Kórterem (I. rész)

Mottó:
"Kígyónak lábsót, madaraknak fogsort.
Diktál a beteg, írja a doktor.

Beszél majd az utókor, kiről?
Hahahaha Doktor Bubóról."

(Kérem a következőt! c. rajzfilmből)

Fekszem az ágyamon. Elvégeztem többször minden gyakorlatot, amit a gyógytornász reggel bemutatott, és szorgalmi feladatként kirótt. Tagjaimban lomhán terpeszkedik a kíméletlen fájdalom. Nyakizmaimat megfeszítve tompán meredek előre. Kényszeredetten figyelem a festék marsi felszínét, rücskös felpattogzódását lábujjam felett, az öreg ágyvason. Vakrozsda tengerszemek pislognak vissza rám egykedvűen.

A fal mellett sorakozó keskeny lemezszekrényekről azt gondolom, hogy nem igazán illenek egy kórterembe. Talán száz méterrel fentebb, a rózsadombi vadászok jó hasznukat vennék fegyvertárolóként. Persze az is lehet, náluk voltak régebben rendszeresítve, amíg be nem jöttek a szigorúbb fegyvertartási előírások.

A szekrény melletti dohányzóasztal valamiért vonzza a tekintetemet. Az egyik lába nemes
egyszerűséggel oszlik, mint a kerti fák tuskója. Még a kipergő törmelék is mellette van. Akár egy kitúrt hangyaboly eső után – legalábbis innen úgy tűnik.
Az asztalhoz egy kiszolgált, favázas, műbőr huzatú klubfotel tartozik, ami jellegében – nekem – ugyancsak vadászos. Már pereg is előttem az ötvenes évek filmje, ahogy benne feszít egy pocakos, pufajkás vadász elvtárs – halinacsizmás lábát feltéve a kis asztalkára –, és bőszen eregeti a Csongor szivar trágyaszagú füstjét.

A valamikor hófehér műbőrrel borított apró stoki az ágy előtt árválkodik. Felületén a repedés már-már művészi intarzia. A bevonat alatt a szivacs mélységes Grand Canyonja sejlik fel, ami messzire vivő gondolatokat indít el bennem.
Ágyam mellett, a fehér éjjeliszekrény fiókján és lemezajtaján remekül mutatnak a méregzöld, lelógó műanyag gombok. A szekrényke egyébként remekül passzol az ágy vasához: szintén festékhiányban szenved, és a vakrozsda ugyanúgy kacsingat rajta.

A fali csempe szétszórt lyukai mintha a világháborús belövések emlékét őriznék, annyi helyen furkáltak már ezt-azt a csúnyán felrakott, megsárgult kerámiára. A felcsavarozott dolgok azonban az idők folyamán szőrén-szálán eltűntek. A meglévő, de már erősen fityegő törülközőtartóra most még nem lehet semmit sem teríteni, mert lecsúszik róla. – Ígérem, meg fogom húzni a felfogatást, ha szerzek egy szerszámot.
A padló apró mettlachi burkolata új korában sem lehetett valami megkapó látvány, hát még így hatvan év után. Imitt-amott repedések, kisebb-nagyobb kagylós törések teszik igazán patinássá.
A többszörösen repedt mosdókagyló felett egy krómozott kézmosószer adagoló csillan meg teljesen kiemelkedve a környezetétől. Próbálok kiszedni belőle valamit – hátha köpni fog –, de üres, poros, akár Miska bácsi lemezes ládája az utóbbi időben.
A megvakulás irányába tartó, hiányos felfogatású tükör mellett két kis széf áll ki a falból. Ezeknek a páncélosoknak nem tudni, hol lehet a kulcsa, így aztán csak arra jók, hogy a beteg lefejelje őket egy óvatlan pillanatban. A megráncosodott, három sárga és két piros alma azonban remekül mutat a tetejükön.
A széfek alá egy házirend van – stílusosan – gézzel felkötve. Az írás a következővel kezdődik:  „A felvételhez hozza magával:”
– Korrekt ugye? Sétál a szomorkás reumás beteg a rakparton, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felugrik a harmadikra (ami tkp. második, csak a liftben van félrevezetően jelezve), hogy hadd nézzem már, milyen leleteket is kell hoznom, ha ne adj’ isten ide kerülnék.
Leírják ebben a doksiban kendőzetlenül azt is, hogy evőeszköz, bögre, WC-papír, törölköző, hálóruha, köntös papucs nem jár idebenn. Hiába, no – ez az intézmény nem a várbeli Hilton szálló.
Arról is tájékoztatnak – a miheztartás végett –, hogyha megrongálnám pl. a hatvanéves asztal oszló lábát, azt mindenképp meg kell térítenem. Ez engem valamiért a tick-tack bumm! játékra emlékeztet. Elvégre valakinél magától is fel fog robbanni az asztalka. Attól függ csak – mint a játékban –, hogy az ember milyen sokat görcsöl mellette az élet nagy kérdésein.

A szobában durva meleg van – izomból fűtenek. Az ágy mellett húzódó cső annyira forró, hogy álmában sem szabad elfelejteni a betegnek, különben megégeti a hátsóját. Úgy nyolcvan fokos víz kering benne. A radiátor szelepe talán már ötven éve berohadt, a fűtés ezáltal nem szabályozható. Szobatársam gyűlöli a meleget, így akkurátusan nyitva tartja az ablakot tenyérnyire, néha még annál is jobban. Az egyik oldalam izzad a csőnél, a másik viszont hideg, mint a decemberi éjszaka. Nem is csoda, hogy második kórházi napomon rosszabbul vagyok, mint felvételkor.

A puklis, táskás festésű plafonon a neonvilágítás egész csinos, csak a festők rendesen összekenték legutóbb – úgy húsz éve. Azóta sem ért rá senki megtakarítani. Majd talán a következő felújításnál, abban az esetben, ha festés után le lesz cserélve az armatúra.
A sarokban a kuka duzzogva hallgat. Meg akartam reparálni, de igencsak besértődött. Azt sziszegte foghegyről: „már vagy öt éve elromlott a lábpedálom, most mért piszkálod?”.
A kórterem ajtózárából kilógó csavart fogpiszkálókkal beszorítottam, már csak azért is, hogy a fiatal doki ne azt csavargassa állandóan, ha benéz hozzánk.
De valami ultramodernt is említek: a hangtechnika teljesen meglepett. Megszólalt egy Mézga Aladár adóvevőjére hasonlító kütyü az ajtónál. Éva nővér utasítását simán, áthallás nélkül vettem benne. Megkért, hogy beszélgessek vele az ágyam melletti kagylón keresztül. Hát ez szuper! Lehet, hogy ezen a csúcskészüléken keresztül teleportál le a vizsgálatra?

A folyosón várakozáson felül ragyog az idejétmúlt linóleum mindenütt. Úgy fénylik, mint a felújított műjégpálya a ligetben, bár valamivel több helyen van megfoltozva. Elcsoszogok rajta az egyetlen férfi WC-ig. Látom, van ám itt két erős ajtó is, de egyik sem csukódik rendesen. A zárszerkezet és az ajtófélfa között legalább négyujjnyi rés tátong, így a rögzítést egy kilincsre kötött madzag segítségével lehet megoldani. A zsinórt belül egy speciálisan meghajlított csavarhoz szükséges kötni. Az illemhely belülről… azt inkább hagyjuk. Körbepucolom a kagylót és az ülőkét alul-felül – nem probléma. A gond inkább az, hogy itt sem tud elmélyülten relaxálni az ember. Alig ülök le, már hallom is, hogy valaki idegesen rángatja a zsinórt, és mogorván reklamál a folyosón: - Mi tarthat ennyi ideig, talán hozzam a ricinust?
Nem szeretnék vitatkozni, gyorsan elvégzem a dolgom, és duzzogva befordulok kézmosásra a szomszéd helyiségbe. A higiénia fontos – halljuk néha az eü. tájékoztatókban... Nos, nem mindenütt persze, mivel itt a kézmosó adagoló teljesen száraz, ki tudja mióta fogyhatott ki belőle a fertőtlenítő hatású folyadék.
Megborzongok, a hideg megcsípi a vizes bőrömet. A fürdő ajtaja és az ablak egész nap tárva-nyitva, mégis büdös van benn. Aki zuhanyozni próbál, annak mindenképpen ki kell várnia, míg a decemberi hideg lovagiasan távozik.

Hogy rohan itt bámészkodás közben az idő? Irány gyorsan ebédelni! Hopika… a lift már megint beszorult a félemeleten. Lopva nézem a várakozó, járókeretes és mankós betegeket. Kényszeredetten mosolyognak, akár a vigyorgóban.
Te is nevetsz most – ugye? Légy szíves ne tedd! Még kerülhetsz hasonló körülmények közé paraszolvenciafüggő, silány, megélhetési járulékfizetőként. Azért bizony! Semmi esetre sem az egymást követő, szakértő, felelős kormányok  gazdálkodásának, és a helyi lezsírozott „béna kacsák” következetlen sipákolásának köszönhetően.

– Tudod… valahol azért mégiscsak van némi bizsergető érzés ebben az egész kórházasdiban. Ha mélyen belegondolsz, végig libabőrös lesz a karod, hisz mégsem hagynak egyedül szenvedni a nyavalyáddal. Hosszas várakoztatás után (ha kinézik belőled, hogy jattolni fogsz) végül csak összekvártélyoznak sorstársaiddal. Másfelől azonban sértődéssel vegyes aggállyal tölthet el, hogy a norvég tömeggyilkosnak – Breiviknek – három csillaggal jobb panzió dukál, pedig ugyanolyan európai betegek vagytok mindketten.

                                                                        
                                                              (Ezen a képen Breivik börtöncellája látható.)



2012. 01. 20.







                                                             

Napjainkban

igazság
Gyártja, gyűri, gyömöszöli, gyúrja,
az ember a maga kis igazát,
mindenki tolja, löki kifúlva –
azért sem hagyja soha odaát.

okosság
A szomszéd füle mindig zöldebb –
bár neki sem örök a tavasza –,
nyoma sincs holmi késztetésnek,
hogy mi egyetértsünk valaha.

munka
Dolgozik úgy egynegyedünk – néha,
a többi agg, rokkant vagy fiatal,
esetleg seftes, útszéli céda, –
s hízelgő, kit eltart a hivatal.

munkanélküliség
A munkaképes a körmét rágja,
sok csavargó szutyokban térdepel,
segélyből az élet nem nagy vágta –
mindenki azt kap, amit érdemel?

állam
Drága az állam, de vígan él, ki bírja
húzni hasznát, pimasz és szemfüles,
akinek képén vastag az irha
az válságban is mód felett keres.

beosztás
Hűbéres posztokra léhák lesnek –
a kenőpénz delejes gondolat –,
akit bizalmi állásba tesznek,
vetnie nem kell, folyton csak arat.

bankrendszer
Csalárd bankok csúf csapdákba csalnak,
vermük jogtiszta, hűvös és kegyes,
segítik őket nyúzó hatalmak,
az üzleten mindegyik jól keres.

nyugdíj
Várni a nyugdíjat – álomállás,
hogyha sorsod szerencse kíséri,
bár férfinak lenni nem nagy áldás  –
örülhet, aki a korhatárt megéri.

temetés
Minden üzlet ma – a tiéd kivéve –,
ha a küzdelmet egyszer feladod,
sírod körül szipog néhány néne,
siratja semmi kis vagyonod.


2011. 11. 07.

Ötvenöt dúlt nyár

Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.

Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én-atom –
dagadt kézfejem tüskéit elképedve tépem,
a tűztövis marását pilledten pátyolgatom.

Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból szomjas barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elporzik az élet, végül így is-úgy is itt hagy.


2012. 08. 20.

Öreg barátom panasza

Hiába ömlik rám szófüzér,
tetőmön koppannak szavak,
mint nyári viharban a jég –
verdesi fejem az öntudat.

Sérül a testem – már zúg, zörög,
szépségem kopik, az idő harap,
eremben talmi gőg sündörög –
vonyít bennem egy rút alak.

Amint a vénség leteper,
menekül messze a humor,
kimért merevség kelepel,
s önfejű vádakat kohol.

Nem szeret senki – úgy hiszem,
elfogytak a karoló kezek,
pökhendi orvos a szerelem –
nem gyógyít elvakart sebet.


2012. július 27.

Másolás

A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk,
akár egy Salvador Dali kópiát.

Mostanság egyre gyanúsabb a jóság,
a meghitt barátság grandot sem ér,
márkás termékek, befutott szájtok
kirakatában lóg ifjú és agg, amint odafér.
Túl vagyunk egymáson – holmi betegségen,
csordába csapzik az átlag (balga jószág)
úgy, mint a korzón és a Stefánián régen.

Ahová sokan kiülnek, csak az lehet trendi,
a falusi főúton is azért nőttek padok,
oda mindenképp érdemes születni –
minden perc varázslat, s felhőtlen az ég,
bámészkodhatnak apró népek s nagyok,
ott a szemfényvesztés is maradandó kép.

Nem képződik érték a sima agyakban –
az organikus robot gyengén tanítható –,
ám nem lát ebben hibát, aki gyakran
csak majmol, önálló ötletre képtelen,
ezért van teli gyenge bulvárral a sajtó,
és valóságshow a mindennapi élelem.

Adni önzetlenség, ám elfogadni nehéz –
óvatos kezekben parázs a félelem –,
jobb menni dacosan, elvegyülve, arctalan,
mogorván kérődzni a nagy sárga úton,
és ganajos port nyelni hasztalan.

A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk, –
akár egy Salvador Dali kópiát.


2012. 04. 01.

Végtelenség

Csónak a koporsó: koppanva partot ér –
miközben mélán csendül a lélekharang –,
egy levedlett korpusz a porba visszatér,
amikor nem számít már a cím és a rang.


A feledésbe zúgó lélek felsajog,
az idő szövevényén tépve nyílt sebet –
hideg keretbe fogják csillámcsillagok,
hűlt hologram-fények és süppedő terek.


Izzad egy asszony, szülőágyon feszül,
arcán remeg a könny, sikoltása hála,
a város zajába ezer érzés vegyül –
újszülött tekint a végtelen világba.


2011-08-06

Hétköznapi komédiák

Annak megítélését, hogy a következő darab csupán az írói fantázia szüleménye, vagy inkább a valóságot dolgozza fel, rábízom a nyájas olvasóra.

Narrátor:
Hortobágyi Béla, a taxis már több, mint egy éve betegeskedett, ám nem bízott orvosaiban – mivel azok általában csak felületesen vizsgálták meg (esetenként tisztes távolságból), és nem igazán törekedtek kikaparni betegsége gyökerét –, így ilyen hosszú idő alatt csak két hétig volt betegállományban, hiszen igyekezett kerülni a semmitmondó, pöffeszkedő, lekezelően viselkedő hanyag diagnosztákat, és csak akkor járult eléjük – mint azt legutóbb tette –, amikor nagyon muszáj volt. Már-már attól tartott, hogy napokon belül nem tud semmilyen cipőt húzni, mert a lábai ijesztően feldagadtak. Nejlonba vagy rongyba csavart „betondöngölőkkel” pedig nem szeretett volna megjelenni a "linóleum-exkluzív" rendelőben.

Béla, ha csak tehette gyógynövényekkel kúrálta magát. Teákat ivott, pépes pakolásokat készített, vagy természetes krémeket használt. Egy alkalommal azt olvasta az interneten, hogy a vér sűrűsége, a vérlemezke-aggregáció is közrejátszhat a vénás áramlás minőségében. A szív munkája jóval könnyebbé tehető bizonyos vérhígítókkal. Ilyenkor nem alakul ki a vénás keringés akadályozottsága vagy túlterheltsége miatti ödémásodás. Nosza, ki is próbálta a vény nélkül kapható, kapszulánként aránylag kis hatóanyag tartalmú szert, az Obelix-szet*. Amikor lábdagadása az első kapszulák után látványosan csökkent, elkezdte tanulmányozni az összetevőket. Rájött, hogy ugyanaz az acetilszalicilsav nevű anyag található meg a Buszpirinben*, ami ráadásul fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő hatású is.
Nos, hát ennyit a tudálékos orvosokról… Nem dagadt a lába ezt követően, és nem is vörösödött, kékült, lilult vagy hólyagosodott, mint előtte jó ideig. Amikor bevette a komolyabb, 500 mg. hatóanyagtartalmú Buszpirin* tablettákat, még az ízületi problémái miatt jelentkező izomfájdalmai is alábbhagytak. A gyulladásos folyamatok csökkenését nem tudta másként érzékelni, csak a fájdalmas részek tapintásával. Ha nem volt túlzottan meleg az adott terület, akkor elméletileg a gyulladás is csökkenőben lehetett.
Az acetilszalicilsavnak azonban – előnyös hatása mellett – akad néhány hátránya is, mint a legtöbb szintetikus szernek: Bevérzést, átfúródást okozhat a gyomorban, ezért nem szedhető huzamosan (nem véletlen, hogy a kisebb hatóanyag tartalmú, ám trombózisveszély esetén állandó szedést igénylő, Obelix* nevű gyógyszert bélben feloldódó kapszulákban forgalmazzák). A Buszpirin* vérhígító hatása miatt megnő a vérzések kockázata, így könnyebben előfordulhat agyvérzés is. Béla korában – ötvenen túl – pedig ez a mellékesnek éppen nem mondható tényező fokozottan veszélyessé válhat.

Szóval, azért valamicskét megkönnyebbült, hisz már megjárta a Szent Fertő Kórházat* is, ahol máj-enzimszint eltérés miatt vizsgálták többször, de kórosat és fertőzőt sehogy sem találtak. Béla látta is a vizsgálatot végző doktornőn a megnyugvást, amikor kizárta a fertőzés lehetőségét. Kellemes elégedettség töltötte el, hogy nem kell tartani egy esetleges járvány kitörésének veszélyétől Béla közvetítésével. Az, hogy mi miatt volt a vizsgálatok során kimutatott laboreltérés, azonban homályba veszett. Arra csak néhány kérdőjeles hivatkozás utalt. Ezen feltételes okok egyikeként volt megemlítve a Béla által előzőleg szedett, mozgásszervi gyulladásokra általános orvosi gyakorlat szerint felírt, közkedvelt gyógyszer, a Maflazin*.

Hortobágyi hazafelé menet korábbi bírósági tapasztalataira emlékezett vissza, amikor is a hosszas hercehurcák után a bírák minden alkalommal csupán saját szervezetük, rendszerük érdekeit képviselték mindenek felett. Az egyénre, az állampolgárra viszont nagy ívben tettek.
No, itt a kórházban is annyi volt a lényeges, hogy kiderüljön: NEM FERTŐZŐ, aztán kiült a megelégedett boldog-béke a személyzeti arcokra.

Bélának beutalója volt – és kivárva a sorát, természetesen be is jutott – az ortopéd szakrendelésre.
Az volt azonban az érzése, hogy mesterségesen duzzasztják fel a várakozókat, mert újabban azokon a rendeléseken is egy-két hónapos sorban állás vált gyakorlattá, ahol régebben mindig üresen kongott a váró.
Hiába volt azonban a sorszáma, előtte jó néhány frissen érkezőt beszólítottak. Ekkor értette meg az ajtó melletti táblára tűzött kiírást: "A sorszám, csak az érkezés sorrendjét határozza meg, nem a vizsgálatét."

Béla (tűnődve):
– Ez olyan mintha azt közölnék: "Mindenki kivárja a sorát, kivéve akiket előreengedünk."
Ortopéd orvos (beszólítja Hortobágyit, és egyenes derékkal ülve néz le a duzzadt bokákra):      – Nem feltétlen ránk tartozó problémával állunk szemben. Ámde, ha már kéthavi türelmes várakozás után mégis hozzánk került a páciens, akkor természetesen felírunk neki egy igazán stramm, támogatott lúdtalpbetétet.
Narrátor:
A termetes hasú doki legszívesebben úgy fogalmazott volna: Hülyeség volt ideküldeni önt, a támogatottság lényege pedig a következő: a gyártó megtámogatja a felíró orvost, s ezáltal a beteg dupla áron kapja a segédeszközt.
Ismerős lehet a téma más viszonylatban is. Olyasmi ez nagyjából, mint amikor a lelkes rendőr kimondottan bűnmegelőzési szándékkal segít, autómentőt (trélert) hív az eseményhez telefonon – mondván nehogy csontra kifosszák a feltört autót –, aztán egy-két kilométernyi túra a károsult tulaj udvarába – számla nélkül – húsz kemény ezresbe kerül (ezt saját bőrén tapasztalta Béla, és el is gondolkodott, hogy mennyi lehet akkor egy főváros környéki fuvar – kétszázezer, négyszázezer (?), és abból ugyan mennyit pörget vissza a szorgalmas jagelló zsebébe a fuvaros?).
Ettől durvább személyes "élménye" mostanában csak a mosogatógép meghibásodásának esete volt, amikor saját elhatározásából hívott segítséget. Meg is kapta az időpontot: csütörtökön 08:00 és 16:00 között érkezik a szaki. No, ez akkor egy nap szabadság, de mi az egy szrítmenedzsernek – ugye? Akármikor kap a cégtől ennyi kimaradást. A problémásabb itt az a történet, amikor a varázsló vetít – aki természetesen értesítve lett minden hibajelenségről.
Varázsló (egy perc matatás után):
– Ez a gagyi termék motorcserés wazze! Motort viszont rendelni kell, az nincsen nálunk.
Béla (elfehéredve):
– Jujuj! No, ne!
Varázsló (szinte mellékesen odatol egy macskakaparásos lapot):
– Itt írja alá kedves uram, aztán perkáljon le hirtelen nyóc rugó kiszállási díjat, mert engem sokan várnak még máshol is.
Narrátor:
Amikor nálunk "kedvesuramoznak" valakit, akkor az esetek 99, 9 %-ában leveszik, becsapják, megszívatják vagy lenézik. Számoljuk csak ki, hogy egy nap hányszor veszik fel a „nyócezres” kiállási díjat a szakik! Gyakran előfordul pedig, hogy a szomszédos utcában végeznek az előző kuncsaftnál.
Béla (legyezgetve magát):
– És a motort miért kell cserélni? Hallom, hogy forog.
Varázsló:
– Igen a motor még pörög, viszont a szimering teljesen kiment. Nem javítható, mivel az olaszok csak komplett motort küldenek.
Béla (lesújtva):
– Mennyi lenne egy motorcsere?
Varázsló (keményen):
– Negyvennyolcezer pénz.
Béla (savanyú arccal számolgat):
– Meg a nyolcezer, az már ötvenhatezer… Ötvenháromezerért vettem a gépet két éve.
Varázsló (a mutatóujját figyelmeztetően felemelve):
– No, persze akkor negyvennyolc, hogyha egy héten belül cserélem, mert egyébként újra fel kell számolnom a kiszállást, úgyhogy gyorsan döntse el, mit akar!
Béla (kétkedően):
– Egy hét alatt meg sem jön a motor a macskazabálóktól….
Varázsló (távozás közben):
– Dehogynem, azt bízza csak ide!
Béla (bepöccenve):
– Tudja mit? Mosogatunk kézzel ezután. – Ez a gép meg jó lesz tepsitárolónak. Ha nem működik, legalább nem remeg a tetején a mikró.

Narrátor:
– Szóval, az ortopédus jóember… Igen kedvesen a fülébe lihegett Bélának – ahogy mustrálta a lábait –, mert lentebb nem bírt hajolni hatalmas pocakjától. Miközben írt egy beutalót a bőrgyógyászatra, átadta Bélának élete egyik legnagyobb bölcsességét is: amelyik láb színesedik, nemcsak dagad, az bizony a bőrgyógyászra tartozik.

Narrátor (kis szünet után):
– Újabb két hónap várakozás következett. Ilyenkor persze nagyon lassan telik az idő. A beteg szorong, hogy valamiképp meg ne feledkezzen az előjegyzett dátumról, mert akkor visszakerül a sor végére.
Amikor végre eljött a várva várt nap, nem volt a legcsúnyább állapotban Béla lába, de azért színes és sebes volt imitt-amott. Talán az enyhe dagadástól valamicskét fénylett is a bőr, mert a huszonéves, kikent-kifent Barbie-szőke dokinő – aki csak az asztala másik feléről pillantott Bélára – nem látott semmi rendkívülit. A diskurzus valahogy így folyt:

Béla:
– Csókolom a kezét!
Dokinő:
– Még csak az kéne… Mondja gyorsan a baját, vagy mutassa!
Béla:
– Nem annyira egyszerű a dolog, mert én úgy kerültem ide, hogy az ortopédus…
Dokinő:
– Engem nem érdekel a eset ortopéd része!
Béla:
– A háziorvosom beküldött először…
Dokinő:
– Most a bőrgyógyászaton van, nem a háziorvosnál, azt mondja, ami rám tartozik!
Béla:
– Folyamatában szeretném az előzményekkel együtt elmondani, ha engedné, hogy legyen valami támpontja, mivel nagyon régen kezdődött, visszatérő lábproblémáról van szó, amit eddig nem tudtak egyértelműen diagnosztizálni sem, nemhogy gyógyítani, és az idén folyamatosan kiújul. Katonakoromban orbáncnak titulálták, aztán mélyvénás trombózisnak, mostanában pedig keringési elégtelenségként hüledeztek felette. Érdekes módon eddig bőrgyógyászhoz senki sem küldött, kizárólag csak az ortopé…
Dokinő:
– A diagnózist bízza csak rám! Mutassa, hol bibis a lába!
Béla:
– Nem bibis a lábam, hanem rendszeresen bedagad, majd egy idő után vörös lesz, később szederjes kék. Amikor tombol a betegség, rettenetesen viszket és felhólyagzik, olyan mintha sömör vagy himlő lenne.
Dokinő (az asztal másik oldaláról):
– Én nem veszek észre semmi különöset a maga lábán, se sömör, se szederjesség. A sebeket meg gondolom maga kaparta ki, nem stigmák. Annyit látok, hogy gombás a bal nagylábujj körme.
Béla (önérzetesen):
– A lábujjamra húsz éves koromban költözködés közben rátettek egy kétmázsás hordozható cserépkályhát hölgyem. Az nem gombás, csak roncsolódott a körömágy, és megvastagodott a köröm. Ami pedig a lábam állapotát illeti, az most éppen gyógyulófélben van. Nem tudtam úgy időzíteni, hogy a vizsgálat időpontjában maximálisan fellángoljon a betegség. Talán azonban így is megnézhetné közelebbről, és el is olvashatná az eddigi vizsgálatokról készült jelentéseket, hátha például a labor eredmények is…
Dokinő (lesett neki):
– Mi az hogy hölgyem?! Talán doktornő?!
Béla (konokul):
– Úgy vélem hölgyem, ha megfelelően vizsgál, és segít, akkor a szakmai rang igazán megilleti, de ameddig csak folyamatosan a szavamba vág, felülbírál, vitatkozik, és felületesen foglalkozik velem, addig a civil megszólítás jobban idevágó. Egyébként is kellőképpen megtisztelő a höl…
Dokinő (vörösen):
– No, akkor kedves uram, mivel én nem látok semmiféle elváltozást az ön lábán, itt befejezettnek tekintem a vizitet. Majd jöjjön akkor, amikor igazán láthatóvá válnak a tünetei. Arra azonban figyeljen, hogy másik orvos rendelésére jelentkezzen be, mert én többet nem akarok találkozni magával.
Béla (csodálkozva):
– Kedves öntől, hogy így marasztal és invitál. – Azt az egyet azonban árulja el: hogyan tudja kiszámítani a betegség, hogy pontosan akkor mutassa legrondább arcát, amikorra a páciens az időpontot kapja?
Dokinő (még mindig vörösen):
– Amikor kiújulnak a problémái, ide kell ülni az ajtó elé, és ha van lehetőség, majd beengedik. Persze amint mondtam, ne az én rendelésemen…
Béla:
– Az én véleményem ezzel ellentétben az hölgyem, hogy ön nem válogathat a betegek között, mindegyiket egyformán és türelmesen kell megvizsgálnia, ha szolgálatban van. A beutaltakat lekezelni, elutasítani szerintem nem állhat módjában. Ez egy állami intézmény, én pedig azért pakolom az eü. hozzájárulást harmincöt éve a közös perselybe, hogy legalább végighallgassanak, ha orvoshoz kerülök, és ne a vitatkozáson legyen a hangsúly, hanem a kezelésen. Ezenkívül – tudomásom szerint – a hippokratészi esküje sem engedi meg a gyógyítás megtagadását, a betegelutasítást.
A felvételen sem tájékoztattak még eddig az azonnali „odaülés” lehetőségéről. Közlöm önnel előre, hogy az alkalmazott bánásmód, és a stílus miatti panaszommal a betegjogi képviselőhöz fogok fordulni.
Dokinő (makacs szikrákkal a szemében néz az asszisztensre):
– Mégis mit panaszolna? – Minden tőlünk telhetőt megteszünk a betegért.
Asszisztensnő ( kezével legyezve magát):
– Meleg van nagyon… ilyenkor mindenki feszültebb. – Tessék csak ideadni a leleteit!
Béla (elégedetten):
– Tessék.
Asszisztensnő (a Dokinőhöz):
–  Már a Szent Fertő Kórházban is járt…
Dokinő (gyorsan elkapva a lelteket):
– A májenzim szintek magasak, ez alkoholizmusra utal.
Béla (sértődötten):
–  Nem iszom szeszes italokat, de lehet más oka is – nem? – Miért kell egyből a legrosszabbra gondolni?
Dokinő (pökhendin):
– Az a legjellemzőbb ilyen emelkedett enzimszinteknél. Májcirrózis a következménye.
Béla (letörten):
–  Néhány éve egy tévedhetetlen kollégája két emelettel fentebb, belenézett a torkomba, és kapásból azt mondta: DAGANAT. Hiába kértem, hogy mondjon B variációt is, nem volt hajlandó rá. A klinikai ultrahangos vizsgálaton viszont eltanácsoltak a biopsziától. Úgy mondták: több kárt tennének, mint hasznot. Végül, hiába jártam vissza a „főgégészhez”, nem vizsgált meg, nem zárta le az esetet, inkább letagadta magát, és átpasszolt a munkatársának, aki ugyan még nem volt főorvos, de nem is beszélt badarságokat. No, ezt csak azért mondom, mert az ilyen ad hoc kinyilatkozások hatalmas törést okozhatnak a betegekben. Én is sok álmatlan éjszakát vergődtem végig, mígnem az akkori háziorvosommal konzultálva, elkeseredésemben kibrusztoltam egy kórházi beutalót.
A kórház fiatal gégespecialistája viszont a másik véglet volt. Felírt egy tábla torokgyulladás elleni, szokásos tablettát, és amikor nem akartam elhinni, hogy ez elegendő kezelés lesz, akkor pszichológust akart rám erőltetni. Nem könnyű lejönni az elkeseredettségről, ha lelketlenül beindítja valaki a beteget.
Nos, a lényeg: beszedtem az első két szem gyógyszert, aztán tettem fel egy jó dús gyógynövénypakolást éjszakára, és másnap már érződött a javulás. Alig telt el három nap, és visszatért a régi életkedvem.
Dokinő (türelmetlenül):
– Nem értem, hogy mi köze a lábproblémájának ehhez a történethez.
Béla:
– Tulajdonképpen annyi, amennyi az antialkoholistának a májcirrózishoz. Kevés. Érezhető, hogy ön rám akar sütni valamilyen bélyeget, ha már a körömgombát nem sikerült, ezért mondtam el a történetet. De hogy legyen is valami értelme a két hónap várakozásnak erre a vizsgálatra, megmutatnám a mellkasomon pirosló apró dudorokat, amelyek mintha most jóval többen lennének a megszokottnál.
Dokinő (hátradőlve a székében):
– Na, mutassa!
Béla (körülnézve):
– Hová tehetem az ingemet?
Dokinő:
–  Ahová akarja…
Béla:
– Azt gondoltam, van egy fogas...
Asszisztensnő:
– Tegye csak ide a széktámlára nyugodtan!
Béla (a szék mellett állva a mellére mutat):
–  Ezekről az apró, pirosló szemölcsökről beszélek.
Dokinő:
– Azok kétfélék. Az apró, piros szemölcsök feltehetően haemangiomák, éranyajegyek, míg a szaporodó pirosas kiütések az izzadságtól vannak, gyakran a verejtékmirigy gyulladásából fakadnak, éppen ezért, ha erre hajlamos, célszerű elkerülni a szoros ruhákat.
Béla:
– Mennyire más ilyen módon kommunikálni, nem pedig kioktatást, és elutasítást hallgatni.
Dokinő:
– Nem én kezdtem el a vitatkozást!

Béla:
– De bizony, maga kezdte. – Türelmetlenségében le akart darálni egy-két perc alatt, és kellemetlenül viselkedett. Ezt én látom jobban, mert ezzel foglalkozom. Gyakorta figyelem az embereket, és megírom a meglátásaimat. Ön pedig messziről meg tudja különböztetni a kiütést a visszeres anyajegyektől. Mindenki tegye a saját dolgát jóindulatúan, ne pedig egymásnak keresztbe!
Dokinő (kíváncsi tekintettel):
– Mi az ön foglalkozása?
Béla (csillogó szemekkel):
– Író vagyok!
Dokinő és asszisztensnő (egymásra nézve):
– Persze, hogy tesszük a dolgunkat! – Reméljük elfelejti az író úr a kezdeti kis affért.
Dokinő (mosolyogva átsétál az asztal túloldalára):
– Megemelné a lábát a beteg? – Hadd nézzem csak még egyszer!

Narrátor:
– Hortobágyi Béla beült a taxijába, és jól megnézte magát a visszapillantó tükörben.
Béla (grimaszolva, eltorzított hangon):
–  Író vagyok, igazi író, vagy inkább költő? Az se rossz tulajdonképpen. Legközelebb újságírónak adom ki magam, és azt mondom: a taxi csak megfigyelőhely, amolyan kis álcabódé, mint a buzgó madarászoknál.
No, persze ez vicc. Csak ne dagadna többé a lábam! Talán meg kellene szívlelnem megboldogult Faludi Gyuri bá’ tanácsát: "Egy férfi ne hordjon zoknit, ha fiatal, ha pedig már elmúlt ötven, akkor azért ne!"


2011. 06. 02.

Jelmagyarázat: * fantázianév.

Az ötvenharmadik sor

Ötvenhárom lettem épp ma,
ennyire telt ezen nyáron…
Nőtt egy sort az életlétra,
hiába nem adjusztálom.
Felhasználom önző célra, –
felmászom az égbe rajta!

Felhők között mormol a szél:
– Csupán akkor látsz a mennybe
(kellemetlen hangon regél),
ha száz fokot toldasz egybe,
s fergeteges tériszonyod
nem rontja el jeles napod.

Talán igaz, – lehet mégse:
nem bánt majd a Föld távola,
nem vakít az ózon kékje,
s nem lesz sötét az éjszaka.
Pár sort persze szerteküldhetsz, –
még előtted a … billentyűzet!


2010. 08. 20.