Visszaszámlálás

 

    

    

Halálunk oka a növekvő entrópia.
Spontán folyamatok nyeldesik el
a kezdeti, erőteljes kontrasztokat.
Évről évre homogénebbé válunk,
feloldódnak bennünk az emlékek.
Halmazunkban végül már nem lesz
szeretet, harag, sóvárgás és hála,
észrevétlenül kerül egyensúlyba
a mindent átható rendezetlenség.
Rendszerünk struktúrája zömében
egyszerűsödik, fokozatosan elveszti
eredeti, kivételes érdekességét.
Így viszont nem látják az értelmét,
és életszimulációnkat megszüntetik
az önmaguk fékezésére képtelen,
élőlényszerű információcsomagok.

              Nem aluszom, egyre forgok,
              bánt az idő, ver az óra.
              Hány pislogó életlángot
              fúj el a szél virradóra?

     

Forog a film

 

Az emeleti hálószobaablakon a vastag alumíniumredőny koppanásig le volt engedve, ezáltal biztosítottnak tűnt a csend és a sötétség, Leslie ennek ellenére a szomszédban őrültködő kutyák veszett csaholásának beszűrődő hangjaira ébredt. A kretén kutyabanda sehogy sem akarta abbahagyni az agyament reggeli ugatást.
Vasárnap volt, még visszaaludhatott volna, néhány pillanat múlva mégis elhatározta magát, felkelt és betámolygott a szomszédos fürdőbe. A tükörből egy szőrös, kialvatlan aggastyán tekintett rá vissza. Úgy érezte, egy éjszaka alatt tíz évet öregedett.
Hajnalban feküdt le – ugyanis még sokáig böngészte a háborús híreket –, miután megpróbálta felturbózni weboldala szöveges tartalmait, mivel a SEO ellenőrző program néhány helyen hibát jelzett. A webáruház a fontos keresőszavakra kezdett visszacsúszni a Google találati listáján, sőt két esetben át is esett a második oldalra. A 14. helyezés pedig már nem fért bele a szakember szigorú elképzelésébe.

Elgondolkodva borotválkozni kezdett. Néha még munkaidőben is annyira el tudott merülni a gondolataiban, hogy felesége időnként szigorúan rá is szólt, amikor észrevette a tekintetén, hogy igencsak távol jár:
– Ugyan mit mozizol már megint?  – látom, teljesen máshol vagy.

Másodperceken belül most is – bár ügyesen mozgott a keze, gondosan húzta a borotvát – már forgott a film…

Végignézte, ahogy koszosan, büdösen, három órás alvás után az ukrán Mariupolban ébred. Víz híján nem fürdött már legalább tíz napja, apránként a fogmosás is elmaradozott. Enni csak futólag evett valami konzervet. Most is olyan szájíze volt, mintha álmában csótányok jártak volna a szájában és behordták volna a priccs alatt hányódó lecsós babfőzelék penészes maradékát.
Szétnézett a salétromos, koszos pincehelyiségben, ismerőst keresett, de az éjjeli, számos áldozatot követelő összecsapás után csak kék karszalagot viselő idegenek néztek rá vissza a félhomályból. Benyúlt a priccs alá, megtapogatta a géppisztolyát és a páncéltörő rakéta vetőcsövét. A rakéta tömege indítócsővel együtt 28 kg, tehát azt csak úgy nem viszik el csótányok, sőt a legyek sem hordják el.
A hideg vas érzésétől valamelyest megnyugodott és visszadőlt a fekhelyére. Három kék karszalagos, ismeretlen férfi állt meg mellette és távcsöves puskájukkal megkocogtatták a bakancsát.
– Jössz velünk koma? – megyünk kaját szerezni. – Kellene néhány láda lőszert is vételezni, be kell táraznunk, fogytán van a 7,62-es skuló. Tegnap ígértek Javelin rakétákat, azokat akár három kilométerről célba tudjuk juttatni. Alighogy beérkeznek az orosz tankok a prospekt Myru-n, akár innen is rendesen beléjük trafálhatunk.
– Hallottam, hogy az amerikaiak 47 millió dollár értékben adtak el nekünk 37 indítót és 210 rakétát. – morogta Leslie. Az is egyértelmű, hogy a mai világban ingyen semmi sincs, tehát az újabb 1000 rakétát is mi fizetjük meg, ha egyszer vége ennek az őrült attaknak. – Azt is hallottam viszont, hogy az oroszok képesek leszedni a tankelhárító rakétákat, vannak nekik érzékelőik, zavaróik, valamint speciális füstgránátjaik. Minden egyes elpazarolt rakétánk legalább 200 000 dolláros kárt jelent. Ennyi pénzért pedig egy ukrán átlagembernek 40 évig kell dolgoznia.

– Körültekintően araszoltak az óvóhelynek használt mély pincéből a felszínre. A környék felismerhetetlenségig szét volt bombázva. Vigyázva kellett lépkedniük a romok között, mert a kazettás bombák apró töltetei közül több százaléknyi besül, vagyis ezek a fegyverek akár évekig komoly veszélyt jelentenek a lakosságra.
Az áruházak mind bezártak, ám néhány saroknyira a Khlibnyy Kiosk-ot találat érte, így az emberek a leomlott falon keresztül hordták ki az élelmiszert és a bevásárlókocsikkal együtt indultak útnak az omladékok között.
Leslie és az ukrán komák jól felpakoltak. Három bevásárlókocsit raktak teli poros konzervekkel, vákuumfóliás húskészítményekkel, kekszekkel, édességekkel, italokkal és aránylag sérülésmentes csomagolású tartós kenyérrel.

Visszafelé menet a komák a bombatölcséreket kerülgetve húzták-vonták a kocsikat, Leslie pedig – megfontoltan nézelődve – gépfegyverével pásztázta a terepet. Útba ejtették a közeli Military ground-ot, ahol kaptak két teljes láda lőszert. 2 db, az Amerikai Egyesült Államokban kifejlesztett hordozható, infravörös önirányítású Javelin rakétavetőt és 4 db rakétát.
Ahogy közeledtek, már tucatnyian futottak eléjük és hordták le a pincébe a beszerzett ellátmányt. A nők és gyerekek szerencsére előző nap, a korridor megnyitásakor elmehettek, így már csak azok a bátrak maradtak, akik felvállalták, hogy az orosz katonai erők célpontjaivá válnak, akárcsak a hivatásos ukrán katonák.
A pincében egy tiszthelyettes összehívta az önkéntes csapatot és eligazítást tartott. Elmondta, hogy az oroszok valószínűleg ma is este fognak támadni. Addig mindenki végezze dolgát, egyen, pihenjen, készítse elő a fegyvereket.

Leslie rendesen bereggelizett, megivott rá egy liter feketeribizli levet. A komák viszont az elfogyasztott alkoholos itókák hatására kezdtek förtelmesen viselkedni, így elvonult a pince hátsó traktusába, ahol a tábori priccse volt és ruhástól bebújt a durva pokróc alá.

Szinte azonnal elaludt. Nem volt szorongása, nem félt a jövőtől, nem félt az orosz támadástól, örült, hogy belezuhanhatott a priccs kellemes melegébe és a pokróc biztosította jótékony sötétségbe.

Álmában (hol is máshol) Bora-Borán múlatta az időt egy hatalmas homokos parton épült, képeslapra kívánkozó szépségű strandon. A finom fehér homok és a langymeleg sekély víz, olyan tiszta volt, hogy szabad szemmel is megfigyelhette a tengeri élővilágot. Víz fölé épített bungalóban lévő lakosztálya saját kerttel, medencével és jakuzzival várta vissza, hogy maradéktalanul tökéletessé tegye a pihenését.
Leslie a bungaló teraszáról a következő pillanatban már közvetlenül a türkizkék lagúnába gázolt, ahol egy bámulatba ejtő polinéz szépség várta. A férfi kitárta a karját, magához akarta ölelni a nőt, de az hátralépett és egy mobiltelefont nyújtott feléje.
– Önt keresik uram. – mondta.
A telefonban egy férfihang orosz akcentussal közölte:
– Isten bocsassa meg neked, hogy ellenunk uszitottad Rusz testvereinket es eladtad nekik a super fegyvereid.
Elvezed a sok penzed, amig csak lehet!

A hívás váratlanul megszakadt. A férfi értetlenül babrálta a kezében lévő, hirtelen elnémult okos készüléket, míg egy élesen süvöltő hangot nem hallott. Felnézett, s mielőtt emlékeibe zárhatta volna a világ egyik legszebb lagúnáját a lenyűgöző kilátással a Mount Otemanu hegyre, a telefon koordinátáira irányított lövedék derékban szétrobbantotta a testét.

Leslie felesége nagy lendülettel nyitott be a fürdőbe. A férfi szinte észre sem vette, csak ált a tükör előtt, kezében a borotvájával és tökéletes simaságú képét tapogatta.
Az asszony visszafordult és halkan annyit szólt:
­– Látom, már megint mozizol, hagylak.
– A saját... a saját mocskos fegyvere végzett vele. Abiit, non obiit – motyogta Leslie.


2022. 03. 15.
 

tokio170: kéjpillanat

(Kép: Leonid Afremov)

esőfüggöny fénylő rémség
egész éjjel zordan zuhog
kriptából jött sírsötétség
ablaktörlőm álmot susog

hogyha fognád mindig kezem
az éj nekünk pezsgőt bont’na
táncba hívna fény-bálterem
hajnalmámor horizontja

naptestünkben tűzvirradat
tündökölne márvány vágyunk
szikrázna a kéjpillanat
csillámlana nyirkos ágyunk

útszéli roncs füstje lebeg
nagyestélyi szmoking kalap
tűnő árnyak legyintenek
hátsó ülésen ott maradt

 2010. 03. 01.

Édes otthon

 

(pszichózis)

Míg dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.

Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg magad a holmidat!

Hogy sose legyen kellem napod,
friss kedv-hajnalban beléd marok.
Zord, savanyú arc, keserű száj,
s testben a görcs az idegbe váj.

Sötétedik, a múlt-szél cibál,
a volt világa már fumigál.
A hullt idő holttérbe pereg,
vak lápra lépnek torz szellemek

s a kert mögötti határsoron
halk, viharlámpás halál oson.




2007-10-12

Úgy alszol el

Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.

Tévelygő ember! – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek Nemere-hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin; végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként – váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel – anyád mellén.


2006. 10. 23.


Hangos vers, előadja: skorpio

A film

Szeptember vége felé járt, Kovács határőr korán ébredt az éjszakai szolgálat után. Izgatott volt. Nemrég vásárolt Wartburgja kinn állt az őrs kerítése melletti dűlőúton.
Még mielőtt kinyitotta volna a kantint, kiment az udvarra, az üzemanyagraktár mögé, és onnan szemlélgette a végtelennek látszó alföldi puszta egyetlen csodáját, a homokszín 353-as limuzint.
- Jól illik a képbe, szinte meg lehetne festeni - gondolta, s már elképzelte, hogy másnap eltávra (életében először) a csillogó-villogó autóval fog menni.
Igazából nem lehetett volna a helyőrségen belül autót tartani, de már nem bírt magával, hogy új tulajdonát - amit egy helyi gazdától vásárolt - ne láthassa. Mégis itt támasztotta le a tiltás ellenére.
Lassan bandukolt vissza a kantin irányába, többször visszanézett, kedve lett volna még integetni is a pompás járműnek.
Az ősfás park őszi fényei, a színek, az illatok most fel sem tűntek, mint máskor, amikor szabadidejében kinn olvasgatott valamelyik fa árnyékában. Csak az előtte lévő három napra tudott gondolni, s tervezgette a programot. Közben már - szinte tudattalanul - főzte a kávét, takarította a pultot, és számolta az éjszakai bevételt.
- Ki kell mennem, hozni traubit, szőke kólát, Balaton szeletet, cukrot és kávét, mert már alig van - motyogta.
Vili a szakács volt az első kuncsaft, jött a reggeli dupla kávéjáért, amit naponta általában ötször megismételt.
- Jó reggelt sofőrök gyöngye! - üdvözölte harsányan a szakács.
- Te beléd is - pancser cukrász! - felelte ásítva Kovács (Vili civilben tényleg cukrász volt). Ma is gyíkhús lesz ábécé tésztával?
- Nem, ma kivágom a rezet, előveszem a hűtőből az őz másik felét, amit a múlt hónapban ütöttél el.
- Már épp ideje kisgyerek, azt hittem rég elcserélted pálinkáért a kocsmában.
- Figyelj apa, én nem bizniszezek, én mindent elétek rakok az asztalra, amit a zászlós enged, de tudod milyen sóher a vén szaros.
De hagyjuk a melót - inkább arról beszélj, hogy mennyiért vetted meg végül a verdát?
- Hihetetlen, minden köcsög tudja, hogy az enyém a varnyú?
- Édesanyád, az a köcsög, popóbuksi sofőr!
- Jól van na, konkrétan nem is rád céloztam, csak ha már te is tudod...
Negyven miska volt, tokkal vonóval. Van hozzá szerszám, emelő, pótkerék, két benzines kanna, birka üléshuzat, rádió, szóval - amit akarsz. Szerinted megérte így?
- Apa, tök fullos a gép - mennyi van benne?
- Negyvenkétezer, és garázsban volt végig.
- Ennyiért egy hülyének is megérte volna, nemhogy neked.
- Te Vili, te most germózol velem...? - menj a kerítéshez és nézd meg közelről, csúcs a szerkezet.
- Jó rendben - te meg gyere majd le a konyhára csinálok néhány szendvicset!
Szinte semmi sem történt egész délelőtt, aludtak, vagy kinn voltak szoliban a többiek,
csak a másik sofőr jött meg vételezésből. Az ágyneműt, és a ruhákat is elvitte mosatni.
- Na, itt van a legnagyobb Fittipaldi - köszöntötte Kovács.
Mi van jó komám, kimegyünk a Sanyibához? - kellene sok dolog, üres ez a kóceráj
- Oké, menjünk, szólok a hadnagynak, legalább legurítunk néhány sörikét is. Lenyomtam vagy negyed kiló sonkát, meg egy pár gyulait, piszkosul ég a bélésem.
A kocsma udvarán egy kis ablak épp a söntéspult mögé nyílt. Amikor megfordult a csapos, eléjük tette az ablakpárkányra a korsókat, ők pedig ki sem szálltak a ponyvás terepjáróból csak kinyúltak az italért.
- Ez aztán az élet, Babócsai néni - röhögött Fittipaldi, "szíjjon gázt" mindenki, csak én éljek jól.
- Én holnap hazahúzok a varnyúval - válaszolta Kovács, már kitaláltam a műsort, nem semmi lesz ez a három nap, és mikor visszajövök már csak 57. Érted ezt te kopasz...? Öt-ven-hét nap!
***
Már korán sötétedett, eléggé csípős volt a levegő. Kovács András határőr megborzongott, amikor berakta a két teli kanna benzint a Wartburg csomagtartójába. Fittipaldi röhögve ijesztgette:
- Vigyázz jön a zászlós!
- Persze, pont a vén trotty mászkál erre ilyenkor. Meg hát nem is lopunk tulajdonképpen, futja a megtakarításból, lehoztuk az UAZ fogyasztását 13 literre, pedig 17,5 a norma.
Másnap délelőtt 10:00-kor ordított az ügyeletes:
- Eltávosoknak eligazításra sorakozó!
Megkapták a három napot mind a négyen, s "gyengemalac vágtában" osontak a kijárat irányába.
Kovi ellenkező irányba fordult, mint a többiek, és óvatosan közelített az autóhoz a kerítés menti bokrok fedésében.
Hirtelen mozdulattal bedobta sapkáját, zakóját, felvette az előre odakészített pulóvert. Egyből lazábbnak, nyugodtabbnak érezte magát.
Egy pöccre beindult a varnyú. Gyorsan utolérte a többieket, akik mint az akciófilmekben, egyszerre ugráltak be a kocsiba.
Nem sokat szóltak, mindenki el volt foglalva magával, a rájuk váró néhány szép nap, és a közeli leszerelés gondolatai hullámzottak a suhanó táj előterében. A Wartburg motor duruzsolása, és egy ismeretlen női hang a jugó rádióból szolgáltatott hangulati aláfestést.
A tizenegy km-re lévő nagyváros állomásán kiszálltak a társak, mindenki más irányba ment tovább.
Résnyire lehúzta az ablakot, rágyújtott. Kényelmesebbre állítva az ülést, felvette a - szerinte megfelelő - százas utazósebességet.
- Még két óra ebben a tempóban, és meglepem Icát az tárkonyi borozóban - gondolta.
Bandi nem Tárkonyban született, de már néhány éve ott élt szüleivel, akiknek egyedüli gyermeke volt. A kocsira valót is apja spórolta össze, ami nem volt kis pénz, de megbízva fia képességeiben odaadta. Úgyis ő ért az autókhoz, és ha tényleg olyan jó az a Wartburg...
Icával hét hónapja ismerkedett meg, s hetente két-két levelet küldtek egymásnak, ami szinte szertartássá vált az életében.
Várni a lány levelét, parancskihirdetéskor kilépve a sorból - mint dicséretet - átvenni, majd a kantin sarkában belemélyedve, belezuhanva a gondolatok szédítő vermébe, csak olvasni-olvasni, kétszer, háromszor, sokszor, végtelenszer...
Barátnője nem tudta, hogy megvette az autót, csak annyit írt neki, hogy jön eltávra, vegyen ki szombat, vasárnapra szabadnapot. Így aztán Icuka úgy képzelte, hogy a szokásos időben, péntek 16:30-kor állít be a határőr legény.
Nagyjából, ahogy számolta, fél egyre ért a kocsma elé. Be sem zárta az autót, úgy szaladt be.
A kimérésben a szokásos vendégek támogatták a pultot. Egy cigány cincogott a sarokban, mellette egy középkorú nő jajgatott, törölgetve maszatos képét. Középen három piacozó ordítva veszekedett.
Icut nem látta, csak barátnője, Marika merte a pultba mélyített alumínium edényekből a vörösbort.
Nem is emlékszik köszönt-e egyáltalán, annyira izgatott volt, hogy megmutathassa a meglepetést barátnőjének, csak rohant hátra a raktárba - gondolva ott van barátnője -, így azt sem fogta fel, amit Marika kiáltott felé:
- Átment a piacra Icuka - ülj már le, igyál valamit!
A raktár, néhány lépcsőfokkal lentebb volt a belső helyiségtől. A félhomályos sufniban penész, és cefreszag csapta orrba, és a látvány, amit a hátsó ajtón lévő kis ablakon beszűrődő fény épp megvilágított.
Ica egy hordóra terített kocsis posztókabáton feküdt hason, szoknyája a hátáig felhajtva, s mögötte a fuvaros eltorzult arccal épp az utolsókat lökte, hatalmasakat nyögve.
***
Kovács ismerte a fuvarost, sokszor látta már a borozóban, egyszer talán még beszélgettek is. Most azonban, ahogy tekintetük összevillant, mintha egy ördög nézett volna vele farkasszemet. A kocsis szája gúnyos vigyorba torzult, felrántotta nadrágját, és komótos léptekkel indult a hátsó ajtó felé.
Bandi úgy érezte megpattan egy ér a fejében, hirtelen borult el az elméje. A távozó alak után vetette magát, de a félhomályban felbukott néhány kötött demizsonban. A heves indulattól szinte repült a levegőben. Estében nyúlt volna a kocsis után, de csak a feltápászkodó Icát fejelte le, akinek rögtön szétcsattant az orra, a szája. A gyér fényben is látta, ahogy kígyóként sikamlik a lány vére a mellére. A vér látványa még jobban feltüzelte, kirohant az udvarra. A fuvaros épp kihajtott a kapun.
Kovács zihálva szaladt a kocsi után, néhányszor elesett, ám végül felkapaszkodott a platóra.
A két ló közben ütemesen kocogott a főutcán, mit sem törődve a hátulról közeledő - gazdájukra törő veszedelemmel. A fuvaros nem nézett hátra, lehet csak dacból, vagy egyszerűen semmibe vette Bandit, aki hirtelen kirántotta a beszúrt szívlapátot a saroglyából, és egyetlen ütéssel oldalról lecsapta. Mint egy bábu, nyúlt végig a bakon a fuvaros. Dőltében meghúzhatta a hajtószárat, mire a lovak megálltak.
Bandi ordítva, őrjöngve verte az elnyúlt embert - percekig.
Nem tudta, hogy került vissza a Wartburghoz, nem látott emberi alakokat, csak homályos épület, és útfoszlányokat.
Lihegve, teljesen önkívületben beült a kocsiba, és elindult a Mátra irányába.
A Mátrába akarta vinni Icát két napra - ezt is meglepetésnek szánta.
- Ennek most már lőttek - motyogta magában, miközben állapotához mérten veszetten hajtott.
Kavargott benne minden: irtózat, gyűlölet, méreg, és bűntudat. Bár látása tisztult, elméje még zavart volt. Körülbelül húsz perc múlva már a hegyi kanyarokban visíttatta a Wartburg gumijait. Valamicskét javult közérzete, a vezetés enyhítette kínjait, oldotta feszültségét.
Ekkor tette fel magának az első kérdést:
- Mit csináltál te állat, és most hová mégy?
Nem sokat töprenghetett a válaszon, mert nagy csikorgással, dübörgéssel egy billencses ZIL vágódott át az ő oldalára az éles kanyarban. Annyi ideje maradt csak, hogy egy erőteljes mozdulattal félrerántsa a kormányt. A teherautó dudálva, veszetten elszáguldott. Talán részeg lehetett a sofőr.
Bandi úgy érezte hajóhintában ül, a varnyú tehetetlenül billegett alatta. Körülbelül húsz centire lehetett a szakadék szélétől. Amikor lenézett, mintha kinagyítva látta volna a hatalmas katlant, a sziklákat, a gyéren növő, de félelmetes fenyőtörzseket.
Nyolcszor imbolygott az út egyik szélétől a másikig a labilis autóval, közben kiszedett néhány csipkebokrot, és többször lekoccolta a baloldali sziklafalat.
Iszonyat lett úrrá rajta, majdnem kihányt. Ekkor kezdett el peregni a film...
Látta magát kisgyerekként szánkózva, hátán egy utána rohanó farkaskutya harapta a kabátot. Látta, amint már nagyobb korában, hogy erejét fitogtassa, nagymamáját emelgeti. Szülei rémült arcát is felismerte. Élesen előtte volt kishúga temetése.
Ahogy távolodott a szakadéktól a régebbi képek villantak fel, ahogy közeledett, látni vélte a jövőt:
Tárgyalóteremben állt, anyja, apja kezüket tördelve ültek hátrébb. Börtön zárka csattant, durva kiáltások hangzottak.
Legtöbbször azonban a kocsis szétvert feje tűnt elő a kavalkádból, és Ica, ahogy nyakán a fojtogató vérkígyóval fekszik a hordó mellett.
Úgy érezte csökken az imbolygások intenzitása, meg tudja fogni az autót, de ekkor mintha megint a gyermekkori félelme, a farkaskutya harapta volna hátát. A tizedmásodpercek még hosszabbra nyúltak, szinte állóképet látott.
Érezte, a kutya az igazság, az őszinteség, ő maga a bűn, az iszony, a rettenet.
Amikor nyolcadára csapódott vissza a szakadék szélére eldöntötte:
- Nem akarok senkinek magyarázkodni!
Lazított a kormány szorításán, s az sziszegve pörgött kezében jobbra, a szakadék irányába.
Először azt hitte megáll az autó a levegőben, olyan lassúnak tűnt mozgása, amíg komótosan - átlépve a semmibe - végül le nem rántotta a tömegvonzás.
Zuhanás közben még jobban pörgött a film, látta, amint a kórházban ápolják a kocsist, aki végül is felépült. Látta Icát, amint temetésén zokog, és földet dob a koporsójára.
Látta a Wartburgot, ahogyan orra érkezve darabokra hull a szakadék alján, kigyullad a motortér, hátulról pedig ömlik két kannából a benzin az összezsugorodott utastérbe.
A műszerfal alá szorult alakban magát szemlélte.
Balra tekerte a kormányt, vissza az út felé, hátha még...
Késő volt már, innentől minden gyorsan történt. Egy nagy csattanás, durrant egy nagyot az autó, azután magas, kormos lánggal égett.
Az út menti csipkebokrok között a ZIL sofőrje vizelt terpeszállásban. Egykedvűen nézte a lángoló roncsot, majd szabad kezével benyúlt egy kis zöldes tekercsért, ami a tüskés ágak között himbálódzott.
Egy katona centi volt, hatvan napig vágva.


2006. 09. 10.

tokio170 novellák

Csak egy üdítőért szaladtam el

Egy megrázó hír:
„Egyelőre ismeretlen okból meghalt Nagy György, a köztévé legendás műsorvezetője, olyan műsorok arca, mint az Ablak, A Reggel, a Naprakész, a Szabadság tér 17, a Hol-Mi?, a Főtér vagy a Rocklexikon - jelentették be a rokonok a Facebookon.”

Amikor még a 90-es években, az Ablak adásait nézve megkedveltem Nagy Györgyöt, nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy személyesen is kapcsolatba kerüljek vele, mivel munkámnál fogva gyakran találkoztam és beszélgettem hazai filmekben és TV csatornákon szereplő ismert személyiségekkel. Álmomban sem számíthattam viszont arra, hogy őt családi szálakon keresztül ismerem meg.

2010-ben jártam először „Földim” – kedves feleségem – szüleinek csókakői aprócska birtokán.
Akkoriban kérdezte – sajnos azóta szintén eltávozott apósom –, hogy ismerem-e a TV-s Nagy Gyurit? Elmondtam neki, hogy taxisként anno sokat megfordultam a Szabadság téri székházban, és napi kapcsolatba kerültem az ott dolgozó hírességekkel, sőt egyikkel-másikkal remekül el is beszélgettem egy-egy hajnali beszállítás, vagy késői hazamenetel alkalmával, de speciel a Nagy Gyurit nem ismerem személyesen. Apósom erre felcsillanó szemmel azt felelte, hogy pár évvel ezelőtt még fürödni is átmehettem volna hozzá, mivel a szomszéd telek eredetileg az övé volt, és a négy kis unokával gyakran jártak át lubickolni a kerti nagymedencébe. Most viszont, hogy már új tulajdonosa van a szomszéd ingatlannak, Gyuriék nemrég telefonáltak, hogy lejönnének kicsit szétnézni és vendégeskedni ­– trécselni, emlékezni a régi szép időkre, amikor még az ő lányuk is apró gyerek volt és együtt zsibongott, pancsolt és labdázott a népes gyerekcsapat.

Akkoriban még jobban ráértem, és havonta felkerestük a szép fekvésű, Vértes oldalában álló, a Balaton irányába, valamint a Bakonyra néző telken 30-éve, „betonyp ” technológiával épült örök panorámás házikót. Amit tudtam helyrehoztam az elhanyagolt épületen, és határozottan gondozásba vettem a telket. Lett is látszatja, mivel egyszerre annyi gallyat és sövényvesszőt vágtam le, hogy teherautót kellett felfogadni az elszállításhoz.

Előfordult később is, hogy a mama felreppentette a hírt: jönnek a Gyuriék a Csókakői Várnapokra és meglátogatnak bennünket! Ilyenkor gyorsan rendet vágtunk Földimmel a birtokon, és alaposan kitakarítottuk az imitt-amott rosszul illeszkedő lapokból összerakott kis házat. Sajnálatunkra azonban ezek a találkozások valamiért utólag le lettek mondva.
Szóval Nagy Gyuri és családja hiába volt vissza-visszatérő beszédtéma (a mama mindig úgy mesélte a Naggyuris  híreket, mintha régi barátomról lenne szó) és hiába találkoztam a csókai kis házban időről-időre a még Gyuriéktól kapott tárgyakkal, feliratos ajándék bögrékkel, a személyes megismerkedés elmaradt. 
Aztán mintha mégiscsak megérett volna rá az idő, a véletlen kézzelfogható közelségbe irányított bennünket. Ez a találkozás 2011. június 5-én, az Ünnepi Könyvhét budapesti eseménysorozata alatt, a Vörösmarty tér forgatagában történt.
Jómagam, mint irodalmi portál szerkesztő, önfeledten fotóztam az asztaloknál dedikáló, iszogató-diskuráló szerzőket, böngésztem az új felhozatalt és méregettem a konténerek közt kígyózó színes olvasótömeget. Egyszerre csak Földim hirtelen kézrándítására lettem figyelmes, aki ahhoz az asztalhoz húzott, ahol Nagy Gyuri dedikálta kötetét: Magyarország apróbetűs története. – A honfoglalástól napjainkig.

Földim leült Gyuri mellé és beszélgetésbe elegyedtek, én pedig készítettem néhány felvételt. Közben a tömegben váratlanul felfedeztem egyik vidéki portáltagunkat, akivel épp egy online interjú elkészítésén munkálkodtunk. Szóltam Gabinak, hogy kapás van – és megígérve Gyurinak, hogy nemsokára visszajövünk – portáltagunk és kiadójának vezetője nyomába eredtünk a tömegben. Már csak a kiadó konténere előtt értük utol őket, ahol megbeszéltünk néhány, a készülőfélben lévő interjúval kapcsolatos részletet és természetesen készítettem számos képet is illusztráció gyanánt.
Mire visszaértünk Gyuri asztalához, sajnos már elment, így csupán ennyire nyúlt személyes kapcsolatunk.

Másnap Földim hátszelében bízva bejelöltem Gyurit a Facebookon, és ő kis gondolkodás után vissza is igazolt. Lelkesedésem az irodalom és a fényképezés iránt akkoriban olyan mértékű volt, hogy azonnal elküldtem neki az általam készített képeket a Facsén és felvetettem egy portálunkon megjelenő – szokás szerint 13+1 kérdésre választ adó – interjú elkészítésének lehetőségét. Úgy terveztem, hogy ezt az interjút nem én, hanem valamikori szomszédja, Földim és szerkesztőtársam, Gabi készítette volna el.
A válaszra várva lassan cammogtak a napok, és egyre fogyott a reményem, hogy a 4 Dimenzió Online portál felületén valaha is megjelenjen egy Nagy Gyuri interjú. Néha rákattintottam Gyuri Facebook oldalára és szinte választ szuggerálva bámultam. Egyszerre csak valamiféle kisülésszerű felismerés csípett belém: már nem tartoztam a Gyuri ismerősei közé.
Természetesen úgy véltem, ez csak valami fatális félreértés lehet és rövidesen újra bejelöltem, de az állapotunk 6 éven keresztül, és most már sajnos örökre így maradt: „ISMERŐSNEK JELÖLTED.”

Névnapomon, telefonon köszöntött a mama, és még mielőtt észlelhettük volna a neten, közölte velünk a lesújtó hírt: hiába tűnt felgyógyultnak a Gyuri és hiába rendezkedett be hosszú életre, László napon váratlanul elhunyt.
Sosem fogom már megtudni, hogy anno miért hagyta el olyan hirtelen a dedikáló asztalát az Ünnepi Könyvhéten, hiszen nem váltotta senki. Az asztal visszaérkezésünkkor ott állt üresen a tér közepén, és még csak egy cetli sem volt rajta: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri”.

Sosem tudom már meg, hogy valójában miért mondta le rendre a csókakői vendégeskedést. Csupán annyit hallottam, hogy tartott a radikális jobboldali párt dominanciájától, és hogy ezzel a helyi körülménnyel ő nem kompromittáltathatja magát. De hogy konkrétan velem – politizálást kerülő irodalmárral – szemben mitől óvakodhatott, miért száműzött néhány napon belül FB ismerősei köréből, és hogy miért nem fogadott életében vissza, azt már sohasem fogom megtudni.

Nagy Gyuri elment, és végleg bennem felejtett néhány szúrós kérdőjelet. Mennyivel jobb lenne, ha legalább most hagyott volna egy cetlit: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri.”



2017. június 28.

Lélekletöltés

(Sci-fi novella)

A parkban halkan verte az eső az ősfák leveleit, ám szinte alig jutott Tom ruhájára, aki fülében az MP3-as lejátszó dugóival lendületesen kocogott a kanyargós ösvényen. Egy Green Day szám ment éppen, a Boulevard of Broken Dreams. Elgondolkozott az elmúlt hetek eseményein. Sorsának, sorsuknak hirtelen változásán. Csak futott a zene ütemére, és közben el sem jutott tudatáig - amikor kiért a fák fedése alól -, hogy jócskán eláztatta az eső. A következő - Wake Me Up When September Ends című - nóta teljesen a hatalmába kerítette, rohant volna ki a világból, de a Chemilyn vegyi üzem betonkerítése útját állta. Vissza kellett fordulnia a tópart felé. Ekkor nézett rá az órájára, és megdöbbenve tapasztalta, a szokásos egyórás futása most majdnem duplájára sikeredett.

Délután 6 óra volt. Az üzemben most van műszakváltás, ötlött az eszébe. Még néhány hónapja itt dolgozott Cecília is, a kedvese, aki most a park másik felén lévő kórházban fekszik. Cecília három hete esett el először, addig csak a bal keze és lába butáskodott (ahogy ő fogalmazta), aztán rohamosan elindult leépülése. Végül már a vizeletét sem tudta tartani. Csak ekkor szállították be a helyi kórházba, előtte mozgásszervi problémaként kezelték baját. A gyorsan elkészített CT felvétel egy daganatot mutatott az agyban. A röntgenasszisztens szerint ez már legalább a negyedik hasonló eset a vegyi üzemben az utóbbi időben.

Lassan bandukolt visszafelé. Azon gondolkodott, mit is mondjon Cecíliának: szépítgesse-e a tudomására jutott dolgokat, vagy nyíltan, a szokásos stílusában elmondja-e a Gregtől hallottakat? Azt, hogy a biopszia során vett minta pozitív, tehát a daganat rosszindulatú.

Megállt a tóparti parkolóban lévő öreg kocsija mellett, bedobta melegítőfelsőjét. Megtörölközött, felvett egy pulóvert. Annyira elfoglalták gondolatai, hogy szét sem nézett, amikor levette átázott alsóját, és átcserélte egy szövetnadrágra. Megnézte magát a visszapillantóban, megigazította szárazra törölt rövid haját, aztán elindult a kórház irányába.

Laketown kisváros, itt könnyen lehetett értesüléseket szerezni. Szinte mindenütt dolgozott valaki, akivel együtt járt középiskolába vagy épp a gyerekkori házuk környékén lakott - az erdő mellett -, mint Greg, a kórház neurológusa.
Greg nem tartott előadást, nem fontoskodott. Átvilágította a CT által készített felvételeket. Tüzetesen leírta Tomnak a koponyában lévő daganatot, és a másik rétegfelvételen egy árnyékot, egy kisebb foltocskát. Szerinte, az már a tojás nagyságú daganat áttétje lehet, a mintavétel eredményének figyelembevételével. Az agyszövetre hatalmas nyomást gyakorló, és ezáltal ödémát okozó burjánzás tehát agresszív és rosszindulatú.

Tom billegett a talpán, megpróbált terpeszt felvenni, de az nem tűnt eléggé illendőnek a helyzethez képest. Visszaállt az előző pózba, és mereven nézte a tomográf által készített filmet. Jól látszott, hogy a tíznapos időeltolódás mennyivel növelte a daganat nagyságát. Greg tehát nem a levegőbe beszélt, amikor említette a tumor agresszivitását.

- Khhm... khhm... - köszörülte a torkát Tom - szerinted mi a következő lépés?
- Hát, az attól függ, mit mond az agysebész. Elvállalja-e és mikor - felelt kissé vontatottan Greg.
- Rendben, holnap beszélek vele - válaszolta Tom.

A kórteremben öt beteg feküdt. Az ajtó mellett mellett egy szklerózis multiplex-es gyógyíthatatlan beteg, középen egy frissen műtött agyú fiatal, az ablaknál pedig egy régebben műtött középkorú nő. Ketten pedig nemrég kerültek be heveny neurológiai tünetekkel. A frissen műtött nem mozdult, alighogy csak vette a levegőt. A szeme körüli lila foltokkal az arca olyan volt, mint akit összevertek. A régebben operált nő éppen Cecíliához beszélt, azt magyarázta, hogy férje fogja a lábát, és nem engedi el egész éjjel.
Cecília elmosolyodott, amikor meglátta Tomot. Bágyadtan intett szemével: jöjjön csak, mindjárt abbamarad a mesélés. Tényleg úgy történt. A nő visszafeküdt, és néhány pillanat múlva elaludt.
Tom megcsókolta Cecíliát, leült az ágy mellé tett ülőkére és megfogta a kezét.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Sokkal jobban - válaszolta Cecília. Megtapogatta a homlokán lévő ragasztást, a mintavétel helyét.
- Arra gondoltam, már nem süt az erkélyre a nap, kimehetnénk. Ott jobban tudunk beszélgetni. Tom felállt, felsegítette kedvesét az ágyból. Ráadta köntösét, és lassan kisétáltak a kórtermeket övező erkélyre. Tudta, mivel Greg elmondta neki, hogy amíg a daganat köré nem gyülemlik újra fel a folyadék, addig jobban fogja kedvese érezni magát. Nem nehezedik olyan nyomás az agyra. Szó volt arról is, hogy majd újra és újra leszívják az ödémát.

- Hogy haladsz a kísérleteiddel? - kérdezte Cecília.
- Nem tudok a munkára koncentrálni, a régebbi eredményeket adminisztrálom csak. Az állatkísérletek bebizonyították, meg lehet oldani az agyhullámok letöltését, ezáltal az agyi tevékenység számítógépes rögzítését. Tehát egy kellően nagy kapacitású merevlemezen az emberi agy memóriáját is tárolni lehet.
- Ez csodálatos! - akkor nemsokára beszélgethetünk elhunyt hozzátartozóinkkal, barátainkkal. Tényleg igazzá válhat a túlvilágról szóló mendemonda.
- Igen, úgy néz ki, hogy megoldható. A számítógépes szoftver már működik. Néhány napja a patkányok letöltött memóriája a laboratóriumban már vezérli az egyszerűsített robotokat. A fő probléma, hogy az emlékek csak hosszadalmasan tölthetők le. Legjobb módszer az lenne - ha működik -, amit Leslie-vel kigondoltunk: A halálközeli élmény időpontjában levett emlék-mix, ami olyan, mint egy zip-fájl. Ezt pillanatok alatt lehetne rögzíteni. Csak hát... aki nem akar meghalni, azt nem ijeszthetjük halálra. Leslie szerint talán a "bungee jumping" effektussal megoldható lenne . Amikor a felkészületlen embereket a mélybe vetik, nagy valószínűséggel beindul az emlékek hirtelen lepörgése.

- Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni, de velem mi van? Mit mond Greg? - váltott hirtelen
témát Cecília.
- Édesem... édesem - sírta el magát Tom - pozitív a szövettani eredmény, és ez már sajnos végleges.
- Akkor mi már nem költözünk össze sohasem. Nem töltjük együtt öreg napjainkat, ahogy terveztük. Tudod, nem is magam sajnálom igazán, hanem téged. Te még sokáig fogsz szenvedni az emlékektől. Nekem viszont már nem sok van hátra. Én hetek alatt meghalok - érzem. Egyszer... egyszer úgyis meg kell halni mindenkinek. Nézd, itt van a zsebemben, lerajzoltam már a síromat is! Egy nyitott könyv alakú síremléket szeretnék, amilyen az életem volt.

Összeborultak, rázta őket a sírás. Csak amikor már nagyon hűvös kezdett lenni és sötétedett, akkor mentek vissza a kórterembe.
- Édes, itt van ez a néhány érzékelő, amikor nem zavar tapaszd fel! Letöltjük az álmaidat, a gondolataidat, hátha sikerül. Tudod, hogy én mennyire bízom benne.

Tom mintha megkönnyebbült volna az előző napi beszélgetés után, most jobban haladt a kísérletekkel. A patkányagyakból letöltött információk életre keltek. A négy számítógépből létrehozott hálózat egy véletlen kódbevitelre kommunikálni kezdett.
Leslie kiáltott fel hirtelen:
- Ezek szomjasak virtuális értelemben Tom! Véletlenül beírtam egy képjelszót "Blue-lake 01123 jpg", erre beindult a vinnyogás. Hallgasd meg! Tom fejére illesztette a fejhallgatót, és megdöbbenve hallgatta, miként áramlik a patkányhang egyik gépből a másikba.
- Leslie, ezt megcsináltuk! - és ez csak a kezdet. Képzeld el, amikor majd egy egész virtuális világ fog ezen a módon létezni! - vagyis nemlétezve működni, gondolkodni, kommunikálni, és akaratával robotokat működtetni, amik fenntartják a rendszert, a struktúrát. Ha már elhasznált lesz valakinek a porhüvelye, akkor nyugodtan letöltheti az agyát, és átadhatja lelkét az örökkévalóságnak, a soha nem pusztuló, végtelen időnek.

Este 10-kor - mikor már izgatottsága alábbhagyott - Tom is feltapasztotta a számítógépes érzékelőket homlokára és tarkójára. Bevett két szem altatót, Cecíliára gondolva várta az álmot.

Cecília állapota gyorsan romlott, már rettenetes fájdalmai voltak. Az agysebész megígérte, hogy üzen Gregen keresztül, de semmi sem történt.
- Sok az operációra váró beteg - mondta Greg -, és mind sürgős.

Tom elindult a kórterem irányába a végtelen hosszú folyosón, s közben a megműtött középkorú nő jutott az eszébe, akinek megbolydult az agya, s a koponyájában csillagszerűen szétszóródtak a burjánzó sejtek a beavatkozás hatására. A frissen műtött nő pedig soha sem tér magához talán, gondolta végig. Ez vár Cecíliára is, ha mégis elvállalják...

Amikor belépett a kórterembe Cecília éppen hányt. Ilyen a kemoterápia mellékhatása, tudta. Greg említette, hogy nem jól reagál a szervezete, de valamivel próbálkozni kell - egyelőre. Aztán, ha semmi sem segít, akkor majd az elfekvőben... Ott már csak várják a halált.

Leült az ágyra, megigazította a párnát, és segített ülve elhelyezkedni Cecíliának. Elmondta, mire jutottak Leslie-vel, és hogy ő is letölti álmait, gondolatait. Hátha beindítható embernél is az adatkommunikációs lavina.
Cecília merev arccal nézte. Látszott, néha már nem érti, miről van szó, annyira a fájdalomcsillapítók hatása alá került. Lassan lecsukódott a szeme, leereszkedett a válla. Tom végigfektette az ágyon, megigazította a párnát, s betakargatta. Cserepes száját egy vizes zsebkendővel megtörölgette, aztán megcsókolta. Feltapasztotta az érzékelőket és elköszönt. Kifelé menet még visszaintegetett az ajtóból, mintha figyelné kedvese.

Leslie délután előadta ötletét, hiszen tudott mindent, ami Cecíliával történt az utóbbi időben. Szerinte - mivel úgy sem tudnak segíteni az asszonyon - jobb lenne, ha kihoznák a kórházból, és megpróbálnák - addig, amíg segítséggel mozogni tud - megcsinálni az ugrást, hogy minél több emléksűrítményhez jussanak.
- Hétvégén nem dolgoznak a szemközti irodaház építkezésén, viszont a mélygarázsból - amit már átadtak - fel lehetne jutni. Csak venni kell két gumikötelet. Cecília úgyis olyan tompa, hogy nem venné észre, mire készülünk - magyarázta Leslie.
Tom csak némán nézte az íróasztalát, érett benne az elhatározás. Egyszerre hirtelen felállt, látszott rajta, hogy döntött.

Reggel bement Greghez és megkérdezte:
- Mi a változás?
- Semmi javulás, nem reagál a beteg szervezete a terápiára - felelt száraz szakzsargonban az orvos.
- Az előbb hívott az agysebész asszisztense, hogy a konzultáció után úgy döntöttek, nem vállalható a műtét, mivel akkora részt kellene eltávolítani az agyból, ami - előreláthatóan - maradandó károsodással járna. Most felhívom a radiológust, javasolja-e így a sugárkezelést.
- Hagyjad, köszönöm ne fáradj Greg! Elviszem ma haza Cecíliát - mondta eltökélten.
- Kérdezzük meg a radiológust, hátha még van remény - próbálkozott erőtlenül az orvos.
-Tudod te is, hogy felesleges. Ne kínozzuk tovább! - legyintett szomorúan Tom, és elindult a folyosón.

A kórteremben annyival változott a helyzet, hogy a frissen műtött nő meghalt - anélkül, hogy magához tért volna. Cecília ma nem hányt, mivel nem kapott a kemoterápiás gyógyszerből.
Tom összepakolta kedvese holmiját és a letöltött agyi információkat. Hozott egy tolószéket, s levitte az asszonyt a földszintre. Elintézték a kijelentkezést, röviden elbúcsúztak Gregtől.
- Sajnálom, hogy csak ennyire tellett tőlem. Sok szerencsét! - mondta borús ábrázattal az orvos.

Tom a laborhoz hajtott, ahol várta a csapata: Leslie és néhány munkatárs. Felvitték Cecíliát és az eddig letöltött anyagokat. Mindkettőjükre rárakták az érzékelőket, próbálták az adatokat konfigurálni, ráhelyezve a kettős hálózatra, elindítani azok öngerjesztő kommunikációját. Ekkor az asszony feljajdult. Nagyon rosszul lehetett, mivel nem kapott fájdalomcsillapítót. Tom úgy döntött, csinálják meg az ugrást most azonnal, és utána lehet majd adni ópiumszármazékot kedvesének.

Még egyszer ellenőrizték a vezeték nélküli rendszer működését és a már előkészített két legnagyobb kapacitású merevlemezes tárolót.
- Minden rendben, mehetünk - mondta ki a végső szót Leslie.

Az építkezésre egy ajtó felfeszítésével jutottak a mélygarázsból. A teherlifttel a legfelső, elkészült szintig mentek.
- Legalább negyven méter magasan vagyunk - gondolkodott hangosan Tom. Remélem elég lesz. Kiment egy kiszögellésre a belső átrium felett. Határozott eltökéltséggel lenézett. Visszafordult és Cecíliát is kitolta a kocsival. Rákapcsozta mindkettőjükre az öveket. Megtapogatta a jeladókat, intett a technikusnak, és gondolkodás nélkül levetette magát kedvesével a mélybe.

A gumikötelek végét a födémbe öntött betonvasak gyűrűibe hurkolták. Azokkal semmi baj nem történhetett, erősen tartottak. A második visszarándulás után mégis az átrium padlójára zuhantak mindketten. A kiszögellés végében lévő zsalulemez kiálló darabja elvágta a gumiköteleket, s azok tehetetlenül, tekergőzve hulltak súlyaikkal a félelmetes mélybe.

Leslie és a csapat rohant a lifthez, de valaki kikapcsolta az áramot közben.
- Sehova tovább! Ez minden eddigi eszement, felelőtlen kísérletünk tragédiája - ordította zihálva.
Lenn a garázsban - ahol az elektromos kapcsolószekrények vannak - nem hallották a hangjukat, hiába kiabáltak. Tehetetlenül leültek a törmelékkupacokra. Leslie arcát a tenyerébe rejtve hangosan jajgatott, majd hirtelen elhallgatott, csak a vállai remegtek az elfojtott sírástól.
Az egyik technikus - Rick - ellenőrizte a laptopokat, hogy mennyi adat került a külső tárakba. Meghökkenve mutatta a maszatos Leslie-nek: mindkét tár félig tele, és mintha beindult volna az öngerjesztő folyamat. A szint lassan, de emelkedik.

Leslie savanyú ábrázattal kapcsolta be a hangfalakat, s meglepetésében majdnem kiejtette kezéből a táskát.
- Csókollak édes, jól vagy? - kérdezte Tom hangja.
- Teljesen jól drágám, elmúlt a nyomás a fejemben - válaszolta Cecília.
- Nézd csak édes Leslie-t! - milyen furán néz, mint akinek nem jutott dinnyeföld. Pedig ezt megcsináltuk, ugye kolléga? Ezt jól megcsináltuk!
- Igen, persze, megcsináltuk - motyogta Leslie. Ezt bizony jól megcsináltuk... Azért kíváncsi vagyok, mit szól majd a dologhoz Clever sheriff...? Rick, hívd gyorsan Cliff irodáját!

Tom, Cecília - legyetek örökre boldogok a virtuális világban!


2010. 04. 14.