Visszaszámlálás

 

    

    

Halálunk oka a növekvő entrópia.
Spontán folyamatok nyeldesik el
a kezdeti, erőteljes kontrasztokat.
Évről évre homogénebbé válunk,
feloldódnak bennünk az emlékek.
Halmazunkban végül már nem lesz
szeretet, harag, sóvárgás és hála,
észrevétlenül kerül egyensúlyba
a mindent átható rendezetlenség.
Rendszerünk struktúrája zömében
egyszerűsödik, fokozatosan elveszti
eredeti, kivételes érdekességét.
Így viszont nem látják az értelmét,
és életszimulációnkat megszüntetik
az önmaguk fékezésére képtelen,
élőlényszerű információcsomagok.

              Nem aluszom, egyre forgok,
              bánt az idő, ver az óra.
              Hány pislogó életlángot
              fúj el a szél virradóra?

     

Tintás tanár úr

Csengeri Attila első osztályos gépész tanulóként még nem volt tisztában a belsőégésű motor működésével. Nagyjából annyi sejtése volt róla, mint huszonhárom évvel később a feleségének, aki akkutöltés után váltig dicsérgette aprócska, benzines autóját:
– Mindjárt erősebben húz a motor, szinte ugrik a kocsi, ha teli van az akkumulátor – jelentette ki.

Attila a menzáról jövet érdeklődve nézegetett egy élénk színekkel kifestett motormetszetet az aula vitrinében, ám semmivel sem lett okosabb. Nem jutott el hozzá a működés alapelve, valahogy úgy, mintha egy fekete lyukból akart volna világosságra szert tenni. Elgondolkodva bandukolt az iskola még szokatlan, rideg és hosszú folyosóján az osztályterem felé, amikor az udvar felőli ajtón – zajos motorhangot kiadva – beviharzott egy öt év körüli fiúcska, maga után húzva egy pléh Warszawát. Attila ahogy ránézett a gyerekre, egyből meglátta hasonlóságot a villamosságtant tanító mérnök-tanárral, aki egyben műhelyfőnök is volt.
– Hogy hívnak kis Tintás? – kérdezett rá meglepetésében.
– Úgy ahogy mondod: kistintás – felelte a gyerek egy pillanatra abbahagyva a motorbúgást, és fürgén elinalt a tanári szoba felé.
Attila, ahogy szemével követte a talpraesett gyereket, felmerült benne a gondolat: talán már ez a fiúcska is többet tud az autókról, mint ő, aki eredetileg erdésznek készült, ám az egri iskolában kollégiumi létszámhiányra hivatkozva eltanácsolták. Ebbe a gépész suliba úgy esett be, hogy nem is nevezte meg a jelentkezési lapon. Ismerősei ajánlották, mivel új iskola lévén, itt nem volt felvételi. Igaz, kollégiumi hely itt sem akadt, de harmadmagával elfogadható áron sikerült kivenniük egy albérleti szobát az iskola közelében. Szerencséjére viszont egy hét után az osztályfőnöke megsúgta, hogy tudnak még két szabad helyet csinálni a kollégiumban, amennyiben segít a tanműhelyben kallódó ágyakat megreparálni. Atti örömmel fogadta az információt, és alig két óra múltán már egy C osztályos nebulóval együtt az aszfaltúton, puszta kézben cipelték az emeletes vaságyat az új szállásuk felé.
A kollégium nagyjából hatszáz méterre volt az iskolától. Mire odaértek a komoly teherrel, majd kiköpték a tüdejüket, ráadásul a tenyerükön is keletkezett jó néhány égető seb.  

Attilának rendkívül gyorsan hasznára vált a kollégiumi elhelyezés, bekerült a tudáselsajátítás fősodrába. Társaival vetélkedve, mágnesként vonzotta magához az ismereteket. Egy év múltán esténként már ő segített a tanulószobai foglalkozásról megérkező, az egész délutánt feleslegesen elherdáló osztálytársainak a másnapi felkészülésben. A társak komiszabb fele már másodikos korában rákapott az ivásra és azzal együtt az erős dohányzásra. Ők úgy ítélték meg, az alvégi olcsó kocsmákban kevés eséllyel lehet tanárral összefutni, ezért esténként egyre gyakrabban látogatták ezeket a becsületsüllyesztőket. Egyik alkalommal féltucatnyian mégis belebotlottak Tintás tanár úrba, aki szintén nem vetette meg az alkoholt. Mivel a megdőlt társaság hangulata már elérte a gátlástalanság szintjét, kértek Tintás tanár únak is egy újabb italt. Tintás Tamás azonban aznap még csak alapjáraton iszogatott, így visszautasította a kisüsti pálinkát, és magában morogva otthagyta a díszes társaságot.
A tanár másnap, az óráján felállította a hat jómadarat, és nyílt célzással a kocsmai buktára, egymás után feleltette őket villamosságtanból. Az osztály jókat derült a rajtakapott gézengúzok makogásán. Mivel a kérdések jó része szinte megválaszolhatatlanul lett feltéve, mindegyiküknél „leülhetsz egyes” lett az eredmény. Az ártatlan többiek persze biztosra vehették, hogy ők már nem felelnek, így kárörvendő elégedettséggel dőltek hátra, és kuncogtak a padsorokban.
Tintás tanár úrral ezután egyre többször találkoztak a megrögzött piások. A kocsmai jelenlétére utaló kérdéseket azzal magyarázta, hogy rendszeres ellenőrzéseket tart, ez neki feladata. A retorziós feleltetések viszont fokozatosan elmaradtak, és néhány keményebben alkoholizáló harmadikossal és végzőssel Tintás Tamás már gyakran együtt ivott.
Egyik alkalommal, mivel a tanárnak többször is lebiccent a feje, készségesen hazakísérték a diákok. A korhely társaság útközben sündisznót fogott, és addig karolták, ölelgették Tintást, amíg pimasz módon a kabátzsebébe nem sikerült dugni a szuszogó, tüskés állatot. Röhögésüket alig tudták visszatartani, amíg kinyitották a szolgálati lakást, és betuszkolták a tanárt az ajtón. Másnap a „kistintás” kibeszélte az iskolában, hogy az apja fáradtan ért haza, és elaludt az előszobában. Mire az annyával kimentek, félredőlve hortyogott a lócán, egy sün pedig nyalta a padlón, ami kibuggyant a szájából.

Csengeri egyre többször tapasztalta az órákon, hogy Tintás tanár úr magyarázatai igencsak akadoznak, néha úgy belebonyolódik a tananyagba, hogy csak mereven néz és bólogat. Gyakran mentette meg az óravégi csengő a kiütéstől, akár egy gyenge képességű bokszolót a gong. Csengeri néha már szeretett volna segíteni neki. Rendszerint tudta, hogy mit akar mondani a tanár, ami sehogy sem jött ki belőle. Attila ennek ellenére kifogástalanul értette a villamosságtant, túl nagy szüksége nem is volt már Tintás tanár úr egyre gyatrább előadásaira.

Attila a műhelygyakorlat érettségin az első évfolyam legjobbjának tartott sztár-tanuló öccsét kapta segítségül. Az öcsike azonban közel sem járt tudásban a bátyjához. Leküldte az alsóévest az aknába, hogy engedje le a Zsiguliból a motorolajat. Megkérte, hogy szóljon, ha kicsöpögött az olaj, és visszatekerte a leeresztőcsavart. A kis amatőr rövidesen fel is kiabált, hogy mehet a friss olaj, mire Csengeri pontosan beöntötte a szükséges, 3.75 litert. Megtörölte a nívópálcát, ellenőrizte a szintet, és nem akart hinni a szemének: a nívópálca a maximum felett négy centivel olajos volt. A kis hebrencs a váltóból engedte le az olajat, nem pedig a motorból. Nagy nehezen szereztek váltóolajat, de mivel nem volt feltöltő szivattyú az iskolában, nem tudták bepumpálni, így nagyon gyorsan egy speciális „kanyartölcsért” kellett hegeszteni a karosszéria-műhelyben, hogy beönthessék.
Röviddel a kapkodó idegmunkát követően, enyhén billegve megérkezett Tintás tanár úr, mint az érettségi vizsgabizottság elnöke, és keresztkérdéseket tett fel: meghúzta-e a vezérműláncot, mennyire állította a szelephézagot, illetve a kipufogószelepnél miért állította nagyobbra a hézagot?
Attila elmondta a láthatóan becsípett Tintásnak, hogy azért nagyobb a kipufogószelep hézaga, mert az jobban melegszik a kiáramló forró gázoktól, mint a szívószelep. Tintás erre vigyorogva bámult rá, és mereven bólogatva azt bírta válaszolni:
– Sajnos ezzel most jól elvágtad magad, oda lett a jeles érettségid. – A Zsiguli szelepének és a vezérlésnek ugyanis negatív hőtényezős anyaga van, ezért hő hatására csökken az anyag térfogata.
– Az a részeg agyad térfogata csökken! – motyogta magában Attila, de hangosan nem mondott semmit, csupán elfordult, nehogy kedve támadjon arcon köpni a tanárt.

Csengeri még reménykedett, hogy idővel a tudatmódosult ökörségét felülbírálja Tintás, amikor az érettségi jegyeket bevési a bizonyítványába, de ő nem emlékezett egyáltalán semmire, csak mechanikusan rögzítette a „Furkó” becenevű oktató (a táskahordozója) által diktált jegyeket. Attilának – szégyenszemre – egyedül szakmai gyakorlatból lett négyese az érettségin. Az vigasztalta, hogy így is osztályfőnöki dicséret kapott. Tintás megdöbbentő, delíriumos téveszméje ellenére az évfolyam legjobbjaként végzett.

Attila már rég elfelejtette Tintás tanár úr inkorrekt viselkedését, eszébe sem jutott az érettségin történt megalázó betartás. Szokásos munkáját végezte a forgalmas, budapesti teherpályaudvaron. A napfény a vágányok felől érkezett, így az első pillanatban káprázatnak tűnt, amit látott: mintha Tintás tanár úr álldogált volna a vágánybenéző épület mellett. Arrébb ment, egy oszlop árnyékába, hogy a meglepő felfedezéséről bizonyságot szerezzen.
– Nem hiszem el – csapott a homlokára Attila –, ez a munkásruhába öltözött alak Tintás Tamás mérnök-tanár, aki hat éve még az érettségin, matt részegen egzecíroztatott.
Elindult a koszos bódé felé, ahonnan már az egykori tanára is mereven figyelte őt.
– Tiszteletem szakibá’! – köszönt rá Attila. – Mi ismerjük egymást ugye?
– Szervusz Csengeri – régen láttalak, vigyorodott el Tintás.
– Mi járatban nálunk tanár úr? – talán továbbképzés?
– Inkább átképzésnek mondanám Attila. – Szólíthatsz Tamásnak, most már kollegák vagyunk!
– Nem mondod Tamás, valami baj történt veled?
– Sajnos a cefrével nem tudtam leállni. – Tettem már egy próbát a BKV-nál is, de a múlt hónapban elfogyott a türelmük. – Remélem, itt tovább maradok.
Csörgött a telefon a bódéban, a vágánybenézőnek dolga akadt. Attila kezet nyújtott, és egy „Majd legközelebb többet beszélgetünk” mondattal gyorsan elbúcsúzott.
Atti néhány alkalommal látta még Tamást a vágányok közt szédelegni, de akkor meg neki volt halaszthatatlan munkája, így a beígért beszélgetés egyre csak húzódott. Később viszont már hiába kereste, nem lelte sehol egykori tanárát. Fel is merült benne a kérdés:
– Nem tán kirúgták innen is a szerencsétlent? – meg fogom kérdezni az állomásirányítót, hátha képben van Tamással kapcsolatban.
Másnap bement a forgalmi épületbe, és üdvözölte régi iskolatársát, aki elvégezte a MÁV tisztképzőt, és profi vasutassá avanzsált:
– Hali, jó öreg Laja cimborám, tudsz valamit egykori tanárunkról, Tintás Tamásról?
– Tudok Mágus barátom, sajnos tudok. – Meghalt szegény már két hónapja, 39 évesen elvitte a pia.

Egy szilveszteri kaland

A harmadikos középiskolás Csengeri Attila a szüleinél töltött téli szünetben felkereste gyerekkori cimboráját. Bocskor Pistáék nádfedeles vityillójához egy hosszú szőlőskerten keresztül, nagyjából ötperces gyalogút vezetett. Karácsonykor nagy hó esett, így vigyázva lépdelt az ösvényen csúszós talpú félcsizmájában, nehogy a száron keresztül becsusszanjon a hó.

Bocskor Pista építőipari szakközépben tanult a közeli nagyvárosban. A korhely, szakmai környezetben korán rákapott az ivásra. Mivel az apja bortermelő ember volt, otthon is akadt állandóan innivaló. Amikor Attila megérkezett, Bocskor éppen a pincéből hozott fel egy demizson Delaware rozét. Leültek a ház konyhájában, és Bocsi (így becézték Bocskort) azonnal kitöltött cimborája számára is a zamatos, édeskés italból. Attila nem igazán kedvelte a szeszes italokat, ezért tenyerével lefedte a poharát, amikor nagyivó cimborája kényszeres igyekezettel folyton után akarta tölteni. Atti az ivás helyett, nosztalgiázva, inkább a régi csibészségeiket kezdte el sorolni. Felidézve emlékeit, amikor még a padláson, a nád között dugdosott fegyverekkel játszadoztak, vagy a Tisza-parton megmaradt, II. világháborús géppuskafészkekben talált lőszereket szedték szét, és a puskaporral kísérleteztek.
Gyakori stiklijük volt, hogy a ház előtt vezető, csendes utcában pénztárcát helyeztek el a kitaposott gyalogúton, és beásták a földbe a madzagot, amivel a tárcát kipányvázták. Az arra járó kapzsi embereket rendszeresen rászedték és megszégyenítették, amikor azok pénzéhesen lepattantak biciklijükről, és fel akarták marni a bugyellárist. Ahogy lehajolt a delikvens, a kerítés mögötti bokorban hasaló Bocskor megrántotta a zsinórt, így magát már a siker kapujában érző alak rendszerint jól pofára esett. Meglepetése azonban még véget sem érhetett, mivel a bokorban hasalóktól kapott néhány emlékeztető durrantást is, ahogy a pisztolyokba töltött, hatástalanított lőszer csappantyúját elsütötték. A rászedett – biciklijét felkapva – fejvesztve szelelt el a helyszínről. Csengeri pedig kárörvendően rikácsolt utána:
– Várunk máskor is, haver! – Van itt pénz bőven, csak meg kell érte küzdeni!
Bocsi csak legyintett, és a korán felvett alkoholista szokásához méltó módon azt felelte:
– Ki nem szarja le, lószart sem érdekel. – Olyan rég volt, hogy talán nem is igaz.
– Neked minden rég volt Bocsi? – Hogy lehetsz ennyire kiégett? – Mindössze hét évvel ezelőtt történt. – Amikor a Tisza-parton először kutattunk, akkor még a II. világháború is csupán 18 éve fejeződött be, annyi ideje, ahány éves vagy most.
– Leszarom azt is, hány éves vagyok, csak a cefre és a bagó kitartson. – Amit beszívok, azt már nem veheti el tőlem senki. – Úgy mondják, az vagy, amit magadba tömsz. – Rajtam viszont átszalad a bor, a füst, csak a vegyszerek maradnak meg, ezért harmadrész kemény kékkő, harmadrész DDT, Holló 10, ólom-arzenát vagyok, a többi kiterjedésemben pedig a klórozott szénhidrogének kötődtek meg, és elnyelődtek a zsíromban meg a herémben. – Te viszont ne félj semmit: "Az első kupa bor az egészségé, a második a vidámságé, a harmadik a keserűségé, a negyedik a mértéktelenségé."
– Ez komoly monológ volt Bocsi, te ilyeneket tanulsz a suliban?
– Azt is leszarom, talán ott is hagyom az egészet. Útépítő leszek, az aszfaltbedolgozó finischerre nem kell érettségi, elég 5 óra gyakorlati képzés és gépkezelői vizsga.

Atti magába roskadtan csoszogott hazafelé, eltűnődött régi cimborája érezhető leépülésén.
– Nos, ennyit a piáról, a bagóról és a tanulmányok fontosságáról – morfondírozott magában.
Bocsi búcsúzóul felajánlotta Attilának, hogy a Nemzetiben szilveszterezzenek együtt. Attila gyorsan bele is egyezett, gondolta, hátha cimborája módosult tudata addigra helyreáll, és hajnalig ki tudják vesézni a gyerekkori sztorikat.

Szilveszterre megenyhült az idő, és olvadozott a félméteres hó. Az utcák képe rendeződött, a járdákról és az úttestről letakarították a havat. Bocsi öt órakor zörgetett be Csengeriékhez. Atti már majdnem kész volt, a fürdőben épp fogat mosott. Bocsi ezalatt szót váltott a Csengeri szülőkkel, amiből annyi szűrődött be hozzá:
– Leszarom, mi lesz az öregekkel, ha rájuk dől a viskó. Majdcsak bekerülnek a szeretetotthonba, oszt annyi, meg egy bambi.
Útközben Atti gyanakodva méregette cimboráját, azt próbálta felmérni, hogy Pityu aznap betankolt-e már? Nem vett azonban észre semmi gyanúsat. Bocskor ugyanolyan egykedvűen válaszolgatott, és nem látszott rajta az alkohol hatása. Lehelete a láncban szívott „tüdőtágító” Symphoniától olyan áthatóan kátrány szagú volt, hogy a cefre kipárolgása csupán jótékony, hegyi levegőnek érződött.

Az étteremben még alig volt vendég, így hosszasan válogathattak az asztalok között. Végül a zenekartól távolabb, a nagy cserépkályha közelében foglaltak helyet egy négyszemélyes asztalnál. Pista azonnal magához ragadta a kezdeményezést, röptében elcsípte az egyik pincért, rendelt egy-egy deci Hubertust, és hozzá kísérőnek egy-egy Márka szőlőt is. Atti még a kezét melegítette a cserépkályha oldalán, amikor Bocsi már erőteljesen gesztikulálva jelezte, hogy sürgős teendője van: muszáj innia. Asztaltársa a pincért gyorsan instruálta még négyszer. Csengeri alig itta ki az első poharát, már sorakozott előtte újabb háromszor egy deci.
– Te meg vagy húzatva gyökérvári? – nézett meglepetten cimborájára Atti. – Valahogy vissza kellene venned a tempóból. – Nem lemészárolni akarom magam, hanem valamelyest szórakozni az év utolsó napján és újévkor. – Nézegethetnénk esetleg a csajokat, mivel elkezdtek beszállingózni, amióta a zenekar rázendített.
– A csajokra még bőven ráérünk, ha megszívtuk magunkat – húzta el a száját Bocskor. – Most azzal törődj, ami előtted van, nagyon le vagy maradva!

Csengeri belekóstolt a második pohár italba, ám rátört az émelygés. A Hubertus rossz emlékeket idézett fel benne. Talán 12 éves lehetett, amikor az apjával közös névnapjukon véletlenül beleivott egy kis pohárka vadászitalba. Elsőre különösnek találta, és kerülve-fordulva újra belenyalt az édes kutyulmányba. Végül kiürült a pohár, és azt vette észre, hogy hirtelen álmos lett. A megtermett, hatodikos gyereknek, akár egy óvodásnak, délután le kellett csicsikálnia. Szülei néztek is nagyot, amikor észrevették, hogy a kislegény betakarózva horpaszt a szobájában.
Most inkább letette a poharat, és a szőlőitalt kortyolgatva élvezte a zenét. A zenészek a Deep Purple együttes Gyermek az időben c. számát játszották. A beviharzott leányzók csalódottan állapították meg, hogy ez nem kifejezetten táncos szám, így aztán letelepedtek az asztalokhoz és a pincérekkel elegyedtek diskurzusba.

Attila az iskolában töltött első szakmai gyakorlatának nyarára gondolt vissza, amikor először hallotta ezt a bő lére eresztett, Deep Purple számot. Az egy emlékezetes nyár volt állapította meg. Délutánonként a Tiszában fürödtek, vagy a parton sárgolyó-háborúkat rendeztek egymást dobálva. A gimis csajoknak tetszelegve, ökörködve versengtek egymással. Mélázásából csak azután riadt fel, amint egy finom női kéz benyúlt az asztal közepéig, és elpakolta a haverja előtt felgyülemlett féltucatnyi üres poharat. A kéz épp megfogta az ő egyetlen üres poharát, amikor felpillantott, és találkozott a tekintetük.   
Sötétbarna, őzike szemű, mély érzésű, hasonló korú, szomorkás lány nézett vissza rá.
– Milyen lehet ilyenkor pincérnőként dolgozni – futott át Attilán a lehangoló gondolat, nem is sejtve, hogy évek múlva maga is munkával tölti a legtöbb ünnepet.
– Elvihetem, ugye? – kérdezte meg kedves, tiszta hangon a lány.
– Persze, persze, köszönöm – válaszolta meglepetten, torkát köszörülve Atti, mint aki gyorsan ébredt fel álmából.

Ahogy a lány eltávolodott az asztaltól, Atti megpaskolta legújabb pohara fenekére néző cimborája vállát.
– Ki volt ez a leányzó? – Sosem láttam még itt. – Valami kisegítő lehet?  
– Szerintem gimis csaj, a múzeum környékén lakik, egy évvel öregebb nálunk, legalábbis úgy gondolom – vakarta meg a fejét Pista.
– Na, ez legalább egy jó nő a mai felhozatalhoz képest, ahogy itt körbenézek – emelte fel a hüvelykujját Csengeri.
– Jó nő… jó nő… nem mindegy? – Az is ugyanolyan büdöset szarik, mint a másik – fejtette ki véleményét lebiggyesztett szájjal Bocsi –, azzal nagyot kortyolt decis poharából.

– Sok volt ez a három szőlőlé, kimegyek pislantok egyet. – Te meg ne igyál már olyan elvetemülten, mert nem tudlak hazavinni, ha totálkáros leszel.
– Ne félts engem! – Hubertusból egy literre vagyok kalibrálva, ez pedig csupán az ötödik deci.

Csengeri kiment a fűtetlen előtérbe, és megrázta a borzongás. Benn a cserépkályha közelében átjárta a kellemes meleg, nem érezte a kabát szükségét. Utólag viszont már bánta, hogy nem kapta fel a dzsekijét. A WC még egy ajtóval kintebb következett. Elképzelte, hogy ott milyen hideg lehet. Már majdnem visszafordult a sapka-sál-kabát kombóért, amikor kinyílt egy ajtó az előtér oldalában, és két hatalmas zsákkal kihátrált rajta a finom kezű pincérlány.
Attila hirtelen elhatározással kikapta a kezéből a zsákokat és megkérdezte:
– Hová lesz a fuvar kisasszony?
– Az udvaron van a konténer, abba dobd be, ha jól meggondoltad, mert baromi nehéz, bennük van a mai összes konyhai hulladék. – Köszönöm természetesen a segítséged!
Attila jó erőben volt, de végül mégsem bírta emelni a terhet, hanem a havon húzva jutott el a szeméttárolóig. Beemelte a zsákokat, és sietve tartott az épület hátsó traktusában lévő WC felé. Még idejében érkezett, a szőlőlé nem hagyott foltot az alsóneműjén.
Visszafelé menet rázta a kezét, hogy eltűnjenek a vízcseppek. Kellemes meglepetésként érte, amint észrevette az előtérben papírtörlővel várakozó helyes pincérlányt.
– Szörnyű itt a mosdó, se fűtés, se kéztörlő, se WC-papír, kész szégyen – alkotott lesújtó véleményt a lány.
– Láttam már jobbat néhány helyen – mosolyodott el a Atti. Például Szegeden az Égő Aranyban.
– Huh, már maga a név is sokatmondó, nem olyan, mint a miénk: Nemzeti. – Te egyébként szegedi vagy? – Nem találkoztam veled korábban.
– Dehogyis, itt nőttem fel, ennek ellenére elkerülhettük egymást. – Általánosba a katolikus iskolába jártam, harmadik éve tanulok Szegeden. – Te pedig úgy hallom, maradtál helyben, és utolsó éves vagy a gimiben.
– Kiválóak az információd és igen gyorsak, hol tettél szert rá ennyi idő alatt?
– Asztaltársam, a gyerekkori cimborám anyja az orvosi rendelőben dolgozik, Pityu régebben sokszor bejárt hozzá, ezért tudhat rólad néhány apróságot.
– Az meglehet, gyerekként elég gyakran megfordultam ott. – Van egy kis öröklött ideggyengeségem. 
– Most, hogy már ennyi mindent tudunk egymásról, bemutatkozom: Csengeri Attila vagyok.
– Én pedig Vasi Mária, de a jófejek Vasmarcsinak hívnak.
– Oké Vasmarcsi, nem akarlak feltartani, csináld a dolgod, én pedig megyek vissza a kályhához, mert belém fagy a lélek.

Bocsi már a hatodik pohár Hubertust szivolázta, viszont meg sem látszott rajta. Behorpadt arccal nagyokat slukkolt a cigarettából, miközben szemrehányóan vonta kérdőre Csengerit, hogy mit csinált ennyi ideig.
– Gyenge vagy, mint egy harmatos lepkefing, egy beöntés után félóra szünetet tartasz.
Attila épp válaszolni akart, de egy üveg muskotályos pezsgő landolt az orra előtt az asztalon.
– Ezt ajánlom, ne fogyaszd azt a ragadós löttyöt, amit a haverod diktál beléd! – Majd erre kerülök én is időnként, ezért hoztam két pezsgőspoharat – kacsintott Marcsi a fiúra, és kedvesen megborzolta a haját.
– Hoppá, van kisfiam – vicsorította ki a nikotintól sárga fogait Bocsi – már értem, mi tartott félóráig odakinn. – Máris összeszűrted a levet a helyes kis pincérlánnyal?
– Ugyan már Pityu, épphogy csak bemutatkoztam.

Marcsi kétszer-háromszor leült az asztalukhoz, és ilyenkor hozott bőven muníciót Bocsi számára is. Éjfél előtt pár perccel azonban átöltözött, és végleg ottmaradt.
– Éjfélig voltam beosztva, ezután már bírják a munkát a többiek – mosolygott a lány Attira, és öntött mindkettőjüknek a muskotályos pezsgőből.
Éjfélkor lekapcsolták a villanyokat, csak az asztaloknál égett néhány gyertya. Az étterem túlsó végéből egy kazettás magnóból szólt a himnusz. Amikor az is elcsendesedett, egy éles női hang palóc tájszólással beharangozta: szabad a csók! Atti elnevette magát, és Marcsi felé fordult. A lány koccintásra emelte a poharát, mindketten ittak egy kortyot, de aztán hirtelen elkapta őket is a „palócmágnes”, és egymás derekát karolva, hosszú csók kíséretében simultak egymáshoz.
Hajnalig pezsgőztek, táncoltak, és amikor kimelegedtek, az udvari eresz alatt Guinness rekordra törve csókolóztak hosszasan, remegve tapadva össze. Az ereszből csurgott a hólé, tehát fagypont fölött volt a hőmérséklet, így attól nem kellett tartaniuk, hogy rájuk fagy a ruha.

Január másodikán kezdődött a tanítás, ezért Attilának délután már vissza kellett utaznia a kollégiumba. Az úton gondolta végig részletesen a történteket. Ez a lány alig akart elengedni, annyira boldog volt. Szerelmes lett belém, mint egy ágyú. Persze én is jól éreztem magam vele, de nem feledhetem, hogy nekem itt van, akivel az Égő Aranyba szoktunk járni: a tündéri Anna. Attila már tizennyolc hónapja járt Annával, és valamiféle mágikus kötelék tartotta össze őket.
– Ez az affér talán csak egy ellenszegülési kísérlet volt, vagy valóban kell nekem ez a lány? – tette fel a kérdést magának.
Rövid töprengés után azonban érezte, hogy butaságot csinált. Fontos volt neki Anna és a megszokott, közös társaság. Már meg is bánta a dolgot, de visszaszívni nem tudta a történteket. Ráadásul megadta a kolesz címét is Marcsinak, így elő-utóbb jönni fognak a követelődző szerelmeslevelek.
Ahogy gondolta, úgy is lett. Az új év negyedik napján már ott virított a küldemények között az első levél Marcsitól. Gyorsan eltüntette, ahogy észrevette, de már a minden lében kanál, kidumálós ficsúrok is felfedezték. Be is szóltak Csengerinek:
– Mit fog szólni ehhez a komisz becsajozásodhoz a kedves Annácska?
Attila nagyokat hallgatott, nem állt le magyarázkodni, mert azzal csak olajat öntött volna a tűzre. Sejtette viszont, hogy valaki úgyis bemártja, mivel jópáran fenték a fogukat a csábos mosolyú Annára.
A harmadik, megválaszolatlan levél után nem jött több üzenet Marcsitól. Jött viszont a Csengeri szülőktől, akik arról értesítették, hogy a lány kikelt magából, és naponta molesztálja munkája végzése közben az apját, vegye rá Attit a kapcsolat folytatására.
Csengeri megmakacsolta magát, nem volt hajlandó beszélni a lánnyal. Úgy vélte néhány hét után úgyis porrá válik az egyéjszakás liezon emléke. Amikor hazament látogatóba, ki sem mozdult. A régi haverokat is csak odahaza fogadta. Második hazautazásakor a lány mégis kiszimatolta az érkezését, és utcafrontos házuk hátsó falára írta csirkevérrel: MEGÖLÖM MAGAM!  Vasárnap délután viszafelé, Attinak az állomáson is bujkálnia kellett, mert lesett rá Marcsi. A vágánybenéző fülkéje mögött álldogált a vonat érkezéséig, és a túlsó oldalon szállt fel. Csütörtökön kapta meg az anyja rövid levelét, amiben annyit közölt: Idegösszeroppanással kezelik Marcsit. Bevett egy csomó gyógyszert, de kimosták a gyomrát a kórházban.

Csengeri ezután évekig nem ment fel szórakozni a városba, ahogy pedig leszerelt a katonaságtól, végleg el is költözött. Soha többé nem találkozott Vasmarcsival.

A csábos mosolyú Anna három év után hagyta el. Valószínűleg a Vasmarcsi liezon környékén volt viszonyuk csúcspontja, azután már a leszálló ág következett. Erről azonban Atti nem akart tudomást venni, fiatalként csak lebegett az időben. Azt, hogy elválnak útjaik, konkrétan persze semmi sem jelezte előre. Az érettségi után két hónappal egy panaszos hang, egy aprócska magyarázat nélkül omlott össze az idill. Sokáig érezte magát pokolban, évek alatt sikerült feldolgoznia a szakítást. Szerencsére neki nem volt örökletes ideggyengesége.

Az idő vasfoga

Mottó: Németországban Winnetou-könyvek kerültek a süllyesztőbe, Karl May pedig indián hőseivel együtt a tiltólistán találta magát. Hová lett az indiánromantika? Valóban káros lehet Winnetou?

Csengeri Attila bosszúsan forgatta a levelet, amelyet a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól kapott. A levélben arra kérték, hogy ellenőrizze a fellelt nyilvántartások alapján jóváírt, ledolgozott éveit, és amennyiben azok nem egyeznek igényével, küldjön be hozzájuk újabb igazolásokat.

– Lassan két éve tart már ez az előzetes hercehurca, mit küldjek még be nektek tökorrúak? – harsogta fennhangon, magához beszélve. – Semmihez sem értetek, csak az időhúzáshoz és a szófosáshoz. – Hiába küldtem be már minden igazolást, ugyanannál a cégnél nem találtok meg időszakokat. Úgy tűnik, mintha kétévente kiléptem volna hároméves intervallumokra. – Hiányzik simán kilenc évem.

Rögtön neki is fogott a válaszlevélnek, amiben az indoklást követően – erős felindultságában – bírósági eljárással fenyegette meg a hatósági jogkörrel kibélelt díszes társaságot.

Ahogy a gépeléssel végzett, még egyszer átnyálazta a paksaméta halmazt, és meghökkenve fedezett fel két hónapnyi igazolt foglalkoztatást a Nemzeti Múzeumnál.

– No, ezek aztán már nem is tökorrúak, hanem egyenesen tök hülyék – károgta el magát csúfondáros varjú hangon. – Még hogy egy múzeumban munkálkodtam! – Mért nem egyenesen már minisztériumban? – Hál' istennek én mindig termelő vonalon tevékenykedtem, nem pedig az aktákat tologattam, mint a magatok fajták.

Nemzeti Múzeum… Nemzeti Múzeum... ismételgette félhangosan heherészve, miközben visszagondolt fiatalkorára, amikor először fordult meg a Kálvin téren, és megcsodálta a hatalmas, klasszicista stílusú épületet.

– Hát az sem ma volt már, de akkor is… – Ez a dátum három évvel korábbi, így csupán elsőt végzett középiskolás lehettem akkoriban. – Ugyan mit csináltam volna tizenöt évesen a fővárosi múzeumban, amikor csak érettségi után jártam arrafelé először?

Attila kivett a hűtőből egy literes narancs dzsúszt, és nagyokat kortyolva hátradőlt az íróasztal előtti forgószéken. Nyár eleje volt, még nem jött meg a beharangozott hőség. Oldalra fordulva kitekintett a második emeleti ablakon, és a tiszta időnek hála, szeme álmodozva pihent meg a Cserhát és a Mátra élénkzöld foltokkal tarkított vonulatán.

Meglepően nagyot nyelt a narancsitalból, mivel a szék mechanikája hirtelen megbicsaklott alatta. Ettől rögtön elszállt a jóleső áhítata, és a váratlan döccenés visszataszította a valóságba.

– Nézzük csak, nézzük csak – sustorogta. – Tizenöt évesen mit is csinálhattam én nyáron? – Akkoriban még a Tisza-parti határból mustráltam a távoli kék Mátrát.

Ezzel a gondolattal párhuzamosan, élénken beugrott Attilának valami, de annyira, hogy még a dzsúszos palack is nagyot roppant, olyat szorított rajta. Szerencse, hogy jó huzattal bírt, így alig lötyögött már az alján egy kevéske sárga lé.

– Persze, hogy megvan! – csapott hirtelen a homlokára. – Néztem a Mátrát a morotvaparti homokdombról, ahogy a csontokat csomagoltam futártasakba.

– Basszus – méltatlankodott lassultságán Attila. – Ennyire dinnye lettem? – Hát nem az volt a címkére nyomtatva, hogy Nemzeti Múzeum?

Csengeri lehúzta a maradék italt, és megkönnyebbülten dörzsölgette a tarkóját.

– Nincs mese, végül ezt a csomót is kibogoztam azért. – Nem szökhetnek el az emlékek, mint mosdókagylóból az örvénylő víz.

Az internetes térképen rá is kattintott a morotva környékének utcanézetére, és néhány 360°-os felvételből visszaidézte az ásatás fél évszázados helyszínét, azt a területet, ahol egy régmúlt nyáron két hónapon át dolgozott.

Akkoriban a Nemzeti Múzeum régészei avarkori településeket tártak fel a Tisza-parton. Igaz nem volt ez egy új dolog, mivel évente, kétévente vissza-visszatértek, hiszen szép számmal gyűltek a leletek. Csengeri talán tíz éves lehetett, amikor barátaival először rábukkantak a számukra mindennél érdekesebb ásatásra. János, a vezető régész szívesen látta őket. Szinte előadás jelleggel prezentálta nap mint nap kis vendégeinek az eredményeket, és szemléletesen vázolta a folyamatos változást. Attiláéknak megrögzött szokásukká vált, hogy hetente többször is kilátogassanak a három kilométerre lévő ásatásra, és megcsodálják a precízen feltárt, földbe süllyesztett,1200 éves házakat, a spaklival és ecsettel letisztított használati tárgyakat, és a sírgödrökben fellelt, nagyjából ugyanennyi idős, emberi és állati maradványokat.

Gyerekfejjel mindannyian elragadónak találták a régészek vízparton kialakított szállását is, amely egy igazi, expedíciós kalandtáborra hasonlított. A szabadban főzés, a halászat, a morotvaparton épített hosszú cölöpstég igazán megfogta őket. Csupa olyan dolgot láttak, amiről előtte csak olvastak és megálmodtak, mint afféle Robinson Crusoe birtokot.

János elővette a szigonypuskáját, könnyűbúvár felszerelését, és a stég végéről talpast ugrott a holtág alig két méter mély vizébe. A víz átlátszó volt, így a morotva fenekére is elegendő fényt jutott a szigonyos halászathoz. Ahogy elültek az ugrást követő hullámok, még kétszer látták levegőért felbukkanni a légzőcsövet. Legközelebb azonban János már a fejét is kidugta a vízből, és tempósan úszott a stég felé. Ahogy felkapaszkodott, kötélen húzta maga után a szigonyvesszőt, amin egy még élő, méretes hal ficánkolt. A régész odanyújtotta a felszerelést Attilának, hogy próbálja ki a szigonyos halászatot, ám ő megköszönve a lehetőséget, nem élt vele. Nagy tiszteletlenségnek vélte volna ugyanis a vendégeskedést maximális szinten kihasználni.

Attila felgyorsult agyi meghajtója a korai emlékek után simán betöltötte a középiskolai első osztályt követő nyár memóriájában rögzített fájljait is. Látta magát, ahogyan kismotorjával a helyszínre érkezve - töpörödött önbizalommal – vízhordónak jelentkezik a vezető régésznél, akiben kisvártatva a gyerekkorában megkedvelt Jánosra ismert. A férfi is nézegette, méregette őt, neki is rémlett valami az öt évvel korábbi epizódból. Egy nagy kamaszra viszont már korántsem lehet úgy ráismerni, mint egy alig változó, jó harmincas férfiemberre.

János mindenesetre rábólintott az aspirációra, felvette Attilát hétforintos órabérért. Akkoriban az még komoly pénz volt, hiszen éppen annyi volt egy doboz szénfüstszűrős cigaretta ára. Csengeri persze nemigen dohányzott, de a feleslegesnek tartott információkból is jól kikövetkeztette a pénz értékét. Komár típusú mopedje ugyanakkor már 4600 Ft-ba került, ami három havi átlagbérnek felet meg. A bevállalt két hónapos nyári munkájához még harmadrészt hozzá kellett volna tennie, hogy visszafizesse apjának a tavasszal kapott moped árát, amit persze az idősebb Csengeri egyáltalán nem kívánt. Neki ugyanis – mint kézbesítőnek – két-három nyugdíjfizetés alkalmával ennyi pénze jattból is bőven összejött. Kifejezetten örült, hogy megvehette Attinak a kismotort, mivel neki is fájt rá a foga, de levizsgázni viszont – mondjuk úgy – sosem volt kedve.

Attila ütemesen szállította a vizet, és kínálta a forróságban izzadó, ásóval és lapáttal szorgosan munkálkodó embereknek. Motorjával gyorsan megfordult a tsz központ és a morotva part között, így volt ideje trécselni is a régészekkel, míg a két kanna víz elfogyott. Talán négyszer is fordult, amikor János megkérdezte tőle:

– Nem akarnád kipróbálni a régészkedést? – Mehetnél a gödörbe Lozen mellé, mivel neki nincsen párja. – Majd keresek egy kevésbé tanulékony munkaerőt vízhordásra. – Rájöttem ugyanis, hogy te már évekkel ezelőtt átestél nálunk az alapképzésen.

Attila lenézett a mélyedés alján ügyködő, sarkán ülő lányra – akin csak bikinifelső és aprócska sort volt –, és azonnal igent mondott.

– Tegeződünk természetesen kolléga úr. – Úgy, mint jó pár évvel ezelőtt, amikor nem fogadtad el tőlem a búvár cuccot.

– Az öt éve volt János, kis mamlasz voltam még akkor. – Elnézésed kérem utólag!

– Nem történt semmi baj, csak nagyon meglepődtem. – A pesti srácok ki nem hagynának ilyen lehetőséget. – Jut eszembe a lehetőségekről: tolok az órabéreden három forintot, elvégre mostantól közvetlen kollégák vagyunk.

– Menj le, mutatkozz be Lozennek, ő majd körülírja, mit kell csinálod! – azzal bátorítóan megveregette Attila vállát.

Atti leült a lány mellé, nyújtotta felé a kezét, és belekezdett a mondókájába.

– Ne strapáld magad feleslegesen, meleg van itt a gödörben! – Tudtam már rögtön, amikor felvettek, hogy így lesz. – Túl értelmesnek látszottál a vízhordáshoz.

– Valóban sokat olvasok, és már közel tíz éve könyvtári tag vagyok – felelte Csengeri.

– Jómagam imádom az indián regényeket, ezért örököltem Lozentől a nevem, aki Victorio, csihenn törzsbéli apacs főnök húga volt, és egy másik híres apacs főnök, Geronimo segítője. Harcos nőként és sámánként élt a múlt században. – Állítólag hasonlóan hozzá, nem vagyok egyszerű eset. – A Lozen név egyébként „ügyes lótolvajt” jelent – mosolyodott el a lány. – Ja, és majd elfelejtettem, ősszel harmadéves leszek a régészeti karon.

– Én pedig a másodikat kezdem a szakközépben – jelentette ki elégedetten Attila.

– És miket tanulsz ott? – kérdezte a lány.

- Hát annak igazán kevés köze van a régészethez, kőkemény gépész suli. Legutóbb a vas és acélgyártás volt a fő szakmai témánk. Az irodalom a történelem és a matek persze hasonló, mint a gimiben, tehát alapjában még megcélozhatom a régészetet.

– Na, de haladjunk is azért! – mutatom, hogy mi a feladatod – állt fel Lozen.

Attila fókuszált figyelemmel kísérte a bemutatót tartó lányt, és egyből megtetszett neki a különös kalapja. Nem is bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– A csúcsos süveged honnét szerezted? – Ez direkt apacs varázslóknak készült?

– Dehogy, egy szokvány filckalap, csak vízzel megnyújtottam. – Öntsél régi filckalapba apránként egy fazék forró vizet, és meg fog nyúlni a víz súlyától. – Ugyanilyen varázslós lesz a tiéd is.

Másnap már Attila is csúcsos kalapban kapirgálta a leleteket, és milliméterpapírra rajzokat készített a sírokban talált csontvázakról, ezenkívül a halottakkal együtt elföldelt fegyverekről, öntött bronz korongokról, indás övcsatokról, ember vagy állatmintás szíjvégekről, illetve az övről függő csüngőkről. A munkanap végén a lánnyal közösen szedték össze a dokumentált leleteket, óvatosan papírba bugyolálták, majd futártasakba helyezték. Végül mindegyiket felcímezték szelvény és leletszám szerint.

Attila megszerette a feladatot, minden napja kifejezetten érdekes volt, és gyorsan eltelt. Néha annyira lefoglalta őket a munka, hogy nem maradt idejük diskurálni. Gyakran már mindenki végzett, csak ők ültek ketten az árkukban, és csevegtek önfeledten. Egy idő után a lány ráakasztotta a Winnetou nevet, hogy mindketten az apacsok törzséhez tartozzanak. Színleg tartottak egy vérszerződést is, és attól fogva nyomatékosan apacs testvéremnek szólították egymást.

Elképesztő tempóban szaladt az idő, vészesen közeledett szeptember. Winnetou úgy döntött, néhány teljes napot még együtt tölt családjával, mielőtt elutazik a nagyvárosi iskolába, ezért vasárnap délután kimotorozott a Tisza-parti „Robinson rezidenciára” a régészekhez. A főrégész és a többiek csalódottan vették tudomásul, hogy nem tud már tovább maradni, és – szó szerint – veszi a kalapját. János le is számolta neki az utolsó heti bérét. Megölelték egymást, és hosszasan búcsúzkodtak.

Winnetou hiába várta, hogy apacs testvére előkerüljön a wigwamjából, csak nem jött hátbaveregetni. Így muszáj volt rákérdeznie Évától, a lakótársától:

– Lozen lepihent, vagy elutazott?

– Dehogy pihen, ő még ilyenkor is dolgozik. – A főút túloldalán van a hunhalomnál. Felméri, hogy egy méteres mélységben a föld mennyi töredéket tartalmaz, érdemes-e ásatni.

Winnetou elköszönt a társaságtól, felpattant a mopedre, és elindult Lozent megkeresni. Még sokáig integetett visszafelé, csak akkor hagyta abba, amikor egy traktorról leszakadt földdarab majdhogynem eldobta az első kerekét.

– Jó lesz vigyáznom – jegyezte meg –, szeretném, ha utoljára még egyben látna apacs testvérem!

A hepehupás földúton nagyjából öt perc alatt ért el a hunhalom előtti erdős térségig, ahol az árnyékban leparkolta a motort. Gyalog indult tovább. Ahogy kilépett a fák fedéséből, meghökken a halom tekintélyes méretén, hisz még sosem járt ennyire közel hozzá. Lozent nem látta, de amint balról kerülte a halmot, egyszerre csak feltűnt egy kalap billegő csúcsa a magasra nőtt csádé-bádé között. Odasettenkedett, és hátulról be akarta fogni a lány szemét. Lozen azonban az utolsó pillanatban váratlanul hátrafordult, és ijedtében ásólapátjával teljes erőből hókon vágta. Winnetou „Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.”* A lány abban a pillanatban rájött, nem valami szatír kerülgette, hanem apacs testvérét ütötte ki a rövid nyelű, masszív szerszámmal. Sebtiben lefeküdt a vérző homlokú Winnetou mellé és elszántan szólongatta:

– Ébredj apacs testvérem Winnettou, nincs még itt az órád! – Bocsásd meg nekem hirtelen jött kegyetlenségemet! – Említettem, hogy harcos nőként és sámánként nem vagyok egyszerű eset.

A lány finoman elkezdte puszilgatni Winnettou arcát, és homlokáról felitatta a vért pólója fehér anyagával.

Mivel apacs testvére továbbra sem ébredezett, Lozen úgy vélte, mesterséges lélegeztetésre szorul. Szétfeszítette az ajkait, és levegőt préselt belé. Ez sem volt hatásos, így előkerítette a kulacsát és megpróbálta megitatni a pórul járt apacsot. Winnetou ekkor kinyitotta a száját és nyögdécselt néhányat. A lány öntött újra az italából, ami jó hatással volt a sebesültre, körbenyalta a száját, és megrebegett a szempillája. Lozen ezt jó jelnek vélte és vizet próbált szájával fogadott fivére szájába passzírozni. Néhány sikeres próbálkozása után engedett Winnetou görcsössége, és arra eszmélt, hogy szenvedélyesen csókolják egymást.

– Nem vagy te ügyeskedő, kedves apacs testvérem? – firtatta Lozen a lehunyt szemű sérült módszerét.

– Dehogy vagyok – duruzsolta huncutkásan a fiú –, ahogy te sem lehetsz igazi sámán, mivel annak látnia kellett volna, ki lopakodik a háta mögé.

Mindketten felnevettek, és a fűben elterülve felpillantottak az augusztusi égen lángoló, félelmetes csillagra.

– Sajnos mindannyian csak egyszer élünk, és már az is hatalmas szerencse egy ekkora gigantikus kohó szomszédságában – takarta el a szemét Lozen. – Téged viszont most rögvest el foglak pusztítani!

Azzal villámgyorsan visszafordult, ajkával betapasztotta a fiú száját, és nyelvével elszántan fojtogatni kezdte. Winnetoun végigfutott a „halálcsillag” sugárzó forrósága, és a pillanat visszafordíthatatlan szükségszerűségébe beleremegett. Segített lehúzni Lozenről a véres pólót, és felhevülten adta át magát a mámorító gyönyörnek.

Talán félóra múlva tértek vissza a jelenbe. Hangos szívverésük viszont még akkor is zavarta a böglyöket, melyek izzadságtól ragyogó testükről próbáltak nedvességet felszívni.

– Találtál valami érdekeset a halomban? – törte meg a pattogó csendet kíváncsian Winnetou.

– Áhh dehogy, teljesen megevett már itt mindent az idő vasfoga – legyintett lemondóan a lány és újabb, féktelen támadásba kezdett.

Attila bezárta a térképes oldal utcanézetét, és lefuttatott egy takarítást laptopján, mielőtt kikapcsolta. Elmerengve sántikált le a lépcsőn egy szintet a munkaterületre. Azon töprengett, volt-e hús ebédre, mert érezte a talpán, hogy már megint dolgozik a köszvény.

– Remélem, a csuklómat nem érinti most a roham, mert akkor nem tudom befejezni a csomagolást. – Milyen hajmeresztő – futott át rajta a borzongás –, amikor kartondobozról áttértünk a futártasakra, teljesen kézenfekvő volt nekem a lezáró mozdulat, és a ragasztócsíkot fedő vékonyka fóliaszalagokat is automatikusan görcsöltem össze, ne repkedjenek súlytalanul, miközben belehullnak a szemetesbe. – Nem értettem, honnan a rutin, de úgy tűnt, mintha már csináltam volna ezt egy előző életben.

– Egy előző életben? – De hát mindannyian csak egyszer élünk, és minden múló percünket nyomban rágni kezdi az idő vasfoga.

* Idézet Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg c. művéből.

Matyika, a kismocsok

Matyi platinaszőke, betekert fürtjeivel, önbarnító krémmel kezelt bőrével és nyugati import, hippi öltözetével úgy nézett ki a középiskolai, második osztályos évnyitón, mint egy nemet váltott szerecsen Barbie. Akkoriban pedig még hallani sem lehetett az iskolai LMBTQ propagandáról. Matyika viszont a nyári szünetben, kiugróan extrém beállítottságú nagynénje segítségével jószerint átműttette magát. Így lett három hónap alatt kifejezett transzformer. Elmondása alapján a nagynénjével való kapcsolata is igazán érdekesnek tűnt, hiszen csupán másfél év korkülönbség volt köztük. A fővárosban azon a nyáron ápolónőként végzett lány, még munkába állása előtt, utoljára igencsak kiélhette magát, és megalkotta a szédítően újhullámos Matyi-Barbie kreációját. A nagynénikében egy korai dizájner, és Pride kreátor sikeres egyvelege veszett el.
Matyika külsejének kellett legalább három hónap, mire nem lépte túl a vidéki kollégium fiúközösségének nem különösen magas ingerküszöbét. Addig azonban sűrűn lecsekkolta gyanús kinézetét, és igencsak legyezte magát a többség.
– Fúúú… basszus ez a kölyök egy meleg buzgómócsing – volt a legszimplább vélemény.
Néhány ingadozó harangvirág azonban igazi influenszernek (ahogy manapság nevezik) tekintette Matyikát, az ezerszín hullámos papagájt. Rövidesen alakult is körülötte egy kitartó holdudvar. Azok, akik délutánonként kimaszkírozva összejöttek Matyi pokrócokkal lefüggönyözött alsó ágyának sejtelmes félhomályában – a szeparéban –, élethűen majmolták véleményvezérüket, és hangot is adtak a koleszos romantikának. A szobában lakó kívülállók csak azt hallották, hogy nagyban megy a buli a pokrócok takarásában. Szokásossá vált többek közt a kikötözés, amikor is a rosszfiúnak ítélt beavatottat, az emeletes vaságy négy tartójához kipányvázták, bukósisakot húztak a fejére, és úgy püfölték görcsre kötött vizes törölközővel az ágyékát. Ez volt a „lágyítás”, ami a jobb alakíthatóságot biztosította. Ezután következett a „normalizáló hőkezelés”, ami elképzelésük szerint javította az edzhetőséget, finomította az egyenlőtlen szemcseszerkezetet. Végül az olajkályha felett történő patentírozással – hőntartással – „nemesítették” a feszültségeket mutató szövetszerkezetet. Szóval a szeparésok a gyakorlatban is rendszeresen felhasználták az Anyag és gyártásismeret tantárgy elvont leírásait.

A szeparés kisebbség ártatlan játékai úgy tűnt, nem sok vizet zavarnak, ezért már-már szemet hunyt felette a többség. Megalakulásuk után röviddel viszont kezdtek a hűtőkből eltünedezni az otthonról érkezett finomságok, a gyümölcsök, a sütemények, a rántott húsok és a bőröndökben, a szekrények tetején rejtegetett füstölt kolbászok. A szeparé tagjai felvettek egy gúnyolódó, részükről humorosnak ítélt, valójában viszont arcátlan, alakoskodó stílust. A kárvallott többség jól tudta, hogy a szeparésok a megrögzött gyűjtögetők, ők állnak az egyre terjedő, és egyre szélesebb spektrumú lopások mögött, de nem tudtak ellenük tenni semmit.
Mindez végül már odáig fajult, hogy amikor valaki kivette a biztonsági záras íróasztalából a befizetéseire elegendő pénzét, még alig tette le a pultra, hogy visszacsukja a fiókját, már szinte a kezéből kilopták a lesben álló, folyton mohón figyelő, és egymást fedező szeparésok. Az akciók után persze egymás után szállingóztak el a kocsmába, ahol elitták a gátlástalanul szerzett bevételt. Kapatosan visszatérve pedig még jobban esett nekik a randalírozás a szeparéban és már azon kívül is. Lassan a szeparésok napi szinten abuzálták a többséget. Már a WC-t sem lehetett nyugodtan használni, mert ott is – cigarettázást színlelve – a nagy bojler mögötti ablakban állandóan motoszkáltak. Amikor aztán nem hasonszőrű érkezett, és leült a dolgát végezni, a fülkék faszerkezetén pókként átmászva, a szeparésok rendesen meglepték. Vagy leöntötték egy műanyagkancsó hidegvízzel, vagy aláengedték a teljes tartály vizét olyan erővel, hogy még a letolt nadrágjába is fröccsent a fajansz csészéből.
A szeparésokat egy idő után már nem lehetett megállítani. Teli voltak ötletekkel, és mindent elkövettek, hogy degenerált szexuális vágyaikat minél szélesebb körben kielégítsék. Szinte nem lehetett úgy elmenni zuhanyozni, hogy valamelyik szeparést már időtlen ideje ne egye ott a fene. Mindent elkövetett, hogy magára vonja a tisztálkodni érkezők figyelmét: helikopterezett, varjúsat játszott (mutatta, hogy ha két kézzel megragadja, még egy varjú úgy is le tud szállni a végére), vagy csak simán a körmével, érzékeny helyen bökdöste hajmosás közben a nem közéjük tartozókat.

Aztán eljött az a nap is, amikor a szeparésok szintet léptek. Ellopokodták a fotószakkörösöktől a saját pénzükön előállított papírképeket (a szakkörben ugyanis a vegyszereket, a filmet és a fotópapírt a tagoknak kellett megvenniük), és saját munkájukként árulták, dupla áron. Annyira szemtelenek lettek, hogy a be nem falt, lopott élelmiszerek maradékát még a tulajdonosának is felajánlották megvételre. Ha jött valakinek otthonról kajás csomagja, és betette a nagy hűtőbe, a szeparésok rendszerint betolták a legjavát, a maradékot pedig felajánlották egy-egy doboz cigarettáért cserébe.
A fotószakkörös Attila is járt úgy, hogy megvételre kínáltak neki olyan képeket, amiket ő készített. Azonnal ellenőrizte az íróasztalát, amiből persze hiányzott a teljes csomag, aznap délután elkészített papírkép. Matyika, a dörzsölt szeparégóré ugyanis addig-addig finomította csuklómozdulatait, hogy azt is kitanulta, miként lehet hasonló kulccsal kinyitni az Elzett zárakat.
Ezután már nem volt pardon, mindent vittek. A felgyülemlett készlet áttekinthetetlen zűrzavarában a szeparésok már olyan árut is próbáltak rásózni egyesekre, amibe bele volt írva a saját neve. Ilyenkor sem éreztek azonban semmiféle szégyent, a felmerülő kérdéseket gyorsan lezárták egy obszcén beszólással.
Attila, mivel szabad szilenciumos volt, egyik délután bevásárolt magának a városban, és nem ment vissza kajálni a menzára. Ahogy a csapnivaló vacsorát követően megérkeztek a többiek, a Homok Haroldnak hívott szeparésnak földbe gyökerezett a lába, nem tudta levenni szemét a szobatársa  lakmározásáról. Attila libazsíros, ropogós zsömlét evett szárazkolbásszal, disznósajttal és savanyított cseresznyepaprikával. Haroldnak szinte folyt a nyála, ahogy szemközt, az íróasztalához leülve figyelte az elképesztő tivornyát. Hamarosan rá is kérdezett:
– Manócska (így becézte Attilát), adnál nekem egy katonát?
Attila nem szerette a tarhálást, de egy műanyag tálkában mégis a szeparés elé rakott egy kis adagot mindenből. Haroldnak könnybe lábadt a szeme, ahogy mohón majszolta a kaját, és nagy élvezettel csócsálta az erőspaprikát.
– Adjál még, adjál még egyet! – sürgette telhetetlenül.
– Vehetsz te is magadnak, lehet kapni a mozi melletti üzletben – javasolta rosszalló arckifejezéssel Atti.
– De én nem vagyok szabad szilenciumos, mint te, nem tudok kimenni délután. Vacsora után viszont már rég bezár a bazár. – Kössünk üzletet, választhatsz, akármit a fiókomból cserébe.
Harold kulcscsomót kapott elő, elfordította a zárat, és ütközésig kihúzta a felső fiókot, hogy jól látszódjon a tartalma. Attila már előre elutasította a barterügyletet, de azért csak odapillantott. A fiók dugig volt szerszámokkal – villás- és csillagkulcsokkal, fúrókkal, fűrészlapokkal, reszelőkkel, félkész munkadarabokkal, esztergakésekkel, egyszóval, amit Harold a tanműhelyből a gatyaszárban el tudott csórni.
– Told csak vissza, nekem ne kínálgasd a szajrét! – Mi nem ugyanabba a klubba tartozunk.

Attilának a tarháláson és a lopásokon kívül, másban is meggyűlt a baja Harolddal. A koleszos szobatárs szinte kísértette, zaklatóan mászkált utána, szólongatta, becézgette, és nem hagyta nyugton még a WC-n sem. Egy idő után az agresszív próbálkozások annyira felidegelték, hogy nekiment a nála egy fejjel magasabb szeparésnak, és addig csépelte, amíg volt a karjában erő. Érdekes módon a szeparés nem ütött vissza, csak tűrte, hogy Attila kitombolja magát. Ezután viszont nyugta lett tőle, végre leszállt róla a kretén.

Egyik péntek délután a szeparésok elkapták Attila barátját Egont, és kikötözték kezét-lábát az ágyvasakhoz. A fejére bukósisakot húztak, és vizes törölközővel elkezdték a lágyítását. Attila már épp közbe akart lépni, amikor valaki határozottan kopogott az ajtón. Ő nyitotta ki, mivel az összes szeparés el volt foglalva Egon macerálásával. Egy magas, jólöltözött, szőke hölgy lépett be, és tiszteletet parancsoló, alt hangon búgta:
– Kása Egonhoz jöttem látogatóba – azt mondta a gondnoknő, hogy ebben a szobában találom.
– Igen, itt van Egon, csak most éppen nem ér rá – szaladt ki Attila száján a frázis.
– Nem látom, hol van az én nagyfiam… – méregette a lefagyott, görcsre kötött törölközős gépsort Kása anyuka, miközben közelebb lépegetett a szoba közepén lévő emeletes, dupla vaságyhoz.
– Egon van rögzítve bukósisakban és motoros szemüvegben – gájdolta a finom hölgyet Attila.
– Ez igazán borzasztó, miért vandálkodnak így az én nagyfiammal?
– Nem vandálkodunk Kása anyuka, csupán megtanítjuk Bikucit, akarom mondani Egont motorozni. – A törölközőkkel generáljuk a megfelelő szélerőt, a fürdőköntös övekkel pedig a stabilitást biztosítjuk – szólt közbe sztoikus nyugalommal Homok Harold.
– Oh, már értem – nyugodott meg valamelyest Kásáné. Azt is megmondanák nekem, hogy az alsónadrágja miért van lehúzva?
– Éppen pelenkát cserélünk, mert csutka gázon időnként becsurgat szegény – fintorodott el Harold.
  
Attila volt az első, aki elkezdte a szervezkedést a szeparésok ellen. A kialakult helyzetről beszélt az egyik nevelőtanárral és a tornatanárral is, akik a hallottakon igencsak fel voltak háborodva, és segítségükről biztosították tanítványukat. Az iskolában gyorsan híre ment a szeparésok gátlástalan tetteinek, és elindult az izoláció. Az egészségesek fokozatosan elváltak a fertőzöttektől. A megfertőzött szeparésok viszont elővették szokásos, sunyi eszközeiket, és megpróbáltak etnikai, látens és polgári alapon támogatókat gyűjteni. Akiben szemernyi lehetőséget (gyengeséget) láttak, azt meggyőzték, hogy támogassa szexuális szabadságukat, kisebbségi harcukat a kibírhatatlan, „paraszt" heterókkal szemben.
Olyan sikeres meggyőzést folytattak, hogy az iskola tanulóinak jelentős része melléjük állt. Főleg a nyugatimádók és a belvárosiak voltak azok, akik tucatszámra felvállalták a tolvajlásaikról és a zaklatásaikról sunyin hallgató szeparésokat.

A testnevelő tanár javaslatára a két táborra szakadt iskolaközösség erőpróbáját a következő szombaton, 14 órakor a futballpályára tűzték ki. A szeparésok még az utolsó napokban is igyekeztek – főleg jó kondícióban lévő sportolókat – beszervezni. Mondván, hogy legyen a kezükben „atom” is, ne csak parittya. Hamarosan megkörnyékezték Attila osztályába járó Krausz Tomi súlylökőt és Deutsch Elemér bokszolót is. Attila rákérdezett a két cimborájára, miképp döntöttek, ki mellé állnak, de ők nem nyilatkoztak, csak leszegett fejjel, idegesen mászkáltak a tornaterem folyosóján.

Elérkezett a nagy nap, az összecsapás, az igazságtétel napja. Az volt a tanári elgondolás, hogy amelyik csapat kiszorítja ellenfelét a pályáról, az nyeri meg a csatát. A vesztesnek pedig teljesítenie kell a győztes követeléseit, valahogy úgy, mint egy háborút lezáró békeszerződés feltételeit szokás.
Attila csapatának tagjai felsorakoztak egymástól nagyjából két méterre, öt vonalban. Ők, a „paraszt heterók” száznyolcvanan voltak. A polgári-szeparésok ezzel szemben százkilencvenen. Mindkét alakulat az első vonalba állította a legerősebb harcosait. Attila gárdája váratlanul egy viharkabátos, 195 cm magas, előző évben végzett, kosaras irányítóval lett felturbózva. A nagyfiú úgy pörgette a viharkabát nehéz csatban végződő övét, mintha tényleg sűrítené a levegőt. Beállt az első vonal közepére és röviden, logikusan instruált. A szeparésoknál a nagydarab, de inkább hájas, mint izmos Coca volt a vezér, aki vehemensen ordítozva és gesztikulálva dirigálta a csapatát.
Attila a harmadik vonalba került, így az azonnali, frontális összecsapástól nem kellett tartania, ám még így is hevesen vert a szíve izgalmában, ahogy végignézett a hangosan szájkaratézó polgári-szeparésokon. Hatalmas volt a hangzavar, náluk is zúgtak a csatakiáltások. Pontosan 14 órakor a tornatanár megfújta a sípját, és a gladiátorok nekirohantak egymásnak. Attila ekkor vette észre, hogy az első vonalban ott van velük Krausz és Deutsch is. Ez valamelyest megnyugtatta, mert nem igazán szeretett volna szemből találkozni velük.

A „paraszt heterók” arcvonala villámgyorsan nekifeszült a szeparésok élbolyának. A viharkabátos nagyfiú egy jól irányzott csatütéssel földre is küldte Cocát. Csupán pillanatokra torpant meg a lendület, amíg folyt az élmezőny heves torzsalkodása. A földről feltápászkodó Cocát térddel is megkínálta a kosaras fiú, mire a hájas vezér színpadiasan, élesen felvisított. Attilát kisgyerekkorára emlékeztette ez a hang, amikor téli hajnalokon arra ébredt, hogy ölik az udvaron a malacot. Most is olyan érzése támadt, hogy itt bizony vér fog folyni. Hátulról fel is hangzott a kiabálás:
– Vágd le a disznót! – Vágd le a fülét, perzseld meg!
Az irányító adott még Cocának egy kemény feltartó rúgást a hasába, amitől a nagydarab fiú újra elesett. A szeparésok első vonala kezdett hátrálni. Hatalmas ütéseket, rúgásokat kaptak, ráadásul már a „hetero parasztok” második vonala is rajtuk volt. Folyamatosan erősödött a nyomás. Mire Attila vonala is megérkezett az ütközőzónába, a szeparésok háta közepe látszott. Lélekszakadva futottak az utca felé, vagy megpróbáltak átmászni a kerítésen a szomszédos kertekbe. Coca, a vezérük pedig feltartott kézzel, hason feküdt a pálya harmadánál, fejét a pálya gyepébe fúrva.
Attilának végül senkit sem kellett megütnie, de azért persze teli tüdőből ordított, és rohant a menekülők után, akiket nagyrészt elfogtak, és a futballkapu előtti területen leültettek. Egyedül Cocának kellett továbbra is feje felett kinyújtott kézzel feküdnie. Nyilvánvalóvá téve, hogy a csapata megadta magát. Matyika is szerzett néhány horzsolást, de nem volt veszélyes egyik sem. Hullámos, szőke fürtjeit igazgatva morcosabb képet vágott, mint maga Coca, akinek vérzett az orra, és volt egy csúnya monoklija is. 

A viharkabátos nagyfiú még néhány napig bejárt az iskolába, és ha egyik-másik szeparés elfeledkezett magáról, elég volt csak inteni neki, és már indult is a hajhullató, „tíz koki” nevelőprogram.
A kollégiumban is rendeződtek a dolgok, az echte szeparésok visszavettek az előtolásból, a fanok pedig érezve, hogy ez a busz elment, úgy szívódtak fel, mintha sosem múlatták volna az idejüket a pokrócok fedésében.

Utóirat:

Attila már második éve dolgozott egy fővárosi vállalatnál, amikor egykori iskolatársa bevonult sorkatonának, ezzel felszabadult az állása. Hogy kitől hallott erről Matyika, az soha nem derült ki. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy miután felvették a céghez, folytatta ugyanazt, amit annak idején a kollégiumban: térített, befolyásolt, nyalta a főnökök talpát, aki nem értett egyet vele, azt áztatta, és felnőttként sem hanyagolta a szeparés szokásokat.
Két hónap múlva az egyik labilis alkalmazottat rá is vette, hogy egy műanyagvödörrel a fején, tök meztelenül kiálljon az első emeleti zuhanyzó ablakába, és ököllel püfölje a vödröt, amikor megállt a Kelenföld felé tartó személyvonat.
Amikor pedig Attila eladta munkatársának, az akkor még nagy értéknek számító színestévéjét, Matyika kikövetelte, hogy igyanak meg az üzletre egy kávét hármasban, az ebédlő büféjében. Béla sosem szerette a kávét, de csak belement, nehogy azt terjessze róla a kis szeparés, meg sem hívta őket egy beöntésre. A kávézás befejeztével Attila visszavitte a csészéket a pulthoz, és váltott néhány szót a büfésnővel. Mire visszaballagott az asztalhoz, szőrén-szálán eltűnt a brifkója. A két kolléga széttárta a karját, és azt állították, hogy ők ugyan nem látták, biztos a farzsebébe tette. Attila valóban oda akarta tenni, de Matyika lebeszélte:
– Lerántja a gatyát rólad az a vaskos brifkó, minek tennéd zsebre, nem bízol meg bennünk?
Attilának le kellett nyelnie a békát, nem tudott mit tenni. Minden igazolványa benne volt a tárcában, és nagyjából annyi pénz, ami manapság háromhavi átlagkeresetnek felel meg.
Alighogy kiheverte a csapást, egyik műszakja végén nekikezdett az autója mosásának. Amint bemártotta a samponos vödörbe a mosószivacsot, valami gyanús lett neki. Valahogy más volt a szivacs fogása. Kinyomta a vizet a szivacsból, és már érezte is: meg volt preparálva. Az esztergályosműhelyből szerzett fémforgácsok fondorlatosan bele voltak sodorva a szivacstestbe. A borotvaéles forgácsok egy kapkodó mosásnál az egész autót csúnyán összekaristolták volna. Egy nagy autó teljes fényezése pedig már akkoriban sem volt olcsó, konkrétan négy havi munkabér szenvedte volna kárát.

Attilánál végül az tette be a kaput, amikor egyik napról a másikra, váratlanul pánikrohamai lettek. Ahogy otthon kipihente magát, csökkentek a panaszai, de amint bement dolgozni, az intenzív rohamok újra kezdődtek. Egy hét után már halálfélelme volt, vezetni sem tudott, így a barátnője vitte be a cég kórházába. Az orvos kikérdezte, mit eszik, és mit iszik szolgálatban, valamint, hogy ki fér hozzá ezekhez. Béla a munkahelyén lévő aprócska hűtőben tartott egy kétliteres üdítőt, és amikor elfogyott, ugyanolyanra cserélte. Matyika jól tudta, hogy Atti nem zárja el, és nem viszi haza a maradékot.
Attila az orvossal folytatott konzultációt követően többé nem ivott az üdítős palackból, hanem csak kiöntött belőle időnként a kézmosóba. Két nap múltán már nem tértek vissza a súlyos pánikrohamok. Attila ebből arra a következtetett, hogy a PET palackban lehet valami, ami kiváltja a hatást, így az éjszakai műszak után be is vitte a kórházba a kétliteres üdítőt. Körülírta a belgyógyásznak a feltételezését, és megvárta a palack tartalmának elemzését. A laborosok azt állapították meg, hogy az üdítőital szokásos összetevőin túl, egy úgynevezett johimbin, az afrikai johimbe fa fő alkaloidja került a palackba. Ez a szer okozhatta a hallucinációkat, a szorongást és pánikrohamokat. Ezt az anyagot egyébként vágyfokozó afrodiziákumként szedték egyesek a 2000-es évek elejéig, amíg be nem tiltották.
Matyika szeretett világot látni, két éven keresztül hajón is dolgozott. Mielőtt a céghez került volna, nemrég szerelt le a tengerhajózástól. Utolsó útjáról, Egyiptomból hazatérve, nagy tételben hozott be johimbint…

Mindezt azonban igencsak komplikált lett volna bizonyítani, ezért a rövid időn belül, kiválóan helyezkedő (még önkéntes rendőrnek is beálló) Matyika felelősségre vonása nem sok reménnyel kecsegtetett. Attilának két lehetősége maradt: vagy helyre teszi maga a furmányos szeparést, vagy okos enged alapon új munkahely után néz. Az utóbbit választotta, így lett a ’80-as évek elején önálló kisiparos, egy olyan területen, ahová a kismocsok keze nem ért el.