Matyika, a kismocsok

Matyi platinaszőke, betekert fürtjeivel, önbarnító krémmel kezelt bőrével és nyugati import, hippi öltözetével úgy nézett ki a középiskolai, második osztályos évnyitón, mint egy nemet váltott szerecsen Barbie. Akkoriban pedig még hallani sem lehetett az iskolai LMBTQ propagandáról. Matyika viszont a nyári szünetben, kiugróan extrém beállítottságú nagynénje segítségével jószerint átműttette magát. Így lett három hónap alatt kifejezett transzformer. Elmondása alapján a nagynénjével való kapcsolata is igazán érdekesnek tűnt, hiszen csupán másfél év korkülönbség volt köztük. A fővárosban azon a nyáron ápolónőként végzett lány, még munkába állása előtt, utoljára igencsak kiélhette magát, és megalkotta a szédítően újhullámos Matyi-Barbie kreációját. A nagynénikében egy korai dizájner, és Pride kreátor sikeres egyvelege veszett el.
Matyika külsejének kellett legalább három hónap, mire nem lépte túl a vidéki kollégium fiúközösségének nem különösen magas ingerküszöbét. Addig azonban sűrűn lecsekkolta gyanús kinézetét, és igencsak legyezte magát a többség.
– Fúúú… basszus ez a kölyök egy meleg buzgómócsing – volt a legszimplább vélemény.
Néhány ingadozó harangvirág azonban igazi influenszernek (ahogy manapság nevezik) tekintette Matyikát, az ezerszín hullámos papagájt. Rövidesen alakult is körülötte egy kitartó holdudvar. Azok, akik délutánonként kimaszkírozva összejöttek Matyi pokrócokkal lefüggönyözött alsó ágyának sejtelmes félhomályában – a szeparéban –, élethűen majmolták véleményvezérüket, és hangot is adtak a koleszos romantikának. A szobában lakó kívülállók csak azt hallották, hogy nagyban megy a buli a pokrócok takarásában. Szokásossá vált többek közt a kikötözés, amikor is a rosszfiúnak ítélt beavatottat, az emeletes vaságy négy tartójához kipányvázták, bukósisakot húztak a fejére, és úgy püfölték görcsre kötött vizes törölközővel az ágyékát. Ez volt a „lágyítás”, ami a jobb alakíthatóságot biztosította. Ezután következett a „normalizáló hőkezelés”, ami elképzelésük szerint javította az edzhetőséget, finomította az egyenlőtlen szemcseszerkezetet. Végül az olajkályha felett történő patentírozással – hőntartással – „nemesítették” a feszültségeket mutató szövetszerkezetet. Szóval a szeparésok a gyakorlatban is rendszeresen felhasználták az Anyag és gyártásismeret tantárgy elvont leírásait.

A szeparés kisebbség ártatlan játékai úgy tűnt, nem sok vizet zavarnak, ezért már-már szemet hunyt felette a többség. Megalakulásuk után röviddel viszont kezdtek a hűtőkből eltünedezni az otthonról érkezett finomságok, a gyümölcsök, a sütemények, a rántott húsok és a bőröndökben, a szekrények tetején rejtegetett füstölt kolbászok. A szeparé tagjai felvettek egy gúnyolódó, részükről humorosnak ítélt, valójában viszont arcátlan, alakoskodó stílust. A kárvallott többség jól tudta, hogy a szeparésok a megrögzött gyűjtögetők, ők állnak az egyre terjedő, és egyre szélesebb spektrumú lopások mögött, de nem tudtak ellenük tenni semmit.
Mindez végül már odáig fajult, hogy amikor valaki kivette a biztonsági záras íróasztalából a befizetéseire elegendő pénzét, még alig tette le a pultra, hogy visszacsukja a fiókját, már szinte a kezéből kilopták a lesben álló, folyton mohón figyelő, és egymást fedező szeparésok. Az akciók után persze egymás után szállingóztak el a kocsmába, ahol elitták a gátlástalanul szerzett bevételt. Kapatosan visszatérve pedig még jobban esett nekik a randalírozás a szeparéban és már azon kívül is. Lassan a szeparésok napi szinten abuzálták a többséget. Már a WC-t sem lehetett nyugodtan használni, mert ott is – cigarettázást színlelve – a nagy bojler mögötti ablakban állandóan motoszkáltak. Amikor aztán nem hasonszőrű érkezett, és leült a dolgát végezni, a fülkék faszerkezetén pókként átmászva, a szeparésok rendesen meglepték. Vagy leöntötték egy műanyagkancsó hidegvízzel, vagy aláengedték a teljes tartály vizét olyan erővel, hogy még a letolt nadrágjába is fröccsent a fajansz csészéből.
A szeparésokat egy idő után már nem lehetett megállítani. Teli voltak ötletekkel, és mindent elkövettek, hogy degenerált szexuális vágyaikat minél szélesebb körben kielégítsék. Szinte nem lehetett úgy elmenni zuhanyozni, hogy valamelyik szeparést már időtlen ideje ne egye ott a fene. Mindent elkövetett, hogy magára vonja a tisztálkodni érkezők figyelmét: helikopterezett, varjúsat játszott (mutatta, hogy ha két kézzel megragadja, még egy varjú úgy is le tud szállni a végére), vagy csak simán a körmével, érzékeny helyen bökdöste hajmosás közben a nem közéjük tartozókat.

Aztán eljött az a nap is, amikor a szeparésok szintet léptek. Ellopokodták a fotószakkörösöktől a saját pénzükön előállított papírképeket (a szakkörben ugyanis a vegyszereket, a filmet és a fotópapírt a tagoknak kellett megvenniük), és saját munkájukként árulták, dupla áron. Annyira szemtelenek lettek, hogy a be nem falt, lopott élelmiszerek maradékát még a tulajdonosának is felajánlották megvételre. Ha jött valakinek otthonról kajás csomagja, és betette a nagy hűtőbe, a szeparésok rendszerint betolták a legjavát, a maradékot pedig felajánlották egy-egy doboz cigarettáért cserébe.
A fotószakkörös Attila is járt úgy, hogy megvételre kínáltak neki olyan képeket, amiket ő készített. Azonnal ellenőrizte az íróasztalát, amiből persze hiányzott a teljes csomag, aznap délután elkészített papírkép. Matyika, a dörzsölt szeparégóré ugyanis addig-addig finomította csuklómozdulatait, hogy azt is kitanulta, miként lehet hasonló kulccsal kinyitni az Elzett zárakat.
Ezután már nem volt pardon, mindent vittek. A felgyülemlett készlet áttekinthetetlen zűrzavarában a szeparésok már olyan árut is próbáltak rásózni egyesekre, amibe bele volt írva a saját neve. Ilyenkor sem éreztek azonban semmiféle szégyent, a felmerülő kérdéseket gyorsan lezárták egy obszcén beszólással.
Attila, mivel szabad szilenciumos volt, egyik délután bevásárolt magának a városban, és nem ment vissza kajálni a menzára. Ahogy a csapnivaló vacsorát követően megérkeztek a többiek, a Homok Haroldnak hívott szeparésnak földbe gyökerezett a lába, nem tudta levenni szemét a szobatársa  lakmározásáról. Attila libazsíros, ropogós zsömlét evett szárazkolbásszal, disznósajttal és savanyított cseresznyepaprikával. Haroldnak szinte folyt a nyála, ahogy szemközt, az íróasztalához leülve figyelte az elképesztő tivornyát. Hamarosan rá is kérdezett:
– Manócska (így becézte Attilát), adnál nekem egy katonát?
Attila nem szerette a tarhálást, de egy műanyag tálkában mégis a szeparés elé rakott egy kis adagot mindenből. Haroldnak könnybe lábadt a szeme, ahogy mohón majszolta a kaját, és nagy élvezettel csócsálta az erőspaprikát.
– Adjál még, adjál még egyet! – sürgette telhetetlenül.
– Vehetsz te is magadnak, lehet kapni a mozi melletti üzletben – javasolta rosszalló arckifejezéssel Atti.
– De én nem vagyok szabad szilenciumos, mint te, nem tudok kimenni délután. Vacsora után viszont már rég bezár a bazár. – Kössünk üzletet, választhatsz, akármit a fiókomból cserébe.
Harold kulcscsomót kapott elő, elfordította a zárat, és ütközésig kihúzta a felső fiókot, hogy jól látszódjon a tartalma. Attila már előre elutasította a barterügyletet, de azért csak odapillantott. A fiók dugig volt szerszámokkal – villás- és csillagkulcsokkal, fúrókkal, fűrészlapokkal, reszelőkkel, félkész munkadarabokkal, esztergakésekkel, egyszóval, amit Harold a tanműhelyből a gatyaszárban el tudott csórni.
– Told csak vissza, nekem ne kínálgasd a szajrét! – Mi nem ugyanabba a klubba tartozunk.

Attilának a tarháláson és a lopásokon kívül, másban is meggyűlt a baja Harolddal. A koleszos szobatárs szinte kísértette, zaklatóan mászkált utána, szólongatta, becézgette, és nem hagyta nyugton még a WC-n sem. Egy idő után az agresszív próbálkozások annyira felidegelték, hogy nekiment a nála egy fejjel magasabb szeparésnak, és addig csépelte, amíg volt a karjában erő. Érdekes módon a szeparés nem ütött vissza, csak tűrte, hogy Attila kitombolja magát. Ezután viszont nyugta lett tőle, végre leszállt róla a kretén.

Egyik péntek délután a szeparésok elkapták Attila barátját Egont, és kikötözték kezét-lábát az ágyvasakhoz. A fejére bukósisakot húztak, és vizes törölközővel elkezdték a lágyítását. Attila már épp közbe akart lépni, amikor valaki határozottan kopogott az ajtón. Ő nyitotta ki, mivel az összes szeparés el volt foglalva Egon macerálásával. Egy magas, jólöltözött, szőke hölgy lépett be, és tiszteletet parancsoló, alt hangon búgta:
– Kása Egonhoz jöttem látogatóba – azt mondta a gondnoknő, hogy ebben a szobában találom.
– Igen, itt van Egon, csak most éppen nem ér rá – szaladt ki Attila száján a frázis.
– Nem látom, hol van az én nagyfiam… – méregette a lefagyott, görcsre kötött törölközős gépsort Kása anyuka, miközben közelebb lépegetett a szoba közepén lévő emeletes, dupla vaságyhoz.
– Egon van rögzítve bukósisakban és motoros szemüvegben – gájdolta a finom hölgyet Attila.
– Ez igazán borzasztó, miért vandálkodnak így az én nagyfiammal?
– Nem vandálkodunk Kása anyuka, csupán megtanítjuk Bikucit, akarom mondani Egont motorozni. – A törölközőkkel generáljuk a megfelelő szélerőt, a fürdőköntös övekkel pedig a stabilitást biztosítjuk – szólt közbe sztoikus nyugalommal Homok Harold.
– Oh, már értem – nyugodott meg valamelyest Kásáné. Azt is megmondanák nekem, hogy az alsónadrágja miért van lehúzva?
– Éppen pelenkát cserélünk, mert csutka gázon időnként becsurgat szegény – fintorodott el Harold.
  
Attila volt az első, aki elkezdte a szervezkedést a szeparésok ellen. A kialakult helyzetről beszélt az egyik nevelőtanárral és a tornatanárral is, akik a hallottakon igencsak fel voltak háborodva, és segítségükről biztosították tanítványukat. Az iskolában gyorsan híre ment a szeparésok gátlástalan tetteinek, és elindult az izoláció. Az egészségesek fokozatosan elváltak a fertőzöttektől. A megfertőzött szeparésok viszont elővették szokásos, sunyi eszközeiket, és megpróbáltak etnikai, látens és polgári alapon támogatókat gyűjteni. Akiben szemernyi lehetőséget (gyengeséget) láttak, azt meggyőzték, hogy támogassa szexuális szabadságukat, kisebbségi harcukat a kibírhatatlan, „paraszt" heterókkal szemben.
Olyan sikeres meggyőzést folytattak, hogy az iskola tanulóinak jelentős része melléjük állt. Főleg a nyugatimádók és a belvárosiak voltak azok, akik tucatszámra felvállalták a tolvajlásaikról és a zaklatásaikról sunyin hallgató szeparésokat.

A testnevelő tanár javaslatára a két táborra szakadt iskolaközösség erőpróbáját a következő szombaton, 14 órakor a futballpályára tűzték ki. A szeparésok még az utolsó napokban is igyekeztek – főleg jó kondícióban lévő sportolókat – beszervezni. Mondván, hogy legyen a kezükben „atom” is, ne csak parittya. Hamarosan megkörnyékezték Attila osztályába járó Krausz Tomi súlylökőt és Deutsch Elemér bokszolót is. Attila rákérdezett a két cimborájára, miképp döntöttek, ki mellé állnak, de ők nem nyilatkoztak, csak leszegett fejjel, idegesen mászkáltak a tornaterem folyosóján.

Elérkezett a nagy nap, az összecsapás, az igazságtétel napja. Az volt a tanári elgondolás, hogy amelyik csapat kiszorítja ellenfelét a pályáról, az nyeri meg a csatát. A vesztesnek pedig teljesítenie kell a győztes követeléseit, valahogy úgy, mint egy háborút lezáró békeszerződés feltételeit szokás.
Attila csapatának tagjai felsorakoztak egymástól nagyjából két méterre, öt vonalban. Ők, a „paraszt heterók” száznyolcvanan voltak. A polgári-szeparésok ezzel szemben százkilencvenen. Mindkét alakulat az első vonalba állította a legerősebb harcosait. Attila gárdája váratlanul egy viharkabátos, 195 cm magas, előző évben végzett, kosaras irányítóval lett felturbózva. A nagyfiú úgy pörgette a viharkabát nehéz csatban végződő övét, mintha tényleg sűrítené a levegőt. Beállt az első vonal közepére és röviden, logikusan instruált. A szeparésoknál a nagydarab, de inkább hájas, mint izmos Coca volt a vezér, aki vehemensen ordítozva és gesztikulálva dirigálta a csapatát.
Attila a harmadik vonalba került, így az azonnali, frontális összecsapástól nem kellett tartania, ám még így is hevesen vert a szíve izgalmában, ahogy végignézett a hangosan szájkaratézó polgári-szeparésokon. Hatalmas volt a hangzavar, náluk is zúgtak a csatakiáltások. Pontosan 14 órakor a tornatanár megfújta a sípját, és a gladiátorok nekirohantak egymásnak. Attila ekkor vette észre, hogy az első vonalban ott van velük Krausz és Deutsch is. Ez valamelyest megnyugtatta, mert nem igazán szeretett volna szemből találkozni velük.

A „paraszt heterók” arcvonala villámgyorsan nekifeszült a szeparésok élbolyának. A viharkabátos nagyfiú egy jól irányzott csatütéssel földre is küldte Cocát. Csupán pillanatokra torpant meg a lendület, amíg folyt az élmezőny heves torzsalkodása. A földről feltápászkodó Cocát térddel is megkínálta a kosaras fiú, mire a hájas vezér színpadiasan, élesen felvisított. Attilát kisgyerekkorára emlékeztette ez a hang, amikor téli hajnalokon arra ébredt, hogy ölik az udvaron a malacot. Most is olyan érzése támadt, hogy itt bizony vér fog folyni. Hátulról fel is hangzott a kiabálás:
– Vágd le a disznót! – Vágd le a fülét, perzseld meg!
Az irányító adott még Cocának egy kemény feltartó rúgást a hasába, amitől a nagydarab fiú újra elesett. A szeparésok első vonala kezdett hátrálni. Hatalmas ütéseket, rúgásokat kaptak, ráadásul már a „hetero parasztok” második vonala is rajtuk volt. Folyamatosan erősödött a nyomás. Mire Attila vonala is megérkezett az ütközőzónába, a szeparésok háta közepe látszott. Lélekszakadva futottak az utca felé, vagy megpróbáltak átmászni a kerítésen a szomszédos kertekbe. Coca, a vezérük pedig feltartott kézzel, hason feküdt a pálya harmadánál, fejét a pálya gyepébe fúrva.
Attilának végül senkit sem kellett megütnie, de azért persze teli tüdőből ordított, és rohant a menekülők után, akiket nagyrészt elfogtak, és a futballkapu előtti területen leültettek. Egyedül Cocának kellett továbbra is feje felett kinyújtott kézzel feküdnie. Nyilvánvalóvá téve, hogy a csapata megadta magát. Matyika is szerzett néhány horzsolást, de nem volt veszélyes egyik sem. Hullámos, szőke fürtjeit igazgatva morcosabb képet vágott, mint maga Coca, akinek vérzett az orra, és volt egy csúnya monoklija is. 

A viharkabátos nagyfiú még néhány napig bejárt az iskolába, és ha egyik-másik szeparés elfeledkezett magáról, elég volt csak inteni neki, és már indult is a hajhullató, „tíz koki” nevelőprogram.
A kollégiumban is rendeződtek a dolgok, az echte szeparésok visszavettek az előtolásból, a fanok pedig érezve, hogy ez a busz elment, úgy szívódtak fel, mintha sosem múlatták volna az idejüket a pokrócok fedésében.

Utóirat:

Attila már második éve dolgozott egy fővárosi vállalatnál, amikor egykori iskolatársa bevonult sorkatonának, ezzel felszabadult az állása. Hogy kitől hallott erről Matyika, az soha nem derült ki. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy miután felvették a céghez, folytatta ugyanazt, amit annak idején a kollégiumban: térített, befolyásolt, nyalta a főnökök talpát, aki nem értett egyet vele, azt áztatta, és felnőttként sem hanyagolta a szeparés szokásokat.
Két hónap múlva az egyik labilis alkalmazottat rá is vette, hogy egy műanyagvödörrel a fején, tök meztelenül kiálljon az első emeleti zuhanyzó ablakába, és ököllel püfölje a vödröt, amikor megállt a Kelenföld felé tartó személyvonat.
Amikor pedig Attila eladta munkatársának, az akkor még nagy értéknek számító színestévéjét, Matyika kikövetelte, hogy igyanak meg az üzletre egy kávét hármasban, az ebédlő büféjében. Béla sosem szerette a kávét, de csak belement, nehogy azt terjessze róla a kis szeparés, meg sem hívta őket egy beöntésre. A kávézás befejeztével Attila visszavitte a csészéket a pulthoz, és váltott néhány szót a büfésnővel. Mire visszaballagott az asztalhoz, szőrén-szálán eltűnt a brifkója. A két kolléga széttárta a karját, és azt állították, hogy ők ugyan nem látták, biztos a farzsebébe tette. Attila valóban oda akarta tenni, de Matyika lebeszélte:
– Lerántja a gatyát rólad az a vaskos brifkó, minek tennéd zsebre, nem bízol meg bennünk?
Attilának le kellett nyelnie a békát, nem tudott mit tenni. Minden igazolványa benne volt a tárcában, és nagyjából annyi pénz, ami manapság háromhavi átlagkeresetnek felel meg.
Alighogy kiheverte a csapást, egyik műszakja végén nekikezdett az autója mosásának. Amint bemártotta a samponos vödörbe a mosószivacsot, valami gyanús lett neki. Valahogy más volt a szivacs fogása. Kinyomta a vizet a szivacsból, és már érezte is: meg volt preparálva. Az esztergályosműhelyből szerzett fémforgácsok fondorlatosan bele voltak sodorva a szivacstestbe. A borotvaéles forgácsok egy kapkodó mosásnál az egész autót csúnyán összekaristolták volna. Egy nagy autó teljes fényezése pedig már akkoriban sem volt olcsó, konkrétan négy havi munkabér szenvedte volna kárát.

Attilánál végül az tette be a kaput, amikor egyik napról a másikra, váratlanul pánikrohamai lettek. Ahogy otthon kipihente magát, csökkentek a panaszai, de amint bement dolgozni, az intenzív rohamok újra kezdődtek. Egy hét után már halálfélelme volt, vezetni sem tudott, így a barátnője vitte be a cég kórházába. Az orvos kikérdezte, mit eszik, és mit iszik szolgálatban, valamint, hogy ki fér hozzá ezekhez. Béla a munkahelyén lévő aprócska hűtőben tartott egy kétliteres üdítőt, és amikor elfogyott, ugyanolyanra cserélte. Matyika jól tudta, hogy Atti nem zárja el, és nem viszi haza a maradékot.
Attila az orvossal folytatott konzultációt követően többé nem ivott az üdítős palackból, hanem csak kiöntött belőle időnként a kézmosóba. Két nap múltán már nem tértek vissza a súlyos pánikrohamok. Attila ebből arra a következtetett, hogy a PET palackban lehet valami, ami kiváltja a hatást, így az éjszakai műszak után be is vitte a kórházba a kétliteres üdítőt. Körülírta a belgyógyásznak a feltételezését, és megvárta a palack tartalmának elemzését. A laborosok azt állapították meg, hogy az üdítőital szokásos összetevőin túl, egy úgynevezett johimbin, az afrikai johimbe fa fő alkaloidja került a palackba. Ez a szer okozhatta a hallucinációkat, a szorongást és pánikrohamokat. Ezt az anyagot egyébként vágyfokozó afrodiziákumként szedték egyesek a 2000-es évek elejéig, amíg be nem tiltották.
Matyika szeretett világot látni, két éven keresztül hajón is dolgozott. Mielőtt a céghez került volna, nemrég szerelt le a tengerhajózástól. Utolsó útjáról, Egyiptomból hazatérve, nagy tételben hozott be johimbint…

Mindezt azonban igencsak komplikált lett volna bizonyítani, ezért a rövid időn belül, kiválóan helyezkedő (még önkéntes rendőrnek is beálló) Matyika felelősségre vonása nem sok reménnyel kecsegtetett. Attilának két lehetősége maradt: vagy helyre teszi maga a furmányos szeparést, vagy okos enged alapon új munkahely után néz. Az utóbbit választotta, így lett a ’80-as évek elején önálló kisiparos, egy olyan területen, ahová a kismocsok keze nem ért el.

Régi hegek

 Mottó: "Az írók mindenre emlékeznek. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A művészet lényege a szívós emlékezet."

Stephen King


Csengeri Attila az U alakú, kárpitozott ülő-fekvő garnitúrán megigazította a védőhuzatot. Már két órája fészkelődött rajta a TV előtt, és a melegben megizzadva összegyűrte az anyagot. Pedáns ember lévén sosem állt fel úgy, hogy rumlit hagyott volna maga után.
Az előszobán keresztül átment a spájzba, és a nagy, rozsdamentes acél hűtőszekrényből kivett egy Coors hideg, alkoholmentes, citromos Gössert. Miközben feszegette a hűtő ajtaját, elképzelte, hogy az erős mágnes egyszer majd biztos le fogja győzni. Előbb-utóbb eljön az az idő, amikor a kamrában a lekvár veszi le a nagypapát.
Gondolataiba merülve átballagott a nappaliba és visszaült a TV elé. Most az U alak közepére telepedett, és a felpattintott sört a vasagle kerekasztalra helyezte. A futballszakértők még az előző meccs miértjeit feszegették a műsorvezetővel, olyan óriási hozzáértést felmutatva, hogy Attila keményen közbeszólt:
– Ha ennyi tudálékos szakember van idehaza, akkor ugyan miért kell hatalmas pénzekért külföldi mágusokat importálnunk, akikkel a szocialista időkben elért eredményeket sem tudja a Magyar Nemzeti 11 megugrani? Nem is beszélve a hajdani Aranycsapat sikerszériájáról. Most is csak az utolsó másodpercekben találtak egy szerencsególt a mieink, és ezzel az egy győzelemmel sztárolják az olasz kapitányt, és a továbbjutásról matekoznak. Lassan persze már a nemzeti csapatok is teli lesznek a nyelvet sem beszélő, fondorlatosan honosított külföldiekkel. A nyugatiak pedig genetikai doppinggal teszik utolérhetetlenné a versenyfutást. Nézzük csak meg pl. a gall kakasos franciákat: náluk már elvétve látni európai jellegű játékost. Elég furcsa úgy nézni egy Eb-t, hogy időnként nyugodtan vélhetnénk akár Afrika Kupának is. Ilyenkor nem vetődik fel a "roppant toleráns" nyugatiakban a fehér bőrű játékosok kiszorításának jogsérelme? Vagy a fociban minden mindegy, csak a FIFA ranglista és a bezsebelt pénz számít?

Attila belekortyolt a sörébe, és sokadjára állapította meg, hogy ennél jobb ital nincsen a világon.
– Talán ebben a melegben még kaja sem szükséges, ha van elég söricilin – ötlött az eszébe. Természetesen az alumíniumszennyezés miatt nem lehet túlzásba vinni a dobozos söröket, az ásványvizet viszont a mikroműanyag-szemcsék teszik pusztítóvá. Ezek után viszont hogyan vigyem be a korosodó szervezet számára „átmosatásként” szükséges két liter körüli folyadékmennyiséget? Talán igyak klóros és vasas csapvizet, ami az isten tudja mióta nem tisztított, ócska csőrendszerből folyik?
Persze (ha az előbbiek nem volnának elég ijesztőek) mindig publikálnak a ráérős angol kutatók olyan meghökkentő eredményeket, mint amit nemrég olvastam: a multivitamint szedők rövidebb ideig élnek. Ettől tényleg berosáltam, hiszen nemrég még istenítették a vitamin és nyomelem utánpótlást táplálékkiegészítők formájában, most meg már káros… Aztán a cikk egy pontján a szuperokosok bevallják a lényeget: az viszont a kimutatás hátulütője lehet, hogy akik általában elkezdik szedni a multivitaminokat, azoknak már eleve van valamiféle egészségügyi problémájuk. Így aztán nem véletlen, hogy előbb-utóbb elpatkolnak. Egyértelmű, hogy a 10 éves korosztály magától nem szokik rá a táplálékkiegészítőkre, sokkal inkább gépként nyomják magukba az aszpartámot, ciklamátot, szacharint, illetve a színezékeket, az ízfokozókat, az adalékanyagokat, a nitriteket és nitrátokat, a kén-dioxidot, a szulfitokat, a nátrium-glutamátot, a koffeint és a taurint. Később pedig ezekre „gyorsítóként” még jöhetnek az idegmérgek: az alkohol, a nikotin és a cigaretta égése során keletkező karcinogén származékok. Habnak pedig az élet (egyesek szerint) keserű tortájára felkerülnek a méregdrága, ám sokak által áhított, öngyilkos kábítószerek. Amikor aztán az egykoron öntörvényű fiatalok rádöbbennek (ha rádöbbennek), hogy már nincs sok hátra, vadul rárepülnek a mindent is ígérő táplálékkiegészítő arzenálra.

Attila kikapcsolta a TV-t, és legurította a sör maradványát. Ahogy összeroppantotta a sörös dobozt, tekintete ráfókuszált a bal hüvelykujja tövén lévő forradásra. Emlékei azonnal visszaröpítették az 1960-as évek végére.
Egy fáklyás felvonuláson épp az igazságos békéért meneteltek, amikor a kezében lévő, botra szögelt konzerves dobozból kicsurgott a lángoló szurkos massza. Ordított fájdalmában, és alig tudta lesöpörni a ragadós, forró anyagot. Másnap a tornabemutatón a megégett felületen nőtt hatalmas vízhólyaggal nem is mentek úgy a gyakorlatok, ahogy a főpróbán sikerült.

Csengeri a kézfeje és a mutatóujja találkozásában, az ízületen, egy másfél centis vágásnyomot simított végig.
– Ez milyen érzékeny még mindig, pedig egy negyvenöt éves sérülés maradványa. Jól emlékszem, a Zsiguli trapézgömbfejét szereltem kalapáccsal (a samuval jól meg kellett kínálni ahhoz, hogy a kúpból kicsússzon a gömbfej szára), amikor a kalapács széle srapnelként lepattant, és belefúródott az ízületbe. A baleseti sebészeten a doki fél óráig keresgélte, miközben sorra szúrta belém a Lidokaint. Végül meglátta egy nővér, hogy mit barmol össze, és ráförmedt:
– Tudom, hogy le van minden fertőtlenítve, de talán mégis be kellene indítani a képernyős röntgent doki! Ne itt a hokedlin dikicselje a sérültet, mert már csodálom, hogy milyen türelemmel viseli szegény.
Az akkori monitoros röntgenen is tényleg jól látszott, hogy mit fog meg csipeszével a doki (nem huzigálta tovább az inakat és idegeket), így gyorsan meglett a spén. Mindehhez persze be kellett öltözni ólom védőcuccba, amit nagyon meg akart spórolni az ügyeletes gyógyító.

Attila megfordította a kézfejét és a tenyere felől kezdte szemlélni régi sebhelyeit. A hüvelyujja belső felén – szinte a külső égésnyom folytatásában – egy kétcentis félkör alakú heg díszelgett.
– Ezt a kedvenc kerékpáromtól kaptam – mosolyodott el, és már látta is az ötvenöt évvel korábbi szitut.
A járdán tekert ezerrel, amikor a dinamó valahogy befordult a küllők közé. Valószínűleg az egymást követő dilatációs hézagok okozta rázkódás következtében fellazult a rögzítése. A hirtelen beavatkozás satufékként fogta meg a bringa elejét. Olyan lassulás lépett fel, hogy szaltóval átfordult a kormányon, és a bicikli előtt talpra esett. Még mielőtt azonban a saját bringája elgázolta volna, kinyújtotta a kezét: „Állj meg, áll meg kis paripám!”. No, ekkor rajzolta bele kezébe a félkörívet szeretett bicaja első sárhányója.

A következő heget Attila úgy vizsgálta, mintha most látná először. A kerékpár okozta sérülésére merőlegesen, a tenyere közepe felé, átlósan indul az ötcentis csík.
– Ezt egy játékpuska irányzéka hasította – szisszent fel hangosan. Ez irdatlanul fájt.
A lécpuska csövébe egy szöget vert irányzékként, és hogy teljesen profin menjen vele a célzás, a szög fejét harapófogóval lecsípte. Ezután valóban remekül lehetett vele célozni, de amikor a másik gyerek a „közelharcban” kitépte a veszélyes gépfegyvert a kezéből, a szög éles vége félcenti mélyen végigszántotta a tenyerét. Ettől aztán igazi harctérré változott a grund, hiszen bőven folyt a vér.

Csengeri a jobb kezére tekintett és elborzadt a tenyérizom bal felén, illetve a csuklóján, horgony alakban éktelenkedő forradásoktól.
– Megvannak ezek is. Akkor keletkeztek, amikor huszonévesen – friss kisiparosként – balesetet szenvedtem. Egy ablakot vittem, és roppant nem örültem, mint üveges tót a hanyatt esésnek. Persze én akkor nem is hanyatt estem, hanem orra, és csúnyán beletenyereltem a dupla üvegbe.

Tovább forgatta a kezét, és közelről megszemlélte a középső ujján lévő heget.
– Úhh… ez is kemény dolog volt anno, sokáig sajgott – idézte vissza az eseményt. Az első házamnál kéményt bontottam a padláson egy tízkilós kalapáccsal, és amikor a tégla úgymond visszarúgott, a kalapács kegyetlenül megsuhintotta az ujjam.

Nem kellett sokat keresgélnie, hiszen a szomszédos gyűrűsujján egyből rálelt a következő, feledhetetlen sérülésére.
– Minden hegem közül ez a legdurvább – állapította meg már nem először Attila.
Akkoriban lövészetre járt és néhány kispuskalőszer időnként a zsebében maradt. A nyolcadikos, kíváncsi fiú egy alkalommal odahaza megpróbálta a lőszert úgy elsütni, hogy kombifogóval megszorította, a csappantyút pedig gyújtóval melegítette. Az ólom szerencsére benne maradt a hüvelyben, nem lőtte ki a töltet. A rézhüvely viszont szétrobbant a felszabaduló gázok erejétől. A hüvelyből leszakadt jókora rézdarab áll bele a kombinált fogót tartó keze gyűrűsujjába. Attila semmit sem érzett, nem volt fájdalma. Nagymamája ment ki hozzá a kamrába, ahol kísérletezett és megkérdezte: mi volt az a nagy robaj? Csengeri azt felelte, nejlonzacskót durrantott a lábával. Nyolcvannégy éves nagymamája csak ingatta a fejét, úgy válaszolta:
– Biztos, vagy te ebben kisfiam? És mi ez a sok vér itt a kövön?
Attila akkor vette észre, hogy amerre megy, sűrűn követik a vércseppek. Végül bevallotta tettét. Nagymamája jó nagy kötést tett az ujjára és feltakarították az árulkodó nyomokat, mielőtt a szülők hazajöttek volna a munkából.

Attila ahogy végzett a kezével, a lábát vette szemügyre. Rövid szabadidőnadrágja szárát fentebb húzva fürkészni kezdte a bal combján lévő három, ötforintos nagyságú, világos foltot.
– Ezek is az ötletes múltam bizonyítékai – húzta el a száját bazsalyogva.
Hetedikes korában úgy gondolta, hogy a lyukas labdáját felpumpálja, és a lyukat beönti gyorsan szurokkal. Ehhez persze fel kellett forrósítani a szurkot. Ment is minden simán addig, amíg a bitumenes lemez el nem kezdett nagy lánggal égni és a cseppek nem kezdtek gyorsan csurogni. Ekkor teljesen összezavarodtak a dolgok és a labda mellé csöpögött a szurok. Labda mellett pedig – ülő helyzetében – a lába volt. A vékony, jórészt műszálas mackónadrágon úgy égtek át a lángoló szurokcseppek, mint valamiféle mini lávafolyam. Ezek a sebek is nehezen gyógyultak, csúnyák voltak sokáig, de ebből is tanult Csengeri.

Attila mostanság már nem forraszt labdát szurokkal. A focit még a tévében is ritkán nézi. Fiatalon egyszer ment el meccsre (pár száz méterre volt lakásától a stadion), de megfogadta, soha többé nem teszi. Teleköpködték a haját, a nyakát, a hátát szotyi és tökmaghéjjal. Semmi lényegeset nem látott, mivel ahogy esemény történt, a törzsszurkolók rögtön felugráltak. Egy hétre rá pedig, amikor autóval hazafelé tartott, és Kispest felől balra bekanyarodott a Fradi pálya elé, hatalmas csetepatéba keveredett. Épp vége volt a Fradi-Dózsa meccsnek. A távozó szurkolók beszólhattak a felsorakozott rendőröknek, azok pedig – mint a felspanolt retardáltak – nekiestek a tömegnek. Gumibottal ütötték, verték, lóhátról kardlapozták a fradistákat. A szurkolók lélekszakadva menekültek a Gyáli út felé, a fakabátok pedig az úttesten ész nélkül rohantak utánuk. Kisvártatva az üldöző, tányérsapkás században beütött a krach: a jagellók egyre másra hagyták el a vörös csillagos fejfedőjüket. Egy akkori jagelló pedig nem tehette meg, hogy hiányos öltözékben intézkedik, illetve igencsak megsuhintották volna, ha sapka nélkül jelentkezik a készenléti laktanyában. A sapkakeresésnek köszönhetően a menekülők előnyt szereztek, és szétszóródtak a Ferencvárosi Pályaudvar tehervagonokkal zsúfolt, átláthatatlan dzsumbujában.

És... és mivel Csengeri nem olyan, mint az aranyhal, ezekre a pillanatokra is ugyanolyan jól emlékszik, mint a sebesüléseire...


2024-06-30

A kispolszkis call girl

 

Béla elgondolkodva serénykedett az 1800-as évek végén épült, korabeli historizáló jegyeket hordozó stílusú, zuglói ház földszinti lakásában. Gondolomformán elégelte meg, amikor a keverőtárcsás mosógépe már eleget hangoskodott. Kiszedte a ruhákat, és átpakolta a centrifugába. Következő fázisban a kiöblített és kicentrifugázott ingeket a fürdőszobai fregolira terítette. Vigyázott, hogy egyik vizes darab se maradjon gyűrött, ennek érdekekében erős mozdulatokkal huzigálta simára főleg a pamutvásznakat. Ezzel tulajdonképpen megspórolta a vasalást. Mindezt persze nem lustaságból tette, hanem úgy képzelte, a vasalás egyféle különleges képességet igényel.

Béla korán elköltözött a szüleitől, és egyedül élte hosszúra nyúlt legénykorát. Időnként persze megjelent nála egyik-másik, aktuális barátnője, de már az akkori lányok sem azért jártak a fiúkhoz, hogy segítsenek a házimunkában, hanem inkább azért, hogy kibeszélhessék magukat, iszogassanak, majd közösen elmenjenek a közeli éttermek egyikébe vacsorázni. A kiadós vacsora után pedig egy dobhártyaszaggató éjszakai kiruccanásra valamelyik felkapott diszkóba.
A tucatnyi lánytól, aki az évek során megfordult nála, így aztán egyetlen kulináris, vagy házvezetési praktikát sem sikerült ellesnie. Béla ennélfogva a háztartás csínját-bínját autodidaktaként tanulta meg, és tapasztalatból racionalizálta a feladatokat. Nem volt időzített felfordulás, ún. nagytakarítás, mint ahogy az a nagyüzemi házvezetést folytató háziasszonyoknál szokás, hanem amint felfedezett valami szembeötlő teendőt, azonnal megcsinálta. Így legfeljebb napi egy órát vettek el életéből az efféle feladatok.

Béla imádott olvasni, ezáltal akkor sem unatkozott, amikor már jó ideje fogyni kezdtek körülötte a turbékoló leányhangok. Galériázott, hálószoba-nappali kombójában az alsó részt szinte könyvtárrá változtatta. Leginkább a galéria alatti sarokban lévő, rackaszőrrel borított hatalmas fotelban szerette falni a könyveket. Télen a samott kerámia konvektorhoz dőlve feledkezett bele a mindennapok egyhangúságát kompenzáló regényekbe. Amint végzett feladataival, csak olvasott, olvasott, míg el nem nyomta az álom.

Még mindig emlékszik a napra, ami megszokott, bekuckózott állapotából felrázta. 1989, január 28., szombat volt, amikor szinte arcul ütötte egy váratlan hír: Pozsgay Imre, akkori államminiszter, az 1956-os eseményeket népfelkelésnek nevezte.
– Talán változik végre valami ebben az országban, netán kezd olvadni a jég? – tette fel a kérdést izgatottan Béla, miután végzett munkájával és kedvenc foteljában hátradőlve felbontott egy hideg sört.
Morfondírozása lezárásakor természetesen a saját helyzetét is részletesen kielemezte. Igen régen kerített már ilyenre sort, így bőven volt mivel érvelni és ellenérvelni. Arra jutott, hogy szép, szép az agglegényélet, kényelmesen eléldegél egyedül a főváros közepén, de nincsen semmi célja. Régi barátaival egyre ritkábban találkozik, szüleit havonta egyszer látja, egyetlen lánytestvére pedig még gyerekkorában meghalt.
– Kellene egy szolid, rendes feleség! – gondolt rá Béla életében először, harmincöt évesen. Mindennek eljön egyszer az ideje – szűrte le a tanulságot a meghökkentő politikai fordulat kapcsán. – Változnom kell nekem is, mert begubóztam, reménytelen esetté váltam, agglegényszokásokat vettem fel. Valószínűleg ezért is kerülnek újabban a csajok. No, és ami a kort illeti, már magában az is lehet elgondolkodtató. Akit nem tudtak ugyanis harmincöt éves korára a szekérbe fogni, az aligha lehet egyszerű eset. És a lányok… a földön járó, céltudatos lányok, nem szeretnek felesleges köröket futni egy megrögzött, kitanult „vén róka” kedvéért. Ráadásul az utolsó tartós kapcsolatomat Margóval, ami azt illeti, elég csúnyán zártam le. Mindenki előtt megszégyenítettem a folyton utánam koslató, nem kifejezetten pallérozott lányt. És az ilyen nyers viselkedésnek persze gyorsan elmegy a híre az ismeretségi körben.
– Jelenleg viszont, ahogy mondani szokás: így jártam. Már jó fél éve nő be sem tette a lábát hozzám, ugyanis az egykor minden hétvégés, begőzölt, éjszakai nőcsábászattól is elment a kedvem. Talán megöregedtem vagy mi van?

Béla egy darabig magában tűnődött, majd hirtelen felugrott a fotelből, és átment az előszobába. Cipőt húzott, és kiugrott a sarokra, az újságoshoz. Megmagyarázhatatlan késztetést érezve vett egy hirdetési újságot. Akkoriban ugyanis még nem lehetett csak úgy fotelből beregelni egy társkereső felületre, mint manapság. Visszatérve a nappaliban széthajtotta a sátorlapnyi papíranyagot, és keresni kezdte a társkereső hirdetéseket. Amikor végre talált egy szimpatikus hirdetőt, rádöbbent, hogy ez egy hosszadalmas procedúra. Levélben kell feladni nekik a jelentkezést, amire ők majd postán visszajuttatnak kitöltésre egy adatlapot, amit vissza kell küldeni a címükre. Ezután kerül be portfóliója az adattárba, és az iroda személyzete fogja összepárosítani az általuk jónak talált hölgy anyagával, amiről mindketten kapnak értesítést. Amennyiben mindkét félnek tetszik a kommendálás, akkor viszont már önállóan, telefonon is egyeztethetnek randevút. 

– Hmm… elég bonyek ez így – fancsalodott el Béla képe. Nem a szokásos csajozós duma, és néhány pohár alkoholos ital utáni „taxiba vágjuk magunkat” régi átlagséma. No, de hát változik a világ, változnak a szokások, és nekem is ideje megváltoznom – csavarta le ellenszenvét a friss aspiráns.

Postafordultával – ahogy akkoriban mondták – meg is jött a kitölteni való paksaméta, amit Béla még aznap feladott postára. Meglepetésére néhány napon belül már érkeztek is ajánlatok. Volt olyan portfólió, amiből gyerekkori osztálytársának húgára ismert, akit azonban iskolásként sem igazán jól viselt. Mindenesetre nem akarta megbántani a hölggyé érett, egykori lepcses lánykát, így majd három órán át kellett hallgatnia ébren tartó, drámai szoprán hangját. A kedves Piroska már legalább negyedszer hívta, amikor végre megígérte neki, hogy találkozhatnak. A talira viszont elvitte török barátját is, akinek gyorsan a gondjaira bízta a hölgyet. Fellélegzett, amikor Piroska végre nyugton hagyta.
Egy hónapokkal későbbi, emlékezetes ajánlat mögött érdekes, határozott és vállalkozó szellemű hölgyet érzett. Megbeszélték, hogy szombat kora délután találkoznak a Feneketlen-tónál, az étterem előtt. Az élet azonban máshogy ütemezett. Béla pénteken dupla erőbedobással dolgozott, hogy szombatra szabadnapot vehessen ki, így fordulhatott elő, hogy a munka hevében egy óbudai galéria kirakata előtt szóváltásba keveredett a sittes kinézetű kukással, aki már a bővített mondata közepén keményen szájon vágta. Szerencséjére nem törte be a húsz négyzetméteres ószlagot, csupán letört a porcelán koronája. Másnap meg is jelent Béla sztorija a Mai Nap c. napilapban, ahol savanyú ábrázatú, foghiányos képe egy oldalra került a Budapestre látogató Ronald Reagan amerikai elnökével. Bélát persze ez a megjelenés nem hozta annyira lázba, hogy félbetört foggal elmenjen a randevúra. A fogára nagyon kényes fiatalembert ugyanis hihetetlen módon frusztrálta a kétéves eset, amikor régi cimborája egy olajemelővel a kezében a ház ajtajában eltalálta. Béla ment ki az utcára, az olajemelős, Dácia fékcsikorgást naponta elhárító „szakember” pedig ment be, és ahogy összefutottak, a jóbarát nemhogy lehúzta volna a vállmagasságban tartott, olajemelőjét, hanem még fentebb tolta, bele a nála jóval magasabb Béla szájába.
Így aztán még beszélni sem volt kedve, amikor felhívta a hölgy egy utcai fülkéből a Feneketlen-tó környékéről. Ahogyan pedig rákérdezett a mulasztására, Béla úgy vélte, legjobb, ha csendben marad. Miután a hölgy indulatosan noszogatni kezdte halk beszéde miatt, csak annyit tudott kinyögni:
– Problémám van, de nem szeretnék róla beszélni. – ezzel bontotta is a vonalat, és hátradőlt kedvenc foteljában.
Lehet, a sors akarta, hogy így legyen. Emellett azért Béla is meg volt győződve, hogy ez a domina nem hozzá való nőszemély. Béla ugyanis tisztelettudó, udvarias, előzékeny ember, fát lehet vágni a hátán, amíg ki nem hozzák a sodrából. De ha valaki erőszakkal akarja uralni, annak meg vannak számlálva a napjai.

Ősz közeledtével jött egy újabb, érdemleges ajánlat. Bélának ekkor már visszakerült a tündöklő korona a félfogára. Visszatért az önbizalma is, úgyhogy még aznap megbeszélték Annával a szombat délutáni találkozót a November 7. téri taximegállóban. Anna tanítónő volt és a fotója alapján igen szolid, decens képet mutatott. Béla is nyugalmat sugárzó, jól szituált hölgynek találta, így kíváncsian várta a randit.

Béla tizenöt perce járkált a taxidroszt hosszában a járdán, és szokatlanul gyakran nézte az óráját.
– Már elmúlt a megbeszélt idő – morgolódott csendesen. Ez a hölgy sem tartja a szavát, ahogy én a Feneketlen-tónál?
Ám alighogy végigfutott rajta a lehangoló emlék, egy konvencionálisan öltözött, világosbarna hajú, középtermetű nő megszólította:
– És a piros rózsa?
– Hoppá, hoppá – rezzent meg Béla, és gyorsan a zakója zsebébe nyúlt. Itt van, itt van, nem felejtettem el!
– Szia, én vagyok Anna, és nekem a kezemben van a rózsa. A másik oldalról figyeltem a taxiállomást, nehogy valami aberráltba fussak bele.
– Szia, Hortobágyi Béla. Gondolom úgy láttad, hogy megbízható alak vagyok, ha idejöttél.
– Igen, úgy tűnt, hogy mindenben valósat közöltél a telefonban magadról, csak a rózsát nem láttam sehol.
– Nem szoktam meg, hogy a Népköztársaság útján rózsával a kezemben sétálok – mosolyodott el Béla, és karját nyújtva vezetni kezdte a nőt.
– Hová megyünk? – kérdezte Anna.
– Gondoltam, beülünk a Lila Akácba és megvacsorázunk – felelte meggyőzően a férfi.
– Az kiváló ötlet, mert ma még alig ettem, annyi dolgom volt – válaszolta Anna.

A vendéglőben szerencsére bőven volt hely, és gyorsan el is készült az ételrendelésük. Annyira azonban nem kapkodott a séf, hogy ne lett volna idejük tisztázni a telefonos társalgásuk után még fennmaradt homályos részleteket. Így derült ki, hogy Anna már nem dolgozik tanítóként, hanem az apjával közösen pulóvereket kötnek. Nála vannak a varrógépek, ő varrja össze a megkötött anyagokat öltözetté.
Béla valamelyest csalódott, mert ő nem a képzettségét jelölte meg munkájaként, hanem amivel a kenyerét kereste, hiába volt az jóval leértékeltebb. Pillanatokon belül azonban eltűnt a rosszallása, mivel beszélgetésük a zenére terelődött. Kiderült, Anna is szereti az elektronikus zenét, és ő is ugyanaznap volt a Kraftwerk koncertjén a Kisstadionban. A kitűnő vacsora után megittak néhány italt, aztán taxiba ültek és elindultak Bélához. A férfi méltán gondolhatta, nem tett rossz benyomást Annára, mivel a lány már a taxiban bújt hozzá, mint a kiscica, cirógatta a kezét, és a pattogós makadámúton, a kiült Lada hátsóülésbe süppedve néhány puha, szájra puszit is kapott.

Béla az előszobában rögtön átöltözött, közben a hifibe berakta a legújabb ELO kazettát. Felnyitott egy hideg sört, Annának pedig konyakot öntött néhány jéggel egy öblös kristálypohárba. Ezután szokásához híven a kényelmes, sarki fotelbe helyezkedett. Egy darabig csendben hallgatták a klasszikus elektronikus zenét, csak néhány refrénnél énekeltek rá félhangosan a profikra. Egyszerre azonban Béla azt vette észre, hogy a hangulatvilágítás félhomályában Anna szinte észrevétlenül az ölébe settenkedett. No, innentől már szóba sem került a puhány szájra puszi, egyből szintet lépett a vadulás, repkedtek szerteszét a ruhadarabok.

Pár perc múlva a férfi felkapta Annát, és mint egy kismacskát átvitte a kanapéra. Ott ébredtek fel hajnalban összefonódva, csak akkor mentek föl a galérián lévő franciaágyba.

Béla néhány napon belül meglátogatta Annát a lakásán. A lány szívélyesen fogadta, úgy tűnt, örömmel veszi az újabb találkozást, hiszen ez azt jelentette, hogy a férfi komolyan gondolja a kapcsolatot, és nem táncol vissza inkorrekt módon.
Amíg fiatal volt az ismeretségük, általában a férfinál találkoztak. Ilyenkor elég volt egy telefon Annának, aki a kispolszkival fél órán belül megérkezett. A közösen töltött éjszakák után reggel együtt készültek munkába, akár a házasok. Néhány hónapig így ment, de aztán rájöttek, ez egyikőjüknek sem kedvez. Ha már úgyis együtt vannak éjszakánként, akkor a nappalokat is jobban össze kellene hangolniuk. Mivel Anna nem tudta Agyalföldön ott hagyni a munkáját, evidensnek tűnt, hogy Béla költözzön át hozzá. A férfinak csupán a ruháira és könyveire volt szüksége, úgyhogy egy fuvarral át is vitt mindent a nagy Mercedesével.

Béla egész más környezetbe csöppent. Szokatlan volt a hatalmas panelház, a lift csattogása, a szemétledobó dübörgése, a mindenfelől terjengő ételszagok, az áthallatszó veszekedés és kutyaugatás, valamint a hajógyári surmók sunyi szokásai, akik a Mercedesét rendszeresen összedobálták zsíros-tejfeles-majonézes-tojásos ételmaradékkal, csak azért, mert túl fényes volt és túl tiszta.
Anna már az elején megmondta, hogy ne lepődjön meg Béla, ha véletlenül olyat hall, hogy ő egy kib… nagy kurva, mert a házban mindenki irigy rá, mivel egyedülállóként a legnagyobb méretű lakásba költözött. Béla ezen a kijelentésen nem gondolkodott el mélyebben, mivel ismerte az egyszerű prolik mentalitását. Tudta, hogy ők mindig maguk között keresik az ellenséget, a bűnbakot, a kigúnyolandót, a vezetőknek pedig nyalják a hátsóját ezerrel. Halott is erre egy finn mondást: „Bolond ember az, aki ellenségét a közelben, barátját viszont a távolban keresi.”

Béla talán eleinte nem figyelt eléggé, de féléves ismeretségük után egyre gyakrabban vette észre, hogy Anna idegenekkel pusmog a telefonban. Amikor rákérdezett, a lány azt válaszolta, hogy rendszeresen megkeresik a közvélemény kutatók, és az ő kérdéseikre válaszol.
– Érdekes, engem még sohasem kerestek meg ilyen fazonok, időnként csupán zakkant nők ziháltak, nyögtek és sóhajtoztak éjszaka közepén a telefonkagylóba – jegyezte meg Béla.
– Nem is tudom… Lehet, hogy én tanítónő vagyok, azért találnak meg – válaszolta vontatottan Anna.
A következő napon Bélának ki lett adva a feladat, szerezzen tíz méter telefonzsinórt, hogy Anna az ő zavarása nélkül (micsoda taktika) el tudjon vonulni a hálószoba legtávolabbi sarkába, és magára tudja csukni az ajtót, ha hívják a közvélemény-kutatók. Béla másnapra meghozta a kábelt. Szereltek rá csatlakozókat is a haverok a munkahelyén.

Béla először akkor fogott gyanút, de gyorsan elhessegette, amikor már férjként takarította a kispolszkit, és egy címet keresve belenézett felesége Budapest atlaszába, ami az autó kalaptartóján kapott helyet.
Meglepődött, mert főleg Újpalotán, Régipalotán és Szentmihályon számos utca ceruzával alá volt húzva és bekarikázva a házszám. Úgy tűnt, mintha egy taxisé lenne a térkép, és bejelölte volna benne az állandó kuncsaftokat.
Ezt az esetet viszont már akkor elfelejtette, amikor eladták a kispolákot, és vett az asszonynak helyette egy nem nagy, de jóval kényelmesebb Daewoo-t. Ahogy elkelt a kispolszki, mintha felgyorsultak volna az események, szinte leszállt a családról az átok. Anna visszatért tanítani, elkészült a családi házuk, és szépen felcseperedett a lányuk. 

Aztán minden egy csapásra összeomlott.
Béla egy eladó, soroksári horgászkuckót nézegetett a neten, és amikor a Google utcaképet megnyitotta, Anna kék kispolszkiját vélte felfedezni – fűvel és bozóttal körbenőve – a szomszédos telek előtt. Ismerős volt azonnal a régi autó, mert a motorháztetőn rajta volt a kifakult, CASCO-ból kivágott CSAO felirat. A kis horgászház is érdekelte, de az autó lenyomozása pár napon belül szinte mániájává vált. Vasárnap reggel, mintha horgászni menne, el is indult a tóhoz. Ahogy megérkezett, félreállította kocsiját a parkolóban, és gyalog folytatta a nézelődést. Alig vetett pillantást a házikóra, ment is tovább a kispolszkihoz. Jól gondolta, Anna egykori autóját találta meg. A kalaptartón még mindig ott porosodott a fekete fedeles, Budapest atlasz.
Az UV sugárzás megtette a hatását, az öreg autó pillangóablakát elég volt hüvelykujjal megnyomnia, és lepattant a nyitható elefántfület rögzítő, ráfordítós kallantyú. Béla az ablakon benyúlva kinyitotta a kiskocsi ajtaját. Megcsapta az állott levegő fojtó szaga. Megmagyarázhatatlan izgalommal kapott a térképért, és forgatta a hőségtől megfakult lapokat. Megtalálta, amit keresett, az aláhúzgált utcaneveket, és a több tucatnyi megjelölt házszámot. Ahogy visszadobta a kalaptartóra a térképet, a felpúposodott kárpit alatt egy kékfedeles füzetet vett észre. Kihúzta az iskolás módra bekötött, vignettával ellátott irkát. Azt várta, hogy egy ismeretlen nebuló neve lesz a címkén, de meglepetésére az állt rajta: BEVÉTELEK.
Béla fejét már sütötte a reggeli nap, ezért árnyékot keresett a közeli fák alatt. Jól tette, mert a napon talán gutaütést is kapott volna, amikor a füzetet lapozni kezdte. Nevek, dátumok, telefonszámok, összegek és mellettük megjegyzések szerepeltek benne, úgymint: sima, orál, anál, S&M, dildo, gangbang, domina, szerepjáték. Mindez a felesége cukorfalat, iskolás gyöngybetűivel.

Béla magához vette a térképet és a füzetet. Leszegett fejjel, úgy ment el a horgászlak előtt, hogy rá sem nézett. Csak azon járt az esze, mikor mutassa meg a „tanító néninek” a füzetet, mert nem akarta, hogy a botrányról a lányuk is tudomást szerezzen. Végül készített minden oldalról egy-egy felvételt, és elküldte e-mailben Annának.
Mire hazaért, üresen találta a házat. Anna délután annyit válaszolt az e-mailre, hogy elmentek a gyerekkel a nővéréhez, Cilikéhez, és az ügyvédje majd intézi a továbbiakat.
Bélából kiszakadt az ordítás a házimozizásra használt emeleti nappaliban. A vészjóslóan visszhangzó tetőtérből a macska lélekszakadva rohant le a földszintre, ahol ijedtében nekiugrott a talpig üveg teraszajtónak. Béla utánament és megsimogatta a rémült cirmost.
– Nyugi, nyugi, nincs semmi baj kis haver, neked továbbra is jó sorod lesz. Nekem viszont épp most szakadt szét darabokra az életem a tizenhét éve tartó, képmutató hazudozás miatt.

 

 2024-07-14