Izzadt nyár volt – fáradt.
Remegő emlékként idézem fel szádat –
szóbuborékaid iszapból szállt hangok,
nem fogta fel elmém, a tavon visszhangzott.
Mikor elpattantak a fátyolos szógömbök,
csak néztem ajkad ívét, mint dacosan felgyöngylött.
Ócska horgonyláncként csikorgott az idő,
s e rozsdás pillanatban megszorult a tüdő.
Most balga ősz van – álmos.
Szemed kísértete a tó felett szálldos,
felizzik – elhamvad, mint régmúlt éjszakán
a szikrázva ránk hulló téridő-óceán.
2006-11-07
