A treffen

Béla már fél órája állt a sor elején, a treffen. Üres tekintettel nézett ki a fejéből, nagyon teli volt a hócsukája. Régen ezen a droszton soha nem kellett ennyit ácsorogni, akkor még jól mozgott a Keleti. Néha négy-öt liftet is megcsinált hét órára. Most meg… Ötkor jött ki, de négyen már itt álltak előtte. Ők elfogytak másfél óra alatt.
- Én meg már itt szívok két órája, aztán sehol sámli - mormogta félhangosan. Unalmában vizsgálni kezdte az egyik óriásplakátot, de olyan elmélyülten, mintha ma látta volna először.
- Már megint micsoda akciók… Csak legyen pénze a hülyéjének - a magamfajta taxisnak -, gondolta végig bárgyún, és megvizsgálta brifkóját*. Akárhogy számolta, elölről, hátulról kezdve, nyolcezer hétszáz volt benne, meg némi apró. Tekintete visszatévedt a plakátra, hátradőlt az ülésben, a reklámhölgy rákacsintott egyet, kettőt, hármat. Szeme elhomályosult, a betűk összefolytak...

Benyomott egy Tulipánt* a szája sarkába, elgondolkodva nyúlt a gyufáért, ami rendesen a taxióra tetején a cigi mellett szokott lenni, egy széles befőttes gumival leszorítva. Most azonban sehol sem találta. Lenézett a műszerfal alá, elsőre megállapította, hogy ráférne egy alapos belső takarítás az öreg ˝púposra˝ - a Warszawára*. Éppen meglátta a gyufát a radiátor előtt, amikor mintha az ég dördült volna meg, akkorát döngött a kocsi oldala. Ijedtében rögtön lefejelte a kormányt, szódásüvegtalp szemüvege meg - valahová - a gyufa mellé eshetett. Mire végre kitapogatta szemüvegét, és mint egy távcsöves ürge, ki tudott kémlelni a kormány alól, még kétszer döngött a kocsi oldala.
- Mi a rohadt…! - kezdte, de ekkor már rájött, hogy senki sem csattant neki az autónak, hanem egy kucsmás, bajszos, prémes kabátos öreg áll a jobb első ajtónál, és épp újra le akar sújtani fokosszerű botjával. Ahogy csak tudott, kimászott a kocsiból, és ráordított az öregre:
- Mit csinál maga Fater, legyen már észen! - ez nem a szürke szamár, bár a színe tényleg hasonló.
- Jó napot, osztán meg erő egíssíg! - válaszolt az öreg. A többi kocsis munta, ho verjem meg az ódalát, mer kend tán megalutt itten a. Egyíbkínt meg Karácson Bandi vónék Poroszlóról. Béla mérgesen mérte végig az öreget, megtapogatta a ˝pupos˝ ajtaját, de a két milliméteres lemez állta a sarat, még a festék sem pattant le róla. Az öreg széles vigyorral nézett rá, pirospozsgás arca kerek volt, apró gombszemei kíváncsian csillogtak.
- Osztán, mír olyan nagy hangja van? - a jó előbb meg míg alutt, há csak felíbresztettem.
Béla nyelt egy nagyot, rájött az ˝öreg˝ vele egykorú, ötvenes lehet.
- Mit akar? - kérdezte valamivel nyugodtabban.
- Há, ín nem akarok semmit, de muszáj vót gyünni, mer az asszony beteg lett, amikó meghallotta a hírt. A kít fájin fijam meg Kelet-Nímetországba dógozik Fridricshágenbe, maj csak karácsonyra gyünnek meg szabadságra.
- Akkor meg mi a szarért veri a kocsi oldalát? - nekem ezzel el kell számolni.
- No, ha iccer alszik, akkó mig mit vár?
- Haver, húzzál el innen, mert arrébb raklak!
- Nem kő engem pakógatni, nem vagyok kódús! - megfizetem ín magát, ha meg tudunk igyezni. Elintízem a dógom, oszt míg haza is kő maj vinni Poroszlóra.
- Mi a túró az a Poroszló? - pörgött Béla agya. Lehet, hogy egy jó kis húzós vidék? A kucsma Bandi - vagy micsoda -, meg mintha gondolatolvasó tanfolyamról került volna ide, a szent Keleti drosztra, már nyöszörögte is:
- Egyszázötven kilómíter az tesvírek között is.
- Miről lenne szó? - kezdte már engedékenyebben Béla.
- Há, először mennyünk, aztán maj mondum! - itt a papíron a címe: Lot-tó I-gaz-ga-tó-ság.
Béla csak nézte a levelet… Ez a manus, ez nyert hatszáznegyven ezret?
- Figyelj haver, ez komoly?
- Há, nem? - akkó minek gyünnék ín ide potyára? Berakta az első ülés elé a kucsmás batyuját, a bőröndjét pedig az ülésre tette.
- Na, üljön be, menjünk - szólt rá Béla. Annyira azonban nem engesztelődött ki, hogy mondta volna a kucsmásnak ne a kalaptartón csücsüljön, mert, ahogy az rálépett a küszöbre, onnan azonnal fellépett az ülésre, s úgy kuporgott a hátsó kirakatban, mint kocsis a bakon. Így mentek át a városon. A kucsmás délutánra elintézte a formaságokat, nagy vászonkendőbe kötötte a pénzt, úgy tette bele zsíros bőrkofferébe.
- Na, ugyi megmuntam ín, oszt mán mehetünk is haza e!
Poroszló felé már tegeződtek - mindketten. Béla azt számolgatta magában, hogy ennyi pénzből hány doboz Tulipánt tudna venni.
- Valahogy úgy jönne ki, hogyha még élnék háromszáz évet, akkor sem szívnám el - morfondírozta végig.
Egy dűlőút leágazásánál megálltak, mert Karácsonra rájött a vizelhetnék. Béla mereven nézte a bőröndöt. Csend volt, sehol semmi mozgás, csak a kucsmás szuszogott nagy igyekezetében. Hirtelen elhatározással lenyúlt az ülés alá, előhúzta a méretes pajszert…

Valami nagyot koppant a kocsi ajtaján. A taxis riadtan kapta fel a fejét. Észrevette, hogy kifolyt nyála a kormány alá csöppent. Jobbra nézett, ám ott csak egy óriásplakát volt. Bal oldalt azonban, egy kucsmás öregember verte az ajtót fokosszerű botjával.


2006. 08. 07.


* Tulipán: Finom, illatos cigaretta volt, majdnem kétszer annyiba került, mint a többi márka abban az időben. Ár: 7 Ft. Gyártási idő: ~1953-1969.
*Brifkó: taxis pénztárca.
*Púpos Warszawa: Egy lengyel autómárka volt, melynek modelljeit az FSO gyártotta Varsóban, 1951 és 1973 között. Kedveltek voltak taxiként is megbízhatóságuk és strapabíróságuk miatt.

tokio170 novellák

A film

Szeptember vége felé járt, Kovács határőr korán ébredt az éjszakai szolgálat után. Izgatott volt. Nemrég vásárolt Wartburgja kinn állt az őrs kerítése melletti dűlőúton.
Még mielőtt kinyitotta volna a kantint, kiment az udvarra, az üzemanyagraktár mögé, és onnan szemlélgette a végtelennek látszó alföldi puszta egyetlen csodáját, a homokszín 353-as limuzint.
- Jól illik a képbe, szinte meg lehetne festeni - gondolta, s már elképzelte, hogy másnap eltávra (életében először) a csillogó-villogó autóval fog menni.
Igazából nem lehetett volna a helyőrségen belül autót tartani, de már nem bírt magával, hogy új tulajdonát - amit egy helyi gazdától vásárolt - ne láthassa. Mégis itt támasztotta le a tiltás ellenére.
Lassan bandukolt vissza a kantin irányába, többször visszanézett, kedve lett volna még integetni is a pompás járműnek.
Az ősfás park őszi fényei, a színek, az illatok most fel sem tűntek, mint máskor, amikor szabadidejében kinn olvasgatott valamelyik fa árnyékában. Csak az előtte lévő három napra tudott gondolni, s tervezgette a programot. Közben már - szinte tudattalanul - főzte a kávét, takarította a pultot, és számolta az éjszakai bevételt.
- Ki kell mennem, hozni traubit, szőke kólát, Balaton szeletet, cukrot és kávét, mert már alig van - motyogta.
Vili a szakács volt az első kuncsaft, jött a reggeli dupla kávéjáért, amit naponta általában ötször megismételt.
- Jó reggelt sofőrök gyöngye! - üdvözölte harsányan a szakács.
- Te beléd is - pancser cukrász! - felelte ásítva Kovács (Vili civilben tényleg cukrász volt). Ma is gyíkhús lesz ábécé tésztával?
- Nem, ma kivágom a rezet, előveszem a hűtőből az őz másik felét, amit a múlt hónapban ütöttél el.
- Már épp ideje kisgyerek, azt hittem rég elcserélted pálinkáért a kocsmában.
- Figyelj apa, én nem bizniszezek, én mindent elétek rakok az asztalra, amit a zászlós enged, de tudod milyen sóher a vén szaros.
De hagyjuk a melót - inkább arról beszélj, hogy mennyiért vetted meg végül a verdát?
- Hihetetlen, minden köcsög tudja, hogy az enyém a varnyú?
- Édesanyád, az a köcsög, popóbuksi sofőr!
- Jól van na, konkrétan nem is rád céloztam, csak ha már te is tudod...
Negyven miska volt, tokkal vonóval. Van hozzá szerszám, emelő, pótkerék, két benzines kanna, birka üléshuzat, rádió, szóval - amit akarsz. Szerinted megérte így?
- Apa, tök fullos a gép - mennyi van benne?
- Negyvenkétezer, és garázsban volt végig.
- Ennyiért egy hülyének is megérte volna, nemhogy neked.
- Te Vili, te most germózol velem...? - menj a kerítéshez és nézd meg közelről, csúcs a szerkezet.
- Jó rendben - te meg gyere majd le a konyhára csinálok néhány szendvicset!
Szinte semmi sem történt egész délelőtt, aludtak, vagy kinn voltak szoliban a többiek,
csak a másik sofőr jött meg vételezésből. Az ágyneműt, és a ruhákat is elvitte mosatni.
- Na, itt van a legnagyobb Fittipaldi - köszöntötte Kovács.
Mi van jó komám, kimegyünk a Sanyibához? - kellene sok dolog, üres ez a kóceráj
- Oké, menjünk, szólok a hadnagynak, legalább legurítunk néhány sörikét is. Lenyomtam vagy negyed kiló sonkát, meg egy pár gyulait, piszkosul ég a bélésem.
A kocsma udvarán egy kis ablak épp a söntéspult mögé nyílt. Amikor megfordult a csapos, eléjük tette az ablakpárkányra a korsókat, ők pedig ki sem szálltak a ponyvás terepjáróból csak kinyúltak az italért.
- Ez aztán az élet, Babócsai néni - röhögött Fittipaldi, "szíjjon gázt" mindenki, csak én éljek jól.
- Én holnap hazahúzok a varnyúval - válaszolta Kovács, már kitaláltam a műsort, nem semmi lesz ez a három nap, és mikor visszajövök már csak 57. Érted ezt te kopasz...? Öt-ven-hét nap!
***
Már korán sötétedett, eléggé csípős volt a levegő. Kovács András határőr megborzongott, amikor berakta a két teli kanna benzint a Wartburg csomagtartójába. Fittipaldi röhögve ijesztgette:
- Vigyázz jön a zászlós!
- Persze, pont a vén trotty mászkál erre ilyenkor. Meg hát nem is lopunk tulajdonképpen, futja a megtakarításból, lehoztuk az UAZ fogyasztását 13 literre, pedig 17,5 a norma.
Másnap délelőtt 10:00-kor ordított az ügyeletes:
- Eltávosoknak eligazításra sorakozó!
Megkapták a három napot mind a négyen, s "gyengemalac vágtában" osontak a kijárat irányába.
Kovi ellenkező irányba fordult, mint a többiek, és óvatosan közelített az autóhoz a kerítés menti bokrok fedésében.
Hirtelen mozdulattal bedobta sapkáját, zakóját, felvette az előre odakészített pulóvert. Egyből lazábbnak, nyugodtabbnak érezte magát.
Egy pöccre beindult a varnyú. Gyorsan utolérte a többieket, akik mint az akciófilmekben, egyszerre ugráltak be a kocsiba.
Nem sokat szóltak, mindenki el volt foglalva magával, a rájuk váró néhány szép nap, és a közeli leszerelés gondolatai hullámzottak a suhanó táj előterében. A Wartburg motor duruzsolása, és egy ismeretlen női hang a jugó rádióból szolgáltatott hangulati aláfestést.
A tizenegy km-re lévő nagyváros állomásán kiszálltak a társak, mindenki más irányba ment tovább.
Résnyire lehúzta az ablakot, rágyújtott. Kényelmesebbre állítva az ülést, felvette a - szerinte megfelelő - százas utazósebességet.
- Még két óra ebben a tempóban, és meglepem Icát az tárkonyi borozóban - gondolta.
Bandi nem Tárkonyban született, de már néhány éve ott élt szüleivel, akiknek egyedüli gyermeke volt. A kocsira valót is apja spórolta össze, ami nem volt kis pénz, de megbízva fia képességeiben odaadta. Úgyis ő ért az autókhoz, és ha tényleg olyan jó az a Wartburg...
Icával hét hónapja ismerkedett meg, s hetente két-két levelet küldtek egymásnak, ami szinte szertartássá vált az életében.
Várni a lány levelét, parancskihirdetéskor kilépve a sorból - mint dicséretet - átvenni, majd a kantin sarkában belemélyedve, belezuhanva a gondolatok szédítő vermébe, csak olvasni-olvasni, kétszer, háromszor, sokszor, végtelenszer...
Barátnője nem tudta, hogy megvette az autót, csak annyit írt neki, hogy jön eltávra, vegyen ki szombat, vasárnapra szabadnapot. Így aztán Icuka úgy képzelte, hogy a szokásos időben, péntek 16:30-kor állít be a határőr legény.
Nagyjából, ahogy számolta, fél egyre ért a kocsma elé. Be sem zárta az autót, úgy szaladt be.
A kimérésben a szokásos vendégek támogatták a pultot. Egy cigány cincogott a sarokban, mellette egy középkorú nő jajgatott, törölgetve maszatos képét. Középen három piacozó ordítva veszekedett.
Icut nem látta, csak barátnője, Marika merte a pultba mélyített alumínium edényekből a vörösbort.
Nem is emlékszik köszönt-e egyáltalán, annyira izgatott volt, hogy megmutathassa a meglepetést barátnőjének, csak rohant hátra a raktárba - gondolva ott van barátnője -, így azt sem fogta fel, amit Marika kiáltott felé:
- Átment a piacra Icuka - ülj már le, igyál valamit!
A raktár, néhány lépcsőfokkal lentebb volt a belső helyiségtől. A félhomályos sufniban penész, és cefreszag csapta orrba, és a látvány, amit a hátsó ajtón lévő kis ablakon beszűrődő fény épp megvilágított.
Ica egy hordóra terített kocsis posztókabáton feküdt hason, szoknyája a hátáig felhajtva, s mögötte a fuvaros eltorzult arccal épp az utolsókat lökte, hatalmasakat nyögve.
***
Kovács ismerte a fuvarost, sokszor látta már a borozóban, egyszer talán még beszélgettek is. Most azonban, ahogy tekintetük összevillant, mintha egy ördög nézett volna vele farkasszemet. A kocsis szája gúnyos vigyorba torzult, felrántotta nadrágját, és komótos léptekkel indult a hátsó ajtó felé.
Bandi úgy érezte megpattan egy ér a fejében, hirtelen borult el az elméje. A távozó alak után vetette magát, de a félhomályban felbukott néhány kötött demizsonban. A heves indulattól szinte repült a levegőben. Estében nyúlt volna a kocsis után, de csak a feltápászkodó Icát fejelte le, akinek rögtön szétcsattant az orra, a szája. A gyér fényben is látta, ahogy kígyóként sikamlik a lány vére a mellére. A vér látványa még jobban feltüzelte, kirohant az udvarra. A fuvaros épp kihajtott a kapun.
Kovács zihálva szaladt a kocsi után, néhányszor elesett, ám végül felkapaszkodott a platóra.
A két ló közben ütemesen kocogott a főutcán, mit sem törődve a hátulról közeledő - gazdájukra törő veszedelemmel. A fuvaros nem nézett hátra, lehet csak dacból, vagy egyszerűen semmibe vette Bandit, aki hirtelen kirántotta a beszúrt szívlapátot a saroglyából, és egyetlen ütéssel oldalról lecsapta. Mint egy bábu, nyúlt végig a bakon a fuvaros. Dőltében meghúzhatta a hajtószárat, mire a lovak megálltak.
Bandi ordítva, őrjöngve verte az elnyúlt embert - percekig.
Nem tudta, hogy került vissza a Wartburghoz, nem látott emberi alakokat, csak homályos épület, és útfoszlányokat.
Lihegve, teljesen önkívületben beült a kocsiba, és elindult a Mátra irányába.
A Mátrába akarta vinni Icát két napra - ezt is meglepetésnek szánta.
- Ennek most már lőttek - motyogta magában, miközben állapotához mérten veszetten hajtott.
Kavargott benne minden: irtózat, gyűlölet, méreg, és bűntudat. Bár látása tisztult, elméje még zavart volt. Körülbelül húsz perc múlva már a hegyi kanyarokban visíttatta a Wartburg gumijait. Valamicskét javult közérzete, a vezetés enyhítette kínjait, oldotta feszültségét.
Ekkor tette fel magának az első kérdést:
- Mit csináltál te állat, és most hová mégy?
Nem sokat töprenghetett a válaszon, mert nagy csikorgással, dübörgéssel egy billencses ZIL vágódott át az ő oldalára az éles kanyarban. Annyi ideje maradt csak, hogy egy erőteljes mozdulattal félrerántsa a kormányt. A teherautó dudálva, veszetten elszáguldott. Talán részeg lehetett a sofőr.
Bandi úgy érezte hajóhintában ül, a varnyú tehetetlenül billegett alatta. Körülbelül húsz centire lehetett a szakadék szélétől. Amikor lenézett, mintha kinagyítva látta volna a hatalmas katlant, a sziklákat, a gyéren növő, de félelmetes fenyőtörzseket.
Nyolcszor imbolygott az út egyik szélétől a másikig a labilis autóval, közben kiszedett néhány csipkebokrot, és többször lekoccolta a baloldali sziklafalat.
Iszonyat lett úrrá rajta, majdnem kihányt. Ekkor kezdett el peregni a film...
Látta magát kisgyerekként szánkózva, hátán egy utána rohanó farkaskutya harapta a kabátot. Látta, amint már nagyobb korában, hogy erejét fitogtassa, nagymamáját emelgeti. Szülei rémült arcát is felismerte. Élesen előtte volt kishúga temetése.
Ahogy távolodott a szakadéktól a régebbi képek villantak fel, ahogy közeledett, látni vélte a jövőt:
Tárgyalóteremben állt, anyja, apja kezüket tördelve ültek hátrébb. Börtön zárka csattant, durva kiáltások hangzottak.
Legtöbbször azonban a kocsis szétvert feje tűnt elő a kavalkádból, és Ica, ahogy nyakán a fojtogató vérkígyóval fekszik a hordó mellett.
Úgy érezte csökken az imbolygások intenzitása, meg tudja fogni az autót, de ekkor mintha megint a gyermekkori félelme, a farkaskutya harapta volna hátát. A tizedmásodpercek még hosszabbra nyúltak, szinte állóképet látott.
Érezte, a kutya az igazság, az őszinteség, ő maga a bűn, az iszony, a rettenet.
Amikor nyolcadára csapódott vissza a szakadék szélére eldöntötte:
- Nem akarok senkinek magyarázkodni!
Lazított a kormány szorításán, s az sziszegve pörgött kezében jobbra, a szakadék irányába.
Először azt hitte megáll az autó a levegőben, olyan lassúnak tűnt mozgása, amíg komótosan - átlépve a semmibe - végül le nem rántotta a tömegvonzás.
Zuhanás közben még jobban pörgött a film, látta, amint a kórházban ápolják a kocsist, aki végül is felépült. Látta Icát, amint temetésén zokog, és földet dob a koporsójára.
Látta a Wartburgot, ahogyan orra érkezve darabokra hull a szakadék alján, kigyullad a motortér, hátulról pedig ömlik két kannából a benzin az összezsugorodott utastérbe.
A műszerfal alá szorult alakban magát szemlélte.
Balra tekerte a kormányt, vissza az út felé, hátha még...
Késő volt már, innentől minden gyorsan történt. Egy nagy csattanás, durrant egy nagyot az autó, azután magas, kormos lánggal égett.
Az út menti csipkebokrok között a ZIL sofőrje vizelt terpeszállásban. Egykedvűen nézte a lángoló roncsot, majd szabad kezével benyúlt egy kis zöldes tekercsért, ami a tüskés ágak között himbálódzott.
Egy katona centi volt, hatvan napig vágva.


2006. 09. 10.

tokio170 novellák

Doziméter

– Jó estét kedves! Elnézést, hogy idejövök magához, megmondaná, melyik irányba van az Üllői út negyvenöt?
Oda kell mennem majd holnap reggel. Van ott egy olyan hivatal, ahol bejelentést tehetek, valami épületfelújítási csoport. Megnézném most. Tudnom kell, merre van, hogy reggel én legyek az első.

– Csókolom a kezét asszonyom! – Menjen át a szemközti oldalra, és a második kapu, – látja? Ott a buszmegálló előtt.
– Igen látom, egészen közel van. –Tudja, én itt lakom a Ferenc körúton egy ideje, de azelőtt a Haller utcában laktunk. A lányom eladta a nagy lakást, és vett két kisebbet, hogy ne zavarjuk egymást, viszont messze se legyünk.
Nem szeretek itt lakni, mert a szomszéd fiatalember sugároz engem a falon keresztül. Ma délután is hozott haza nagy dobozban egy szerkezetet. Csörgött, meg zizegett vele. Valami szalma is volt benne. Ezeket szereli állandóan össze, és utána úgy sugároz este. Érti?
A lényeg, hogy vékonyak a falak – én tudom, mert a férjem építész volt –, így a szomszéd könnyen tud magasfeszültséggel sugározni... meg, egyébként rontja a vizet is.
Ezektől ég a hasam, de újabban már a fejem is. Nézze! Itt van nálam a vizes rongy, ezzel hűtöm magam.
Én tudom, mert pszichológiát tanultam az egyetemen: a fej az fontos, nagyon fontos…

Bementem a rendőrségre is – most már messze van, de régen ott laktunk kétszáz méterre –, ismernek engem, de ez a fiatalember, aki most volt, valami új lehet, mert csak könyökölt, és nem nézett rám. Mondtam pedig neki, hogy öt perc csak, hozzanak ki dozimétert, és mérjék meg a sugárzást.
Azt felelte, forduljak a jegyzőhöz, mivel nekik ez nem feladatuk. Voltam már többször a jegyzőnél is, az meg mindig elküldött az egészségügyi szolgálathoz a Mester utcába. Nem tudnak rajtam segíteni az orvosok sem, hanem visszaküldenek a Polgármesteri Hivatalba, így járatva velem állandóan egy ördögi kört.

– Jól elbeszélgetünk itt asszonyom, de ezzel a probléma gyökerét sehogy sem találjuk meg.
A gond ott van, hogy ön nem tud aludni. Járkál egész éjszaka egy nagy vizes ronggyal, és törölgeti a hasát, meg a fejét – ugye?
Feküdjön le, aludjon nyugodtan! El kell felejteni ezt a badar sugárzáselméletet és vízrontást!
Miért akarja a szomszédja életét megkeseríteni az állandó jelentgetéseivel? Ha tényleg úgy lenne, ahogy állítja – a fiatalember rontja a vizet és nagyfeszültséggel sugároz –, akkor a ház összes lakója itt lófrálna a körúton le-fel, vagy épp panaszt tenne a rendőrségen. Azt mondja, már ismerik a rendőrök, és nem mennek ki öt percre sem magához doziméterrel?
Hmm… hát megértem.
Miért nem a betegsége okait igyekszik feltárni, amíg még lehet orvosolni vagy könnyíteni a problémán?
– Hová gondol, nem vagyok én még olyan öreg! – Nincsen nekem pszichés bajom. Megmondanám magának, mert én – tudja – pszichológiát tanultam… A férjem pedig építész volt, és mindig mondta: vékonyak a falak. Ezért tud erősen sugározni a szomszéd.
No, de nem tartom fel, megyek már. Olyan maga úgyis, mint az új rendőr: csak könyököl itt a taxijában, és nem is néz rám.

2011. 11. 30.