Az idő

Hiába rejted lelkedet,
hiába hangsúly, ékezet –
rémálmaidban ott vagyok,
mindenről, mindent megtudok.

Én oldok zárat, nyers kötélt –
ha mégse volnál eltökélt –
hóhérod úgyis én vagyok,
nyakadra hurkot én rakok.

Bár járna talmi képzelet,
mi versbe fonva képeket
a fénybe vágna nyílt utat –
majd rádöbbent az ón-tudat:

Én mindig sarkadban vagyok,
mindenről mindent megtudok.
a sors már nékem átadott,
szemedbe írta: tetszhalott.

Még gyakran érhet bántalom –
s mert túl vagy rég ifjúkoron –
nem sírhatod már el magad,
a kín elmédben szétfakad.

Hangod nincs, vágy nem terem,
nem vagy más, mint langy tetem,
kezemben végül megfagyott...
csúf végzeted – lásd – én vagyok.


2008. 11. 12.

tokio170, a szamuráj írásai

Úgy alszol el

Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.

Tévelygő ember! – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek Nemere-hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin; végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként – váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel – anyád mellén.


2006. 10. 23.


Hangos vers, előadja: skorpio