2020/03/08

Trafik

Skoda rendőrautó


apa mi az, hogy vasárnap
hajnalban a pongrácon
kinn volt a trafik?
azért egyél rendesen!
fröcsögsz, szerte-szét
hullik a szádból a tojás.
kit zavar, hogy 80-nal mentél,
mikor senki nem volt az egész
utcában - teljesen hülyék?
nem teszem le a lejátszót!
tegnap töltöttük fel a biankánál
a zimmer 483 livet a th-tól.
bill egyáltalán nem köcsög,
egyébként is nekem tom jön be,
meg a lostprophets-ből a stu.
jaj fater, te olyan öreg vagy már…
kiszopósodott a szemed. mondd azt:
sötétben nem láttad a skodát.


2007-12-08

Téridő-óceán

Szikrázó éjszakai égbolt


Izzadt nyár volt – fáradt.
Remegő emlékként idézem fel szádat –
szóbuborékaid iszapból szállt hangok,
nem fogta fel elmém, a tavon visszhangzott.

Mikor elpattantak a fátyolos szógömbök,
csak néztem ajkad ívét, mint dacosan felgyöngylött.
Ócska horgonyláncként csikorgott az idő,
s e rozsdás pillanatban megszorult a tüdő.

Most balga ősz van – álmos.
Szemed kísértete a tó felett szálldos,
felizzik – elhamvad, mint régmúlt éjszakán
a szikrázva ránk hulló téridő-óceán.



2006-11-07

2019/04/19

Csak egy aláírás


Részeg autóvezető
Hortobágyi Béla sokáig nézegette magát a MÁV laktanya közös fürdőjének helyenként megvakult tükrében. Húszas évei elején járt, de most, a délutáni nap erős oldalfényében, úgy tűnt neki, hogy kezd öregedni. Kis ráncok, szarkalábak jelentek meg a szeme környékén. Mellette Felhévízi Pali – az örökké becsiccsentett vasúti mérnök – kente frissen borotvált képét, s végezetül akkurátusan bedörzsölte homlokát is a fanyar illatú arcszesszel.
– Én is hasonló, masszív taplóbéka leszek húsz-huszonöt év múlva – fintorodott el Béla.

Molnár Tamás, Béla barátja a földszintről feljövetben benézett az első emeleti mosdóba, és ráförmedt a tükör előtt ábrándozó „öregedő emberre”:
– Tudtam, hogy nem készülsz el időre, már lenn várunk legalább tíz perce.
Béla megrázta magát, a törölközőt hátára csapta és neszesszerével a kezében megindult a szobája felé.
– Öt perc alatt kész vagyok! – mondta, s közben megveregette a régi kollégiumi szobatárs vállát. – Igyatok addig még valamit!
– Kocsival megyünk, nem akarok betankolni – felelte a nála jóval alacsonyabb, szőke fiatalember.
– Nofene, mi történt veled Tomikám, absztinens lettél hirtelen?
­– Dehogyis, csak kitakarítottam az autót, és eszembe jutott, hogy még nem is voltunk vele sehol, amióta lefényezték és felszereltem. Kerülünk egyet a városban, úgy megyünk a dizsibe.
– Tényleg nem – motyogta elgondolkodva Béla. – Megyek mindjárt, keress addig valami bemelegítő zenét! – Nekem Giorgio Moroder megfelel.

Béla, vagy ahogyan ismerősei becézték: Belló, nemrég adta el a Wartburgját. Amióta Ladán oktatott másodállásban, meggyűlölte az idétlen; billegős, füstölő, kormányváltós kocsit. Inkább tujával járt délutánonként a Dankó utcai bázisra. Tetszett neki az ötlet, hogy Tamás pöpec Ladájával forduljanak néhányat a városban, s közben full hangerőn nyomassák a zenét.
Komótosan kevert magának egy Red Devil koktélt. Két cent Camparit, némi narancslét és egy ujjnyi triple sec-et öntött a maréknyi jégkockára.
Élvezettel szürcsölgette az italt a hosszú pohárból, miközben ellenőrizte öltözetét a tükörben.
– Indulhat a bevetés – mosolyodott el. Meg volt elégedve magával.
Lenn már dübörgött a basszus, pufogott a dob, és cincogtak a vékony hangok.
Tamás mindig ügyelt rá, hogy a legjobb kazettákra vésse a legújabb lemezeket. Holmi, rádióból felvett zenéket nem is tartott az autóban.
Belló úgy látta, mozog Tamás nőjének, Lenkének szája, de hogy mit mond, azt megsaccolni sem tudta. Hasára ütve azt válaszolta neki, hogy csinált magának egy Red Devilt, és ördögszerű képet vágva kitolta nyelvével a jégkocka maradványát.

Néhány perc múlva már a Népliget mellett suhantak. Vadul kalimpálva énekelték a Visage – Fade To Grey c. nótáját. A következő szám azonban még jobban begerjesztette őket. A „kockafejű” Grace Jones Libertangóját egymás tenyerét csapkodva tombolták végig. Közben elhaladtak a Népstadion mellett, a Dózsán. Dalolva közeledtek a Hősök teréhez.
Az Andrássy úti évszázados villasor, az Alphaville – Forever Young című slágerét hallgatva, még romantikusabbnak tűnt. Feldobott állapotban értek a kiskörút felől a Kálvin térre. Tamás ekkor új kazettát tett be. Az autó lemezeit bőszen rázta a Human League – Don't You Want Me kezdetű bizarr nótája.

Amikor kiszálltak az Üllői úttal párhuzamos, eldugott utcában, még mindig bömbölt a zene: a Heaven 17 harsogta, hogy Let Me Go!
Lementek a törzshelyüknek számító nívós diszkóba. A bejárat melletti pultban a szokásos beengedő állt, aki már legszívesebben eldugta volna a három milliméteres borostára vágott arcát, mert tudta, hogy megint megsmirglizi Belló. Egyszer – illuminált állapotában – adott egy macskabajuszt a beengedős Karcsinak, és elnevezte Kacor Károlynak. Azóta minden találkozáskor vörösre dörzsölte borostás képét valamiféle megrögzött szokásból, már-már kabalaként.
Nem volt senki ismerős a szuterénben lévő légkondis helyiségben, így Belló magában iszogatott, amíg Lenke és Tamás táncoltak. Épp szájához emelte a poharát, ám váratlanul valaki meglökte a vállát.
Három kellemes kis csaj érkezett. Beszélgetve mentek az asztalok között, amikor az egyik rosszul lépve rádőlt a fiatalemberre. Belló felugrott a fotelból, és a padlóra söpörte a vermutot. A lány sajnálkozó képet vágva a pulthoz sietett törlőruháért, és elnézést kérve simogatta az ülőalkalmatosságot. Béla majdnem csettintett a nyelvével, ahogy elnézte az előtte himbálódzó gömbölyded idomokat, végül azonban csak mosolyogva bizonygatta a lánynak: semmi gáz, tényleg nincs gond.

Vége lett az izzasztó, gyors zenei blokknak. Tamás és Lencsi visszatelepedtek az asztalhoz.
Lassacskán megtelt a terem, már szinte minden asztalnál ültek. Beszélgetésbe és iszogatásba kezdtek. Tamás nem ivott páleszt, kizárólag vermutot. Mint mondta: neki haza kell találni a Ladával. A munkahelyi témáktól elkanyarodva, eljutottak a legutóbb együtt látott filmig, az Aranyoskámig. Bellónak nem tetszett a film, túl banálisnak tartotta. Később ráadásul – mivel átvette az „aranyoskám” szóhasználatot – még problémája is lett belőle, amikor szabálytalan parkolásáért beidézve az Andrási útra, így szólította az előadó főhadnagynőt. Az egyenruhás nő ezt rettenetesen zokon vette, ezért aztán a példás kifogás folytán nyerésre álló ügy szigorú büntetésre változott.

Belló összerezzent, és hirtelen a vállához nyúlt, mivel valaki a látóterén kívül megérintette. Egy finom kis kéz gyurmázta játékosan a vállizmát. Ahogy oldalt nézett, örömmel tapasztalta, hogy a botlós léptű csinos lány áll mögötte.
– Mit kérsz? Hozok neked egy italt az előbbi helyett – mondta kedvesen.
Látszott rajta, már túl van egy-két italon és jócskán lelazult.
– Odamegyek veled a pulthoz, és átnézzük a választékot – válaszolta készségesen Béla.
Végül nem sokat teketóriázva ő kérte ki az italokat. A Ninaként bemutatkozó lánynak is pálinkát rendelt.
Nina nagyon fura arcot vágott, amikor egy húzásra leküldte a felest. Ki is csurrant a könnye. Nyakába borult Bellónak és azt súgta:
– Még egy ilyen beöntés, aztán vihetsz haza a hátadon!
– Ma kocsival jöttünk kivételesen – felelte huncut mosollyal a fiatalember.
– Hoppsza… és ki vezet? – kerekedett ki a lány szeme.
– Aki mellettem ült az asztalnál, Tamás. Ő csak finoman fogyaszt, és elég közel is lakunk, itt a kerületben.
– Fúúúú… bátor ember a haverod.
– Az bizony, papírja van róla, hogy nem fogja a kard.
– Tényleg? – Nem ő Lúdvérc fia, a Szélkötő Kalamona véletlenül? – csúfolódott a lány.
– Azért annyira nem előkelő – nevetett Belló –, én csak simán próbarendőrnek hívom.

Belló nem kockáztatta meg az újabb páleszt, annak ellenére, hogy akkoriban még igazi gyümölcspárlatból készült, inkább két vermutot kért sok jéggel.
A táncolók közt egyensúlyozva az italokkal, visszamentek az asztalhoz, ahol az apró termetű, de vehemens Tamás épp fenyítette Lenkét. Közbeszólást nem tűrve mondta a magáét:
– Nézd csak meg magad! – Mindenkinél pocsékabbul vagy felöltözve, kész égés veled mutatkozni.
Most, hogy feltette a "színszűrőt" a kis próbarendőr – véresek voltak a szemei a piától – egyből jobban érezte a fashion-t, mint induláskor.
Belló megpróbálta csitítani, elvonni Tamás figyelmét valamivel. Bele is kezdett egy aktuális politikai téma boncolgatásába, mert rendes körülmények között erre mindig ráharapott barátja. Úgy vélte, nála jobban senki sem látja át az úri passzió rejtelmeit. Most azonban mégis mérgesen felugrott, és faképnél hagyta a társaságot. Belló legyező mozdulatokat tett az arca előtt, úgy mondta Lenkének:
– Nagyon forró a helyzet, megint rajta van a dizájner öt perc.
Lenke, aki eddig csak halkan hüppögött, elsírta magát. Remegő kézzel a táskájában kotorászott zsebkendőt keresve.
Amikor kifújta az orrát és megtörölgette a szemeit, úgy nézett ki, mint egy kezdő szenes a rakodás után. Jól elmázolta a szempillafestéket. Még az orra is fekete volt.
Belló kíváncsian körbekémlelt a teremben, hogy hová tűnhetett a kis divatdiktátor. Nem látta sehol, ezért felállt, és úgy szűrte a tömeget. Már majdnem visszaült, amikor a pult végében meglátta barátját, ahogy ideges fejbiccentéssel lenyom egy italt. A mozdulat hevességét véve alapul azonnal rájött: Tamás páleszhez folyamodott idegnyugtatóként.
Belló türelmet kért a lányoktól, amíg jobb belátásra bírja barátját.

Mire a pulthoz araszolt a táncolókon át, a kis ember már a második felest dobta hátra.
Belló megfogta a kezét, és vissza akarta vezetni az asztalhoz.
– Legyen már eszed! – Hogy visszük haza a kocsit, ha szétiszod a fejed? – Olyan a szemed, mint az angóranyúlé…
Tamás elrántotta kezét és szinte kiabálva felelt:
– Teli van a hócsukám Lencsivel! – Legszívesebben mackóban, meg magas nyakú pulóverben járna télen-nyáron, akár egy csöves.
– No, és most, hogy lenyomtál két páleszt jobb lett valamivel? – kérdezte békítő hangsúllyal Béla.
– Egyáltalán nem – felelte fennhangon a durcás Tomi, és mutatta a pultban serénykedő szőke tündérkének: még egy páleszt kér, de most dupla adagot.
– Te begolyóztál! – hüledezett Béla, amikor meglátta a decis löketet. – Mocsokul lemészárolod magad.
Tamás lekicsinylően elvigyorodott, de már háromszor-négyszer is hátranyaklott a feje, amire sikerült legurítania a nagy dózisú töményitalt. Amikor letette a poharat, kis híján kibuggyant belőle. Végül azonban csak lezserül megtörölte a száját.

Béla visszament az asztalukhoz, és felvázolta a lányoknak a helyzetet. Megbeszélték, hogy Lencsi táskájában a kocsikulccsal elindulnak haza. Tamás valószínűleg utánuk fog ballagni, de ha mégsem, akkor majd fog egy taxit.
A Ferenc körúti aluljáróban elbúcsúztak Ninától, aki felírta a munkahelyi telefonszámát, és Belló ingzsebébe dugta.
– Hívjál feltétlen – mondta szigorú arcot vágva, és hosszasan megcsókolta a fiút.
Lenke és Belló lesietett a metróhoz. Épp, hogy elérték az utolsó KÖKI felé tartó járatot.

Tamás ezalatt túltette magát még egy adag folyékony körtén, és amikor felnézett, összefolyt a szeme előtt a világ.
Hiába tekingetett az asztaluk felé, semmit sem tudott kivenni három-négy méternél távolabb.
Botladozva elindult a terem másik végébe, miközben néhány táncolót szétrebbentett.
Amikor végre odatalált, meglepetten huppant le a fotelba, mivel egy otthagyott festékes zsebkendőn kívül más nem várta. Már éppen szitkozódni akart, amikor a talpa alá került valami a padlón. Egy kulcs volt az, a saját kocsikulcsa.
Még, hogy én vagyok a részeg – vicsorgott –, a józanok meg elhagyják a bronz-metál szörnyeteg pengetőjét!?
Zsebre vágta a kulcsot, és kitámolygott az utcára. Rágyújtott. A házfalnak dőlve mélyeket szippantott, de nem tüdőzte le, csak fújta a ködöt a világosság felé. Az utcai lámpa fényudvarában lomhán gomolygott az indulatosan kiköpött cigarettafüst, ami Tamás állapotában különleges látványt keltett. Úgy vélte, a pokol hetedik bugyrában van éppen.
Megborzongott, bevágta magát az autóba, és a „pengetővel” ráindított. A csillogó, csicsás autó felmordult, a Koppány dob rekedten visszahörgött. A részeg fiatalembernek ez határozottan tetszhetett, mert még négyszer-ötször rátaposott a gázra.
Egy ablakból leordított valaki. Rendesen elküldte melegebb éghajlatra autóstul.

A Bakáts téren rossz irányba fordult, és rögvest elvesztette a fonalat. Az utcanév táblák elmázolt pacának tűntek. Azt sem tudta hol jár, csak vitte a feje, kanyargott utcáról-utcára, mígnem végre egy jellegzetes parkot vett észre.
– Szinte hihetetlen, de jó irányban vagyok! – döbbent rá Tamás.
Ekkor két alak intette le az út széléről. Ráfékezett, ám jócskán túlment rajtuk.
– Végem van – gondolta – ezek rendőrök voltak.
Fel sem mert nézni, csak ült az autóban, és malmozott a kezével. A tizedmásodpercek is hosszúnak tűntek, amíg meg nem hallotta a hangokat:
– Hogy kerül az autóba ez a gyökér?
– Nem tudom, pedig nálam van a kulcsa – hallotta egy nő hangját.
– Ez Lencsi és Belló – futott át a megkönnyebbült borzongás Tamáson.
– Hogy tudtad elhozni az autót? – kérdezte emelt hangon Béla, amint rányitotta az ajtót barátjára. – Állj félre, tedd le itt a vasat, és menjünk haza gyalog!
– Deeogyis teeeem, vaamit lelopönak roóla, eeestleg mekk… mekkraccoják – makogta akadozó nyelvvel Tamás.
Lencsi közben a táskáját túrta, és megállapította, hogy nincsen nála az autókulcs. Valószínűleg kirántotta a diszkóban idegességében, amikor a zsebkendőért nyúlt.
– Naa, gyeerünk má, meenyünk! – invitálta őket a gömbölyű nyelvű sofőr.
Lencsi bedobta a táskáját hátra, és maga is betelepedett. Belló beült előre. Gondolta, legalább a kormányt elránthatja, ha baj van.

Tamás torz grimaszt vágva húzatta a kocsit. Bőgött a Koppány dob, hörgött a Lada.
– Vegyél vissza, te elvetemült, stop tábla jön! – kiáltotta Belló és kitámasztotta magát a műszerfalon.
A próbarendőr, csak vigyorgott merev arccal, és tövig nyomta a gázt. A Vágóhíd utcán százhússzal száguldottak keresztül.
Akkoriban ott volt kijelölve a török kamionparkoló, így éjszaka is akadt jövés-menés. Hatalmasat durrant volna, ha ilyen tempóban valakivel csattannak.

A kamionok között lébecoló rendőr csak annyit látott, hogy egy bronz-metál folt átsuhan a kereszteződésen. Kíváncsian fordult utána a csíkos autóval.

A kis Tamás már vagy ötödjére próbált a járda mellé szorosan beállni – hiába szólt neki az a ház előtt álló Lencsi és Belló, hogy „Jól van az már, gyere befelé!” –, amikor a rendőrök szorosan melléálltak a járőrkocsival.
– Jó estét kívánunk! – köszöntek be a lehúzott ablakon. – Nem tudunk beparkolni? – A stop táblánál viszont százzal áttűzünk?
– Voót aa zázzúsz iih – röhögte el magát a kis próbarendőr, miközben kicsurrant a nyála.
A rendőrök válaszként kivették az autóból, és az idősebb egy szondát dugott a szájába.
– Fújja csak ezt szépen, amíg nem szólok!
– Mer méééö fúúnnám? – Neem iiih vezeeem csa keregee… keeshgéltemö ee kaazeettát a ootoban! – csattant fel Tamás, aki hirtelen kezdet magához térni. Beletúrt a brifkójába, és meglengette az önkéntes rendőr igazolványát.
A fiatalabb rendőr elvette tőle az igazolványt, és fejcsóválva közölte:
– Elvisszük vérvételre.

Lencsi és Belló, miután bezárták a csicsás autót, felmentek a házba. Nem volt kedvük beszélni, csendben üldögéltek.
Tomi hajnal kettő körül jött meg egy taxival. Akármit kérdeztek tőle, leszegett fejjel csak azt ismételgette:
– Elvették a jogsim a retkek. – Elvették a jogsim a retkek.

Három hosszú nap telt el bizonytalanságban. Tamás nem ülhetett kocsira, nem dolgozhatott jogosítvány nélkül. Minden követ megmozgatott azonban, latba vetve létező összes ismeretségét, hogy elsikálódjon az ügy.
Az egyik főnyominger ígérgette neki, hogy eltüntetik a vérmintát és a kórházi dokumentációt.
Végül mégsem sikerült, de a negyedik napon dél körül hazatérve, Tamás kényszeredett vigyorral az arcán benyúlt a zakózsebébe, és két igazolványt húzott elő. Egyik az önkéntesrendőr flepni volt, a másik a jogosítványa.
Belló csak nézte meredten a papírokat. Nagy sokára szólalt meg:
– Mennyit kértek érte?
– Egy aláírással megúsztam – válaszolt barátja arcát fürkészve Tamás. – Így viszont minden kedden muszáj lesz mennem jelenteni.




2008.03.10.



2018/01/31

Csak egy üdítőért szaladtam el

Gabi és Gyuri a Könyvhéten
Egy megrázó hír:
„Egyelőre ismeretlen okból meghalt Nagy György, a köztévé legendás műsorvezetője, olyan műsorok arca, mint az Ablak, A Reggel, a Naprakész, a Szabadság tér 17, a Hol-Mi?, a Főtér vagy a Rocklexikon - jelentették be a rokonok a Facebookon.”


Amikor még a 90-es években, az Ablak adásait nézve megkedveltem Nagy Györgyöt, nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy személyesen is kapcsolatba kerüljek vele, mivel munkámnál fogva gyakran találkoztam és beszélgettem hazai filmekben és TV csatornákon szereplő ismert személyiségekkel. Álmomban sem számíthattam viszont arra, hogy őt családi szálakon keresztül ismerem meg.

2010-ben jártam először „Földim” – kedves feleségem – szüleinek csókakői aprócska birtokán.
Akkoriban kérdezte – sajnos azóta szintén eltávozott apósom –, hogy ismerem-e a TV-s Nagy Gyurit? Elmondtam neki, hogy taxisként anno sokat megfordultam a Szabadság téri székházban, és napi kapcsolatba kerültem az ott dolgozó hírességekkel, sőt egyikkel-másikkal remekül el is beszélgettem egy-egy hajnali beszállítás, vagy késői hazamenetel alkalmával, de speciel a Nagy Gyurit nem ismerem személyesen. Apósom erre felcsillanó szemmel azt felelte, hogy pár évvel ezelőtt még fürödni is átmehettem volna hozzá, mivel a szomszéd telek eredetileg az övé volt, és a négy kis unokával gyakran jártak át lubickolni a kerti nagymedencébe. Most viszont, hogy már új tulajdonosa van a szomszéd ingatlannak, Gyuriék nemrég telefonáltak, hogy lejönnének kicsit szétnézni és vendégeskedni ­– trécselni, emlékezni a régi szép időkre, amikor még az ő lányuk is apró gyerek volt és együtt zsibongott, pancsolt és labdázott a népes gyerekcsapat.

Akkoriban még jobban ráértem, és havonta felkerestük a szép fekvésű, Vértes oldalában álló, a Balaton irányába, valamint a Bakonyra néző telken 30-éve, „betonyp ” technológiával épült örök panorámás házikót. Amit tudtam helyrehoztam az elhanyagolt épületen, és határozottan gondozásba vettem a telket. Lett is látszatja, mivel egyszerre annyi gallyat és sövényvesszőt vágtam le, hogy teherautót kellett felfogadni az elszállításhoz.

Előfordult később is, hogy a mama felreppentette a hírt: jönnek a Gyuriék a Csókakői Várnapokra és meglátogatnak bennünket! Ilyenkor gyorsan rendet vágtunk Földimmel a birtokon, és alaposan kitakarítottuk az imitt-amott rosszul illeszkedő lapokból összerakott kis házat. Sajnálatunkra azonban ezek a találkozások valamiért utólag le lettek mondva.
Szóval Nagy Gyuri és családja hiába volt vissza-visszatérő beszédtéma (a mama mindig úgy mesélte a Naggyuris  híreket, mintha régi barátomról lenne szó) és hiába találkoztam a csókai kis házban időről-időre a még Gyuriéktól kapott tárgyakkal, feliratos ajándék bögrékkel, a személyes megismerkedés elmaradt. 
Aztán mintha mégiscsak megérett volna rá az idő, a véletlen kézzelfogható közelségbe irányított bennünket. Ez a találkozás 2011. június 5-én, az Ünnepi Könyvhét budapesti eseménysorozata alatt, a Vörösmarty tér forgatagában történt.
Jómagam, mint irodalmi portál szerkesztő, önfeledten fotóztam az asztaloknál dedikáló, iszogató-diskuráló szerzőket, böngésztem az új felhozatalt és méregettem a konténerek közt kígyózó színes olvasótömeget. Egyszerre csak Földim hirtelen kézrándítására lettem figyelmes, aki ahhoz az asztalhoz húzott, ahol Nagy Gyuri dedikálta kötetét: Magyarország apróbetűs története. – A honfoglalástól napjainkig.

Földim leült Gyuri mellé és beszélgetésbe elegyedtek, én pedig készítettem néhány felvételt. Közben a tömegben váratlanul felfedeztem egyik vidéki portáltagunkat, akivel épp egy online interjú elkészítésén munkálkodtunk. Szóltam Gabinak, hogy kapás van – és megígérve Gyurinak, hogy nemsokára visszajövünk – portáltagunk és kiadójának vezetője nyomába eredtünk a tömegben. Már csak a kiadó konténere előtt értük utol őket, ahol megbeszéltünk néhány, a készülőfélben lévő interjúval kapcsolatos részletet és természetesen készítettem számos képet is illusztráció gyanánt.
Mire visszaértünk Gyuri asztalához, sajnos már elment, így csupán ennyire nyúlt személyes kapcsolatunk.

Másnap Földim hátszelében bízva bejelöltem Gyurit a Facebookon, és ő kis gondolkodás után vissza is igazolt. Lelkesedésem az irodalom és a fényképezés iránt akkoriban olyan mértékű volt, hogy azonnal elküldtem neki az általam készített képeket a Facsén és felvetettem egy portálunkon megjelenő – szokás szerint 13+1 kérdésre választ adó – interjú elkészítésének lehetőségét. Úgy terveztem, hogy ezt az interjút nem én, hanem valamikori szomszédja, Földim és szerkesztőtársam, Gabi készítette volna el.
A válaszra várva lassan cammogtak a napok, és egyre fogyott a reményem, hogy a 4 Dimenzió Online portál felületén valaha is megjelenjen egy Nagy Gyuri interjú. Néha rákattintottam Gyuri Facebook oldalára és szinte választ szuggerálva bámultam. Egyszerre csak valamiféle kisülésszerű felismerés csípett belém: már nem tartoztam a Gyuri ismerősei közé.
Természetesen úgy véltem, ez csak valami fatális félreértés lehet és rövidesen újra bejelöltem, de az állapotunk 6 éven keresztül, és most már sajnos örökre így maradt: „ISMERŐSNEK JELÖLTED.”

Névnapomon, telefonon köszöntött a mama, és még mielőtt észlelhettük volna a neten, közölte velünk a lesújtó hírt: hiába tűnt felgyógyultnak a Gyuri és hiába rendezkedett be hosszú életre, László napon váratlanul elhunyt.
Sosem fogom már megtudni, hogy anno miért hagyta el olyan hirtelen a dedikáló asztalát az Ünnepi Könyvhéten, hiszen nem váltotta senki. Az asztal visszaérkezésünkkor ott állt üresen a tér közepén, és még csak egy cetli sem volt rajta: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri”.

Sosem tudom már meg, hogy valójában miért mondta le rendre a csókakői vendégeskedést. Csupán annyit hallottam, hogy tartott a radikális jobboldali párt dominanciájától, és hogy ezzel a helyi körülménnyel ő nem kompromittáltathatja magát. De hogy konkrétan velem – politizálást kerülő irodalmárral – szemben mitől óvakodhatott, miért száműzött néhány napon belül FB ismerősei köréből, és hogy miért nem fogadott életében vissza, azt már sohasem fogom megtudni.

Nagy Gyuri elment, és végleg bennem felejtett néhány szúrós kérdőjelet. Mennyivel jobb lenne, ha legalább most hagyott volna egy cetlit: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri.”



2017. június 28.

2017/05/13

Vasárnapi répa

Anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát
Július 23-a vasárnap, 12 óra 20 perc volt. A nyitott ajtókkal álló Mercedes taxiban 46 C°-ot mutatott a műszerfalra ragasztott hőmérő. Hortobágyi Béla mélyet slukkolt a mentolos bagóból, és unottan pöckölte el a parkoló szélén púposodó sittcsomó irányába. Kálmi, a helyi csöves hajolt le érte, amikor a félig szívott bűzrudacska legurult a kupac aljára.
A meghatározhatatlan korú, szemlátomást ittas alak sandán Hortobágyira nézett és megjegyezte:
– Né', má’ mekkora dekk, ezért még egy helikoffer is leszállna.
– Elegem van már a cigiből is – morogta a taxis. Kijön dolgozni az ember, és szívja egyiket a másik után, közben csak szikkad a napon itt a Mátyás pinyón, és veszettül unatkozik a belváros szívében.
– Miért nem húzol el innen? – mutatott a Duna felé a toprongyos csavargó. Lehet találnál utaskákat a sétahajóknál.
– Persze, majd adnának is a pofámnak az ottaniak. Románék meg addig megint lenyúlnák a helyünket. Kettő körül kijön Batyu és Göndör, lehet Putyi is kinéz, és meglenne egyből a balhé, hogy hol kavartam. Vigyázni kell, nehogy ideszokjon a sok sunyi retek, mert akkor vége a tutinknak. Ha véletlen beesne most egy vidék, nem is vállalnám. A hajóállomáson ott figyel a három zsíros majom, és ha félóra alatt nem érek vissza fuvarból, akkor a nyakam rá, hogy feljönnek ide. Ők azt hiszik, ez itt az okosság, és mindig állatira pörög.
– Menjél csak nyugodtan, majd én fogom a helyet! – krákogta Kálmi. Adsz három kilót, mint az aszfaltosok, és vigyázok a ti placcotokra is.
– Nofene, mert mire is kell még vigyáznod?
– Hát nem látod ott elől? Felbontották délelőtt a járdát, azért van itt a egy halom törmelék. Valami kábelt cseréltek. Amíg ki nem hűl, addig őrzöm a friss aszfaltot.
– Három kiló? Ebben a forróságban jócskán túlórázhatsz Kálmi, mire az megszilárdul.
– Azért mondom, hozok még egy kis cefrét a nonstopból, és fogom a helyed, te meg guríthatsz bátran a szállodasorról, amíg ki nem jönnek a többiek.

Béla kiszállt az autóból, előrébb ballagott, és megnézte a járdát. Elég nagy felület volt frissen újraöntve, és még mindig bűzös szagot árasztva gőzölgött a napon.
– Mekkora csula, ezt se csinálnám semmi pénzért! Hányhatnékom van a szagától is – köpött ki a taxis.
– No, azért mondom, gurulj egyet, amíg hűl ez itt!
Hortobágyi a csöves markába nyomta a három gurigát, aztán elhúzott a szállodák irányába.
Szerencséje volt, az első körben leintették, és kivitték a Margit-szigetre. Már éppen fel akart menni az Árpád hídra, hogy fordul vissza Pestre, amikor egy fiatal lány integetve szaladt felé a bokros parkon át.
Először azt hitte, nagyon megsütötte a nap a Mátyás pince előtt, mivel úgy látta, nincsen a lányon ruha. Amikor aztán beült, megbizonyosodhatott róla, hogy teljesen rendben van a látása.
A hölgyike egy szál bugyiban volt, ennek ellenére nem igazán szégyenlősködött. Bedobta magát, és minden magyarázkodás helyett a lábát nyomkodta, mert futás közben üvegdarabba lépett.
– Meztelen nő, vér… mi lesz itt még ma? – futott át Bélán az izgalom.
­– Vigyél gyorsan a Vízibolha utca 43-ba – sziszegte a lány.
– Már elnézést – nem érdekel, hogy mit csinálsz a szigeten egy szál bugyiban –, de van pénzed?
– Menjél csak, majd otthon fizetek, ellopták az összes cuccom.

Béla kényszerhelyzetben volt, és egy meztelen, csinos nőre amúgy sem lehet haragos képet vágni. Jól megnézte a csajszit, sóhajtott egy mélyet, és elindult a híd budai felhajtója felé.

Húsz perc alatt, komótos tempóban érkeztek a címre. A lány sietve beszaladt az udvarba. A taxis félszegen settenkedett utána, hogy megnézze, hová megy be. Nem tudott azonban sokáig leskelődni, mert egy tekintélyes tartású, világosbarna bullmasztiff jelent meg az ajtóban, ahol fél perce a hölgyike belibbent. A kutya egyáltalán nem ugatott, talán ez volt a legfélelmetesebb, csak határozott iramban elindult Béla felé. A taxis azonnal sarkon fordult, és szívdobogva rohant vissza az autójához. A kapu azonban addigra becsukódott. Hortobágyi izgalmában kifelé tolta volna, de az épp fordítva nyílt. Lélekben már felkészült a harapás égető kínjára. Izmait megfeszítve megmerevedett a kapu előtt, mozdulni sem mert. Úgy érezte, mind az öt liter vére a dobhártyáját püföli. Háta mögött nem hallotta a kutya neszezését, csak érezte, amint felugorva szaggatni kezdi a ruháját. Ekkor egy éles kiáltás mégis áttört a hallását bénító lüktetésen: Sáááátááán visszaaaa!
A lány hajolt ki az ablakon – még mindig fedetlen felsőtesttel –, és ráparancsolt a robusztus ebre. A kutya, mint egy megszeppent kisgyerek, akit rosszaságon kapnak, úgy ment az ablak alá, és leült a fal tövén.
Mire Béla hátra mert nézni, a lány már ki is ugrott az ablakon át az udvarra, és nyakörvénél fogva húzta hátra az ebet.
– Bezártam a fészerbe Sátánt. Gyere velem, rendbe szedlek! – hallotta kisvártatva, miközben még ugyanúgy ott görcsölt a kapuban, mereven markolva a vasat.
Béla görnyedt tartással követte a lányt a leárnyékolt, hűvös szobába. Kis noszogatás után felfeküdt az ágyra, és hagyta, hogy az anyáskodva vegye le róla szakadt ruháit és kitisztítsa a karmolt sebeket.
Kezdett ellazulni, jólesett neki a gondoskodás. Érezte a lány puha melleit, amint azok himbálódzva néha-néha a hátát súrolták.



Egy sötét autó állt be a parkoló kocsik közé. A sofőr rátenyerelt a kürtre, és lebarmozta a parkolóhelyen tébláboló részeg csavargót. Béla összerezzenve felriadt, és önkéntelenül odanézett, ahonnan a hangot hallotta. A sofőr éppen kisegítette az utast.
– No, ez sem a férje lehet – gondolta az álomtól még kábán, mert az nem szaladozna körbe, hogy kinyithassa a jobb hátsó ajtót.
Amikor kiszállt a középkorú nő, rögtön felismerte. Akkoriban gyakran szerepelt a tévében egy olyan beruházás felügyelete kapcsán, ami aztán soha sem valósult meg.
– Figyeled Kálmi? Terike, a kormánybiztos asszonyság… Jön kajálni a sofőrjével. Megszaladt neki. Biztos nem ért rá tegnap kimenni a piacra.
Kálmi azonban ekkor már túl volt az újabb flakon tablettás itókán, és az étterembe tartó pár előtt hadonászott, akár egy madárijesztő. Talpa ideális gömbölyűségét kihasználva cefetül billegett, és szinte érthetetlenül krákogva hangoskodott:
– Hrkkkrr meeeleg, neem szaaad hrkkkrr, ráámfiii neem leeet, hrkkkrr nememmá’, hrkkkrr ráámfiii nememmá’, hrkkkrr neméteeee?!
A sofőr védőn ölelte át Terikét, a másik karjával pedig, mint a legyet, úgy hajtotta el Kálmikát a közelükből. Hátrafelé nézve fedezte az agresszív, értetlen csöves támadását, miközben tolta előre az asszonyt az étterem bejárata felé.
Terike is hátra-hátra pislantott, erősen szemrehányó kifejezéseket vetve az álnok, nem tágító részeg csavargóra.
– Tűnjön innen, nincsen pénzem! – szajkózta.
Kálmika már rángatta is a sofőr karját, az meg ütötte a csöves kezét, és fennhangon szörnyülködött.
Így érkeztek meg – szinte egyszerre – a forró, lágy aszfaltba…

Béla kimeredt szemmel ült a taxiban. Nem tudta, hogy most álmodik-e, vagy a jó előbb volt ébren, amikor a lány simogatta a sebeit.
A „Laokoón-csoport” összegabalyodva és aszfaltba süppedve cibálta egymást tovább. Néha valamelyikük ki-kiszabadult, de a lerántott cipőért visszanyúlva újra beragadt. Végül azonban csak Terike állt bokáig az aszfaltban, és mint az orosz népmesében a répát, úgy húzta-vonta az addigra már összebékült másik kettő és egy kedves, segítőkész járókelő.

Hortobágyi hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét (talán visszarévedt a szigeti lányra), és elkezdte mondogatni:
„Nőj, nőj, répa, növekedjél gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!”



2007-06-23