A legszebb nyúl a halpiacon

Az idei Ünnepi Könyvhét forgatagát valószínűleg nem élveztük volna kedves Földimmel, ha Békéscsabáról felutazó arany Erikánkat nem akarjuk meglátogatni valamelyik standon. Erika sajnos súlyos beteg, bár rajta nem látszik – ahogy írta –, ugyanolyan vidám, beszédes, amilyennek megszokhattuk az évek folyamán, amióta egyre rendszertelenebbül találkozgatunk.
Megüzentem pedig neki, hogy első az egészség, és csak közvetlen utána következik a könyveladás, de ő semmiképp sem akarta lemondani programjait.
Rajtam – ahogy szondázgatom magam – jobban felfedezhetők a több mint két hete tartó fejfájás nyomai, hiába vettem be indulás előtt dupla adag gyógyszert. Amikor a gyógyteák már nem segítenek, az ember mindenre képes, hogy visszaszorítsa borzalmas, hullámzóan erősödő, nyilalló, nyomó, gyötrő, és hisztéria felé kergető fájdalmait.  Olyankor már nem számít az egészséges életmód, egyik méregre veszi be a másikat, csakhogy megszabaduljon a kíntól, vagy legalább időlegesen fellélegezhessen.

Ez a kéthetes fejfájás tortúra most „hab a tortán” nálam. Régóta tartó ízületi problémáim megtetézése, szinte abszurd kiteljesedése.
No, de kérdezhetnők: manapság ki van jól? Beteg a nagytesó – az EU, eladósodott a nagybátyó – az USA, rosszul vannak a sógorok (ők főleg magyar bankjaik profitjáért aggódnak), beteg az ország, betegek a politikusok, a közgazdászok, a jogászok, betegek az emberek. Szóval néhány spekulánson és útonállón kívül kevesen vagyunk jó bőrben.
Gyötrő gondolataink közepette talán be is kúszhat a képbe néhány elmosódott kérdőjel: kinek áll érdekében mindez, ki áll a folyamatok mögött? Ki gombolyítja a szálakat? Már egész biztosan nem a Moirák a végzet irányítói. Az emberi élet fonalát szövő, gombolyító, illetve elvágó három istennőt valószínűleg eltetette láb alól a titokzatos Bilderberg-csoport, akik rendszeresen a G8-ak tanácskozásai előtt üléseznek zárt ajtók mögött, szigorú titoktartás közepette.
Talán a gyógyszergyárak, a jótékony bankok, az élelmiszer-adalékkészítők, a környezetszennyezők, a káros sugárzáskibocsájtók nyisszantják el idő előtt azt a vékony zsineget, ami a valósághoz köt bennünket.  Az álarcok, logók, szervezetek mögött – persze – ugyanolyan – hús-vér – emberek rejtőznek, mint mi, csak ők a bankjegyerdőtől nem látják az élő fát, így aztán gyakran kaszabolják maguk alatt is az ágakat.
A demokráciát féltők megvizsgálhatnák eme csoporttevékenységek mindegyikét, és panaszra mehetnének eredményeikkel, grafikonjaikkal az EU-hoz vagy az amerikai Népszavához.
Mégiscsak furcsa, hogy amíg a kispályás magyar trafiktörvényre maga Angela Merkel is intő ujjat mutat, addig mások világra szóló dolgokról titokban dönthetnek mindenféle kontroll nélkül.

No, de menjünk csak vissza a halpiacra, vagyis a könyvvásárba!

Földim tavaly óta már elfelejtette, hogy merre van a belváros, úgyhogy, ha nem fogom a kezét, elmegy Halmajugrára. A Duna-parti parkolóhelyek ugyanúgy le vannak zárva, mint tavaly, pedig az idén nem volt semmiféle csúcstalálkozó, talán a “A Good Day to Die Hard” című film forgatása miatt kellett az összes megállási lehetőséget időlegesen (csak néhány napra) megszüntetni.
Az akadémia parkolóból elindulva – ahol szinte sci-fibe illő módon találtunk egy helyet – Földim majdnem berántott a Zrínyi utcába. Először úgy véltem, lőnek a filmesek, de látva párom tétova arckifejezését, rájöttem: elvétette, merre van a Vörösmarty tér.

A téren a megszokott kép fogadott: Barakkdizájnú alumínium bódék zátonyai között csordogáló, anyagilag szemlátomást meglékelt uszadék-tömeg. A kis sziget-asztalkáknál pedig feszült figyelemmel lesben álló költő-író cápák.

A környékbeli kávézók teraszán elnyújtózó jómódú turisták látványosságként, amolyan a szociológiai tanulmányként figyelik az imitt-amott feltorlódó hangulatmentes, egykedvű tömeget. A főleg külföldi teraszvendégek között azért sólyomszemmel kiszúrtam a mély-szegénység és a svájci frank gengszterizmus néhány költő-író áldozatát is. Ők ugyanolyan jól dőltek hátra az árnyékban, mint a külföldi turisták – sőt némelyikük az ötödik ser után még jobban.

Erikánk után kutatva, indiánokba botlottunk, akik nagyon barátságosan viselkedtek, és teljesen ingyen ki akartak festeni bennünket, amit persze nem hagytunk. Kikértük magunknak, már korunkra való tekintettel is. Teli a város amúgy is indiánokkal – Bartók indiánokkal. Honnan van erre ennyi pénz? Úton-útfélen, villamoson, buszon, óriás és törpeplakáton, egyszóval mindenütt csak a szomorúszemű Bartókok figyelnek indián pártában.

Valakinek jó forrás a könyvkiadás ma is, mert nyilvánvaló, hogy csak a rendkívül nagy árréssel, vagy nagy tömegben, olcsón előállítható anyagokból készülő termékeket forgalmazók tudnak bőkezűen reklámozni. Egy kisvállalkozó vagy egy szerző biztosan nem képes ilyesmire. Persze, ahogy hallom, némelyik kiadó 4-6 %-ot csepegtet a szerzőnek, a termék igazi tulajdonosának. Ennél még az ásványvíz felszínre hozatala is többe kerül… Pedig hát az sem aprócska buli.

Gondolataimból a térre kisvasútként bekígyózó népes spanyol társaság gitárral kísért mutatványa zökkent ki. Az előadók a tér negyedéig érnek, amikor lelkesedésük elfogy. Érezhetően lelombozódnak az érdektelenség láttán.
Hát persze, ilyen a magyar mentalitás. Félrefordított fejek, rosszalló homlokráncolások, maguknak való gondolatok. Ti – bohóc spanyolok – inkább zajongjatok otthon tekintetek.
Itt nem biztat senkit senki, mint a meccseken a kemény mag: szurkoljon (tapsoljon) mindenki!
Egyébként is mire ez az indokolatlan jókedv, amikor beteg a spanyol bankrendszer is? Feltőkésítésre szorul, mint a miénk már néhányszor, hogy utána  a betéti kamatok 5-6 szorosával újra sarcolgassa a minden mindegy alapon rászorulókat.

Földim szakértelemmel fejti meg az információs bódénál, hol dedikál most Erikánk, és magabiztosan kalauzol arrafelé. Ez már nem az én pályám. Vásárokban, üzletekben, parkolóházakban, jellegtelen környezetben nem ismerem ki magam.

Erikánk éppen egy kislánynak ír a könyvébe. Mögé állunk, nem zavarjuk addig. Kicsomagolom a rózsát, amit hoztunk, és türelmesen várakozunk.

Nagy öröm látni vidáman kedves barátosnénkat, rendesen körbe is puszilgatjuk egymást.
Én valószínűleg többet panaszkodom, mint ő, de ezt konkrétan nem tudom megítélni – hasonlóan, mint néhány elfuserált kérdést a nemzeti konzultációban. Lehet persze, hogy némely alattomos betegség nem fáj annyira, mint egy erős középfülgyulladás. Ezzel együtt remélem, mindkettőnk sorsa jobbra fordul.
Most jut eszembe: nem kérdeztem, hogy használja-e a gyógynövény pakolásokat és a gyógyteákat… Fontos lett volna pedig.

A pavilon homlokzatára, ahol Erika dedikált, két név volt írva. Rögtön kikövetkeztettem: felesbe vették ki. Meg is kérdeztem a régi ismerőst, az immáron kétkötetes írót:
– Mennyi a bérleti díj?
– Százhuszonezer a fele – közli enyhe szájhúzással a velem egykorú férfi.
– És mennyien hoztatok ki könyvet a régi csapatból? – firtatom, miközben lapozgatom az egyik prózáját.
– Gyere, nézd meg a választékot a pulton! – terelget a lehajtott ablakborítás felé.
Mustrálgatom… hát nem sok, talán nyolc-kilenc szerző kötetei vannak közszemlére téve. E kötetek egy részét már láttam egy éve, két éve, három éve is, tehát nem vadonatújak.
Szemet szúrnak az árak: 2000, 2100 Ft-ról leárazva 890, 1000 Ft-ra. Nem mehet annyira jól a bolt.

Beszélgetésbe kezdünk a könyvkiadásról, a szerzői munkáról, a szerkesztésről, a borítókészítésről. Kiderül, egy valamirevaló, 200 oldalas kötet 1000 Ft-ba kerül tetemes, saját előkészítési munkával is. Eddig sem teljesen laza fejtartással figyelem a 890 Ft-os akciós kötetárakat, de ezután a gyógyszertől kicsit merev fejem valamicskét berezonálhatott, ahogy belegondoltam:
– 1000 Ft egy 200-oldalas puhafedelű nyomtatása – nem semmi. Néhány helyen látom, kosárban kínálnak 500 Ft-os átlagos kiadványokat, és 1000-ért a nagy alakú, képekkel tömött, méregdrágán legyártott gyönyörűségeket.

– Sajnos, ez van – feleli a régi alkotótárs.

  – És te írogatsz-e még? - kérdezik szinte egyszerre.
– Egyre kevesebbet – válaszolom elmélázva. – A 4 Dimenzió portál dolgai lekötik az energiámat (nekem nincsenek ilyen remek adminjaim mint ti – nézek végig a férfin és a mellette tüsténkedő, épp egy potenciális vevőt babusgató, szintén régi ismerős írónőn), másrészt Földim webáruházait tartom karban, és próbálom jó pozícióba tolni a Google találatai között.
– Milyen áruházzal foglalkoztok? – kérdezi a tőlem néhány évvel fiatalabb írónő.
– Méteráru – függöny, dekoranyag, ágytakaró, díszpárnák… ilyesmi. Nem akartam emlegetni a Kép és Könyv webáruházat, amit sajnos minden igyekezetem, és propagálásom ellenére be kellett csukni, mivel arany Erikánkon kívül senki sem bízott meg bennünk annyira, hogy küldött volna közvetíthető könyvet vagy festményt. Nekünk pedig nincsen se eladó saját kötetünk, se festményünk. Nos, az érem fonákja, ha alapvetően olyan gondolatok játszanak az emberekben, mint amikor a róka elindul a medvéhez az ásóját elkérni…
A webáruházba invitálásra a legkedvesebb válasz az volt: „sok sikert kívánok neked!”
Hmmm… énnekem? Tkp. rajtad próbálok segíteni, neked kell a siker, ha már írtál, festettél valamit, hogy ne avasodjon rád a cucc, és ne tégy úgy, mintha remekül menne a bolt, amikor odaadnál mindent negyed áron is, csak vigyék.
Az ismerős webáruháza az persze más, oda nem csöppentünk 4 % sikerdíjat sem a működésre, fulladjon csak bele. Inkább bérlünk pavilont vagy kiállítótermet, fizetünk vendégeket, reprezentálunk, teszünk mindenhová mindenfelé a kenőcsöt, és elmeséljük, hogy (erőn fölül) a legnagyobbak között áruljuk a portékánkat, és miénk a legszebb nyúl a halpiacon.

– Szóval... te nem vágsz bele egy kötetbe? – kérdezi az írónő.

– Gondolkoztam már rajta – felelem elmélázva –, de olyan ez szerintem, mint egy weboldal készítése: hiába csinálsz egy honlapot, az égvilágon senki sem fog tudni róla. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy kis darab fekete posztóval hadonásznál a vaksötétben.
Azok könyveit kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek vagy mértékadó, sznob sarokkövek. A valóság ábrázolására törekvő, realista, nyálmentes, különálló, netán igazságkereső, szókimondó daraboknak nincs nagy piaca. Az emberek szeretik, ha megvezetik őket, sokan még most is azt hiszik, az a tökéletes demokrácia, és az igazi művészet.
No, meg nézz itt körbe! Mennyi az éhes kiadó, mennyi az eladatlan könyv, és mennyi okos ember üldögél tollal a kezében, vagy iszogatja borát, és uzsonnázik asztalkájánál. Miért kellene még pont nekem dúsítani a felhozatalt?
– Nem úgy van az! – korhol az írónő – mindenkinek ki kell írnia, ami benne van. És különben sem olyan okosak EZEK, csak fontoskodók.
– Tudnád, mennyi nagyképű van köztük  – fordul felém a régi alkotótárs is. – Elmesélek egy-két esetet… – folytatná, de kapás van, nézelődő érkezik.
  Elköszönünk a társaságtól, hisz muszáj körbenéznünk valamelyest, ha már egy évben egyszer bejöttünk a belbe, és szerencsésen parkolóhelyet is szereznünk.
Erikát biztosítjuk, hogy még meg fogjuk látogatni a másik pavilon előtt is, ahová később átköltözik.

Kézfogás, puszi, rövid jókívánságok, aztán elvegyülünk a bámész tömegben.

A nagyszínpadon éppen vége Böjte Csaba és Keresztes Ilona beszélgetésének a szeretetről és a házasságról. Odaóvatoskodom a színpadlépcsőhöz. Olympus masinámnak nagy nehezen sikerült legyőzni a szerzetes auráját, végül készül egy-két használható fotó róla is:
  Néhány dedikáló asztal előtt meglepetést okozó, kígyózó sorok alakulnak ki.
– Mintha csak erről beszéltem volna – mutatom Földimnek. Azok könyveit kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek vagy mértékadó, sznob sarokkövek.
Csinálok jó pár képet – ilyet és olyat is, aztán továbbaraszolunk.

Számos celebbel az idei vásáron is összefutottunk. Nekik valószínűleg kötelezően előírt kűr kulturális arcukat is mutogatni.

  Erikán kívül másik 4 Dimenzióssal is találkozunk… majdnem, de az utolsó pillanatban, karnyújtásnyira sajnos sarkon fordul kedves barátunk, és elkígyózik az emberlabirintusban. Remélem, nem tőlem ijedt meg, de azért sebtiben mégis megfésülködöm az egyik kirakatban.
Földim ekkor már erősen kapaszkodott belém, feltörte a cipő a lábát, mivel előző nap is nagyot sétált ruhakeresés közben. Közeledik a nagyobbik lánya esküvője…
Benéztünk néhány Vörösmarty téri üzletbe is, hátha akad végre valami alkalomhoz illő, de nekem úgy tűnt itt is csupa-csupa kínai, idétlen fazonú, igénytelen holmit próbálnak elsütni svájci árakon.

A fagylaltos pult előtt pihentünk meg, nézegettük a választékot. A fagyi legalább jól mutatott, és tavaly óta csak egy tízest drágult adagja.

– Ez a termék tartja az inflációs rátát, még a Brüsszeliek is rányomhatnák a stemplit – súgtam oda Földimnek.
260 Ft egy gombi… Kérek egy mangót és egy kiwit.
– Tessék parancsolni! – fordul felénk a csinos pincérlány.
– Kérek egy mangót és egy pisztáciát… vagyis kiwit.
– Akkor egy mangó és egy kiwi legyen? – kérdez vissza a pincérlány.
– Igen – válaszolom – egy mangó, egy kiwi és egy pisztácia.
Földim is három gombócot választ.
– Huh, micsoda fényűzés! – máris túllőttünk portálunk ajánlott éves támogatásán, fejenként több mint 50 %-kal.

Visszaballagunk még Erikához és Lacihoz egy pillanatra elbúcsúzni, minden jót kívánni, amennyire csak lehet ebben a kiszámíthatatlan helyzetben, utána azonban szedjük a lábunkat, mivel Földim már fázik – jócskán lehűlt a levegő. A Széchenyi térre érve a Gresham terasz nagy képernyőjén viszont még forró a hangulat. Rutinosan kergetik a labdát a csillagászati egységekhez szoktatott játékosok, hullámzik a foci-Eb áhítatos, mámoros közönsége. Mielőtt fáradt lábbal, merev derékkal végre kiszolgált autónkba ülnénk és hazafelé vennék az irányt, még látjuk, amint a terasz elegáns vendégei gólörömükben, hangos kiáltások közepette, gyerekmód ugrálnak fel és ölelkeznek össze. Egy húzásra hörpintik le a magyar minimálbért verő, isteni Dom Pérignont.

2012. 06. 11.

Öreg barátom panasza

Hiába ömlik rám szófüzér,
tetőmön koppannak szavak,
mint nyári viharban a jég –
verdesi fejem az öntudat.

Sérül a testem – már zúg, zörög,
szépségem kopik, az idő harap,
eremben talmi gőg sündörög –
vonyít bennem egy rút alak.

Amint a vénség leteper,
menekül messze a humor,
kimért merevség kelepel,
s önfejű vádakat kohol.

Nem szeret senki – úgy hiszem,
elfogytak a karoló kezek,
pökhendi orvos a szerelem –
nem gyógyít elvakart sebet.


2012. július 27.

Másolás

A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk,
akár egy Salvador Dali kópiát.

Mostanság egyre gyanúsabb a jóság,
a meghitt barátság grandot sem ér,
márkás termékek, befutott szájtok
kirakatában lóg ifjú és agg, amint odafér.
Túl vagyunk egymáson – holmi betegségen,
csordába csapzik az átlag (balga jószág)
úgy, mint a korzón és a Stefánián régen.

Ahová sokan kiülnek, csak az lehet trendi,
a falusi főúton is azért nőttek padok,
oda mindenképp érdemes születni –
minden perc varázslat, s felhőtlen az ég,
bámészkodhatnak apró népek s nagyok,
ott a szemfényvesztés is maradandó kép.

Nem képződik érték a sima agyakban –
az organikus robot gyengén tanítható –,
ám nem lát ebben hibát, aki gyakran
csak majmol, önálló ötletre képtelen,
ezért van teli gyenge bulvárral a sajtó,
és valóságshow a mindennapi élelem.

Adni önzetlenség, ám elfogadni nehéz –
óvatos kezekben parázs a félelem –,
jobb menni dacosan, elvegyülve, arctalan,
mogorván kérődzni a nagy sárga úton,
és ganajos port nyelni hasztalan.

A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk, –
akár egy Salvador Dali kópiát.


2012. 04. 01.

Doziméter

– Jó estét kedves! Elnézést, hogy idejövök magához, megmondaná, melyik irányba van az Üllői út negyvenöt?
Oda kell mennem majd holnap reggel. Van ott egy olyan hivatal, ahol bejelentést tehetek, valami épületfelújítási csoport. Megnézném most. Tudnom kell, merre van, hogy reggel én legyek az első.

– Csókolom a kezét asszonyom! – Menjen át a szemközti oldalra, és a második kapu, – látja? Ott a buszmegálló előtt.
– Igen látom, egészen közel van. –Tudja, én itt lakom a Ferenc körúton egy ideje, de azelőtt a Haller utcában laktunk. A lányom eladta a nagy lakást, és vett két kisebbet, hogy ne zavarjuk egymást, viszont messze se legyünk.
Nem szeretek itt lakni, mert a szomszéd fiatalember sugároz engem a falon keresztül. Ma délután is hozott haza nagy dobozban egy szerkezetet. Csörgött, meg zizegett vele. Valami szalma is volt benne. Ezeket szereli állandóan össze, és utána úgy sugároz este. Érti?
A lényeg, hogy vékonyak a falak – én tudom, mert a férjem építész volt –, így a szomszéd könnyen tud magasfeszültséggel sugározni... meg, egyébként rontja a vizet is.
Ezektől ég a hasam, de újabban már a fejem is. Nézze! Itt van nálam a vizes rongy, ezzel hűtöm magam.
Én tudom, mert pszichológiát tanultam az egyetemen: a fej az fontos, nagyon fontos…

Bementem a rendőrségre is – most már messze van, de régen ott laktunk kétszáz méterre –, ismernek engem, de ez a fiatalember, aki most volt, valami új lehet, mert csak könyökölt, és nem nézett rám. Mondtam pedig neki, hogy öt perc csak, hozzanak ki dozimétert, és mérjék meg a sugárzást.
Azt felelte, forduljak a jegyzőhöz, mivel nekik ez nem feladatuk. Voltam már többször a jegyzőnél is, az meg mindig elküldött az egészségügyi szolgálathoz a Mester utcába. Nem tudnak rajtam segíteni az orvosok sem, hanem visszaküldenek a Polgármesteri Hivatalba, így járatva velem állandóan egy ördögi kört.

– Jól elbeszélgetünk itt asszonyom, de ezzel a probléma gyökerét sehogy sem találjuk meg.
A gond ott van, hogy ön nem tud aludni. Járkál egész éjszaka egy nagy vizes ronggyal, és törölgeti a hasát, meg a fejét – ugye?
Feküdjön le, aludjon nyugodtan! El kell felejteni ezt a badar sugárzáselméletet és vízrontást!
Miért akarja a szomszédja életét megkeseríteni az állandó jelentgetéseivel? Ha tényleg úgy lenne, ahogy állítja – a fiatalember rontja a vizet és nagyfeszültséggel sugároz –, akkor a ház összes lakója itt lófrálna a körúton le-fel, vagy épp panaszt tenne a rendőrségen. Azt mondja, már ismerik a rendőrök, és nem mennek ki öt percre sem magához doziméterrel?
Hmm… hát megértem.
Miért nem a betegsége okait igyekszik feltárni, amíg még lehet orvosolni vagy könnyíteni a problémán?
– Hová gondol, nem vagyok én még olyan öreg! – Nincsen nekem pszichés bajom. Megmondanám magának, mert én – tudja – pszichológiát tanultam… A férjem pedig építész volt, és mindig mondta: vékonyak a falak. Ezért tud erősen sugározni a szomszéd.
No, de nem tartom fel, megyek már. Olyan maga úgyis, mint az új rendőr: csak könyököl itt a taxijában, és nem is néz rám.

2011. 11. 30.

Holnap már...

(Kép: Leonid Afremov)

Holnap már tél oson
érzem az illatát,
holnap már nem köszön,
csak legyint egy nagykabát.
Holnap már titokban
bekukkant a másvilág,
holnapra roppant ködben
eltűnnek a levelek,
de ma még őszi fényben
találkozom teveled.
Ma még talán hirtelen
megszépülnek az emlékek,
ám holnapra már színt váltanak
az aranyak és a kékek.
Ma még egyet bolondulok –
kacagok, s abszintot kérek –,
füledbe régi dalt dúdolok.


2010. 11. 12