Téridő-óceán

Izzadt nyár volt – fáradt.
Remegő emlékként idézem fel szádat –
szóbuborékaid iszapból szállt hangok,
nem fogta fel elmém, a tavon visszhangzott.

Mikor elpattantak a fátyolos szógömbök,
csak néztem ajkad ívét, mint dacosan felgyöngylött.
Ócska horgonyláncként csikorgott az idő,
s e rozsdás pillanatban megszorult a tüdő.

Most balga ősz van – álmos.
Szemed kísértete a tó felett szálldos,
felizzik – elhamvad, mint régmúlt éjszakán
a szikrázva ránk hulló téridő-óceán.


2006-11-07

Ötvenhét villanás

(57. születésnapomra)


Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.

Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,
a leghízelgőbb toposz is üres csanak,
bár konok elmékben az igaz szó veszély,
a való halkan kacag, mint csörgedő patak.

Kínos kedvetlenség, jeges döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek
s lemondó mosollyal magára mered.

Ma az időtlenség képzete tart velem,
utamon nyár karol, ősz bora nem űz,
kedvesem szelíden szorítja meg kezem,
pillantása árnyas, akár a kerti fűz.

Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek ­
s lemondó mosollyal magára mered.

Egyszer csend lesz, béke és nyugalom,
ráérünk a létezésről társalogni talán,
mikor körbenézünk Keleten s Nyugaton ­–
hagyunk néhány betűt a költészet falán.



2014. 08. 20.