Gondolatok induláskor

 

Kifelé jövet a fürdőből az jár az eszemben: meddig tart ez a világ,
amíg itt párolog vizes bőröm a hosszú, L alakú előszobában?
Hányszor kell letörölnöm a tükröt, miután párába írtam a neved?
Egyáltalán: hány nap is az élet, érdemes-e még újrakezdeni?
A napok monotóniája nem fog-e ránk vonyítani, mint farkas a Holdra,
és nem nyel-e el bennünket, akár a hollótól szerzett sajtot a róka.

A nappaliban közönyösen folyik szét a rendetlenség.
Már nem állok neki kilátástalan pakolásnak, hogy újra azt érezzem:
csinálhatsz itt bármit, úgysem köszöni meg senki, sőt észre sem veszi,
ahogy a kiflibe csavarodott macska a dikón, a száradt ruhák között.
Legjobb az ő dolga, boldogan szendereg, nem tudja, hogy bíróságon van a sorsa.
Elválik majd, kihez kerül, és kié lesz a dikó, kié a pokróc és kié a gyűrött rongyok.

Kinn a kutya úgy örül, mintha megváltóját látná, hozza játékát, bökdösi a lábam.
Nem érzi a májusi meleg nap katatón melankóliáját, kajlán szalad, labdát gurít elém.
Félig-meddig visszarúgom, félig-meddig visszasírom, hisz nem jöhet velem.
Talán kap egy erős altatót, és eltemetem itt a kertben, elmúlt fiatalságom mellé.
Vergődés már az ő élete is, egy görcsberánduló futam –
egyre gyakrabban tör rá az epilepsziás roham.


2008. május 30.

tokio170 versek

Nélküled

 

 

Rágcsálom az ajkad – csupa hús
ellopom a hangod – mélabús
iszom szemedből – kávébarna
megérintem melled – készakarva.

Fogom a kezedet – langymeleg
csiklandozom tested – hempereg
elnyújtózol elméd – ellazul
melléd bújok szívem – ver vadul.

[...]
Távoli harang szól – hangja mély
elhúzom a függönyt – szúr a fény
fekvőhelyed szinte – még meleg
párnádon illatod – ott lebeg.

Kezdődik egy új nap – nélküled
nem érzem az ízét – mint veled
tűz és víz emészti – lelkemet
hozzám láncolnád-e – életed?



2006-11-12

Úgy alszol el

Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.

Tévelygő ember! – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek Nemere-hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin; végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként – váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel – anyád mellén.


2006. 10. 23.


Hangos vers, előadja: skorpio

Ötvenöt dúlt nyár

Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.

Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én-atom –
dagadt kézfejem tüskéit elképedve tépem,
a tűztövis marását pilledten pátyolgatom.

Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból szomjas barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elporzik az élet, végül így is-úgy is itt hagy.


2012. 08. 20.