A treffen

Béla már fél órája állt a sor elején, a treffen. Üres tekintettel nézett ki a fejéből, nagyon teli volt a hócsukája. Régen ezen a droszton soha nem kellett ennyit ácsorogni, akkor még jól mozgott a Keleti. Néha négy-öt liftet is megcsinált hét órára. Most meg… Ötkor jött ki, de négyen már itt álltak előtte. Ők elfogytak másfél óra alatt.
- Én meg már itt szívok két órája, aztán sehol sámli - mormogta félhangosan. Unalmában vizsgálni kezdte az egyik óriásplakátot, de olyan elmélyülten, mintha ma látta volna először.
- Már megint micsoda akciók… Csak legyen pénze a hülyéjének - a magamfajta taxisnak -, gondolta végig bárgyún, és megvizsgálta brifkóját*. Akárhogy számolta, elölről, hátulról kezdve, nyolcezer hétszáz volt benne, meg némi apró. Tekintete visszatévedt a plakátra, hátradőlt az ülésben, a reklámhölgy rákacsintott egyet, kettőt, hármat. Szeme elhomályosult, a betűk összefolytak...

Benyomott egy Tulipánt* a szája sarkába, elgondolkodva nyúlt a gyufáért, ami rendesen a taxióra tetején a cigi mellett szokott lenni, egy széles befőttes gumival leszorítva. Most azonban sehol sem találta. Lenézett a műszerfal alá, elsőre megállapította, hogy ráférne egy alapos belső takarítás az öreg ˝púposra˝ - a Warszawára*. Éppen meglátta a gyufát a radiátor előtt, amikor mintha az ég dördült volna meg, akkorát döngött a kocsi oldala. Ijedtében rögtön lefejelte a kormányt, szódásüvegtalp szemüvege meg - valahová - a gyufa mellé eshetett. Mire végre kitapogatta szemüvegét, és mint egy távcsöves ürge, ki tudott kémlelni a kormány alól, még kétszer döngött a kocsi oldala.
- Mi a rohadt…! - kezdte, de ekkor már rájött, hogy senki sem csattant neki az autónak, hanem egy kucsmás, bajszos, prémes kabátos öreg áll a jobb első ajtónál, és épp újra le akar sújtani fokosszerű botjával. Ahogy csak tudott, kimászott a kocsiból, és ráordított az öregre:
- Mit csinál maga Fater, legyen már észen! - ez nem a szürke szamár, bár a színe tényleg hasonló.
- Jó napot, osztán meg erő egíssíg! - válaszolt az öreg. A többi kocsis munta, ho verjem meg az ódalát, mer kend tán megalutt itten a. Egyíbkínt meg Karácson Bandi vónék Poroszlóról. Béla mérgesen mérte végig az öreget, megtapogatta a ˝pupos˝ ajtaját, de a két milliméteres lemez állta a sarat, még a festék sem pattant le róla. Az öreg széles vigyorral nézett rá, pirospozsgás arca kerek volt, apró gombszemei kíváncsian csillogtak.
- Osztán, mír olyan nagy hangja van? - a jó előbb meg míg alutt, há csak felíbresztettem.
Béla nyelt egy nagyot, rájött az ˝öreg˝ vele egykorú, ötvenes lehet.
- Mit akar? - kérdezte valamivel nyugodtabban.
- Há, ín nem akarok semmit, de muszáj vót gyünni, mer az asszony beteg lett, amikó meghallotta a hírt. A kít fájin fijam meg Kelet-Nímetországba dógozik Fridricshágenbe, maj csak karácsonyra gyünnek meg szabadságra.
- Akkor meg mi a szarért veri a kocsi oldalát? - nekem ezzel el kell számolni.
- No, ha iccer alszik, akkó mig mit vár?
- Haver, húzzál el innen, mert arrébb raklak!
- Nem kő engem pakógatni, nem vagyok kódús! - megfizetem ín magát, ha meg tudunk igyezni. Elintízem a dógom, oszt míg haza is kő maj vinni Poroszlóra.
- Mi a túró az a Poroszló? - pörgött Béla agya. Lehet, hogy egy jó kis húzós vidék? A kucsma Bandi - vagy micsoda -, meg mintha gondolatolvasó tanfolyamról került volna ide, a szent Keleti drosztra, már nyöszörögte is:
- Egyszázötven kilómíter az tesvírek között is.
- Miről lenne szó? - kezdte már engedékenyebben Béla.
- Há, először mennyünk, aztán maj mondum! - itt a papíron a címe: Lot-tó I-gaz-ga-tó-ság.
Béla csak nézte a levelet… Ez a manus, ez nyert hatszáznegyven ezret?
- Figyelj haver, ez komoly?
- Há, nem? - akkó minek gyünnék ín ide potyára? Berakta az első ülés elé a kucsmás batyuját, a bőröndjét pedig az ülésre tette.
- Na, üljön be, menjünk - szólt rá Béla. Annyira azonban nem engesztelődött ki, hogy mondta volna a kucsmásnak ne a kalaptartón csücsüljön, mert, ahogy az rálépett a küszöbre, onnan azonnal fellépett az ülésre, s úgy kuporgott a hátsó kirakatban, mint kocsis a bakon. Így mentek át a városon. A kucsmás délutánra elintézte a formaságokat, nagy vászonkendőbe kötötte a pénzt, úgy tette bele zsíros bőrkofferébe.
- Na, ugyi megmuntam ín, oszt mán mehetünk is haza e!
Poroszló felé már tegeződtek - mindketten. Béla azt számolgatta magában, hogy ennyi pénzből hány doboz Tulipánt tudna venni.
- Valahogy úgy jönne ki, hogyha még élnék háromszáz évet, akkor sem szívnám el - morfondírozta végig.
Egy dűlőút leágazásánál megálltak, mert Karácsonra rájött a vizelhetnék. Béla mereven nézte a bőröndöt. Csend volt, sehol semmi mozgás, csak a kucsmás szuszogott nagy igyekezetében. Hirtelen elhatározással lenyúlt az ülés alá, előhúzta a méretes pajszert…

Valami nagyot koppant a kocsi ajtaján. A taxis riadtan kapta fel a fejét. Észrevette, hogy kifolyt nyála a kormány alá csöppent. Jobbra nézett, ám ott csak egy óriásplakát volt. Bal oldalt azonban, egy kucsmás öregember verte az ajtót fokosszerű botjával.


2006. 08. 07.


* Tulipán: Finom, illatos cigaretta volt, majdnem kétszer annyiba került, mint a többi márka abban az időben. Ár: 7 Ft. Gyártási idő: ~1953-1969.
*Brifkó: taxis pénztárca.
*Púpos Warszawa: Egy lengyel autómárka volt, melynek modelljeit az FSO gyártotta Varsóban, 1951 és 1973 között. Kedveltek voltak taxiként is megbízhatóságuk és strapabíróságuk miatt.

tokio170 novellák

Vasárnapi répa

Július 23-a vasárnap, 12 óra 20 perc volt. A nyitott ajtókkal álló Mercedes taxiban 46 C°-ot mutatott a műszerfalra ragasztott hőmérő. Hortobágyi Béla mélyet slukkolt a mentolos bagóból, és unottan pöckölte el a parkoló szélén púposodó sittcsomó irányába. Kálmi, a helyi csöves hajolt le érte, amikor a félig szívott bűzrudacska legurult a kupac aljára.
A meghatározhatatlan korú, szemlátomást ittas alak sandán Hortobágyira nézett és megjegyezte:
– Né', má’ mekkora dekk, ezért még egy helikoffer is leszállna.
– Elegem van már a cigiből is – morogta a taxis. Kijön dolgozni az ember, és szívja egyiket a másik után, közben csak szikkad a napon itt a Mátyás pinyón, és veszettül unatkozik a belváros szívében.
– Miért nem húzol el innen? – mutatott a Duna felé a toprongyos csavargó. Lehet találnál utaskákat a sétahajóknál.
– Persze, majd adnának is a pofámnak az ottaniak. Románék meg addig megint lenyúlnák a helyünket. Kettő körül kijön Batyu és Göndör, lehet Putyi is kinéz, és meglenne egyből a balhé, hogy hol kavartam. Vigyázni kell, nehogy ideszokjon a sok sunyi retek, mert akkor vége a tutinknak. Ha véletlen beesne most egy vidék, nem is vállalnám. A hajóállomáson ott figyel a három zsíros majom, és ha félóra alatt nem érek vissza fuvarból, akkor a nyakam rá, hogy feljönnek ide. Ők azt hiszik, ez itt az okosság, és mindig állatira pörög.
– Menjél csak nyugodtan, majd én fogom a helyet! – krákogta Kálmi. Adsz három kilót, mint az aszfaltosok, és vigyázok a ti placcotokra is.
– Nofene, mert mire is kell még vigyáznod?
– Hát nem látod ott elől? Felbontották délelőtt a járdát, azért van itt a egy halom törmelék. Valami kábelt cseréltek. Amíg ki nem hűl, addig őrzöm a friss aszfaltot.
– Három kiló? Ebben a forróságban jócskán túlórázhatsz Kálmi, mire az megszilárdul.
– Azért mondom, hozok még egy kis cefrét a nonstopból, és fogom a helyed, te meg guríthatsz bátran a szállodasorról, amíg ki nem jönnek a többiek.

Béla kiszállt az autóból, előrébb ballagott, és megnézte a járdát. Elég nagy felület volt frissen újraöntve, és még mindig bűzös szagot árasztva gőzölgött a napon.
– Mekkora csula, ezt se csinálnám semmi pénzért! Hányhatnékom van a szagától is – köpött ki a taxis.
– No, azért mondom, gurulj egyet, amíg hűl ez itt!
Hortobágyi a csöves markába nyomta a három gurigát, aztán elhúzott a szállodák irányába.
Szerencséje volt, az első körben leintették, és kivitték a Margit-szigetre. Már éppen fel akart menni az Árpád hídra, hogy fordul vissza Pestre, amikor egy fiatal lány integetve szaladt felé a bokros parkon át.
Először azt hitte, nagyon megsütötte a nap a Mátyás pince előtt, mivel úgy látta, nincsen a lányon ruha. Amikor aztán beült, megbizonyosodhatott róla, hogy teljesen rendben van a látása.
A hölgyike egy szál bugyiban volt, ennek ellenére nem igazán szégyenlősködött. Bedobta magát, és minden magyarázkodás helyett a lábát nyomkodta, mert futás közben üvegdarabba lépett.
– Meztelen nő, vér… mi lesz itt még ma? – futott át Bélán az izgalom.
­– Vigyél gyorsan a Vízibolha utca 43-ba – sziszegte a lány.
– Már elnézést – nem érdekel, hogy mit csinálsz a szigeten egy szál bugyiban –, de van pénzed?
– Menjél csak, majd otthon fizetek, ellopták az összes cuccom.

Béla kényszerhelyzetben volt, és egy meztelen, csinos nőre amúgy sem lehet haragos képet vágni. Jól megnézte a csajszit, sóhajtott egy mélyet, és elindult a híd budai felhajtója felé.

Húsz perc alatt, komótos tempóban érkeztek a címre. A lány sietve beszaladt az udvarba. A taxis félszegen settenkedett utána, hogy megnézze, hová megy be. Nem tudott azonban sokáig leskelődni, mert egy tekintélyes tartású, világosbarna bullmasztiff jelent meg az ajtóban, ahol fél perce a hölgyike belibbent. A kutya egyáltalán nem ugatott, talán ez volt a legfélelmetesebb, csak határozott iramban elindult Béla felé. A taxis azonnal sarkon fordult, és szívdobogva rohant vissza az autójához. A kapu azonban addigra becsukódott. Hortobágyi izgalmában kifelé tolta volna, de az épp fordítva nyílt. Lélekben már felkészült a harapás égető kínjára. Izmait megfeszítve megmerevedett a kapu előtt, mozdulni sem mert. Úgy érezte, mind az öt liter vére a dobhártyáját püföli. Háta mögött nem hallotta a kutya neszezését, csak érezte, amint felugorva szaggatni kezdi a ruháját. Ekkor egy éles kiáltás mégis áttört a hallását bénító lüktetésen: Sáááátááán visszaaaa!
A lány hajolt ki az ablakon – még mindig fedetlen felsőtesttel –, és ráparancsolt a robusztus ebre. A kutya, mint egy megszeppent kisgyerek, akit rosszaságon kapnak, úgy ment az ablak alá, és leült a fal tövén.
Mire Béla hátra mert nézni, a lány már ki is ugrott az ablakon át az udvarra, és nyakörvénél fogva húzta hátra az ebet.
– Bezártam a fészerbe Sátánt. Gyere velem, rendbe szedlek! – hallotta kisvártatva, miközben még ugyanúgy ott görcsölt a kapuban, mereven markolva a vasat.
Béla görnyedt tartással követte a lányt a leárnyékolt, hűvös szobába. Kis noszogatás után felfeküdt az ágyra, és hagyta, hogy az anyáskodva vegye le róla szakadt ruháit és kitisztítsa a karmolt sebeket.
Kezdett ellazulni, jólesett neki a gondoskodás. Érezte a lány puha melleit, amint azok himbálódzva néha-néha a hátát súrolták.



Egy sötét autó állt be a parkoló kocsik közé. A sofőr rátenyerelt a kürtre, és lebarmozta a parkolóhelyen tébláboló részeg csavargót. Béla összerezzenve felriadt, és önkéntelenül odanézett, ahonnan a hangot hallotta. A sofőr éppen kisegítette az utast.
– No, ez sem a férje lehet – gondolta az álomtól még kábán, mert az nem szaladozna körbe, hogy kinyithassa a jobb hátsó ajtót.
Amikor kiszállt a középkorú nő, rögtön felismerte. Akkoriban gyakran szerepelt a tévében egy olyan beruházás felügyelete kapcsán, ami aztán soha sem valósult meg.
– Figyeled Kálmi? Terike, a kormánybiztos asszonyság… Jön kajálni a sofőrjével. Megszaladt neki. Biztos nem ért rá tegnap kimenni a piacra.
Kálmi azonban ekkor már túl volt az újabb flakon tablettás itókán, és az étterembe tartó pár előtt hadonászott, akár egy madárijesztő. Talpa ideális gömbölyűségét kihasználva cefetül billegett, és szinte érthetetlenül krákogva hangoskodott:
– Hrkkkrr meeeleg, neem szaaad hrkkkrr, ráámfiii neem leeet, hrkkkrr nememmá’, hrkkkrr ráámfiii nememmá’, hrkkkrr neméteeee?!
A sofőr védőn ölelte át Terikét, a másik karjával pedig, mint a legyet, úgy hajtotta el Kálmikát a közelükből. Hátrafelé nézve fedezte az agresszív, értetlen csöves támadását, miközben tolta előre az asszonyt az étterem bejárata felé.
Terike is hátra-hátra pislantott, erősen szemrehányó kifejezéseket vetve az álnok, nem tágító részeg csavargóra.
– Tűnjön innen, nincsen pénzem! – szajkózta.
Kálmika már rángatta is a sofőr karját, az meg ütötte a csöves kezét, és fennhangon szörnyülködött.
Így érkeztek meg – szinte egyszerre – a forró, lágy aszfaltba…

Béla kimeredt szemmel ült a taxiban. Nem tudta, hogy most álmodik-e, vagy a jó előbb volt ébren, amikor a lány simogatta a sebeit.
A „Laokoón-csoport” összegabalyodva és aszfaltba süppedve cibálta egymást tovább. Néha valamelyikük ki-kiszabadult, de a lerántott cipőért visszanyúlva újra beragadt. Végül azonban csak Terike állt bokáig az aszfaltban, és mint az orosz népmesében a répát, úgy húzta-vonta az addigra már összebékült másik kettő és egy kedves, segítőkész járókelő.

Hortobágyi hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét (talán visszarévedt a szigeti lányra), és elkezdte mondogatni:
„Nőj, nőj, répa, növekedjél gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!”



2007-06-23

Doziméter

– Jó estét kedves! Elnézést, hogy idejövök magához, megmondaná, melyik irányba van az Üllői út negyvenöt?
Oda kell mennem majd holnap reggel. Van ott egy olyan hivatal, ahol bejelentést tehetek, valami épületfelújítási csoport. Megnézném most. Tudnom kell, merre van, hogy reggel én legyek az első.

– Csókolom a kezét asszonyom! – Menjen át a szemközti oldalra, és a második kapu, – látja? Ott a buszmegálló előtt.
– Igen látom, egészen közel van. –Tudja, én itt lakom a Ferenc körúton egy ideje, de azelőtt a Haller utcában laktunk. A lányom eladta a nagy lakást, és vett két kisebbet, hogy ne zavarjuk egymást, viszont messze se legyünk.
Nem szeretek itt lakni, mert a szomszéd fiatalember sugároz engem a falon keresztül. Ma délután is hozott haza nagy dobozban egy szerkezetet. Csörgött, meg zizegett vele. Valami szalma is volt benne. Ezeket szereli állandóan össze, és utána úgy sugároz este. Érti?
A lényeg, hogy vékonyak a falak – én tudom, mert a férjem építész volt –, így a szomszéd könnyen tud magasfeszültséggel sugározni... meg, egyébként rontja a vizet is.
Ezektől ég a hasam, de újabban már a fejem is. Nézze! Itt van nálam a vizes rongy, ezzel hűtöm magam.
Én tudom, mert pszichológiát tanultam az egyetemen: a fej az fontos, nagyon fontos…

Bementem a rendőrségre is – most már messze van, de régen ott laktunk kétszáz méterre –, ismernek engem, de ez a fiatalember, aki most volt, valami új lehet, mert csak könyökölt, és nem nézett rám. Mondtam pedig neki, hogy öt perc csak, hozzanak ki dozimétert, és mérjék meg a sugárzást.
Azt felelte, forduljak a jegyzőhöz, mivel nekik ez nem feladatuk. Voltam már többször a jegyzőnél is, az meg mindig elküldött az egészségügyi szolgálathoz a Mester utcába. Nem tudnak rajtam segíteni az orvosok sem, hanem visszaküldenek a Polgármesteri Hivatalba, így járatva velem állandóan egy ördögi kört.

– Jól elbeszélgetünk itt asszonyom, de ezzel a probléma gyökerét sehogy sem találjuk meg.
A gond ott van, hogy ön nem tud aludni. Járkál egész éjszaka egy nagy vizes ronggyal, és törölgeti a hasát, meg a fejét – ugye?
Feküdjön le, aludjon nyugodtan! El kell felejteni ezt a badar sugárzáselméletet és vízrontást!
Miért akarja a szomszédja életét megkeseríteni az állandó jelentgetéseivel? Ha tényleg úgy lenne, ahogy állítja – a fiatalember rontja a vizet és nagyfeszültséggel sugároz –, akkor a ház összes lakója itt lófrálna a körúton le-fel, vagy épp panaszt tenne a rendőrségen. Azt mondja, már ismerik a rendőrök, és nem mennek ki öt percre sem magához doziméterrel?
Hmm… hát megértem.
Miért nem a betegsége okait igyekszik feltárni, amíg még lehet orvosolni vagy könnyíteni a problémán?
– Hová gondol, nem vagyok én még olyan öreg! – Nincsen nekem pszichés bajom. Megmondanám magának, mert én – tudja – pszichológiát tanultam… A férjem pedig építész volt, és mindig mondta: vékonyak a falak. Ezért tud erősen sugározni a szomszéd.
No, de nem tartom fel, megyek már. Olyan maga úgyis, mint az új rendőr: csak könyököl itt a taxijában, és nem is néz rám.

2011. 11. 30.