Hangulatom ártéri erdőn
páraként meglapul,
fatörzsön csúszva a gondolat
emlékeket gyalul.
Forgácsok hullongnak, érzések
csillannak cseppeken,
kéküveg-patak gyermekkorom
csordogál csendesen.
Hullámokkal perel a szél, vagy
anyám hangját hallom –
hívó szava ver visszhangot a
kihalt Tisza-parton?
2007. szept. 28.
Mintha a múltat gyakrabban látnám már időnként, mint ahogy elképzelem a jövőt. Olykor egész órákat tudok ülni a kádban. Észre sem veszem, ahogy rám hűl a meleg víz, és elillan az idő. Csak dörzsölöm a bőröm, hajladozok le-fel, forgatom a fejem, ropogtatom a csontjaim, miközben az előfurakodó emlékeket versenyeztetem egymással. Olyan ez, mint egy közbeszerzési tender, mindegyik történet tudja már előre a maga helyét. Általában ugyanazok nyernek, ugyanolyan eszközökkel. Ám a legjobb érzés mégis a várakoztatás. Ilyenkor én lehetek az úr, a gondolatok és az emlékek ura. Úgy vélem, most majd biztosan én döntök, de ismét legyőz a múlt idő sodrása, és tehetetlenül dőlök hátra.
Az apró-gyermekkor egy bizonyos határ után eltűnik, állítólag kamaszként törli az agy ezeket a korai képeket. Talán szégyelli az ifjúember, hogy maga is volt esetlen, hüllőfejű, butákat kérdező, tágra nyílt szemű, ételért ordító vagy egyáltalán nem kérő, kisstílű próbálkozó. Esetenként mégis bevillannak képek egészen régről, amikor még úgy gondoltam el: a negyvenéves ember már öreg, és a nagyi – a maga nyolcvan évével – már valószínűleg földönkívüli. Anyámat – érdekes módon – fiatalon látom mindig. Mosolyogva jön haza a munkából, és cekkerben cígeli a nagy dinnyét a biciklikormányra akasztva. Apámmal legtöbbször csak vitatkozom. Sosem hiszi el nekem, nem világít be senki a hálószobájuk ablakán, csak ő álmodja. Háborúban jár mindig, ahol a cikázó lézerfények összeaszott koponyákat világítanak meg. Valamikori emberekét, akik kijárnak a gazzal benőtt sírokból.
A régi temető… húgom ott fekszik a nemrég megvett ingatlan hátsó kerítésétől talán öt méterre. Nem gondoltam hatévesen, egyszer újra közelemben fogom érezni. Amikor rádobálták a fagyott, dübörgő földcsomókat, majd elordítottam magam: nem szabad, ne bántsátok a kishúgit!
Nem jött ki a hang, valahol elveszett bennem, csak folyt a könnyem és nyüszítettem.
Másnap az iskolában csúfoltak is a többiek: „hisztis, üvöltő dervis”. Mi lett volna, ha az elakadt ordítás teljesen kitör? Valószínűleg még most is rettegnének tőlem.
Pedig ez igen rég történt, épp akkor, amikor lelőtték John Fitzgerald Kennedy-t.
Nagymamám sírkövére – amikor tizenhét év múlva meghalt – ráírták húgom nevét is, de a három hónapos kislány csontjait nem helyezték át. Anyám azt mondta: azok a gyenge csontok már biztosan elporladtak fiam. Ennek ellenére, ahogy odaköltöztek szüleim a régi temető mellé, újra gondozni kezdtük a kerítéstől néhány méternyire lévő aprócska sírt.
Emlékszem, a temetőkapu előtt rám rohant egy korcs kutya, és fél órát őrzött ott mozdulatlan, amíg meg nem jött barátom, akivel megbeszéltem egy találkozót. Ez idő alatt végig a temetésre gondoltam és arra, hogy ez a fekete, vakarcs kutya talán a húgom szelleme, és azért őriz itt, mert éveken keresztül nem voltam a sírjánál. Amikor odaért a barátom, a kutya hang nélkül eloldalgott. Janika nem is hitte el, micsoda pánikban éltem át a rendkívül hosszúnak tűnő, feszült helyzetet.
Beültünk a presszóba. Kisvártatva megjelent az új barátnőm fehér ruhában, lebarnulva, kékesfekete hajjal. Úgy éreztem, most ő fog őrizni, vagy talán hárman fogjuk - egymást.
De aztán mégsem sikerült...
Beültünk az autóba, és szinte találomra suhantunk az éjszakában. Elmentünk apámék víkendházába. Fogalmunk sem volt, hogy mit is akarunk csinálni. Egy darabig széttárt karokkal feküdtünk a dupla ágyon. Az ócska, halvány fényt adó rádióban hangulatos dzsessz ment. Barátnőm csak hónapok múlva árulta el, azt hitte Janikával közösen akarjuk. Nekünk persze ilyesmi eszünkbe sem jutott, sőt Jani kezdett morcoskodni, amiért mi egész jól elvoltunk Zsuzsával, - iszogatunk, csókolódzunk, sugdolództunk.
Megsajnáltuk Janit, amint fancsali képpel magában dudorászott a fotelben, és épp ellenkező irányba, Egerbe indultunk, hogy valami nagyobb társaságba kerüljünk.
Az odavezető út olyasmi volt, mint egy lebegés, egy valószínűtlen álom. Zsuzsa haját fújta a szél, csiklandozta az arcom. Akárhányszor beleszívtam a cigibe, ügyelnem kellett, nehogy megperzseljem a kékes tincseket. Barátom talált egy kellemes zenét sugárzó adót, és a hullámzó, dombos vidéken úgy tűnt, szinte repülünk a kihalt országúton. Akkoriban akár tíz kilométert is mehetett az ember éjféltájt anélkül, hogy autóval találkozott volna szemközt.
Egerben rábukkantunk egy zsúfolt, még nyitva tartó bárra. Itt mindenki beszélt mindenkihez, mindenféle nyelven. Egy magyar vendég sem volt rajtunk kívül. Janika végre kiélhette gesztikulálós, pantomimos készségeit.
Szinte az összes külföldivel szóba elegyedett, és közben óvatosan fogyasztani kezdett. Martinival indult. Később – amikor már táncoltunk Zsuzsával – láttam, áttért a grogra. Egy amerikai társasággal törték a magyart és az angolt felváltva.
A zongorista megkérdezte, mit játszhat nekünk. Olyan határozottan válaszoltam, mintha mindennap Gershwint hallgattam volna: természetesen a Kék rapszódiát.
Összebújtunk Zsuzsával, és a tucatnyi pár között ütemesen lépkedtünk a zene bizarr dallamára.
Az ilyen a hangzású zenéket átíratok alapján kedveltem meg. Akkoriban sokat hallgattam Rick Wakemant, Isao Tomitát, Mike Oldfieldet.
Három szám után visszaültünk a helyünkre. Janika ekkor már széles, hullámzó mozdulatokkal mutogatva beszélgetett a szomszéd asztalnál az amerikaiakkal. Annyit értettem belőle, azt magyarázta nekik: a seregben hatalmas csőrös Zil-lel járt, és pontonhidakat vertek a Dunán. Az amcsik is mesélték terepjárós kalandjaikat, hogy micsoda meredélyekre szoktak felmászni, és mekkora dagonyákon mentek már keresztül. Úgy láttam, a grogozás félbeszakadt, áttértek a matrózfröccsre. Janika szerint (biztos ezt is katona korában tanulta) nemcsak rum kell a sörbe, hanem 3 cent gin is, és egy kevés erős paprika. Aki ettől nem hány egy fél órán belül, az igazán kemény fickó.
Kimentünk kicsit levegőzni, jártunk egyet Zsuzsával. A bár mögötti csendes utcában volt egy kis, hangulatos szálloda. Gondoltuk, kiveszünk egy szobát. Látva Janika beindulását, biztosak voltunk benne, hogy egyhamar nem fog autóba ülni.
A szállodában éppen csak benéztük a pótágyas szobába, s indultunk is vissza azonnal.
Hátul az udvarban két dzsip állt. Az egyikben, mintha Janika szőke fejét láttam volna a volán mögött egy pillanatra, de már kapartatva hajtott is a kapu felé. A másikban az amerikai fickó ült, akivel a bárban ismerkedtek meg.
– Ezek képesek lesznek kimenni rodeózni – mutattam Zsuzsának.
A barátnőm legyintett egyet, és olyasmit mondott:
– Ők tudják, mit csinálnak, és hogy eléggé masszívnak tűnnek a dzsipek.
– Valóban jobban bírják a strapát, mint az én Renault 10-esem – nyugtáztam szinte magamban.
Visszatértünk a mulatóba, és hajnalig táncoltunk, beszélgettünk, iszogattunk. A többi amerikai szintén ezt tette. Néha megnyugtattak, megveregették a karomat:
– Don't worry buddy, Johnny and Georgee coming back soon!.
Öt órakor indultunk át a szállodába. Nem volt jó a hangulatom. A melankolikus zene hajnal felé már nyomasztóan hatott rám, és a barátomért is aggódtam.
Végül valahogyan csak elaludtunk Zsuzsával.
Hét óra körül erős kopogásra rándultam össze. Az ajtóban a legidősebb amerikai állt megdöbbent arccal. Semmi jót nem vártam, de amit mondott, az felülmúlta rövidre sikerült rémálmomat is:
– They both died. The police patrols have recently been here.
– Hogyan… miért? – Kibuggyant a könnyem, és csak nyüszítettem magamban, mint a húgom temetésén.
Kimentünk a helyszínre, Szarvaskőre. A 25-ös út mellett még ott voltak a maradványok. A dzsipek az út menti szikláról zuhantak a mélybe. Úgy 50-60 métert tévedett Jani és George. Belehajtottak a semmibe, átrepültek az út fölött, és utolérték egymást a lejtő alján. A két kocsi szinte egymásba préselődött. Látszott, nehezen fértek hozzájuk a tűzoltók. Belül már megszáradt a szétlapult testek maszatos vérnyoma.
Megropogtatom a nyakam, dörzsölgetem a csontjaimat… Hideg a víz, nagyon hideg. Mióta fekhetek már itt? Milyen nap van? Vasárnap? Hétfő? Augusztus… augusztus hányadika?
Janika már ötvenhárom lenne lassan, én pedig huszadikán ötvenkettő…
Furcsa, Eger felé azt mondtam Janikának: huszonöt éves vagyok barátom, akár a sudár jegenyefa. Most pedig – épp a fordítottja – ÖTVENKETTŐ.
– No, persze semmi baj, minden oké Janika. – Én legalább élek.
