Mindenre születni kell

 Van, akinek minden jól áll a kezében, sőt olyan embereket is ismerek, akik nem különösebben iskolázottak vagy műveltek, mégis néhány egyszerű szóval, kis mondatocskával helyre tudnak tenni bárkit. Legyen az akár egy fontoskodó orvosprofesszor, egyetemi tanár, esetleg ügybuzgón kötözködő, elhivatott bürokrata. Az ilyen emberek stílusát a következő, talpraesett sutka jellemzi:
– Jaaaa, hogy maga bölcsészdoktor? Akkor ne nyúljon semmihez!

Magam azok közé tartozom, akik csak erőltetik a frappánsságot. Néha akadnak – hosszú szünet után – elviselhető beszólásaim, ám igazából semmi sem áll jól. Ezt egyébként apám már gyerekkoromban megmondta, amikor unokatestvéremmel egy hűvös nyári reggelen mosakodtunk:
– Fiam, neked még a mosdás sem áll jól. Nézd meg csak Miskát! – ő milyen strammul, emberesen áll hozzá. Neki minden mozdulata derekas.
Én persze azóta sem kupálódtam ki, hiába próbáltam az évek során emberes jelleget, derekasságot vinni mozdulataimba, azok sehogy sem lettek a testbeszéd referenciái. Elnézem magam néha bizonyos helyzetekben: valamiért nem vagyok igazán laza és felszabadult. Mesterinek mutatkozó, fesztelen rátermettségről pedig végkép nem lehet szó.
Ahogy itt ülök most is az autóban, és várok egy valamirevaló fuvarra, egyáltalán nem tűnök taxisnak sem. Persze, nem is szeretem már ezt a taxisságot. Ma hajnalban a transzvesztit se tudtam – amolyan igazi taxis dumával – elküldeni a bánatosba, pedig megérdemelte volna a sokadik beszólása után. Tűrtem, hogy olyanokat mondjon: szívesen összenyálazná a fülemet, meg az ölembe ülne, esetleg kinyalná a számat. Csak félszegen, grimaszolva, bizonytalanul néztem hátra a visszapillantó tükörből, próbáltam kérdőjellé formálni szemöldökömet. Leginkább azonban csak a homlokom ráncoltam bőszen, és kínosan vicsorogtam, mire a mellette ülő másik két hasonszőrű utaska is előre-hátra dőlt a röhögéstől.

Nem volt sokkal jobb az egyik flancos kaszinóból ittassága miatt kipaterolt vendéggel sem a diskurzusom. Persze, mit is mondhattam volna egy állítólag sok pénzt veszített lúzernek, akit még inni sem engedett eleget valami azonosíthatatlan teremmenedzser? A piás férfi ezek után mindenkitől igazolást szeretett volna kapni, vagy valamiféle elismervényt, hogy ő egyáltalán létezik. Ezt bizonyítandóan végül még a taxiszámom is elkérte (mint az intézkedő rendőr jelvényszámát szokás), ami egyébként ott virított a szeme előtt a műszerfalon egy nagy sárga matricán. Hiába no, piásan is működnek a hétköznapi sztereotípiák, a betartások és a szurkapiszkák. Mielőtt kiszállt volna, még számlát is akart, habár a kaszinó saját költségén szállíttatta haza, lecsekkezett transzferáron.
Szóval a kaszinós vendégnek nem jött össze semmi. Ez valamelyest megvigasztalt, mert ahogy mondtam neki: én egyáltalán nem iszom, így vélhetően nem kezdek az övéhez hasonló, bárgyú-részeg vagdalkozásba.
A transzveszti viszont... ő aztán prímán előadta magát, neki minden szöveg, minden gesztus remekül állt. No, de hát istenem, az ütős fortélyokat nem lehet könnyedén ellesni, azokra inkább születni kell.

Ez az egész gondolatsor egy szokványos, reggeli látvány hatására villant be nálam. Madárlesemből ugyanis megfigyeltem egy dohányzó hölgy bíbelődését rágyújtás közben. Ahogy görnyedten ültem a taxinak is nevezhető autómban és azon merengtem, hogy az APEH tényleg elárverezi-e az ingatlanomat, rácsodálkoztam kézenfekvő profizmusára. Mesteri volt minden taglejtése, hibátlanul érvényesült az évek során begyakorolt mozdulatsor fesztelen gördülékenysége. Hitelesnek, fontosnak és alaposnak tűnt a természetesen lezser rutin minden részlete. Egy amatőr kíváncsiskodó számára is nyilvánvalóvá vált a harmonikus összhatás, valamint a decens, mégis átható kisugárzás.
– No, de mennyit ér a hatásvadász praktika? – futott át rajtam – ha valaki választékos ember létére nem döbben rá: a dohányzás nem más, mint felesleges és haszontalan szokás. Persze az is eszembe jutott rögtön: én még ezt sem tudtam sikkesen művelni. Csupán annyira kifinomultan, hogyha már káros, legalább jól álljon, pedig nagyjából harmincöt évig próbálgattam kisebb-nagyobb szünetekkel, míg végleg abba nem hagytam.

– Mindenre születni kell, ha pedig valami nem megy, azt nem kell erőltetni!  – nyugtáztam egy hosszú sóhajtással. – Sokunknak a hazugság, a lopás és a korrupció sehogy sem esik kézre. Ám vannak elegen, akik ezekkel a teendőkkel is mesterien boldogulnak. Ők valószínűleg már gyerekként is kimondottan emberesen, sőt derekasan mosakodtak.



Budapest, 2009-11-09

Amikor az idő közelebb kerül a semmihez

 

Mindennek van konkrét kezdete és vége, ahogy azt mi – átlagemberek – a mindennapjainkban megszoktuk. Az idő pontos mérését egzaktnak tartjuk, ugyanis nagyon jól megtanultuk, mi történik akkor, ha késünk az iskolából, egy találkáról vagy ne adj’ isten a munkából. Nem pufogtathatunk hasonló frázisokat, mint Hawking: „Az ősrobbanás bekövetkezése előtt meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez, ámde mégsem válik soha semmivé”. Mondhatta volna persze egyszerűbben is: a nagy bumm előtt tanulta az ősrobbanást az a végtelen sűrűségű, vacak kis pont.

Már gyerekkorában megérzi a konkrétumok szükségességét az emberfia, de néha mégis keveri a valóságot a képzelettel. „Már majdnem tudok úszni” jelenti ki, pedig csak a víz alatt evickél a meleg vizes medence fenekén, akár egy kapálódzó csibor. A koszmós gyógyvízben folytatott búvárkodása alatt elért másfél perces levegő-visszatartásból pedig már-már arra következtet, hogy rendkívüli tehetséggel van megáldva a vízalatti életmódhoz.

Sokadik termálmedencés gyakorlatunk után egy forró júliusi délután negyedmagammal mustráltam a betonlapokkal kirakott széles öntözőcsatorna sebesen áramló vizét az örvényi határban. Gondolatban elhamarkodottnak és veszélyesnek véltem a felnőttek távollétében végzendő bátorságpróbát, de ezt nyilvánosan nem fejthettem ki, mert még kis pisisnek tarthattak volna a többiek. Így aztán a hőség és a barátok unszolása végül csak belevitt a felelőtlen bajkeresésbe.
Vízbelógó lábakkal a meredek töltésen futó kanális szélén ültünk sorban, mint négy kis fecske és próbálgattuk az erős sodrást. Ágdarabokat dobáltunk a hűsítő tiszta vízbe és tekintetünkkel követtük sebes távolodásukat. Mondhatom, ez a modlázás egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt egyre hevesebben vert a szívem, mivel a szivattyútelephez közeli, nagy lejtésű kanálisban a faágak nyílvesszőként tűntek tova.
A legbátrabb barátom kezdte az átúszást. Erősen elrugaszkodott, így az áramlás csak néhány méterrel vitte arrébb. Betont érve azonnal átfordult, és béka módra rúgott egy nagyot a csatornafalba. Néhány méterrel lejjebb sikeresen visszatért, alig kellett néhányat csapnia a karjával.  Mi, az izguló partifecskék pedig szorgosan elkaptuk a kezét és kirángattuk a szárazra. Megvolt a követendő minta, így jócskán megnyugodva én is sikeresen teljesítettem a bátorságpróbát. Az utolsó induló a kis Imike volt, aki nem rugaszkodott el kellőképp és középen messzire elvitte a sodrás. Kiabáltunk neki:
– Gyere vissza, ússz a part felé! Megyünk és segítünk!
Imikét viszont csak vitte a víz, sehogy sem tudott a főáramból kikerülni. Ekkor én futás közben, lendületből leszakítottam egy száraz ágat egy közeli nyírfáról. Betoltam a vízbe és a sikeresen belecsimpaszkodó kis barátomat kihúztam vele a partra. Imike elkapott egy partoldalról belógó hosszú fűcsomót, és mire a többiek odaértek, már csak ki kellett rántanunk az agyagos betonfalra tapadt, remegő társunkat.
Tíz éves voltam ekkor, ez volt az első életmentésem.

Nagyjából ugyanennyi év után ismét elérkezett az életmentés ideje. Egy istálló melletti irodában nyálaztam a nyilvántartást, amikor rádöbbentem, hogy az egyik gépkocsinak másnap szemlére kellene menni. Felhívtam a műhelyt és megbeszélten Király szakival, hogy fogadják reggel a kisteherautót, mivel délután szükség van rá.
– Rendben, minden oké – bólintott rá a műhelyfők. Üdvözlöm az autószerelők legnagyobbikát!
Ezt rám értette, mivel nála dolgoztam néhány hónapot, mielőtt előnyösebbnek nem éreztem átnyergelni szakközépiskolai végzettségemnek jobban megfelelő irodai munkára. Az átnyergelést akár szó szerint is lehetett volna venni, mivel az istállótól néhány centi választott el (lényegében az irodát a régi istállóból falazták le). Így aztán a főnökömmel együtt gyakran pattantunk lóra, vagy lövöldöztünk célba légpuskával az istállóban, amikor a lovakat kivitték rönkfa vonszolásra.
No, de haladjunk csak szépen sorjában…
Alighogy Király szaki letette a telefont, elgondolkoztam: hol lehet a két dörzsölt csibész sofőr, akik a kis teher UAZ gépkocsikat hajtják. Mintha egy fél órája mindkettőt láttam volna befordulni a kapun és beállni a telephelyre. 
– Megnézem a mosón őket. – határoztam el azonnal.
A mosónál két U-650-es traktoron kívül más nem tartózkodott. A teherkocsik szokásos parkolóhelye viszont üres volt.
– Hol lehet ez a két jómadár? – morfondíroztam magamban. Talán Jenő bácsi garázsába álltak be?
Az öreg Jenő a cég parádéskocsisa volt akkoriban. A ponyvás UAZ 468-B személygépkocsi tapasztalt, nyugodt sofőrje viszont a cégvezetővel épp Szolnokon járt a központban.
A garázs az irodától nem volt messze, a szomszédos, nagy raktárépületben kapott helyet. Amikor benyitottam a vasajtón, mintha ködbe süppedtem volna, szinte semmit sem tudtam kontrasztosan kivenni. Kellett néhány másodperc, mire kirajzolódtak a garázs túlsó végében járó motorú, UAZ 452 kisteherautó körvonalai. Befogott orral odasiettem a pöfögő kocsihoz (amit az oroszok kedvesen „cipónak” neveztek el), és az ablakon benyúlva leállítottam a motort. Visszarohantam a bejárathoz és sarkig kitártam a kétszárnyú vasajtót. A felgyülemlett füst úgy tódult ki a szabadba, mint egy gyárkéményen.
Kinyitottam a „cipó” ajtajait. A vezetőülésen és az első utasülésen a motorháztető felett összeborulva feküdt a két ájult sofőr. Még volt pulzusuk, és a betóduló friss levegő hatására kezdett élénkülni a lélegzésük üteme. Elkezdtem pofozni az idősebb Imrét, aki néhány pillanaton belül magához is tért. Kisegítettem a kocsiból és leültettem a fal tövében a bejáraton kívül. A fiatalabb pilóta nehezen tért magához, pedig paskolgattam rendesen minden tagját. Már épp el akartam indulni segítségért, amikor nagyot krákogva felnyitotta a szemét. Olyan tekintete volt, mint aki lidércet lát. Ő ijedt meg tőlem. Vállamra tettem a kezét, hogy kapaszkodjon, én pedig a derekát átfogva húztam-vontam kifelé. Mint egy sós zsákot, összerogyva engedtem le a cimborája mellé a raktárfal tövébe.  
Hangoskodásomra kinézett az egyik raktáros, aki értesítette a mentőket. A mentősök kiérkezéséig vigyáztam a két pórul járt sofőrre és próbáltam őket mély lélegzésre ösztönözni.

Szerencsére mindketten felgyógyultak. Néhány hónap múlva el is felejtették a majdhogynem tragédiával végződő sorscsapást. Nekem azonban sosem mondtak köszönetet. Persze én sem említettem meg nekik, hogy messzire eldobtam a kis villanymotort, amivel az UAZ kilométeróráját tekertették.   

Eltelt jó néhány év szerencsésen, életmentés vonatkozásban teljesen eseménytelenül.
Egy hajnalban viszont a szokásosnál később tértem haza a munkából (akkoriban éjszaka taxiztam), és a csodálatos napsütéstől elvarázsolva elhatároztam, hogy nem fekszem le aludni, hanem kihasználom az alkalmat és elindulok horgászni. Gondoltam: aludni tudok majd eleget, ha nyugdíjas leszek.
Felkeltettem idős apámat – aki nagyon szeretett utasként autózni – és elindultunk egy 50 km-re lévő horgásztóra.
Az út elején semmi sem utalt arra, hogy álmos lennék. Taxis módra, simán és rutinosan vezettem. Aztán az 51-es út első sivár és egyenes szakaszán minden előjel nélkül elaludtam a volánnál.  Nem tudom, hány másodpercig tarthatott a vakon vezetés, de egy idő után szép lassan kezdett a taxim balra letérni az útról. Ezt csak abból a helyzetből gondolom, hogy amikor a hangos kamionlégkürtre felriadtam, szép egyenletesen sodródtunk balra már az úttest szemközti sávjában. A kamionos mögöttünk jött és hatalmas hajókürtjével megelőzte útelhagyásos balesetünket, és talán az életünket is megmentette. Tiszteletteljes köszönet a soha nem látott, lelkiismeretes kamionsofőr kollégának utólag is!
Újjászületésünk után a következő lehetőségnél félreálltam egy horgászbolt parkolójába és aludtam egyet. Apám nem szólt semmit, csak bólogatott minden szavamra, mint később Bonnie kutyám tette. Az öreg persze akkor sem hangoskodott, amikor már majdnem lehajtottunk az útról. Neki mindegy volt, csak guruljon alatta az az autó. Halálát követően nem véletlen éreztem úgy, mintha Bonnie-ba költözött volna szellemének egy jelentős darabja.

2012. táján rádöbbentem: gyáván megfutamodtak fiatal éveim. Úgy véltem, ezután már a nyugodt, eseménymentes időszak következik. De egyáltalán nem így történt…
A 100-as úton haladtunk kedves Földimmel Bicske magasságában – irányban a Vértes hegység déli végében lévő Csókakő felé –, amikor a szembejövő forgalom monoton sűrűjéből kivágódott egy sötétkék gépkocsi, ami néhány pillanaton belül ismét visszaszédült, és majdnem felöklelte az előtte haladót. Mindezt persze 150 méterről látni nem olyan egyszerű, mint ahogyan leírom. Ezt az egész, hihetetlen szlalomozást Földim észre sem vette, csak az én sokat látott ex taxis figyelmem memorizálta.
Tizedmásodpercek alatt automata üzemre kapcsolt az agyam, és beszkennelte a kár- és életmentő megoldásokat. Azonnal felfedeztem, hogy a főút mellett húzódik egy szervizútszerű párhuzamos úttest, amit csupán egy lankás árok választ el a főúttól. A haladási sebességet erőteljesen csökkentve tisztán látszott, hogy az úttesteket elválasztó szelíd árok 80 méteren belül facsoporttal lesz benőve, tehát a frontális ütközés elhárítására nagyjából még 60-70 méteres „szabaduló” sáv állt rendelkezésünkre.
Az újabb vizuális mozaikdózis azt erősítette meg, hogy a sötétkék személygépkocsi ismét kitört, és a mi sávunkban közeledik érzékelhetően nagy tempóban. Ekkor döntött a harminc év taxis háttértárral támogatott személyi számítógép úgy, hogy ugratni kell az Opel Astra kombit.
Ahogy ugrottunk egyet (az időben is), pár másodpercig csak ültünk az autóban a szomszédos útfelületen és néztük egymást. Földim megkérdezte:
– Ez mi volt?
– Szembe jött velünk egy autó nem láttad? – kérdeztem vissza.
– Nézzük meg, mennyivel úsztuk meg! – válaszolta Földim, és még mindig hitetlenkedő arccal kezdett kikászálódni az autóból.
– Az első lökhárítót felütötte az árokpart és a kipufogó pótborítása vált le. – közöltem körbejárva az Astrát.
– Egy másik összetört kocsi meg ott van szemben a parkoló felőli árokban. – mutatott az út túlsó felére Földim.
– Az jött velünk szemben. – ismertem fel a sötétkék Fordot.
A parkoló ekkor már teli volt a félreállt autókkal, és jó néhányan hevesen „okították” a három fiatal, fekete férfit, akik éppen kibújtak az oldalra dűlt Fordból.
Átballagtunk az úton, vigyázva, nehogy újabb balesetet szenvedjünk. A láthatóan zavart, droggyanús sofőr nem kért tőlünk elnézést, csupán azt halandzsázta tört magyarsággal, hogy elvesztette az uralmát az autó felett és összevissza csapódott, mígnem besodródott az útszéli parkolóba és beleborult az árokba.
Kijött a bicskei rendőr, felvett minden adatot és tanúvallomást. Alkoholszondát fújatott, a drogteszt viszont elmaradt. A biztosító a rendőri intézkedés és a számos szemtanú nyilatkozata ellenére (szokás szerint) igyekezett kibújni a szerződésben vállalt felelősségbiztosítási kötelezettsége alól. Közel fél évig tartott a hercehurca, mire kifizették az Astra javíttatását.
A történetnek viszont nem is ez a legszomorúbb eleme, hanem az, amikor elmeséltem a lányomnak az esetet, benne egyedül az ragadt meg, hogy a baleset okozóit – még mindig felfokozott idegállapotomban – drogos négereknek neveztem. Olyat meg sem említett az akkoriban színésznek készülő, toleráns nagylányom:
– Ó milyen jó apa, hogy életben maradtatok! Nagy szerencse, hogy volt taxisként rengeteg tapasztalatod van, és nem haltatok meg frontális ütközésben butára tört autóban.
Csakis annyit szűrt le az egészből, amennyit a píszí érzékenyítés diktált. A többi részlet nem igazán érdekelte, mehetett mind a levesbe.
A balesetet követően Földim elnevezte a masszív Opel Astrát „bokorugrónak” és időnként elrévedve gondolt vissza határozott, tűpontos akciómra, amelynek akár a felelőtlen fiatalok is az életüket köszönhetik. Talán ekkor tudatosult benne, hogy nem adom egykönnyen a bőrömet, és őrá is felettébb vigyázok.

2023-ban sikerült visszavonulnunk (Földim már 6. éve nyugdíjas volt), megszabadultunk a cégműködés mindennapi terhétől és áldásától. Azt reméltük, hogy ezután kis kockázatot vállalva, szép lassan, nyugodtam, csak időnként közlekedünk. Városba való költözésünk alatt viszont még gyakran kellett ingáznunk a régi és új lakóhelyünk között. Egyik ilyen alkalommal egy fehér autó váratlanul kezdett átsodródni a szembejövő sávba az országúton. Mintha valamit keresett volna a kesztyűtartóban, vagy a kormány alatt. Megfelelően lehúzódtam, ahogy csak lehetett, de a fickó az utolsó pillanatban, mielőtt elhaladt volna mellettünk, valószínűleg feleszmélt, mire ijedtében felénk rántotta a kormányt. Néhány tized másodpercem volt a reagálásra. Legalább akkorát fordítottam az autó kormányán, mint ahogy azt veszélyezetben megengedhettem volna korábbi, alacsony súlypontú autóimnál. Az Opel Mokka X városi terepjáró viszont egész másként viselkedik 90-es tempóval egy ilyen manővernél. Tulajdonképp nem is a „terepjáróssága” miatt cseréltük le a régi Astrát, hanem ahogy Földim öccse is ráérzett:
– Nektek már egy kis crossover lenne jó, abba legalább kényelmesen be tudtok szállni.
Úgy is lett. Beszámították a bennünket jól kiszolgált öreg Astrát, és megvettük a Mókit, ahogy azonnal elneveztük.
Céges tevékenységünk idején viszont nem igen használtuk a Mókit, mivel a kisteherautóval elintéztük még a vásárlást is. Így aztán nem volt kellő tapasztalatom a magas fekvésű modell jávorszarvas tesztjét* illetően.
*Azt utánozza le a teszt, hogy az országúti sebességgel haladó autó elé kilép egy jávorszarvas, amire a vezető először fékez, majd az összes pedált elengedi, és csak a kormány forgatásával kikerüli a jávorszarvast, majd az esetleg szembejövő autó elől kitérve visszatér a saját sávjába. Az egész manőverre összesen ötven méteres úthosszt határoztak meg, ami lehet, hogy elsőre soknak tűnik, de országúti tempónál nagyon nem az.

Tulajdonképpen érdemes lenne minden sofőrnek kipróbálnia, de ennek híján csak képzeljük el: a kormány hirtelen jobbra rántásától először balra lendül az autó tömege, majd egy hirtelen balra rántás következik, jobbra átcsapó tömeggel, majd kisvártatva ismét jobbra rántás balra lendülés, és utána még egyszer az ellenkező irányba. Igazából az eddigi, közel öt évtizedes tesztelés alatt egyetlen autó volt, amelyik mindezt 85 km/órával képes volt bójadöntés nélkül végrehajtani. Valójában már az is jónak számít, ha valaki 70 km/órával hibamentesen végig flikk-flakkozik a bójafolyosón - rájuk mondják, hogy teljesítették a próbát.

Gyakorlati szakoktatóként mit is mondjak? Nos, már az első vonaglás is határozottan meglepett (kis híján berezeltem). Aki emlékszik még a Wartburg limuzin stabilitására, annak nem kell bemutatnom a „hajóhinta” érzést. A balra csapódásnál viszont már úgy véltem, hogy teljesen körbe csavarodunk, vagy keresztben átcsúszunk a bal oldalra, esetleg még fel is dőlhetünk. Úgy járt a kezem (szerencsére reggel bekentem a nyakam, vállam és a karom a kedvenc Luna gélemmel), mint egy cséphadaró. A legnagyobb veszély mégis az volt, hogy sebesen érkezett szemből egy személyautó, és pillanatokig úgy tűnt, épp elé fogunk pördülni.
Egyszerre aztán, mintha valami csodatündér ránk irányította volna a varázspálcáját, működésbe lépett az ESP, vagy beavatkozott a sors, de a lényeg az, hogy mielőtt odaérkezett volna a szembejövő, mi már újra a saját sávunkban haladtunk, és még néhány apróbb imbolygást leszámítva meglepetésszerűen stabilizálódtunk.
Szóba sem jöhetett, hogy nyugodt voltam. Ez a komplikált flikk-flakk veszélyesebb volt, mint a 100-as úton történt eset, pedig itt senki sem törte össze magát. De… de olyan vörös lett a fejem, hogy már az maga is megért volna egy jogosítvány bevonást közúti veszélyeztetésért. A tornamutatványról, a kiszolgáltatottság érzésről és a halálfélelemről nem is beszélve.

Földim nem emlékszik szinte semmire, nem látta a ránk húzó autós ábrázatát (én természetesen egész mással voltam elfoglalva), és máig azt állítja, hogy nem is igen félt.
– Gondoltam, hogy megoldod a helyzetet.
– Mert…?
– Mert máskor is hibátlanul megoldottad.

Hát igen, de milyen áron? Legalább két hónapig zabos voltam, ha eszembe jutott a legutóbbi, mondhatni cserbenhagyásos dolog. Úgy tartottam kordában magam, hogy azt ismételgettem: „Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet. És attól csúf, hogy meg is történik.”
Nem sokat használ tudom, de minden eshetőségre felkészülve beszereltem a Mókiba egy menetkamerát, legalább tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok sügér, és amit átélek, az valóban meg is történik, nem pedig „meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez”.

 

 

Visszaszámlálás

 

    

    

Halálunk oka a növekvő entrópia.
Spontán folyamatok nyeldesik el
a kezdeti, erőteljes kontrasztokat.
Évről évre homogénebbé válunk,
feloldódnak bennünk az emlékek.
Halmazunkban végül már nem lesz
szeretet, harag, sóvárgás és hála,
észrevétlenül kerül egyensúlyba
a mindent átható rendezetlenség.
Rendszerünk struktúrája zömében
egyszerűsödik, fokozatosan elveszti
eredeti, kivételes érdekességét.
Így viszont nem látják az értelmét,
és életszimulációnkat megszüntetik
az önmaguk fékezésére képtelen,
élőlényszerű információcsomagok.

              Nem aluszom, egyre forgok,
              bánt az idő, ver az óra.
              Hány pislogó életlángot
              fúj el a szél virradóra?

     

Tintás tanár úr

Csengeri Attila első osztályos gépész tanulóként még nem volt tisztában a belsőégésű motor működésével. Nagyjából annyi sejtése volt róla, mint huszonhárom évvel később a feleségének, aki akkutöltés után váltig dicsérgette aprócska, benzines autóját:
– Mindjárt erősebben húz a motor, szinte ugrik a kocsi, ha teli van az akkumulátor – jelentette ki.

Attila a menzáról jövet érdeklődve nézegetett egy élénk színekkel kifestett motormetszetet az aula vitrinében, ám semmivel sem lett okosabb. Nem jutott el hozzá a működés alapelve, valahogy úgy, mintha egy fekete lyukból akart volna világosságra szert tenni. Elgondolkodva bandukolt az iskola még szokatlan, rideg és hosszú folyosóján az osztályterem felé, amikor az udvar felőli ajtón – zajos motorhangot kiadva – beviharzott egy öt év körüli fiúcska, maga után húzva egy pléh Warszawát. Attila ahogy ránézett a gyerekre, egyből meglátta hasonlóságot a villamosságtant tanító mérnök-tanárral, aki egyben műhelyfőnök is volt.
– Hogy hívnak kis Tintás? – kérdezett rá meglepetésében.
– Úgy ahogy mondod: kistintás – felelte a gyerek egy pillanatra abbahagyva a motorbúgást, és fürgén elinalt a tanári szoba felé.
Attila, ahogy szemével követte a talpraesett gyereket, felmerült benne a gondolat: talán már ez a fiúcska is többet tud az autókról, mint ő, aki eredetileg erdésznek készült, ám az egri iskolában kollégiumi létszámhiányra hivatkozva eltanácsolták. Ebbe a gépész suliba úgy esett be, hogy nem is nevezte meg a jelentkezési lapon. Ismerősei ajánlották, mivel új iskola lévén, itt nem volt felvételi. Igaz, kollégiumi hely itt sem akadt, de harmadmagával elfogadható áron sikerült kivenniük egy albérleti szobát az iskola közelében. Szerencséjére viszont egy hét után az osztályfőnöke megsúgta, hogy tudnak még két szabad helyet csinálni a kollégiumban, amennyiben segít a tanműhelyben kallódó ágyakat megreparálni. Atti örömmel fogadta az információt, és alig két óra múltán már egy C osztályos nebulóval együtt az aszfaltúton, puszta kézben cipelték az emeletes vaságyat az új szállásuk felé.
A kollégium nagyjából hatszáz méterre volt az iskolától. Mire odaértek a komoly teherrel, majd kiköpték a tüdejüket, ráadásul a tenyerükön is keletkezett jó néhány égető seb.  

Attilának rendkívül gyorsan hasznára vált a kollégiumi elhelyezés, bekerült a tudáselsajátítás fősodrába. Társaival vetélkedve, mágnesként vonzotta magához az ismereteket. Egy év múltán esténként már ő segített a tanulószobai foglalkozásról megérkező, az egész délutánt feleslegesen elherdáló osztálytársainak a másnapi felkészülésben. A társak komiszabb fele már másodikos korában rákapott az ivásra és azzal együtt az erős dohányzásra. Ők úgy ítélték meg, az alvégi olcsó kocsmákban kevés eséllyel lehet tanárral összefutni, ezért esténként egyre gyakrabban látogatták ezeket a becsületsüllyesztőket. Egyik alkalommal féltucatnyian mégis belebotlottak Tintás tanár úrba, aki szintén nem vetette meg az alkoholt. Mivel a megdőlt társaság hangulata már elérte a gátlástalanság szintjét, kértek Tintás tanár únak is egy újabb italt. Tintás Tamás azonban aznap még csak alapjáraton iszogatott, így visszautasította a kisüsti pálinkát, és magában morogva otthagyta a díszes társaságot.
A tanár másnap, az óráján felállította a hat jómadarat, és nyílt célzással a kocsmai buktára, egymás után feleltette őket villamosságtanból. Az osztály jókat derült a rajtakapott gézengúzok makogásán. Mivel a kérdések jó része szinte megválaszolhatatlanul lett feltéve, mindegyiküknél „leülhetsz egyes” lett az eredmény. Az ártatlan többiek persze biztosra vehették, hogy ők már nem felelnek, így kárörvendő elégedettséggel dőltek hátra, és kuncogtak a padsorokban.
Tintás tanár úrral ezután egyre többször találkoztak a megrögzött piások. A kocsmai jelenlétére utaló kérdéseket azzal magyarázta, hogy rendszeres ellenőrzéseket tart, ez neki feladata. A retorziós feleltetések viszont fokozatosan elmaradtak, és néhány keményebben alkoholizáló harmadikossal és végzőssel Tintás Tamás már gyakran együtt ivott.
Egyik alkalommal, mivel a tanárnak többször is lebiccent a feje, készségesen hazakísérték a diákok. A korhely társaság útközben sündisznót fogott, és addig karolták, ölelgették Tintást, amíg pimasz módon a kabátzsebébe nem sikerült dugni a szuszogó, tüskés állatot. Röhögésüket alig tudták visszatartani, amíg kinyitották a szolgálati lakást, és betuszkolták a tanárt az ajtón. Másnap a „kistintás” kibeszélte az iskolában, hogy az apja fáradtan ért haza, és elaludt az előszobában. Mire az annyával kimentek, félredőlve hortyogott a lócán, egy sün pedig nyalta a padlón, ami kibuggyant a szájából.

Csengeri egyre többször tapasztalta az órákon, hogy Tintás tanár úr magyarázatai igencsak akadoznak, néha úgy belebonyolódik a tananyagba, hogy csak mereven néz és bólogat. Gyakran mentette meg az óravégi csengő a kiütéstől, akár egy gyenge képességű bokszolót a gong. Csengeri néha már szeretett volna segíteni neki. Rendszerint tudta, hogy mit akar mondani a tanár, ami sehogy sem jött ki belőle. Attila ennek ellenére kifogástalanul értette a villamosságtant, túl nagy szüksége nem is volt már Tintás tanár úr egyre gyatrább előadásaira.

Attila a műhelygyakorlat érettségin az első évfolyam legjobbjának tartott sztár-tanuló öccsét kapta segítségül. Az öcsike azonban közel sem járt tudásban a bátyjához. Leküldte az alsóévest az aknába, hogy engedje le a Zsiguliból a motorolajat. Megkérte, hogy szóljon, ha kicsöpögött az olaj, és visszatekerte a leeresztőcsavart. A kis amatőr rövidesen fel is kiabált, hogy mehet a friss olaj, mire Csengeri pontosan beöntötte a szükséges, 3.75 litert. Megtörölte a nívópálcát, ellenőrizte a szintet, és nem akart hinni a szemének: a nívópálca a maximum felett négy centivel olajos volt. A kis hebrencs a váltóból engedte le az olajat, nem pedig a motorból. Nagy nehezen szereztek váltóolajat, de mivel nem volt feltöltő szivattyú az iskolában, nem tudták bepumpálni, így nagyon gyorsan egy speciális „kanyartölcsért” kellett hegeszteni a karosszéria-műhelyben, hogy beönthessék.
Röviddel a kapkodó idegmunkát követően, enyhén billegve megérkezett Tintás tanár úr, mint az érettségi vizsgabizottság elnöke, és keresztkérdéseket tett fel: meghúzta-e a vezérműláncot, mennyire állította a szelephézagot, illetve a kipufogószelepnél miért állította nagyobbra a hézagot?
Attila elmondta a láthatóan becsípett Tintásnak, hogy azért nagyobb a kipufogószelep hézaga, mert az jobban melegszik a kiáramló forró gázoktól, mint a szívószelep. Tintás erre vigyorogva bámult rá, és mereven bólogatva azt bírta válaszolni:
– Sajnos ezzel most jól elvágtad magad, oda lett a jeles érettségid. – A Zsiguli szelepének és a vezérlésnek ugyanis negatív hőtényezős anyaga van, ezért hő hatására csökken az anyag térfogata.
– Az a részeg agyad térfogata csökken! – motyogta magában Attila, de hangosan nem mondott semmit, csupán elfordult, nehogy kedve támadjon arcon köpni a tanárt.

Csengeri még reménykedett, hogy idővel a tudatmódosult ökörségét felülbírálja Tintás, amikor az érettségi jegyeket bevési a bizonyítványába, de ő nem emlékezett egyáltalán semmire, csak mechanikusan rögzítette a „Furkó” becenevű oktató (a táskahordozója) által diktált jegyeket. Attilának – szégyenszemre – egyedül szakmai gyakorlatból lett négyese az érettségin. Az vigasztalta, hogy így is osztályfőnöki dicséret kapott. Tintás megdöbbentő, delíriumos téveszméje ellenére az évfolyam legjobbjaként végzett.

Attila már rég elfelejtette Tintás tanár úr inkorrekt viselkedését, eszébe sem jutott az érettségin történt megalázó betartás. Szokásos munkáját végezte a forgalmas, budapesti teherpályaudvaron. A napfény a vágányok felől érkezett, így az első pillanatban káprázatnak tűnt, amit látott: mintha Tintás tanár úr álldogált volna a vágánybenéző épület mellett. Arrébb ment, egy oszlop árnyékába, hogy a meglepő felfedezéséről bizonyságot szerezzen.
– Nem hiszem el – csapott a homlokára Attila –, ez a munkásruhába öltözött alak Tintás Tamás mérnök-tanár, aki hat éve még az érettségin, matt részegen egzecíroztatott.
Elindult a koszos bódé felé, ahonnan már az egykori tanára is mereven figyelte őt.
– Tiszteletem szakibá’! – köszönt rá Attila. – Mi ismerjük egymást ugye?
– Szervusz Csengeri – régen láttalak, vigyorodott el Tintás.
– Mi járatban nálunk tanár úr? – talán továbbképzés?
– Inkább átképzésnek mondanám Attila. – Szólíthatsz Tamásnak, most már kollegák vagyunk!
– Nem mondod Tamás, valami baj történt veled?
– Sajnos a cefrével nem tudtam leállni. – Tettem már egy próbát a BKV-nál is, de a múlt hónapban elfogyott a türelmük. – Remélem, itt tovább maradok.
Csörgött a telefon a bódéban, a vágánybenézőnek dolga akadt. Attila kezet nyújtott, és egy „Majd legközelebb többet beszélgetünk” mondattal gyorsan elbúcsúzott.
Atti néhány alkalommal látta még Tamást a vágányok közt szédelegni, de akkor meg neki volt halaszthatatlan munkája, így a beígért beszélgetés egyre csak húzódott. Később viszont már hiába kereste, nem lelte sehol egykori tanárát. Fel is merült benne a kérdés:
– Nem tán kirúgták innen is a szerencsétlent? – meg fogom kérdezni az állomásirányítót, hátha képben van Tamással kapcsolatban.
Másnap bement a forgalmi épületbe, és üdvözölte régi iskolatársát, aki elvégezte a MÁV tisztképzőt, és profi vasutassá avanzsált:
– Hali, jó öreg Laja cimborám, tudsz valamit egykori tanárunkról, Tintás Tamásról?
– Tudok Mágus barátom, sajnos tudok. – Meghalt szegény már két hónapja, 39 évesen elvitte a pia.

Egy szilveszteri kaland

A harmadikos középiskolás Csengeri Attila a szüleinél töltött téli szünetben felkereste gyerekkori cimboráját. Bocskor Pistáék nádfedeles vityillójához egy hosszú szőlőskerten keresztül, nagyjából ötperces gyalogút vezetett. Karácsonykor nagy hó esett, így vigyázva lépdelt az ösvényen csúszós talpú félcsizmájában, nehogy a száron keresztül becsusszanjon a hó.

Bocskor Pista építőipari szakközépben tanult a közeli nagyvárosban. A korhely, szakmai környezetben korán rákapott az ivásra. Mivel az apja bortermelő ember volt, otthon is akadt állandóan innivaló. Amikor Attila megérkezett, Bocskor éppen a pincéből hozott fel egy demizson Delaware rozét. Leültek a ház konyhájában, és Bocsi (így becézték Bocskort) azonnal kitöltött cimborája számára is a zamatos, édeskés italból. Attila nem igazán kedvelte a szeszes italokat, ezért tenyerével lefedte a poharát, amikor nagyivó cimborája kényszeres igyekezettel folyton után akarta tölteni. Atti az ivás helyett, nosztalgiázva, inkább a régi csibészségeiket kezdte el sorolni. Felidézve emlékeit, amikor még a padláson, a nád között dugdosott fegyverekkel játszadoztak, vagy a Tisza-parton megmaradt, II. világháborús géppuskafészkekben talált lőszereket szedték szét, és a puskaporral kísérleteztek.
Gyakori stiklijük volt, hogy a ház előtt vezető, csendes utcában pénztárcát helyeztek el a kitaposott gyalogúton, és beásták a földbe a madzagot, amivel a tárcát kipányvázták. Az arra járó kapzsi embereket rendszeresen rászedték és megszégyenítették, amikor azok pénzéhesen lepattantak biciklijükről, és fel akarták marni a bugyellárist. Ahogy lehajolt a delikvens, a kerítés mögötti bokorban hasaló Bocskor megrántotta a zsinórt, így magát már a siker kapujában érző alak rendszerint jól pofára esett. Meglepetése azonban még véget sem érhetett, mivel a bokorban hasalóktól kapott néhány emlékeztető durrantást is, ahogy a pisztolyokba töltött, hatástalanított lőszer csappantyúját elsütötték. A rászedett – biciklijét felkapva – fejvesztve szelelt el a helyszínről. Csengeri pedig kárörvendően rikácsolt utána:
– Várunk máskor is, haver! – Van itt pénz bőven, csak meg kell érte küzdeni!
Bocsi csak legyintett, és a korán felvett alkoholista szokásához méltó módon azt felelte:
– Ki nem szarja le, lószart sem érdekel. – Olyan rég volt, hogy talán nem is igaz.
– Neked minden rég volt Bocsi? – Hogy lehetsz ennyire kiégett? – Mindössze hét évvel ezelőtt történt. – Amikor a Tisza-parton először kutattunk, akkor még a II. világháború is csupán 18 éve fejeződött be, annyi ideje, ahány éves vagy most.
– Leszarom azt is, hány éves vagyok, csak a cefre és a bagó kitartson. – Amit beszívok, azt már nem veheti el tőlem senki. – Úgy mondják, az vagy, amit magadba tömsz. – Rajtam viszont átszalad a bor, a füst, csak a vegyszerek maradnak meg, ezért harmadrész kemény kékkő, harmadrész DDT, Holló 10, ólom-arzenát vagyok, a többi kiterjedésemben pedig a klórozott szénhidrogének kötődtek meg, és elnyelődtek a zsíromban meg a herémben. – Te viszont ne félj semmit: "Az első kupa bor az egészségé, a második a vidámságé, a harmadik a keserűségé, a negyedik a mértéktelenségé."
– Ez komoly monológ volt Bocsi, te ilyeneket tanulsz a suliban?
– Azt is leszarom, talán ott is hagyom az egészet. Útépítő leszek, az aszfaltbedolgozó finischerre nem kell érettségi, elég 5 óra gyakorlati képzés és gépkezelői vizsga.

Atti magába roskadtan csoszogott hazafelé, eltűnődött régi cimborája érezhető leépülésén.
– Nos, ennyit a piáról, a bagóról és a tanulmányok fontosságáról – morfondírozott magában.
Bocsi búcsúzóul felajánlotta Attilának, hogy a Nemzetiben szilveszterezzenek együtt. Attila gyorsan bele is egyezett, gondolta, hátha cimborája módosult tudata addigra helyreáll, és hajnalig ki tudják vesézni a gyerekkori sztorikat.

Szilveszterre megenyhült az idő, és olvadozott a félméteres hó. Az utcák képe rendeződött, a járdákról és az úttestről letakarították a havat. Bocsi öt órakor zörgetett be Csengeriékhez. Atti már majdnem kész volt, a fürdőben épp fogat mosott. Bocsi ezalatt szót váltott a Csengeri szülőkkel, amiből annyi szűrődött be hozzá:
– Leszarom, mi lesz az öregekkel, ha rájuk dől a viskó. Majdcsak bekerülnek a szeretetotthonba, oszt annyi, meg egy bambi.
Útközben Atti gyanakodva méregette cimboráját, azt próbálta felmérni, hogy Pityu aznap betankolt-e már? Nem vett azonban észre semmi gyanúsat. Bocskor ugyanolyan egykedvűen válaszolgatott, és nem látszott rajta az alkohol hatása. Lehelete a láncban szívott „tüdőtágító” Symphoniától olyan áthatóan kátrány szagú volt, hogy a cefre kipárolgása csupán jótékony, hegyi levegőnek érződött.

Az étteremben még alig volt vendég, így hosszasan válogathattak az asztalok között. Végül a zenekartól távolabb, a nagy cserépkályha közelében foglaltak helyet egy négyszemélyes asztalnál. Pista azonnal magához ragadta a kezdeményezést, röptében elcsípte az egyik pincért, rendelt egy-egy deci Hubertust, és hozzá kísérőnek egy-egy Márka szőlőt is. Atti még a kezét melegítette a cserépkályha oldalán, amikor Bocsi már erőteljesen gesztikulálva jelezte, hogy sürgős teendője van: muszáj innia. Asztaltársa a pincért gyorsan instruálta még négyszer. Csengeri alig itta ki az első poharát, már sorakozott előtte újabb háromszor egy deci.
– Te meg vagy húzatva gyökérvári? – nézett meglepetten cimborájára Atti. – Valahogy vissza kellene venned a tempóból. – Nem lemészárolni akarom magam, hanem valamelyest szórakozni az év utolsó napján és újévkor. – Nézegethetnénk esetleg a csajokat, mivel elkezdtek beszállingózni, amióta a zenekar rázendített.
– A csajokra még bőven ráérünk, ha megszívtuk magunkat – húzta el a száját Bocskor. – Most azzal törődj, ami előtted van, nagyon le vagy maradva!

Csengeri belekóstolt a második pohár italba, ám rátört az émelygés. A Hubertus rossz emlékeket idézett fel benne. Talán 12 éves lehetett, amikor az apjával közös névnapjukon véletlenül beleivott egy kis pohárka vadászitalba. Elsőre különösnek találta, és kerülve-fordulva újra belenyalt az édes kutyulmányba. Végül kiürült a pohár, és azt vette észre, hogy hirtelen álmos lett. A megtermett, hatodikos gyereknek, akár egy óvodásnak, délután le kellett csicsikálnia. Szülei néztek is nagyot, amikor észrevették, hogy a kislegény betakarózva horpaszt a szobájában.
Most inkább letette a poharat, és a szőlőitalt kortyolgatva élvezte a zenét. A zenészek a Deep Purple együttes Gyermek az időben c. számát játszották. A beviharzott leányzók csalódottan állapították meg, hogy ez nem kifejezetten táncos szám, így aztán letelepedtek az asztalokhoz és a pincérekkel elegyedtek diskurzusba.

Attila az iskolában töltött első szakmai gyakorlatának nyarára gondolt vissza, amikor először hallotta ezt a bő lére eresztett, Deep Purple számot. Az egy emlékezetes nyár volt állapította meg. Délutánonként a Tiszában fürödtek, vagy a parton sárgolyó-háborúkat rendeztek egymást dobálva. A gimis csajoknak tetszelegve, ökörködve versengtek egymással. Mélázásából csak azután riadt fel, amint egy finom női kéz benyúlt az asztal közepéig, és elpakolta a haverja előtt felgyülemlett féltucatnyi üres poharat. A kéz épp megfogta az ő egyetlen üres poharát, amikor felpillantott, és találkozott a tekintetük.   
Sötétbarna, őzike szemű, mély érzésű, hasonló korú, szomorkás lány nézett vissza rá.
– Milyen lehet ilyenkor pincérnőként dolgozni – futott át Attilán a lehangoló gondolat, nem is sejtve, hogy évek múlva maga is munkával tölti a legtöbb ünnepet.
– Elvihetem, ugye? – kérdezte meg kedves, tiszta hangon a lány.
– Persze, persze, köszönöm – válaszolta meglepetten, torkát köszörülve Atti, mint aki gyorsan ébredt fel álmából.

Ahogy a lány eltávolodott az asztaltól, Atti megpaskolta legújabb pohara fenekére néző cimborája vállát.
– Ki volt ez a leányzó? – Sosem láttam még itt. – Valami kisegítő lehet?  
– Szerintem gimis csaj, a múzeum környékén lakik, egy évvel öregebb nálunk, legalábbis úgy gondolom – vakarta meg a fejét Pista.
– Na, ez legalább egy jó nő a mai felhozatalhoz képest, ahogy itt körbenézek – emelte fel a hüvelykujját Csengeri.
– Jó nő… jó nő… nem mindegy? – Az is ugyanolyan büdöset szarik, mint a másik – fejtette ki véleményét lebiggyesztett szájjal Bocsi –, azzal nagyot kortyolt decis poharából.

– Sok volt ez a három szőlőlé, kimegyek pislantok egyet. – Te meg ne igyál már olyan elvetemülten, mert nem tudlak hazavinni, ha totálkáros leszel.
– Ne félts engem! – Hubertusból egy literre vagyok kalibrálva, ez pedig csupán az ötödik deci.

Csengeri kiment a fűtetlen előtérbe, és megrázta a borzongás. Benn a cserépkályha közelében átjárta a kellemes meleg, nem érezte a kabát szükségét. Utólag viszont már bánta, hogy nem kapta fel a dzsekijét. A WC még egy ajtóval kintebb következett. Elképzelte, hogy ott milyen hideg lehet. Már majdnem visszafordult a sapka-sál-kabát kombóért, amikor kinyílt egy ajtó az előtér oldalában, és két hatalmas zsákkal kihátrált rajta a finom kezű pincérlány.
Attila hirtelen elhatározással kikapta a kezéből a zsákokat és megkérdezte:
– Hová lesz a fuvar kisasszony?
– Az udvaron van a konténer, abba dobd be, ha jól meggondoltad, mert baromi nehéz, bennük van a mai összes konyhai hulladék. – Köszönöm természetesen a segítséged!
Attila jó erőben volt, de végül mégsem bírta emelni a terhet, hanem a havon húzva jutott el a szeméttárolóig. Beemelte a zsákokat, és sietve tartott az épület hátsó traktusában lévő WC felé. Még idejében érkezett, a szőlőlé nem hagyott foltot az alsóneműjén.
Visszafelé menet rázta a kezét, hogy eltűnjenek a vízcseppek. Kellemes meglepetésként érte, amint észrevette az előtérben papírtörlővel várakozó helyes pincérlányt.
– Szörnyű itt a mosdó, se fűtés, se kéztörlő, se WC-papír, kész szégyen – alkotott lesújtó véleményt a lány.
– Láttam már jobbat néhány helyen – mosolyodott el a Atti. Például Szegeden az Égő Aranyban.
– Huh, már maga a név is sokatmondó, nem olyan, mint a miénk: Nemzeti. – Te egyébként szegedi vagy? – Nem találkoztam veled korábban.
– Dehogyis, itt nőttem fel, ennek ellenére elkerülhettük egymást. – Általánosba a katolikus iskolába jártam, harmadik éve tanulok Szegeden. – Te pedig úgy hallom, maradtál helyben, és utolsó éves vagy a gimiben.
– Kiválóak az információd és igen gyorsak, hol tettél szert rá ennyi idő alatt?
– Asztaltársam, a gyerekkori cimborám anyja az orvosi rendelőben dolgozik, Pityu régebben sokszor bejárt hozzá, ezért tudhat rólad néhány apróságot.
– Az meglehet, gyerekként elég gyakran megfordultam ott. – Van egy kis öröklött ideggyengeségem. 
– Most, hogy már ennyi mindent tudunk egymásról, bemutatkozom: Csengeri Attila vagyok.
– Én pedig Vasi Mária, de a jófejek Vasmarcsinak hívnak.
– Oké Vasmarcsi, nem akarlak feltartani, csináld a dolgod, én pedig megyek vissza a kályhához, mert belém fagy a lélek.

Bocsi már a hatodik pohár Hubertust szivolázta, viszont meg sem látszott rajta. Behorpadt arccal nagyokat slukkolt a cigarettából, miközben szemrehányóan vonta kérdőre Csengerit, hogy mit csinált ennyi ideig.
– Gyenge vagy, mint egy harmatos lepkefing, egy beöntés után félóra szünetet tartasz.
Attila épp válaszolni akart, de egy üveg muskotályos pezsgő landolt az orra előtt az asztalon.
– Ezt ajánlom, ne fogyaszd azt a ragadós löttyöt, amit a haverod diktál beléd! – Majd erre kerülök én is időnként, ezért hoztam két pezsgőspoharat – kacsintott Marcsi a fiúra, és kedvesen megborzolta a haját.
– Hoppá, van kisfiam – vicsorította ki a nikotintól sárga fogait Bocsi – már értem, mi tartott félóráig odakinn. – Máris összeszűrted a levet a helyes kis pincérlánnyal?
– Ugyan már Pityu, épphogy csak bemutatkoztam.

Marcsi kétszer-háromszor leült az asztalukhoz, és ilyenkor hozott bőven muníciót Bocsi számára is. Éjfél előtt pár perccel azonban átöltözött, és végleg ottmaradt.
– Éjfélig voltam beosztva, ezután már bírják a munkát a többiek – mosolygott a lány Attira, és öntött mindkettőjüknek a muskotályos pezsgőből.
Éjfélkor lekapcsolták a villanyokat, csak az asztaloknál égett néhány gyertya. Az étterem túlsó végéből egy kazettás magnóból szólt a himnusz. Amikor az is elcsendesedett, egy éles női hang palóc tájszólással beharangozta: szabad a csók! Atti elnevette magát, és Marcsi felé fordult. A lány koccintásra emelte a poharát, mindketten ittak egy kortyot, de aztán hirtelen elkapta őket is a „palócmágnes”, és egymás derekát karolva, hosszú csók kíséretében simultak egymáshoz.
Hajnalig pezsgőztek, táncoltak, és amikor kimelegedtek, az udvari eresz alatt Guinness rekordra törve csókolóztak hosszasan, remegve tapadva össze. Az ereszből csurgott a hólé, tehát fagypont fölött volt a hőmérséklet, így attól nem kellett tartaniuk, hogy rájuk fagy a ruha.

Január másodikán kezdődött a tanítás, ezért Attilának délután már vissza kellett utaznia a kollégiumba. Az úton gondolta végig részletesen a történteket. Ez a lány alig akart elengedni, annyira boldog volt. Szerelmes lett belém, mint egy ágyú. Persze én is jól éreztem magam vele, de nem feledhetem, hogy nekem itt van, akivel az Égő Aranyba szoktunk járni: a tündéri Anna. Attila már tizennyolc hónapja járt Annával, és valamiféle mágikus kötelék tartotta össze őket.
– Ez az affér talán csak egy ellenszegülési kísérlet volt, vagy valóban kell nekem ez a lány? – tette fel a kérdést magának.
Rövid töprengés után azonban érezte, hogy butaságot csinált. Fontos volt neki Anna és a megszokott, közös társaság. Már meg is bánta a dolgot, de visszaszívni nem tudta a történteket. Ráadásul megadta a kolesz címét is Marcsinak, így elő-utóbb jönni fognak a követelődző szerelmeslevelek.
Ahogy gondolta, úgy is lett. Az új év negyedik napján már ott virított a küldemények között az első levél Marcsitól. Gyorsan eltüntette, ahogy észrevette, de már a minden lében kanál, kidumálós ficsúrok is felfedezték. Be is szóltak Csengerinek:
– Mit fog szólni ehhez a komisz becsajozásodhoz a kedves Annácska?
Attila nagyokat hallgatott, nem állt le magyarázkodni, mert azzal csak olajat öntött volna a tűzre. Sejtette viszont, hogy valaki úgyis bemártja, mivel jópáran fenték a fogukat a csábos mosolyú Annára.
A harmadik, megválaszolatlan levél után nem jött több üzenet Marcsitól. Jött viszont a Csengeri szülőktől, akik arról értesítették, hogy a lány kikelt magából, és naponta molesztálja munkája végzése közben az apját, vegye rá Attit a kapcsolat folytatására.
Csengeri megmakacsolta magát, nem volt hajlandó beszélni a lánnyal. Úgy vélte néhány hét után úgyis porrá válik az egyéjszakás liezon emléke. Amikor hazament látogatóba, ki sem mozdult. A régi haverokat is csak odahaza fogadta. Második hazautazásakor a lány mégis kiszimatolta az érkezését, és utcafrontos házuk hátsó falára írta csirkevérrel: MEGÖLÖM MAGAM!  Vasárnap délután viszafelé, Attinak az állomáson is bujkálnia kellett, mert lesett rá Marcsi. A vágánybenéző fülkéje mögött álldogált a vonat érkezéséig, és a túlsó oldalon szállt fel. Csütörtökön kapta meg az anyja rövid levelét, amiben annyit közölt: Idegösszeroppanással kezelik Marcsit. Bevett egy csomó gyógyszert, de kimosták a gyomrát a kórházban.

Csengeri ezután évekig nem ment fel szórakozni a városba, ahogy pedig leszerelt a katonaságtól, végleg el is költözött. Soha többé nem találkozott Vasmarcsival.

A csábos mosolyú Anna három év után hagyta el. Valószínűleg a Vasmarcsi liezon környékén volt viszonyuk csúcspontja, azután már a leszálló ág következett. Erről azonban Atti nem akart tudomást venni, fiatalként csak lebegett az időben. Azt, hogy elválnak útjaik, konkrétan persze semmi sem jelezte előre. Az érettségi után két hónappal egy panaszos hang, egy aprócska magyarázat nélkül omlott össze az idill. Sokáig érezte magát pokolban, évek alatt sikerült feldolgoznia a szótlan szakítást. Szerencsére neki nem volt örökletes ideggyengesége.