Roppant kicsi a világ

Általában akkor lepődünk meg alaposan, amikor olyan dolgok történnek, amelyekre egyáltalán nem számítunk.
A logikus ember azonban – korosodva – körülhatárolja a lehetőségeket, felméri az esélyeket, mérlegeli a körülményeket, s ezáltal nagyrészt elébe megy a dolgoknak, másrészt biztonságosan elsáncolja magát. A legfelkészültebb, ún. „tutistákat” állítólag már semmi sem tudja igazán meglepni.
Persze én azért még nem vagyok teljesen felkészült meglepetésirtó specialista, vagy pedig néha annyira megmagyarázhatatlan, félelmetes dolgok történnek meg velem, hogy igazán illik hébe-hóba meghökkennem.

Amikor beszorítok egy darab vasidomot két anyag közé, és lenyúlok a hegesztőpajzsért a létráról, leszédülhet onnan a stabilnak tűnő fekvésű zártszelvény. Ez nem meglepő – mondhatni: erre számíthat a „zember”. Az sem meglepő, hogyha alátámasztom a fűrészelendő vasat, nem tud lehajolni, hiába vágtam már át jórészt. Így nem is vehetem észre nagy ügybuzgóságomban, mikor kell lassítani a lendületes fűrésztempót. Természetes tehát, hogy a mutatóujjamat belevágom a satuba, mikor hirtelen átharap a fűrészlap. Tudom már ezt is előre, de nem veszem komolyan magam. Elhessegetem a belső figyelmeztetést, mondhatni felülbírálom az első jelzőrendszerem. Ezután nem csodálkozhatom, ha visszahajlik a körmöm, és lesz egy szép csinos véraláfutásom, amiből – jó esetben – néhány csepp vér is elcseppen. Mit nekem! Szamuráj dolog, csak kibírom valahogy.

Még a nyáron, azon sem lepődtem meg különösebben, amikor a ház előtt belestem a szennyvízaknába. Valamiféle sztoikus nyugalommal állapítottam meg, hogy így jártam. Ilyen az aknafedelek természete. Néha kibillennek egyensúlyukból, és beborulnak terhükkel, ha véletlenül nem jó helyre illeszti a „zember” a súlypontját.
Megúsztam, az a lényeg. Természetesen közben azért pergett vadul a film. Szinte öt percnek tűnt a röpke időpillanat. Ezalatt navigáltam ám magam veszettül, hogy lehető legkevesebb sérülést szedjek össze, és az egyik lábam kinn maradjon a szárazon. Megúsztam… Persze a nadrág rendesen leszakadt rólam. Legalább két hétig húztam a bal lábam, és minden mozdulatra fájdalmasan feszült a csípőm.

Nos, a beszorított vasdarab: naná, hogy a fejemre esett. Szerencsére egy ideje már – korosodván – legalább a koszos munkához felveszek egy baseball sapekot, úgyhogy csak mosolyogtam ezen az apró csínyen:
– Te kis vacak, ez nem jött össze, ezt most jól elk… Hasonlóképp, ahogy isteni Ferink emlegette anno többes szám első személyben Öszödön.
Már-már lehiggadtam, amikor egyszerre csak véletlen rátévedt a szemem a fal mellett húzódó – nemrégiben, fáradságos munkával szerelt – ötrétegű, svájci műanyag vízvezetékre, s ekkor már igen közel kerültem az igazi meglepődéshez. A kis sutyi vasdarab a fejemről lepattanva ugyanis ezt találta el, és a cső úgy hajlott le, mint ama kéttámaszú tartó, amelyet rosszul méretezett hajlításra a statikus. Vizsgálgattam a jelenséget (mert miért ne tettem volna?), pár pillanatig értetlenül csóváltam a még enyhén lüktető bucimat, ám hirtelen rádöbbentem: ideje szaladni. Muszáj lesz rögvest elzárni a nyomást, mert a svájci cső rohamosan kezdett spriccelni.
Természetesen – úgy igazán –, azért én sem ijedek meg – mint a tutisták. Mondhatni, erre is számítottam. Persze, hogy éreztem előre, miután egy csavarhúzóval „éppenhogycsak” megkapargattam a sérülésnyomot.

Van olyan faramuci helyzet a létrán kepesztve, amikor nem esik kézre a hegesztés. Ilyenkor a „zember” nem tud profi munkát végezni, inkább csak sacconometrikusan alkot. A fejbeállásokra most hadd ne kelljen részletesen kitérnem, mert azért imígy-amúgy próbálja a „zember” követni, mit is kutyulgat (elektróda nevű) pálcájával.
No, szóval, ahogy oldalról nézek az anyag alá, és húzom az ívet, egyszerre pattogni kezd a cunder, mintha csak nátriumba kaptam volna.
– Semmi ez egy szamurájnak! – űzöm el az óvatosságomat –, átvágom én magam ezen a dagonyán. Persze, hogy át, de azért mégis ledobom fürgén a kesztyűt, és belekapok a fülembe, mert érezhetően ott gurulgál benne a tüzes vas, és borzalmasan sistereg az égő bőr.
Olyan lehetek néha – sejtem –, mint a perzselt malac, vagy esetleg az énekes Vazul. Éneklés… azt inkább hagyjuk. Emberfia nem volt még, aki felismerte volna, hogy melyik dallamot fütyülöm. Hát akkor a nótázás?
No, nem is szoktam erőltetni a kádban, de még szorgos munka közben sem, mint az átlag, rendes népek.
Azt persze rögtön megvizsgáltam, hogy hallok-e a bal fülemre. Befogtam a másikat, és beindítottam a flexszet.
– Ó, hát minden rendben – állapítottam meg, amikor belevág a vasba, azt jól hallom.

A különös dolog – ami végül is meg tudott lepni – a következő:
Lomtalanítás lévén, – szétnéztem a külső garázsban. Emlékeztem, hogy már tavaly is kutakodtam ott, a feltornyozott dobozokban, de akkor csak felületesen skubiztam tartalmukat. Földim megfenyegetett:
– Az mind tabu. Majd megkapja valamikor őket a gazdájuk, és azt csinál vele, amit akar.
Persze az is lehet, hogy ezt már három éve mondta… Mindenesetre most elszántan belenéztem a dobozokba. Rengeteg jegyzetet, könyvet találtam, és azonmód elcsábított a pakolástól, a még izgalmasabb tudásszerzés. Beleolvastam orosz nyelvű gépkönyvekbe is. Elismerően csettintettem: ez lehet a kőkemény mazochizmus-leninizmus, oroszul tanulni harckocsiszerelést.
Tovább kíváncsiskodva (már szinte olyannak éreztem magam, mint a Jacques Perry regényében Gilles Laborde, az ötvenes agglegény, egyetemi tanár, aki az ismeretlen szigeten Laurent Mattius holmijában turkál) egy fura szerkezetre leltem, ami elektromos dugaszolóaljzattal volt ellátva, és csappantyús fedéllel lezárható, azbesztozott mélyedést alakítottak ki benne. A fura, kis kályhára emlékeztető berendezés mellett, régi papírzacskókban érdekes színű porokat, más staniclikben pedig mindenféle formájú kivágott rézlemezeket találtam. A rejtély kulcsát (hogy mindez mire való) egy hajdani, kitüntetéseknek rendszeresített tárolódoboz felnyitása adta a kezembe, amikor kivettem a sok-sok éve benne lapuló medálokat.
Tűzzománc… Egyszer mesélt erről Földim, fiatalon foglalkozott vele. Szépen visszacsomagoltam mindet, és felraktam a fűnyíróból aznap eszkábált kiskocsira.
Gondoltam, van még itt több hasznavehető régi emlék is. Így aztán sietősen tovább kotorásztam a dobozokban.
A második kartonban rajzokra, tervekre leltem. Úgy véltem, hogy ezek mind Földim munkái. Alóluk számos stósz régi irat és levél került elő, amelyeken szintén Földim neve szerepelt.
A „fontos emlékeket” gondosan különválogattam a tankos cuccoktól, és felpakoltam a kiskocsira.

Válogatás közben jócskán beesteledett. Nehogy rám támadjanak a guberálók a nagy semmiért, futott át rajtam a szorongás, ahogy húztam a kocsit a kinti garázsból a lakás felé.

Nagyjából megmosakodtam a poros foglalatosság után, és bemutattam Földimnek a föllelt „kincseket”. Tudat alatt persze már az munkálkodott bennem, hogy ezektől a porfogóktól jó lenne azonmód megszabadulni.
Földim rendkívül örült a tűzzománcozó készletnek, és rögtön el is rakatta velem biztos helyre. Addig ő szelektálta a régi paksamétákat. Sok olyan iratra lelt, ami felelevenítette a már hézagosan elmesélt történeteit.
Az egyik hivatalos borítékban még egy kinevezést is lapult arról, hogy 1978-ban a vállalati újság szerkesztőségébe kiemelte az én Földimet a kedves góré elvtárs. Vááá… de baró!

Egyszerre csak Földim kezébe kerültek a megfakult tervrajzok. Mögé álltam, úgy gusztáltuk, hogy mivel foglalkozott annak idején. Én is magam elé képzeltem a fiatalkoromban szerkesztett motor-, váltó-, kuplung-, diffimetszeteket és a méretezéseket. Soha nem tudnám már azokat újracsinálni, pedig milyen jó kezem volt hozzá… Dobogós voltam műszaki rajzból az évfolyamban.

Ahogy felnéztem gondolataimból, Földim épp egy megsárgult, valamikori műhelybővítés tervéről olvasta hüledezve az adatokat: Balogh János Kunvár, Bazsalikom út 19. sz.
– Ez hogy került ide?
No, ekkor lepődtem meg én borzasztóan – még a hátam is borsókázott –, mivel ez a tervrajz az Atomróka c. írásomban szerepelő műhelyé volt, amit Balogh Jancsival közösen – az elbeszélés szerint – levegőbe röpítettünk.
Hát, ilyen kicsi a világ…

Földimet 2006 óta ismerem, ő sohasem járt azelőtt Kunváron, és az Atomrókáról is csak tőlem hallott. Én pedig 1980 óta nem találkoztam, nem is beszéltem Balogh Jancsival – még telefonon sem…
Most pedig itt a tervrajz... Azé a garázsé, ahol fiatalkorunkban Rókával együtt vandálkodtunk. Akárhogy is nézek ki a fejemből, akármilyen hihetetlennek is tartom, ez a megsárgult engedélyezési terv mégiscsak Földim munkái közül került elő.
Lehet, hogy az ilyesmi (nevezzük véletlennek) még a legfelkészültebb profikat, a kemény tutistákat is megrendítené?



2010. november 9.

Atomróka

Balogh Jancsi kis satnya ember volt, nagy dumával, horgas orral és vörös hajjal. Mindenki csak Atomrókának nevezte, amióta Pakson dolgozott az erőműben.
Jani egy hetet bulcsázott a cégnél, utána ugyanannyi ideig otthon fusizott a műhelyében. Sokszor hozott autót a munkatársaitól és pesti ismerőseitől. Ilyenkor bemutatta a verdákat a „közönségnek”, az utcabeliek előtt fitogtatta kaszkadőr képességeit.
Néha azonban nem jött össze a dolog, olyankor előfordult, hogy az addig hibátlan oldalát is meg kellett ütni és fújni az autónak.

Épp egy érett nagypolákot trancsírozott, amikor beléptem hozzá a műhelybe.
– Szeva' Janikám! – hogy állsz melóval? Lenne egy sürgős lakatolásom a Renault-n.
– Ki vagy? – kérdezte hunyorogva Balogh a polák alól.
Szemébe világított a stekklámpa. A körvonalaimat látta csak, és mivel csörömpölt a lemezvágó olló, a hangom sem ismerte fel.
– Lemászok az aknába! – ordítottam.
Az Atomróka a kocsi küszöbét vágta. A poláknál ez gyártási hiba, mivel hidegen húzták a lemezt, ezzel rendesen torzult a kristályszerkezet, és így könnyen bediffundált a levegő oxigénje a kezeletlen lemezbelsőbe. Hiába ápolták kívül, festhették akármivel, egyszer csak berúgta az oldalát a gyanútlan tulaj, amikor például épp a havat akarta leverni cipőjéről.

Jancsi szája a füléig ért – szó szerint –, ahogy meglátott. Tökéletes csúzliszája volt. Mosolyát néhány aranyfoga tette feltűnően impozánssá.
– Szia, kedves kolléga úr! – duruzsolta vidáman, amikor kikapcsolta a lemezvágót. Jó, hogy jössz, már rozsdát köpök itt lenn. Menjünk ki, igyunk meg egy sört!

Rókával valamikor egy vállalatnál dolgoztam, ő volt a garázsmester, én pedig a gépkocsielőadó.
Csodálatos együttműködés volt a kettőnké. Pláne, amikor már kimentek a sofőrök dolgozni. Ráültünk valamelyik tetszetős járgányra, és versenyt rendeztünk a telephely hátsó traktusában. Én gyakorta a raj-GAZ-t, vagy a csőrös ZIL-t választottam. A Róka pedig legtöbbször egy rakodógéppel üldözött. Jó volt odataposni a jobbszélsőnek, mert őrülten csattogtatta a Frakk, vagy a Weimar típusú rönkfogós rakodógép villáit. Egy alkalommal U-650-es erőgépbe ugrottam be, ami műhelymunkára várt. Balogh homokot fröcskölve tört utánam a mosó irányába a rakodógéppel. A hatalmas körmös gumik széles csíkban dobálták hátra a talajt. Már épp meg akartam a magas mosórámpa körül fordulni (a Frakk nehezebben, nagyobb íven fordul, így itt elszórakozhattam volna Janival), amikor váratlanul bedadogott a motor, lelevegősödött az üzemanyagrendszer. Balogh fékezés nélkül jött nekem oldalról, és nekilökött a mosó betonjának. A traktor átdőlt a nagykeréken, rá a rámpára. Keresztben felfeküdt ott szépen, mint amit az űrből pottyantottak oda. Róka túlságosan nem rettent meg a látványtól. Alighogy kimásztam a gépből, elkapta a rakodógép villájával a traktor bukócsövét, és visszarántotta az útra a szerkezetet. Nekem persze nem tetszett a dolog, mert jól megütöttem a vállam és a térdem. Atom Jankó viszont lázba jött. Mutogatott, hogy üljek másik gépre, aztán folytassuk.
– Persze, te vaddisznó! – kiáltottam felé. Nem volt még elég, hogy fellöktél? – azzal elindultam vissza az irodába.
Jancsi, keményen odalépett a rakodógépnek, ágaskodva indult el a tópart felé, ami a telep természetes határvonala volt nyugati irányban. Annyira benne volt a száguldás, a játék izgatott vágya, hogy sokkal beljebb merészkedett a tóba, mint ahogy előtte bármikor tette. A nagy méretű gumik épp, hogy kilátszottak a vízből, bőgött a motor. A fülke felett kivezetett csövön szétáradó kipufogófüst elhomályosította a környéket. Kövér gázzal rohangált a – homokos part menti – sekély vízben. Egyszerre azonban eltűnt a gép jobb eleje, egy gödörbe eshetett a kerék. Szinte meg sem érkeztem lepődni, amikor egy borzalmas durranást követően, hatalmas víztömeggel kirepült a partra a nagydarab rakodógép. Az ajtó kiszakadt. Láttam, ahogy Róka úszik a levegőben, – forog, kalimpál, amíg végül a régi istálló nádtetejében lyukat szakítva, ordítva el nem tűnik a padláson.

Kezdtek gyülekezni az emberek. A robbanásra sokan összeszaladtak, és ijedten kérdezősködtek: mi volt az...? Jobbnak véltem, ha magyarázkodás helyett előbb Jancsit keressük. Felmásztam néhány emberrel a hodály padlására, és a félhomályban szólongattuk a „repülő rókát”. Szerencsére a beszakadt nád nagyot fogott rajta, a padlást nem törte át, ott feküdt nyöszörögve a lyuk közelében egy kupac ócska zsákon.
– Te Balogh, neked csak megszületni volt nehéz – szóltam hozzá finoman, nehogy megsértsem, amikor már láttam, hogy egészen egyben van. Fel tudsz állni?
– Azt hiszem menni fog – válaszolta Róka. Kurva nagyot repültem pedig.
– Ja-ja, te szerencsés. Nem mentem még be az irodába, láttam, ahogy pörögtél a levegőben. Mi lehetett a gödörben?
Róka, aki mindenben tájékozott volt, akár napi, akár történelmi távlatokról volt szó, már lökte is:
– Ez egy lehorgonyzott 1944-beli M-akna volt – az tuti, közel kétszáz kilós. Szerencse, hogy a Frakk alváza felfogta a robbanás erejét, de rendesen el is dobta a nagy dromedárt.

Ezek a néhányéves emlékképek jártak még az eszemben, amikor a Róka - két hideg sört kerítve - tologatni kezdett a kerti asztal felé.
– Mi van veled? – régen láttalak. Jöhetnél hozzánk dolgozni, aztán meg itt maszekolnánk. Nézd meg, most is itt van három autó.
Szerettem volna azt mondani neki:
– Persze, Janikám! – aztán repül majd velünk a paksi cég is… de inkább mást feleltem:
Hát, ez gond Janikám, mert az én verdám is padlón van. Azért jöttem, merthogy ki kellene kalapálni néhol.
– Mit csináltál vele?
– Nem egyszerű a történet...

Icával már megint a régi benzinkút mögött csináltuk a kocsiban. Járt alapjáraton az autó, ment a fűtés, lábam a fékpedálon, s a dinamó meg – tudod – semmit nem tölt alacsony fordulaton. Nem csoda, hogy lemerült az akkumulátor.
Szóval ott vagyunk kimelegedve, az akku meg káo, úgyhogy egyből meg akartam oldani a helyzetet. Tartottam Icának egy gyors vezetéselméleti oktatást, majd megtoltam egyedül a kocsit. Be is indult, de szegény lány utána a gázra lépett. Nem a féket és a kuplungot nyomta, ahogy okítottam. Az autó keményen beleállt a szemközti, jó mély árokba, mint egy…
– Mint egy M-13UK 132 mm-es rakéta – segített ki Jani.
– Igen, pont úgy Róka – nagyon vágod te ezeket.
– Na, és a lány?
– Nem lett különösebb baja, csak az orrát verte bele a kormányba, az vérezgetett valamicskét.
– Mivel húztad ki onnan?
– Jött egy Zil-es, és segített. Gondolom, ő volt az is, aki belesett a hátsó szélvédőn többször, amikor még „beszélgettünk”.
– Na, lássuk a medvét, a műveteket! Aztán majd mondom az ajánlatom.


Figyelj ide kedves barátom! – szólalt meg végre az Atomróka a nagy spekulálás után. Ma hozok még két autót, de a jövő héten is itthon leszek. Ha jó neked, akkor ezen a héten dolgozol velem, a Renault-t pedig megcsináljuk a jövő héten.
– Más ajánlat Janikám?
– Ez az egy változat működik, a többit nem is mondom.

Így aztán elkezdődött hihetetlen vállalkozásom az Atomrókával.
Először a nagypolákot foltoztuk ki. Tettünk rá két új küszöböt, és a sárvédőíveket hegesztettük. Szépen haladt a meló, jól összedolgoztunk.

A műhelybe bejárt pár részeges csavargó. Sepregetek, kihordták a szemetet néha, amit Jani néhány sörrel hálált meg. Volt köztük egy Pocok nevű, aki nyugodtan lehetett volna görény is, ami a szagát illette. Ez a Pocok már annyira elszemtelenedett, hogy semmit sem akart csinálni, csak jött a söréért, ahogy megszokta.
– Atomróka, lehűlt már a söröm? – hangoskodott reszelős hangján.
Jani már várta az embert, le is hűtött egy üveget, amibe nemrég belebrunzolt, és visszanyomta rá a kupakot.
– A kőbányait szereted – ugye Pocok? – kérdezte a csövestől, aki hanyatt dobta magát a kimustrált forgó fotelben.
– Fú vöröske, az a legjobb egy deci eperpálinkával!
– Majd kapsz azt is, ha bemegyek a házba hozok, de egyelőre érd be ezzel.
A csövinger mohón kortyolt a párás üvegből. Jó negyedét meghúzta, amikor kiült a furcsa kérdő tekintet az arcára.
– Friss ez a sör, te Róka? – kérdezte bizonytalanul.
– Persze, hogy az! – most hozták Kalmárék a sörgyárból, ledobtak itt két rekeszt.
Pocok, kétkedő tekintettel billegtette a palackot, de nem volt az alja sem zavaros. A szép világos, áttetsző ital egész jól mutatott a gyöngyöző üvegben.
– Remélem nem döglött ebbe bele a patkány! – vizsgálgatta gyanakodva Pocok.
– Ugyan már, mit számít az? – kérdezte faarccal Róka. Patkány vagy pocok – egyre megy.
– Igazad van úri barátom! – mosolyodott el a csavargó, hisz néha úgyis együtt alszunk, együtt eszünk.

Eltökélt mozdulattal legurította az ital maradékát, és elégedetten hátradőlve nagyot böffentett.
Az Atomróka koccintott az üvegemmel. Ő is lehúzta a sört, majd váratlanul lenyomott egy csattanós pacsit. Meglepetésemben majdnem kiesett a számból a cigi.
– Vannak még azért ökör emberek, ugye barátom?
– Vannak bizony – feleltem. Megisszák a hűtött húgyot is.
Pocok elégedett mosolya savanyú, kérdő átmenetbe váltott.
– Mi-milyen húgyot isznak?
– Hát, milyen a húgy te, baromarcú? – robbant ki Rókából az elfojtott röhögés.
Világossárga és kőbányai címkés… Tényleg friss volt a csapolás, egy órája sincs, hogy palackoztam. Biztos azért volt szokatlan, mert előtte Jelen Pivót ittam.
Pocok hirtelen felállt, de megtántorodott. A megalázottság dühe, és a már korán reggel megivott mindenféle kutyult cefre rántotta a fejét. Elindult Jani felé, ám a stekklámpa vezetékében felbukott. Arccal nekiesett a polák csomagtartójának, – onnan pattant egyet, és eltűnt az aknában.

Atomróka beballagott a házba, hívta a mentőket. Én még néhányszor megráztam Pocokot, de az meg sem moccant.

Jó időbe telt, ameddig kiértek a mentők. Akkorra szegény Pocok arcvonásai teljesen megszelídültek. Jóságos ernyedtség lett úrrá rajta. Nem haragudott már senkire, nem is lélegzett.
A homlokába jó négycentire beszaladt az olajemelő kihajtott szára.

Másnap egy 127-es Fiaton javítottuk a váltót, valamiért nem szedte az elsőt és a harmadikat.
Csendben dolgoztunk, megviselt az előző napi eset, végül Róka kezdte akadozva a beszélgetést:
– Ez a Pocok se fogja már többet pusztítani a sörömet… A pálinkát is kihoztam ugyan, de már nem kellett neki.
Igyuk meg az ő részét is! Szevasz Pocok, egészségünkre!
Lehúztuk a két pohárral, majd a csövesét szétöntöttem, és újra koccintottunk:
– Hiányozni fogsz Pocok, jó haver voltál!
– Az, áldott jó egy haver – dünnyögte Balogh.

A fityóval gyorsan végeztünk, alig tartott ki addig a pálinka hatása. Kiültünk a kertbe, felbontottunk két igazi kőbányait.
– Nem sokat értetlenkedtek a rendőrök sem – ugye? – állapította meg kérdő hangsúllyal Róka.
Örültek, hogy egy gonddal kevesebb, nem fog összevissza tarhálni, meg lopkodni ez a suttyó.
– Ja-ja, látszott rajtuk a megkönnyebbülés, de legközelebb nehogy megkínáld házi csapolással a többieket is! Ki tudja, azok hogyan reagálnák le a stresszhelyzetet.

Egy Nysa mikrobusz következet, valami csóró zenekaré volt, akik a környéken zenéltek hétvégeken. Kopogott valamelyik hajtókarcsapágya.
Balogh gondolt egyet, és megemelte a régi négyoszlopos emelővel, amit elég ritkán használt, mivel néha már megbízhatatlanul viselkedett.
Így sokkal kényelmesebben sikerült leszedni a kartert, és tudtuk változtatni a szintmagasságot, nem fáradt el a derekunk, mint az aknában.
Egész jól haladtunk ezzel a munkával is, ezért amikor átjött a szomszédból a két testvér – Ücsök és Jecó – egy üveggel, leültünk velük házipálinkázni.

Ücsök előadta, hogy betanított fényező lett a kátéeszben, és honvédségi csőrös Zileket fújt ma – csodálatos mattzöldre. Jecó pedig elkottyantotta, hogy szerinte (mivel őszi munkán voltak előtte a gépek) a beszorult takarmányrépákat ki kellet volna szedni a fülke és a plató közül, mert ha elrohadnak, majd erősen meglátszik a helyük.
– Tudod, kit érdekel öcsi! – röhögött Ücsök. Amit a mosó nem visz le, az ottmarad rajta. Lefújtam a répákat is szépen, elállnak azok egy jó darabig.
Lenyomtuk elég gyorsan a liter pálinkát, majd rendesen bekáfolva focizni kezdtünk a műhely üres felében.
Hamar kimelegedtünk. Jancsi hozott egy rekesz sört. Egy gól egy sör, úgy játszottunk tovább.
Végül zihálva leültünk a Nysa alá, megtámasztottuk a négy emelőoszlopot, és néztük a motor alját.
– Vissza kellene tenni a kartert, és kipróbálni a járgányt! – ajánlottam.
– OK, fejezzük be! – élénkült fel Róka.

Szűrőket cseréltünk, felöntöttük olajjal a Nysát.
– Szerintem indítsd be az emelőn, nézzük, nem veri-e az olajat valahol! – javasolta az Atomróka.
Beültem, indítottam. Egész könnyen indult, nem kopogott, az olajnyomás is rendben volt.
– Nyomjál neki egy kövéret, hadd szóljon! – kiáltott fel a fülkébe Balogh.
Nyomtam egyet. A Nysa meg abban a pillanatban félrefordult, kb. huszonöt fokban megdőlt. A két jobboldali oszlop visszaengedett, és az autó teteje súrolta a szerszámos szekrényeket.
– Aztakurva! – ordította Róka. Nyomjuk fel a jobboldalát, mert összenyomja a tetejét a szekrény!
Hárman azonban kevesek voltak, egyhamar feladták még a gondolatot is, hogy tudnak emelni a platón. Róka elszaladt két felnire hegesztett rúdért, amit alátámasztónak használt. Egyiket az emelőplató alá dugta Ücsök oldalán, a másikat csak hirtelen berakta Jecó felén. Közben mindenki a szekrényt figyelte, hogyha engednek a nyomásból, nem dől-e rá a kocsitető.
– Engedjük el! – adta ki a hivatalos ukázt János.
Abban a pillanatban roppant egyet az emelőszerkezet, és Jecó felüvöltött, mint egy dervis. A többiek azt hitték bohóckodik, de amikor már spriccelt a vér a kézfejéből elfehéredtek. Alászorult a támaszték, amit Balogh hanyagul odadobott.
Kimásztam én is a fülkéből az ordításra, és megrettenve láttam a két vérpöttyös embert, akik teljesen zavarodottan szaladgáltak Jecó körül. Bár a gyereket nem láttam – elképzeltem, hogy mit csinált már megint az Atomróka.
– Gyorsan az olajemelőt az aknából! – ordítottam.
– Azt elvitték a rendőrök – válaszolt ijedten Jani.
– Akkor a régi hévért hozd be Ücsök! – kiáltottam. Kinn van a műhely előtt.
Ücsök szuszogva hozta a nehéz régi emelőt, amire gyorsan tettünk egy hosszú csövet és emelni kezdtük a platót Jecó felől. Már volt hatása a dolognak, kezdett jobb színe lenni a szerencsétlen kölyöknek, amikor kirúgta oldalra a csövet a terhelés. Először állon, majd herén vágta Ücsököt a csődarab.
Elájult rögtön. Közben már rólam is vércseppek csurogtak. Jecó keze szétdurrant. Féltünk, hogy elvérzik. Most én tartottam a csövet, és Balogh tekerte a hévért. Amikor azonban a terhet átvette volna, elkezdett ide-oda csuklani a szerkezet. Jani bevadult az ordítástól, mivel Jecó egyfolytában üvöltött. Hozta a hegesztőtrafót és oda akarta varrni a csövet az emelőhöz. A nagy igyekezetében azonban odaragadt a pálca, és kiolvadt a biztosíték. Teljes sötétség lett. A focizással rendesen elment az idő, és a Nysa alatt is jó ideje szenvedtünk már. Kábé kilenc óra lehetett.

Atomróka iszonyatosan szentségelve kereste a biztosítékokat, de nem volt egy sem a szekrényben. Gyújtóval világított, míg meg nem égette az ujját, amikor meleg lett a szerkezet. Rémülten dobta el, már dolgozott benne az ideg.
A sötétben Jecó félelmetesen vonyított, és elborult elmével azt visította:
– Azonnal vágjátok le a kezem, mert megbolondulok!
Nem bírtam hallgatni a szerencsétlen fiatal őrjöngését, elmentem lámpát keresni. A Renault-ban megtaláltam a rúdlámpám, megvilágítottam Jecó kezét. A sötétből Atomróka kísérteties feje bukkant fel. Keze a háta mögött volt, arca rángatódzott, eltorzult.
– Ne-ne! – kiáltottam rá, de ekkor már lecsapott a véres csuklóra.
Olyan retteneteset sújtott a baltával, hogy egyből elvált a kar a kézfejtől, és a balta is a nyelétől. Egy borzalmas sikoly hullámzott a műhelyben, meg egy nagy nyögés. Jecó spriccelő, véres karral kirohant a műhelyből, a bátyja pedig szörcsögve felhörgött. Levilágítottam a földre, a fény épp a nyeletlen baltára tévedt, ami Ücsök bordáival mozgott szaggatott ütemben.

Másnap jórészt egész nap a rendőrségen magyaráztuk, hogy mi is történt valójában. A nyomozók gyanakodva visszatértek Pocok esetére is.
Sok mulasztást azonban nem lehetett megállapítani, baleset volt ez is, az is végeredményben. Hazaengedtek mindkettőnket.

A Jecó gyerek kézfeje még ott volt a rúd, és a plató között. Balogh elhatározta, hogy kiveszi. Alátámasztottuk az emelő sarkát egy másik tartóval, ezután lánggal vágni kezdte a kézfejet szorító csövet. Elég kis pisztoly volt befogva, felmelegedett rendesen. Róka azonban gyorsan akart végezni vele.
Ekkor szisszent egy jókorát a hegesztőmarkolat, majd csattant egy keményet.
– Visszadurran! – ordította Róka. Menekülj a műhelyből!
A ház mögé szaladtunk. Két másodperc múlva repült minden szanaszét. Felrobban a két gázpalack.
A robbanás levitte a ház fél tetejét, minden műhely felőli ablak, ajtó betört. A rémálmok színterén pedig egy négyszög betonplacc árválkodott szinte üresen, csak a négy emelőoszlop meredezett az égnek.
Az összetört Nysa a Renault-m tetején hevert féloldalt, az egykori műhely előtt.

Hideg volt a hajnal, dideregve ébredtem. A Renault akkumulátora teljesen megadta magát. Az árokból kihúzva egyszer elszakadt a kötél, a vége pedig ráhurkolódott a kézifékhuzalra és a hátsó lengőkarra, mivel a Zil-es oda kötötte. Miután a törött kocsival hazavittem Icát, néhány kilométerre onnan beégtek a kézifékpofák, így kénytelen voltam az országút mellett éjszakázni.

Valami szörnyűségeset álmodhattam, de mire óvatosan nyújtóztam néhányat, addigra elfelejtettem az egészet. Alighogy kivilágosodott, bemásztam a kocsi alá, és levágtam a kötéldarabot. Barátságos, segítőkész emberek betolták az autót, és én bizakodva elindultam az Atomrókához.



2010. 03. 05.