszerek, a rajzeszközök, a
műhelyszerszámok stb. tulajdonosváltásairól.
– Na, én is jóhoz fordultam – döbbent rá Csuri –, de ha már színt vallott folytatta: Te mit tennél Józsi?
– Én jelentkeznék az biztos – felelte póker arccal Kos.
– Kovács engem kinyír – tudod mennyire haragszik rám, mivel állandóan
álmos vagyok, és semmi katonás tulajdonság nem szorult belém.
– Minden csoda három napig tart Csurikám, aztán elfelejtik – válaszolta a "maffiavezér".
– Elfelejtik... Mit felejtenek el? Hogy én voltam az este a takarító,
és zsebemben maradt a talált tízes, aztán meg bevágtam magam az ágyba és
elaludtam?
– Hát ja-ja... Nem kenik rád, hogy loptál, úgysem megy az neked.
– Szóljál az elnöknek, hogy nálam van, odaadom!
Az iskolatitkárral felvetették a jegyzőkönyvet. Csurinak semmit nem mondtak, ami további sorsát érintette volna.
Gábor napjai ezután teljes bizonytalanságban teltek. Semmi hivatalos
értesülés, csupán sugdosások, hogy ezt-azt hallottak a gimisek, akik a
főépületben tanultak, és helyiek lévén közvetlenebb viszonyban voltak az
iskolatitkárral. Azt is híresztelték, hogy kidobják a suliból Csurit.
Néhányan viszont csak kollégiumi kizárásáról beszéltek. A kedvezőtlen
információk miatt Csuri állapota napról napra romlot. Ráadásul akadt
olyan tanár, aki szintén hallgatott az esetről, de sűrűn kezdte
feleltetni Gábort. Furcsamód hiába mondta volna félénken az anyagot,
szinte belé fojtotta a szót, és közben színpadiasan a többiekhez
beszélt:
– Na, figyeljünk csak oda kérem, mit is mond a felelő, bár
eddig sokat nem tudtunk meg a kovalens kötésekről, mert úgy tűnik, nem
készült, és nem fog bennünket elkápráztatni tudásával. Így van Veréb
fiam?
– Tanárnő, én mondanám, de nem tetszik engedni – panaszolta Csuri.
– Még hogy én nem engedem? – hallja ezt az osztály kérem? Mi a véleményünk, aki hazudik, az lop is?
Verébnek egy hónap alatt minden tárgyból leromlottak a jegyei a
testnevelés kivételével. A tornatanár ugyanúgy viselkedett vele, mint az
ügy előtt.
Kovács éreztetve a hamarosan várható döntést – mintha
magában beszélne – a kolesz különböző helyiségeiben gyakran előadta
véleményét érces hangján, ami a mondatok végén átment éles, szinte
mutáló intonációba:
– Eljön majd a tolvajok, rablók végórája, amikor is mindenért felelnek, és repülni fognak az iskolából, mint a verebek.
Csuri már három hónapja nem volt odahaza, nem engedte a nevelő.
Katonamódszereket alkalmazva, eltávozás megvonást adott retorzióként a
tizennegyedik évét éppen csak betöltött gyereknek. Hiába ment hetente
hazautazási engedélyt kérni, Kovács nevelő gúnyosan utasította el, és
kifigurázta, amikor sírva fakadt.
Minden este vele takaríttatta
ezután a szobát, összeszedette a takarodó előtt a szétdobált szemetet,
és közben harsányan mondogatta:
– Vigyázz, nehogy kezedhez ragadjon egy tízes megint!
Amikor pedig már lefeküdtek, Kovács néha meglepetésszerűen villanyt
gyújtott, felkeltette Csurit és ellenőrizte nincsen-e rajta gatya a
pizsama alatt.
Veréb megtörten, sírva aludt el, és fáradtan kelt, még álmosabb volt,
mint addig. Nem volt nagydarab fiú egyébként sem, ám hirtelen lefogyott
tíz kilót. A többiek húzták is, hogy már csak vasággyal együtt van meg
negyven kiló.
Az egyik reggelinél kitalálta Kos, hogy fel kell
táplálni a szegény, csupasz Csurit. Ezután rendszeresen hozzá dobálták a
kockasajtokat, a kiflivégeket, de retek vagy gyümölcs is gyakran
landolt a reggelijében.
A városban csak az iskola, és a kollégium között közlekedhetett, sehova máshová nem engedte a nevelő, még hétvégén sem.
Anyja már több levélben izgatottan érdeklődött, miért nem sikerül
hazautaznia, ugyanis minden héten azt írta: biztos, hogy most már
elengedi Kovács. Nem így alakult azonban, de hivatalos, elmarasztaló
döntés sehogysem született.
Gábor teljes bizonytalanságban tengődött
már közel száz napja, amikor megjelent az iskola előtt egy oldalkocsis
motorkerékpár, egy talpig bőrruhába öltözött emberrel, aki mintha a
századelő veterán autós öltözetét vette volna magára jelmezként.
A
motoros, Csuri népi ülnök nagybátyja volt, aki eme elfoglaltságán kívül
pártemberként is tevékenykedett. Megölelte Gábort, ő pedig azonnal
elkezdte mesélni, hogy Kovács és néhány szaktanár milyen vesszőfutásra
ítélte minden fegyelmi döntés nélkül.
– Nyugodj meg Gabikám! – lapolgatta meg keszeg hátát a nagybátyja, mindjárt beszélek az igazgatóval.
Estefelé Kovács Miklós nevelő bement a hálóba és megkérte Csurit, hogyha majd ráér, fáradjon át hozzá a nevelőibe.
Gábor meglepődött az emberi hang hallatán, de újabb csapdától tartva, remegve kopogott be néhány perc múlva.
Kovács az ágyon ült, mellette felesége. Hosszú monológba kezdett
magáról, a leszereléséről, a sorsukról, illetve arról,
hogy ez a szoba nekik megváltás, mivel nincsen lakásuk, tehát ha
kirúgják...
Közben a sokadik mezítlábas Symphoniára gyújtott, és szokásos módon papírtölcsérbe hamuzott.
Gábort nem nagyon kötötte le a töméntelen mellébeszélés, mivel arra
volt leginkább kíváncsi, mikor mehet már végre haza. Mégis meglepődött,
amikor végül Kovács nyájasan azt kérdezte tőle, hogy nem akar-e hétvégén
hazautazni?
– Persze, hogy akarok! – felelte a boldogságtól könnyes szemmel. Otthon... újra otthon, biztonságban anyával, nagymamával...
Gáborból az évek során lassacskán eltűnt a gyerekkori eset
felhalmozódott feszültsége, a sok gátlás. Nagyjából huszonöt év múltán
mégis felelevenedett a történet:
A fényképek közt tett rendet, és
kezébe akadt egy írás, amiben a feleségét dicséretben és jutalomban
részesítették az iskolájában, mivel talált egy tízest, és leadta az
osztályfőnökének. Senki sem jelentkezett érte, ezért év végén a
becsületes megtalálót illette a papírpénz, amely az írás másik oldalára
volt ragasztva.
Negyven év elteltével derengett föl újra a gyerekkori megpróbáltatás, de akkor már a Moszkva téren árulta a Fedél Nélkül lapot.
Egy autós "békebeli" papírtízest nyomott a markába. Addig tapogatta, a
rég nem látott zöld fecnit, mígnem váratlanul elkámpicsorodott..
–
Mennyit szenvedtem egy ilyenért fiatalon, és milyen sokáig bántott a
dolog? – remegtette meg az emlékezés. Megfordította a pénzt, aminek a
hátoldalára ragasztva egy gépelt írás volt: Jutalmul, a becsületes
megtalálónak.
Bizonytalanul felpillantott. A magas kocsi vezetőülésében volt felesége feszített, közönyös pillantást vetve rá.
Váltott a lámpa. A nő megnyikorogtatta a hatalmas terepjáró kerekeit, és sietősen elhúzott Pasarét irányába.
2008.08.22.
