A következő címkéjű bejegyzések mutatása: retro. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: retro. Összes bejegyzés megjelenítése

2024/06/12

Papírjaguár

 

Gépkocsivezetést imitáló férfi a konyában
Akkoriban 1967-es évet írtunk. Tombolt a kőkemény szocializmus. Még jó néhány hónapnak el kellett telnie ahhoz, hogy bevezessék az új gazdasági mechanizmust, Magyarország gazdaságirányításának és tervezésének átfogó reformját, amelyre csak 1968. január 1-jén került sor.

Visóczky Vilmos május végén felkereste Budapesten a bátyját, akivel ötletszerűen kilátogattak a városligeti BNV-re (anno még ott rendezték meg a ma már Exponak nevezett nemzetközi vásárt). A negyvenes éveik elején járó, ám még mindig rakoncátlan testvérek egymást überelve próbáltak ki minden gépet, berendezést, amihez csak hozzáfértek a tömegben. Amikor megérkeztek a Merkur standjára (a beérkezett gépkocsik átvételét, tárolását, elosztását és átadását a Merkur végezte), a jó kereskedői képességekkel megáldott alkalmazott szívélyesen beültette őket egy kiállított, 601-es Trabantba. A két nagydarab, volt sportolót nem kellett biztatni, vigyorogva préselték be magukat a szappantartónak vagy papírjaguárnak csúfolt kétajtós kiskocsiba.
– Levegőt biztos fogunk kapni, mivel le vannak tekerve az ablakok – állapította meg Vili, miközben körbenézett az autóban.
A bátyja – Kornél – egyből bedobott egy friss sutkát:
– Tudod miért gyűlölik a politikusok a Trabantot?
– Szabad a gazda – tárta szét a karját Vili.
– Mert kormányváltós – kocogtatta meg körmével Kornél a műanyaggal bevont alumíniumkart.
– Mindenesetre a család szépen elférne benne, még ha teljesen hátra is tolom az ülést – vizsgálódott váratlan érdeklődéssel Vili. Az asszonynak bőven lenne helye elől, hiszen ő vasággyal együtt ötven kiló. A két gyerek pedig akár aludhatna is a hátsó padon.
Kikászálódtak az autóból, és már készültek továbbsodródni az emberáradattal, amikor az alkalmazott megpaskolta Vili vállát.
– Látom, tetszik a típus. – Dióhéjban azért elmondom: legmodernebb erőátvitel, keresztmotor, első meghajtás, nem korrodál a kaszni, 26 lóerős, fürge, strapabíró és kis fogyasztású erőforrás. A tankba 24 liter üzemanyag fér, amivel át lehet autózni akár az egész országot.
– Igazán meg vagyok elégedve. Szép a fényezése és új a szaga. – nyögte ki Vili.
– Akkor kérem jöhet egy ajánlat? – A vásár ideje alatt előjegyzett autók többféle előnyben részesülnek, egyrészt előlegmentesek, másrészt akár több évvel korábban is le tudjuk őket szállítani.
Vili bizonytalanul sandított Kornélra, aki kezével O betűt formálva mutatta, hogy nagyon rendben van a dolog.
– Az autó értékes vagyontárgy öcsi, egyesek hat-nyolc évet is várnak rá. Legfeljebb nem veszed át, ha nem lesz annyi zsozsód – dörzsölte össze a mutató és hüvelykujját a nagy testvér.
Vili nem sokat teketóriázott, aláírta a papírokat, és kezet fogott a Merkuros üzletkötővel. Egy zsíros ujjnyomot eltüntetve zsebkendőjével, megtörölgette a „Pastellblau” fényezésű autó csomagtérfedelét mielőtt felvillanyozva elvegyült a tömegben.

– Mit fog szólni az asszony, ha megtudja, hogy előjegyeztettem egy autót? Az éves fizetésem 14600 Ft, ha három évig az egészet félreteszem, akkor sem gyűlik össze a Trabant ára, ami 44000 Ft-ot tesz ki – fordult kisvártatva a bátyjához, miközben még büszkén dagasztotta a mellét a különös, soha nem tapasztalt érzés.
– Mire megjön a Trabi, majdcsak történik valami csoda – ne aggódj Vili! Úgy még nem volt, hogy sehogy sem lett volna – maszatolta a felelősséget Kornél.
– Igazad van bátyám, csak a csoda segíthet minket egy új kocsihoz – szontyolodott el Vili. Meséltem már neked, hogy még az évi egy balatoni nyaralásra is minden évben kölcsönt veszünk fel a banktól. Még most is törlesztjük a tavalyi 4000 Ft-os tőkét és kamatait, pedig már nyakunkon az újabb nyaralás.

Kornéléknél megebédeltek, azután lenyomtak néhány kártyapartit, miközben családi dolgokról beszélgettek. Vili délután 4-kor szállt vonatra és kora este már meg is érkezett a dunántúli megyeszékhelyre. Gyalog is hamar hazaért, hiszen egy belváros közeli társbérletben laktak kis családjával. Vili évekkel azelőtt gyakornokként, Pestről került le a dunántúli nagyvárosba, és a bankfiókban ismerte meg későbbi feleségét, Borbálát. A lány a nevelőszüleinél lakott, mivel a háború alatt saját házukat több súlyos találat érte. Ekkor kapott az édesapja is végzetes sebet a vastag falak ellenére. Az anyja pedig két hónappal korábban, az utcán lett rosszul és holtan hozták haza. Legalábbis neki ennyit mondtak el a szörnyű esetről.
Borbála a bankban rögtön felfigyelt a frissen munkába állt sportos alkatú, jóképű fiatalemberre. A szülei elvesztése és a pocsék, háborús idők után nagyon vágyott már egy fess férfi társaságára és a boldogságra. 1952-ben, szerény körülmények közt házasodtak össze, azután költöztek a tanácsi társbérletbe, ahol szerencsésen megfogant egy lány- és egy fiúgyermekük.

Az elhanyagolt, régi ház egy fakereskedés telkén épült, és akár a Pál utcai fiúk c. regényben, hatalmas farakások voltak az udvarán. A gyerekeknek ez a környezet mesés grundot, szinte száz holdas pagonyt jelentett, ahol gondtalanul teltek-múltak az évek. Egyedül az ’56-os év viselte meg a családot, amikor a Vilit és Borcsát elbocsátották a bankból, a vállalati munkástanácsban való részvételük miatt. Meglepő módon Vilin a társbérlet másik lakója segített, aki a helyi vendéglátóipari cég vezetője volt és – nem mellékesen – befolyásos pártmunkás. Ő úgy vélekedett: „Engem nem érdekel, hogy a bankban mi történt, ismerem Vilmost, ő egy remek ember, és stabil munkaerő”. Így lett belőle vendéglátós, botcsinálta üzletvezető helyettes. Borcsa pedig a helyi színházban kapott új állást, mint számviteli alkalmazott.


Vilmos ahogy betoppant, elmesélte feleségének a budapesti látogatás élményeit. Természetesen megemlítette a BNV-s Trabant históriát is, de csupán úgy, mint egy alkalmi csínytevést.
– Hisz úgysem lehet abból semmi, mivel nem tudunk mi autóra pénzt félretenni vélekedett lehangoltan a férfi.
Vili és családja élték tovább a szokásos, kispolgári életüket a társbérlet felső szintjén. Munkába, vásárolni és iskolába mindig gyalog jártak. Így néhány hét után már egyiküknek sem volt eszében, hogy a családfő ötletszerűen előjegyeztetett egy Trabant gépkocsit.

A pesti kiruccanás évfordulója környékén történt, hogy ajánlott levél érkezett Vilmos nevére. Mivel a szülők még dolgoztak, a gyerekek pedig a farakások között kalandoztak, a bejárónő vette át a levelet. A postás érezhetően bosszús volt, mivel tudta, hogy a levélben autókiutalás van, és ilyenkor mindig busás borravalót szokott kapni. No, most viszont a takarítónőtől nem kapott semmit, mivel a középkorú nőszemélynek halvány segédfogalma sem volt arról, hogy mi lehet a levélben. Annyit fedezett fel, hogy valami „Merk úr” küldte. Ezzel viszont nem lett okosabb, így le is tette a küldeményt az előszobában, a tükör előtti asztalkára.

A házigazda jött haza előbb, és azonnal felfedezte a bontatlan levelet. Kíváncsian vágta fel a borítékot az apja első világháborús srapnelből köszörült levélnyitó késével. Mivel a feladót nem is betűzgette, majdnem hanyatt esett a meglepetéstől, amikor végigolvasta az értesítést. „Az előjegyzett Trabant 601-es autója megérkezett. Június 6-án veheti át a Merkur telepen”.

Akkorát sóhajtott, hogy a bejárónő átjött a nappaliból és megkérdezte:

– Mi a baj Vilikém? Rossz hírt kaptál?
– Rossznak nem mondanám, csak erre nem számítottam – nevette el magát Vili. Képzeld, tavaly a BNV-n a bratyóval becsücsültünk egy Trabantba és az üzletkötő rábeszélt, hogy jegyeztessem elő. Ennek még alig egy éve, más viszont várhat a kocsira hatszor-nyolcszor ennyi időt.
– Ez nagyon jó hír Vilikém, gratulálok!
– Köszönöm Juliska, köszönöm… csak egy a bökkenő, én már meg is feledkeztem erről. Egy fillérünk sincs autóra félretéve. Nem tudnál valakit, aki adna kölcsön negyvennégyezer forintot? – puhatolódzott Vili kínosan kacarászva.
– Hogyne tudnék aranyom, hogyne tudnék – válaszolta kapásból a bejárónő. Fél órán belül végzek, átmegyünk hozzánk és kirázom neked a dunyhacihából!
Vili gyanakodva nézte az asszony arcát, ám azon nem tükröződött semmiféle csúfolódás, sőt továbbra is csak önzetlen lelkesedést látott.
– És mennyi… mennyi lenne a kamat? – próbálgatta kitapogatni a hihetetlen lehetőséget Vili.
– Tőletek drága aranyom dehogy kérnék én kamatot. Majd visszaadjátok, ahogy lehet.

Vili elkísérte a takarítónőt a két tömbnyire lévő házhoz. Juliska mindenféle írás nélkül a kezébe számolta a negyvennégyezer forintot, ami akkoriban háromévnyi átlagkeresetnek felelt meg


Mire a munkából hazatérő Borbála és a fülön csípett gyerekek felértek a lakásba, Vili már a nappali közepén feszített egy széken, és a lábossal hadonászva imitálta a bonyolult kormánymozdulatokat. A hóna alá szorított fazékban a kölcsönkapott pénz púposodott, a fején pedig egy hatalmas világoskék, papírjaguár feliratú koronát viselt. 
Az asszony hirtelen visszafogta a gyerekeket, de gyorsan kapcsolt:

– Jól gondolom, idejekorán megjött a Trabant kiutalás? – no és kit tettél el ennyi pénzért láb alól?



2024. 06. 10.

2021/12/06

Október végi látomás

starfire



Lehelet borzongat,
október vonaglik végig
testemen furán,
magányos esték
bolyhos zsebébe nyúl
a zavartan mosolygó
céda délután.

Rostélyon sistergő évek –
serceg a hajdan-hangulat,
parázsra fröccsen az idő,
s fellángol néhány
régmúlt pillanat:

Emlékektől részegen
billeg a Nagyváradon
az utolsó 51/A.
Mintha fognák nagyon –
sikoltva fordul át,
felszisszen, megremeg –
leesnek sáska csápjai –
sötétbe fúl az égi nesz.

Egy padra dobja magát –
mint régen
megérkezett
a néhai szerelem.
Nem ölel, nem ad kezet,
fesztelen áll fel, kitér,
lebegve a körút felé halad,
s alakja könnyedén
a tömegre rátapad.

Az illatát keresem,
tiszta… tiszta vanília –
az időtlen térbe száll.
Ajkát idézem: sötétlila,
s a szoknyája szövetén
felcsúszó látomás
elmúlt tavaszt riszál.

Még feltűnik hirtelen,
távolból néz felém –
alakja megtörött,
s gomolygó vágyakkal
a felhőkbe költözött.

Az űr szele bontja szét
csóványi láng haját,
tétován integet,
és kigyújtja csillagát.


2009. okt. 21.

2017/04/19

Húsz év kánikula


Ablakban




Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad
a letépett, kiborult kosárnyi levél.
Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, majd lomhán elpereg.

Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,
parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy
neonkörökkel incselkedik a huzat,
mintha üvegfestékbe firkálna lyukat.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.

Tördelten illeszt össze elmém képeket,
miközben nyelem a szúrós, sós levegőt,
s a halszagú sötétben némán izzadok.
Régmúlthoz toldozott, tűnődő rab vagyok.

Húsz éve, - akkor sem eredt el a zápor,
zavartan hallgattuk suta zihálásunk.
Most mégis egy hang, egy elnyűtt kérdés sajog,
léhán lifegnek szakadt, foszlott mondatok.

Hirtelen mozdonyfüst terül - szemembe mar,
csak meztelen, múltba lépő lábad látom.
Szakállas sorompó lánca kattan mélán,
magányom zuhan rám - felszakítja vénám.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.




2008. 08. 10.

2011/04/09

Roppant kicsi a világ

Dobozba zárt lélek
Általában akkor lepődünk meg alaposan, amikor olyan dolgok történnek, amelyekre egyáltalán nem számítunk.
A logikus ember azonban – korosodva – körülhatárolja a lehetőségeket, felméri az esélyeket, mérlegeli a körülményeket, s ezáltal nagyrészt elébe megy a dolgoknak, másrészt biztonságosan elsáncolja magát. A legfelkészültebb, ún. „tutistákat” állítólag már semmi sem tudja igazán meglepni.
Persze én azért még nem vagyok teljesen felkészült meglepetésirtó specialista, vagy pedig néha annyira megmagyarázhatatlan, félelmetes dolgok történnek meg velem, hogy igazán illik hébe-hóba meghökkennem.

Amikor beszorítok egy darab vasidomot két anyag közé, és lenyúlok a hegesztőpajzsért a létráról, leszédülhet onnan a stabilnak tűnő fekvésű zártszelvény. Ez nem meglepő – mondhatni: erre számíthat a „zember”. Az sem meglepő, hogyha alátámasztom a fűrészelendő vasat, nem tud lehajolni, hiába vágtam már át jórészt. Így nem is vehetem észre nagy ügybuzgóságomban, mikor kell lassítani a lendületes fűrésztempót. Természetes tehát, hogy a mutatóujjamat belevágom a satuba, mikor hirtelen átharap a fűrészlap. Tudom már ezt is előre, de nem veszem komolyan magam. Elhessegetem a belső figyelmeztetést, mondhatni felülbírálom az első jelzőrendszerem. Ezután nem csodálkozhatom, ha visszahajlik a körmöm, és lesz egy szép csinos véraláfutásom, amiből – jó esetben – néhány csepp vér is elcseppen. Mit nekem! Szamuráj dolog, csak kibírom valahogy.

Még a nyáron, azon sem lepődtem meg különösebben, amikor a ház előtt belestem a szennyvízaknába. Valamiféle sztoikus nyugalommal állapítottam meg, hogy így jártam. Ilyen az aknafedelek természete. Néha kibillennek egyensúlyukból, és beborulnak terhükkel, ha véletlenül nem jó helyre illeszti a „zember” a súlypontját.
Megúsztam, az a lényeg. Természetesen közben azért pergett vadul a film. Szinte öt percnek tűnt a röpke időpillanat. Ezalatt navigáltam ám magam veszettül, hogy lehető legkevesebb sérülést szedjek össze, és az egyik lábam kinn maradjon a szárazon. Megúsztam… Persze a nadrág rendesen leszakadt rólam. Legalább két hétig húztam a bal lábam, és minden mozdulatra fájdalmasan feszült a csípőm.

Nos, a beszorított vasdarab: naná, hogy a fejemre esett. Szerencsére egy ideje már – korosodván – legalább a koszos munkához felveszek egy baseball sapekot, úgyhogy csak mosolyogtam ezen az apró csínyen:
– Te kis vacak, ez nem jött össze, ezt most jól elk… Hasonlóképp, ahogy isteni Ferink emlegette anno többes szám első személyben Öszödön.
Már-már lehiggadtam, amikor egyszerre csak véletlen rátévedt a szemem a fal mellett húzódó – nemrégiben, fáradságos munkával szerelt – ötrétegű, svájci műanyag vízvezetékre, s ekkor már igen közel kerültem az igazi meglepődéshez. A kis sutyi vasdarab a fejemről lepattanva ugyanis ezt találta el, és a cső úgy hajlott le, mint ama kéttámaszú tartó, amelyet rosszul méretezett hajlításra a statikus. Vizsgálgattam a jelenséget (mert miért ne tettem volna?), pár pillanatig értetlenül csóváltam a még enyhén lüktető bucimat, ám hirtelen rádöbbentem: ideje szaladni. Muszáj lesz rögvest elzárni a nyomást, mert a svájci cső rohamosan kezdett spriccelni.
Természetesen – úgy igazán –, azért én sem ijedek meg – mint a tutisták. Mondhatni, erre is számítottam. Persze, hogy éreztem előre, miután egy csavarhúzóval „éppenhogycsak” megkapargattam a sérülésnyomot.

Van olyan faramuci helyzet a létrán kepesztve, amikor nem esik kézre a hegesztés. Ilyenkor a „zember” nem tud profi munkát végezni, inkább csak sacconometrikusan alkot. A fejbeállásokra most hadd ne kelljen részletesen kitérnem, mert azért imígy-amúgy próbálja a „zember” követni, mit is kutyulgat (elektróda nevű) pálcájával.
No, szóval, ahogy oldalról nézek az anyag alá, és húzom az ívet, egyszerre pattogni kezd a cunder, mintha csak nátriumba kaptam volna.
– Semmi ez egy szamurájnak! – űzöm el az óvatosságomat –, átvágom én magam ezen a dagonyán. Persze, hogy át, de azért mégis ledobom fürgén a kesztyűt, és belekapok a fülembe, mert érezhetően ott gurulgál benne a tüzes vas, és borzalmasan sistereg az égő bőr.
Olyan lehetek néha – sejtem –, mint a perzselt malac, vagy esetleg az énekes Vazul. Éneklés… azt inkább hagyjuk. Emberfia nem volt még, aki felismerte volna, hogy melyik dallamot fütyülöm. Hát akkor a nótázás?
No, nem is szoktam erőltetni a kádban, de még szorgos munka közben sem, mint az átlag, rendes népek.
Azt persze rögtön megvizsgáltam, hogy hallok-e a bal fülemre. Befogtam a másikat, és beindítottam a flexszet.
– Ó, hát minden rendben – állapítottam meg, amikor belevág a vasba, azt jól hallom.

A különös dolog – ami végül is meg tudott lepni – a következő:
Lomtalanítás lévén, – szétnéztem a külső garázsban. Emlékeztem, hogy már tavaly is kutakodtam ott, a feltornyozott dobozokban, de akkor csak felületesen skubiztam tartalmukat. Földim megfenyegetett:
– Az mind tabu. Majd megkapja valamikor őket a gazdájuk, és azt csinál vele, amit akar.
Persze az is lehet, hogy ezt már három éve mondta… Mindenesetre most elszántan belenéztem a dobozokba. Rengeteg jegyzetet, könyvet találtam, és azonmód elcsábított a pakolástól, a még izgalmasabb tudásszerzés. Beleolvastam orosz nyelvű gépkönyvekbe is. Elismerően csettintettem: ez lehet a kőkemény mazochizmus-leninizmus, oroszul tanulni harckocsiszerelést.
Tovább kíváncsiskodva (már szinte olyannak éreztem magam, mint a Jacques Perry regényében Gilles Laborde, az ötvenes agglegény, egyetemi tanár, aki az ismeretlen szigeten Laurent Mattius holmijában turkál) egy fura szerkezetre leltem, ami elektromos dugaszolóaljzattal volt ellátva, és csappantyús fedéllel lezárható, azbesztozott mélyedést alakítottak ki benne. A fura, kis kályhára emlékeztető berendezés mellett, régi papírzacskókban érdekes színű porokat, más staniclikben pedig mindenféle formájú kivágott rézlemezeket találtam. A rejtély kulcsát (hogy mindez mire való) egy hajdani, kitüntetéseknek rendszeresített tárolódoboz felnyitása adta a kezembe, amikor kivettem a sok-sok éve benne lapuló medálokat.
Tűzzománc… Egyszer mesélt erről Földim, fiatalon foglalkozott vele. Szépen visszacsomagoltam mindet, és felraktam a fűnyíróból aznap eszkábált kiskocsira.
Gondoltam, van még itt több hasznavehető régi emlék is. Így aztán sietősen tovább kotorásztam a dobozokban.
A második kartonban rajzokra, tervekre leltem. Úgy véltem, hogy ezek mind Földim munkái. Alóluk számos stósz régi irat és levél került elő, amelyeken szintén Földim neve szerepelt.
A „fontos emlékeket” gondosan különválogattam a tankos cuccoktól, és felpakoltam a kiskocsira.

Válogatás közben jócskán beesteledett. Nehogy rám támadjanak a guberálók a nagy semmiért, futott át rajtam a szorongás, ahogy húztam a kocsit a kinti garázsból a lakás felé.

Nagyjából megmosakodtam a poros foglalatosság után, és bemutattam Földimnek a föllelt „kincseket”. Tudat alatt persze már az munkálkodott bennem, hogy ezektől a porfogóktól jó lenne azonmód megszabadulni.
Földim rendkívül örült a tűzzománcozó készletnek, és rögtön el is rakatta velem biztos helyre. Addig ő szelektálta a régi paksamétákat. Sok olyan iratra lelt, ami felelevenítette a már hézagosan elmesélt történeteit.
Az egyik hivatalos borítékban még egy kinevezést is lapult arról, hogy 1978-ban a vállalati újság szerkesztőségébe kiemelte az én Földimet a kedves góré elvtárs. Vááá… de baró!

Egyszerre csak Földim kezébe kerültek a megfakult tervrajzok. Mögé álltam, úgy gusztáltuk, hogy mivel foglalkozott annak idején. Én is magam elé képzeltem a fiatalkoromban szerkesztett motor-, váltó-, kuplung-, diffimetszeteket és a méretezéseket. Soha nem tudnám már azokat újracsinálni, pedig milyen jó kezem volt hozzá… Dobogós voltam műszaki rajzból az évfolyamban.

Ahogy felnéztem gondolataimból, Földim épp egy megsárgult, valamikori műhelybővítés tervéről olvasta hüledezve az adatokat: Balogh János Kunvár, Bazsalikom út 19. sz.
– Ez hogy került ide?
No, ekkor lepődtem meg én borzasztóan – még a hátam is borsókázott –, mivel ez a tervrajz az Atomróka c. írásomban szerepelő műhelyé volt, amit Balogh Jancsival közösen – az elbeszélés szerint – levegőbe röpítettünk.
Hát, ilyen kicsi a világ…

Földimet 2006 óta ismerem, ő sohasem járt azelőtt Kunváron, és az Atomrókáról is csak tőlem hallott. Én pedig 1980 óta nem találkoztam, nem is beszéltem Balogh Jancsival – még telefonon sem…
Most pedig itt a tervrajz... Azé a garázsé, ahol fiatalkorunkban Rókával együtt vandálkodtunk. Akárhogy is nézek ki a fejemből, akármilyen hihetetlennek is tartom, ez a megsárgult engedélyezési terv mégiscsak Földim munkái közül került elő.
Lehet, hogy az ilyesmi (nevezzük véletlennek) még a legfelkészültebb profikat, a kemény tutistákat is megrendítené?



2010. november 9.