Mottó: Németországban Winnetou-könyvek kerültek a süllyesztőbe, Karl May pedig indián hőseivel együtt a tiltólistán találta magát. Hová lett az indiánromantika? Valóban káros lehet Winnetou?
Csengeri Attila bosszúsan forgatta a
levelet, amelyet a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól kapott. A levélben
arra kérték, hogy ellenőrizze a fellelt nyilvántartások alapján jóváírt,
ledolgozott éveit, és amennyiben azok nem egyeznek igényével, küldjön
be hozzájuk újabb igazolásokat.
– Lassan két éve tart már ez az
előzetes hercehurca, mit küldjek még be nektek tökorrúak? – harsogta
fennhangon, magához beszélve. – Semmihez sem értetek, csak az
időhúzáshoz és a szófosáshoz. – Hiába küldtem be már minden igazolást,
ugyanannál a cégnél nem találtok meg időszakokat. Úgy tűnik, mintha
kétévente kiléptem volna hároméves intervallumokra. – Hiányzik simán
kilenc évem.
Rögtön neki is fogott a
válaszlevélnek, amiben az indoklást követően – erős felindultságában –
bírósági eljárással fenyegette meg a hatósági jogkörrel kibélelt díszes
társaságot.
Ahogy a gépeléssel végzett, még
egyszer átnyálazta a paksaméta halmazt, és meghökkenve fedezett fel két
hónapnyi igazolt foglalkoztatást a Nemzeti Múzeumnál.
– No, ezek aztán már nem is
tökorrúak, hanem egyenesen tök hülyék – károgta el magát csúfondáros
varjú hangon. – Még hogy egy múzeumban munkálkodtam! – Mért nem
egyenesen már minisztériumban? – Hál' istennek én mindig termelő vonalon
tevékenykedtem, nem pedig az aktákat tologattam, mint a magatok fajták.
Nemzeti Múzeum… Nemzeti Múzeum...
ismételgette félhangosan heherészve, miközben visszagondolt
fiatalkorára, amikor először fordult meg a Kálvin téren, és megcsodálta a
hatalmas, klasszicista stílusú épületet.
– Hát az sem ma volt már, de akkor
is… – Ez a dátum három évvel korábbi, így csupán elsőt végzett
középiskolás lehettem akkoriban. – Ugyan mit csináltam volna tizenöt
évesen a fővárosi múzeumban, amikor csak érettségi után jártam arrafelé
először?
Attila kivett a hűtőből egy literes
narancs dzsúszt, és nagyokat kortyolva hátradőlt az íróasztal előtti
forgószéken. Nyár eleje volt, még nem jött meg a beharangozott hőség.
Oldalra fordulva kitekintett a második emeleti ablakon, és a tiszta
időnek hála, szeme álmodozva pihent meg a Cserhát és a Mátra élénkzöld
foltokkal tarkított vonulatán.
Meglepően nagyot nyelt a
narancsitalból, mivel a szék mechanikája hirtelen megbicsaklott alatta.
Ettől rögtön elszállt a jóleső áhítata, és a váratlan döccenés
visszataszította a valóságba.
– Nézzük csak, nézzük csak –
sustorogta. – Tizenöt évesen mit is csinálhattam én nyáron? – Akkoriban
még a Tisza-parti határból mustráltam a távoli kék Mátrát.
Ezzel a gondolattal párhuzamosan,
élénken beugrott Attilának valami, de annyira, hogy még a dzsúszos
palack is nagyot roppant, olyat szorított rajta. Szerencse, hogy jó
huzattal bírt, így alig lötyögött már az alján egy kevéske sárga lé.
– Persze, hogy megvan! – csapott
hirtelen a homlokára. – Néztem a Mátrát a morotvaparti homokdombról,
ahogy a csontokat csomagoltam futártasakba.
– Basszus – méltatlankodott
lassultságán Attila. – Ennyire dinnye lettem? – Hát nem az volt a
címkére nyomtatva, hogy Nemzeti Múzeum?
Csengeri lehúzta a maradék italt, és megkönnyebbülten dörzsölgette a tarkóját.
– Nincs mese, végül ezt a csomót is kibogoztam azért. – Nem szökhetnek el az emlékek, mint mosdókagylóból az örvénylő víz.
Az internetes térképen rá is
kattintott a morotva környékének utcanézetére, és néhány 360°-os
felvételből visszaidézte az ásatás fél évszázados helyszínét, azt a
területet, ahol egy régmúlt nyáron két hónapon át dolgozott.
Akkoriban a Nemzeti Múzeum régészei
avarkori településeket tártak fel a Tisza-parton. Igaz nem volt ez egy
új dolog, mivel évente, kétévente vissza-visszatértek, hiszen szép
számmal gyűltek a leletek. Csengeri talán tíz éves lehetett, amikor
barátaival először rábukkantak a számukra mindennél érdekesebb ásatásra.
János, a vezető régész szívesen látta őket. Szinte előadás jelleggel
prezentálta nap mint nap kis vendégeinek az eredményeket, és
szemléletesen vázolta a folyamatos változást. Attiláéknak megrögzött
szokásukká vált, hogy hetente többször is kilátogassanak a három
kilométerre lévő ásatásra, és megcsodálják a precízen feltárt, földbe
süllyesztett,1200 éves házakat, a spaklival és ecsettel letisztított
használati tárgyakat, és a sírgödrökben fellelt, nagyjából ugyanennyi
idős, emberi és állati maradványokat.
Gyerekfejjel mindannyian elragadónak
találták a régészek vízparton kialakított szállását is, amely egy igazi,
expedíciós kalandtáborra hasonlított. A szabadban főzés, a halászat, a
morotvaparton épített hosszú cölöpstég igazán megfogta őket. Csupa olyan
dolgot láttak, amiről előtte csak olvastak és megálmodtak, mint afféle
Robinson Crusoe birtokot.
János elővette a szigonypuskáját,
könnyűbúvár felszerelését, és a stég végéről talpast ugrott a holtág
alig két méter mély vizébe. A víz átlátszó volt, így a morotva fenekére
is elegendő fényt jutott a szigonyos halászathoz. Ahogy elültek az
ugrást követő hullámok, még kétszer látták levegőért felbukkanni a
légzőcsövet. Legközelebb azonban János már a fejét is kidugta a vízből,
és tempósan úszott a stég felé. Ahogy felkapaszkodott, kötélen húzta
maga után a szigonyvesszőt, amin egy még élő, méretes hal ficánkolt. A
régész odanyújtotta a felszerelést Attilának, hogy próbálja ki a
szigonyos halászatot, ám ő megköszönve a lehetőséget, nem élt vele. Nagy
tiszteletlenségnek vélte volna ugyanis a vendégeskedést maximális
szinten kihasználni.
Attila felgyorsult agyi meghajtója a
korai emlékek után simán betöltötte a középiskolai első osztályt követő
nyár memóriájában rögzített fájljait is. Látta magát, ahogyan
kismotorjával a helyszínre érkezve - töpörödött önbizalommal –
vízhordónak jelentkezik a vezető régésznél, akiben kisvártatva a
gyerekkorában megkedvelt Jánosra ismert. A férfi is nézegette, méregette
őt, neki is rémlett valami az öt évvel korábbi epizódból. Egy nagy
kamaszra viszont már korántsem lehet úgy ráismerni, mint egy alig
változó, jó harmincas férfiemberre.
János mindenesetre rábólintott az
aspirációra, felvette Attilát hétforintos órabérért. Akkoriban az még
komoly pénz volt, hiszen éppen annyi volt egy doboz szénfüstszűrős
cigaretta ára. Csengeri persze nemigen dohányzott, de a feleslegesnek
tartott információkból is jól kikövetkeztette a pénz értékét. Komár
típusú mopedje ugyanakkor már 4600 Ft-ba került, ami három havi
átlagbérnek felet meg. A bevállalt két hónapos nyári munkájához még
harmadrészt hozzá kellett volna tennie, hogy visszafizesse apjának a
tavasszal kapott moped árát, amit persze az idősebb Csengeri egyáltalán
nem kívánt. Neki ugyanis – mint kézbesítőnek – két-három nyugdíjfizetés
alkalmával ennyi pénze jattból is bőven összejött. Kifejezetten örült,
hogy megvehette Attinak a kismotort, mivel neki is fájt rá a foga, de
levizsgázni viszont – mondjuk úgy – sosem volt kedve.
Attila ütemesen szállította a vizet,
és kínálta a forróságban izzadó, ásóval és lapáttal szorgosan munkálkodó
embereknek. Motorjával gyorsan megfordult a tsz központ és a morotva
part között, így volt ideje trécselni is a régészekkel, míg a két kanna
víz elfogyott. Talán négyszer is fordult, amikor János megkérdezte tőle:
– Nem akarnád kipróbálni a
régészkedést? – Mehetnél a gödörbe Lozen mellé, mivel neki nincsen
párja. – Majd keresek egy kevésbé tanulékony munkaerőt vízhordásra. –
Rájöttem ugyanis, hogy te már évekkel ezelőtt átestél nálunk az
alapképzésen.
Attila lenézett a mélyedés alján
ügyködő, sarkán ülő lányra – akin csak bikinifelső és aprócska sort volt
–, és azonnal igent mondott.
– Tegeződünk természetesen kolléga úr. – Úgy, mint jó pár évvel ezelőtt, amikor nem fogadtad el tőlem a búvár cuccot.
– Az öt éve volt János, kis mamlasz voltam még akkor. – Elnézésed kérem utólag!
– Nem történt semmi baj, csak nagyon
meglepődtem. – A pesti srácok ki nem hagynának ilyen lehetőséget. – Jut
eszembe a lehetőségekről: tolok az órabéreden három forintot, elvégre
mostantól közvetlen kollégák vagyunk.
– Menj le, mutatkozz be Lozennek, ő majd körülírja, mit kell csinálod! – azzal bátorítóan megveregette Attila vállát.
Atti leült a lány mellé, nyújtotta felé a kezét, és belekezdett a mondókájába.
– Ne strapáld magad feleslegesen,
meleg van itt a gödörben! – Tudtam már rögtön, amikor felvettek, hogy
így lesz. – Túl értelmesnek látszottál a vízhordáshoz.
– Valóban sokat olvasok, és már közel tíz éve könyvtári tag vagyok – felelte Csengeri.
– Jómagam imádom az indián
regényeket, ezért örököltem Lozentől a nevem, aki Victorio, csihenn
törzsbéli apacs főnök húga volt, és egy másik híres apacs főnök,
Geronimo segítője. Harcos nőként és sámánként élt a múlt században. –
Állítólag hasonlóan hozzá, nem vagyok egyszerű eset. – A Lozen név
egyébként „ügyes lótolvajt” jelent – mosolyodott el a lány. – Ja, és
majd elfelejtettem, ősszel harmadéves leszek a régészeti karon.
– Én pedig a másodikat kezdem a szakközépben – jelentette ki elégedetten Attila.
– És miket tanulsz ott? – kérdezte a lány.
- Hát annak igazán kevés köze van a
régészethez, kőkemény gépész suli. Legutóbb a vas és acélgyártás volt a
fő szakmai témánk. Az irodalom a történelem és a matek persze hasonló,
mint a gimiben, tehát alapjában még megcélozhatom a régészetet.
– Na, de haladjunk is azért! – mutatom, hogy mi a feladatod – állt fel Lozen.
Attila fókuszált figyelemmel kísérte a
bemutatót tartó lányt, és egyből megtetszett neki a különös kalapja.
Nem is bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– A csúcsos süveged honnét szerezted? – Ez direkt apacs varázslóknak készült?
– Dehogy, egy szokvány filckalap,
csak vízzel megnyújtottam. – Öntsél régi filckalapba apránként egy fazék
forró vizet, és meg fog nyúlni a víz súlyától. – Ugyanilyen varázslós
lesz a tiéd is.
Másnap már Attila is csúcsos kalapban
kapirgálta a leleteket, és milliméterpapírra rajzokat készített a
sírokban talált csontvázakról, ezenkívül a halottakkal együtt elföldelt
fegyverekről, öntött bronz korongokról, indás övcsatokról, ember vagy
állatmintás szíjvégekről, illetve az övről függő csüngőkről. A munkanap
végén a lánnyal közösen szedték össze a dokumentált leleteket, óvatosan
papírba bugyolálták, majd futártasakba helyezték. Végül mindegyiket
felcímezték szelvény és leletszám szerint.
Attila megszerette a feladatot,
minden napja kifejezetten érdekes volt, és gyorsan eltelt. Néha annyira
lefoglalta őket a munka, hogy nem maradt idejük diskurálni. Gyakran már
mindenki végzett, csak ők ültek ketten az árkukban, és csevegtek
önfeledten. Egy idő után a lány ráakasztotta a Winnetou nevet, hogy
mindketten az apacsok törzséhez tartozzanak. Színleg tartottak egy
vérszerződést is, és attól fogva nyomatékosan apacs testvéremnek
szólították egymást.
Elképesztő tempóban szaladt az idő,
vészesen közeledett szeptember. Winnetou úgy döntött, néhány teljes
napot még együtt tölt családjával, mielőtt elutazik a nagyvárosi
iskolába, ezért vasárnap délután kimotorozott a Tisza-parti „Robinson
rezidenciára” a régészekhez. A főrégész és a többiek csalódottan vették
tudomásul, hogy nem tud már tovább maradni, és – szó szerint – veszi a
kalapját. János le is számolta neki az utolsó heti bérét. Megölelték
egymást, és hosszasan búcsúzkodtak.
Winnetou hiába várta, hogy apacs
testvére előkerüljön a wigwamjából, csak nem jött hátbaveregetni. Így
muszáj volt rákérdeznie Évától, a lakótársától:
– Lozen lepihent, vagy elutazott?
– Dehogy pihen, ő még ilyenkor is
dolgozik. – A főút túloldalán van a hunhalomnál. Felméri, hogy egy
méteres mélységben a föld mennyi töredéket tartalmaz, érdemes-e ásatni.
Winnetou elköszönt a társaságtól,
felpattant a mopedre, és elindult Lozent megkeresni. Még sokáig
integetett visszafelé, csak akkor hagyta abba, amikor egy traktorról
leszakadt földdarab majdhogynem eldobta az első kerekét.
– Jó lesz vigyáznom – jegyezte meg –, szeretném, ha utoljára még egyben látna apacs testvérem!
A hepehupás földúton nagyjából öt
perc alatt ért el a hunhalom előtti erdős térségig, ahol az árnyékban
leparkolta a motort. Gyalog indult tovább. Ahogy kilépett a fák
fedéséből, meghökken a halom tekintélyes méretén, hisz még sosem járt
ennyire közel hozzá. Lozent nem látta, de amint balról kerülte a halmot,
egyszerre csak feltűnt egy kalap billegő csúcsa a magasra nőtt
csádé-bádé között. Odasettenkedett, és hátulról be akarta fogni a lány
szemét. Lozen azonban az utolsó pillanatban váratlanul hátrafordult, és
ijedtében ásólapátjával teljes erőből hókon vágta. Winnetou „Szelíden
dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.”* A
lány abban a pillanatban rájött, nem valami szatír kerülgette, hanem
apacs testvérét ütötte ki a rövid nyelű, masszív szerszámmal. Sebtiben
lefeküdt a vérző homlokú Winnetou mellé és elszántan szólongatta:
– Ébredj apacs testvérem Winnettou,
nincs még itt az órád! – Bocsásd meg nekem hirtelen jött
kegyetlenségemet! – Említettem, hogy harcos nőként és sámánként nem
vagyok egyszerű eset.
A lány finoman elkezdte puszilgatni Winnettou arcát, és homlokáról felitatta a vért pólója fehér anyagával.
Mivel apacs testvére továbbra sem
ébredezett, Lozen úgy vélte, mesterséges lélegeztetésre szorul.
Szétfeszítette az ajkait, és levegőt préselt belé. Ez sem volt hatásos,
így előkerítette a kulacsát és megpróbálta megitatni a pórul járt
apacsot. Winnetou ekkor kinyitotta a száját és nyögdécselt néhányat. A
lány öntött újra az italából, ami jó hatással volt a sebesültre,
körbenyalta a száját, és megrebegett a szempillája. Lozen ezt jó jelnek
vélte és vizet próbált szájával fogadott fivére szájába passzírozni.
Néhány sikeres próbálkozása után engedett Winnetou görcsössége, és arra
eszmélt, hogy szenvedélyesen csókolják egymást.
– Nem vagy te ügyeskedő, kedves apacs testvérem? – firtatta Lozen a lehunyt szemű sérült módszerét.
– Dehogy vagyok – duruzsolta
huncutkásan a fiú –, ahogy te sem lehetsz igazi sámán, mivel annak
látnia kellett volna, ki lopakodik a háta mögé.
Mindketten felnevettek, és a fűben elterülve felpillantottak az augusztusi égen lángoló, félelmetes csillagra.
– Sajnos mindannyian csak egyszer
élünk, és már az is hatalmas szerencse egy ekkora gigantikus kohó
szomszédságában – takarta el a szemét Lozen. – Téged viszont most
rögvest el foglak pusztítani!
Azzal villámgyorsan visszafordult,
ajkával betapasztotta a fiú száját, és nyelvével elszántan fojtogatni
kezdte. Winnetoun végigfutott a „halálcsillag” sugárzó forrósága, és a
pillanat visszafordíthatatlan szükségszerűségébe beleremegett. Segített
lehúzni Lozenről a véres pólót, és felhevülten adta át magát a mámorító
gyönyörnek.
Talán félóra múlva tértek vissza a
jelenbe. Hangos szívverésük viszont még akkor is zavarta a böglyöket,
melyek izzadságtól ragyogó testükről próbáltak nedvességet felszívni.
– Találtál valami érdekeset a halomban? – törte meg a pattogó csendet kíváncsian Winnetou.
– Áhh dehogy, teljesen megevett már
itt mindent az idő vasfoga – legyintett lemondóan a lány és újabb,
féktelen támadásba kezdett.
Attila bezárta a térképes oldal
utcanézetét, és lefuttatott egy takarítást laptopján, mielőtt
kikapcsolta. Elmerengve sántikált le a lépcsőn egy szintet a
munkaterületre. Azon töprengett, volt-e hús ebédre, mert érezte a
talpán, hogy már megint dolgozik a köszvény.
– Remélem, a csuklómat nem érinti
most a roham, mert akkor nem tudom befejezni a csomagolást. – Milyen
hajmeresztő – futott át rajta a borzongás –, amikor kartondobozról
áttértünk a futártasakra, teljesen kézenfekvő volt nekem a lezáró
mozdulat, és a ragasztócsíkot fedő vékonyka fóliaszalagokat is
automatikusan görcsöltem össze, ne repkedjenek súlytalanul, miközben
belehullnak a szemetesbe. – Nem értettem, honnan a rutin, de úgy tűnt,
mintha már csináltam volna ezt egy előző életben.
– Egy előző életben? – De hát mindannyian csak egyszer élünk, és minden múló percünket nyomban rágni kezdi az idő vasfoga.
* Idézet Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg c. művéből.