Reggel fél hatkor a bakter
beordított a határőr őrs klubszobájába, ahol a sűrű füstben néhány katona
kártyázott. Huszonegyest játszottak. Az asztalon maréknyi aprópénz, cigis dobozok,
hamutartók – félig elnyomott csikkekkel –, kávéspoharak, kólásüvegek. A nagy
összevisszaságban nehéz lehetett eldönteni, melyik kihez tartozik.
– Két ász! – vágta lapjait az asztalra Korpa, és most már tényleg én vagyok a
bankos. Fáradt, unott mozdulattal húzta maga elé a marék aprót.
– Mondom, a hatórás váltásnak eligazításhoz sorakozó! – ordította újra a
bakter, miközben visszahúzta a fejét az ajtónyílásból, mert csípte a kitóduló
füst a szemét.
– Takarodj már gyökér kopasz! – kiáltott vissza a tizedes – majd megyünk
hatkor, azt annyi.
Az asztalnál Korpán és a tizedesen kívül még Talpi – a gépkocsivezető, Vili – a
szakács és három járőr ült, akik a hatórás váltásba készültek. Korpa is hatra
volt behúzva szoliba, az egyik magasfigyelőbe, bár egész éjszaka fenn volt.
Este csak a filmet akarta megnézni a jugó adón, de utána megivott egy lónyálat,
meg egy kávét a nagydumás Zorróval, aminek az lett a vége, hogy fél
tizenkettőkor beültek a kártyázók közé.
– Tessék, már meg elmúlt fél hat – morfondírozott félhangosan. – Lenyomunk még két
partit, aztán megyünk.
Hideg, szeles tavaszi reggel volt. Korpa mikádót vett magára, bement a
fegyverszobába, s a nyitott fegyvertámlából kivette AK-47-es géppisztolyát. A
hatvan skulót csak beleöntötte tártáskájába.
– Majd betárazom kinn a pikében – motyogta magának.
Elhelyezkedtek az autóban és elindultak. Az UAZ fürgén kanyarodott ki az őrs kapuján. Talpi a sofőr – rossz
szokásához híven – oldalra állított spriccereivel búcsúzóul a kapuban
álmodozó baktert végigverette szemet csípő ablakmosó folyadékkal, amitől az úgy
ugrott a bokrok közé, mint egy zerge. Persze akkor már cseszhette.
– Ez megint bejött – csapkodta óriás markával a fényes műanyagkormányt Talpi,
s közben hatalmas, göndör kacagás rázta, ami fuldokló köhögésbe csapott át, és annyira csorgott a könnye, hogy alig látta az utat.
Hat óra öt perc volt.
Már csak az eligazítás hiányzott volna, így is késésben voltak. Talpi rendesen rálépett
a jobbosra negyvenhetes lábával, amitől a kis ponyvás autó szinte repült a bogárhátú
úton. Megtörölte szemét, szája még mindig füléig ért, amikor hátraszólt:
– Ez a nap is jól kezdődik – ugye tökösök?
Korpa volt az első, aki kiszállt rögtön a falu szélén. Ásítva intett a
többieknek. Hátára vette a géppityut, és erőtlenül felmászott a magasfigyelőbe
(pikébe). A korlátra támaszkodva jó darabig csak kapkodta a levegőt, miközben
széjjelnézett. A kiterjedt síkságon tíz kilométerre is ellátott. Bedugta a TBK
készüléket a csatlakozóba, felakasztotta a piké oldalába vert szögre a fegyverét, majd elkezdte
pöcögtetni a tárakba a skulókat, akár a cseresznyemagokat. Amikor végzett, két
tárat visszarakott a tártáskába, egyet pedig belepattintott a fegyverbe.
Kíváncsian figyelni kezdte a gyülekező munkásokat, akik a határon átvezető
gázvezeték fogadóállomását építették már hetek óta, éppen a piké alatt. Ma
reggel is két traktorral érkeztek a szokásos arcok. A tűzpiros, egészen új
MTZ-50-esekről vidáman integettek fel Korpának, aki eltolva az ablakot
kilógatta a kezét.
– Hello fiúkák! – kiáltotta.
Közeledett a hó vége, március 22-e volt. 27-28-29-ét a főhadnagy behúzta neki eltávként a
vezénylésen. Még pár nap, és mehet haza. Azon gondolkodott, ugyan mit fog
sütni-főzni anyja, hiszen már negyvenhat napja nem volt otthon. Ha majd jól
telekajálta magát, kitalál valami új dolgot, ami tetszeni fog barátnőjének,
Icának is. Elhatározta, elkéri az öreg Wartburgot apjától, és elmennek,
kirándulnak egy nagyot, vagy talán hajóval Esztergomba, és majd délután…
Hirtelen riadt fel álmából. Nem is tudta hirtelen, hogy mi történt. A sarokban
csücsült összegörnyedve, mint egy krumpliszsák. Amikor rájött, hogy elaludt, és
valami felriasztotta. Rátekintett karórájára. 9 óra 20 perc volt, tehát több
mint három órát kummantott. Csak lassan tudott felállni, lábai elzsibbadtak, mintha
ezer tűvel szurkálták volna őket. Gyanakvóan körbenézett, de nem látott semmi különöset. A nap
vigasztalóan sütött, a gázosok sehol, ellenőrző járőr sehol, a TBK csendesen pihent a helyén,
bedugva.
– Lehet, hogy megúsztam?
Ekkor azonban felerősödött a hang, amitől felébredt.
– Hol zúg ez a traktor? – kérdezte magától, és kidugta a fejét a piké ablakán.
Ekkor látta meg a tűzpiros MTZ-50-est, ami épp megugrott a jugó oldal felé.
– Átlógnak a gázosok – villant át az agyán – mégsem úszom meg, nem lesz három
nap eltáv, hanem megsuhintanak, plusz félév helybetopi.
Nem emlékszik, hogyan történt valójában. Annyi azonban biztos, kinyitotta a piké ajtaját, kezében ott volt a fegyver. Ordított? Adott figyelmeztető
lövést? Vagy tényleg úgy volt, ahogy megállapították: EGY RÖVID SOROZATOT
BELEENGEDETT A PIROS MTZ-BE, AMIKOR FELRIADT.
A traktorban két határőr ült. Ugyanolyan fiatalok, mint ő. Feladatukat
végezték, a tavaszi nyomsáv művelést. Amikor a piké alá értek, megakadt a borona
a gázcsőcsonkban, és felbőgött a motor. Hátratolattak, jobbra szedve a kormányt
a jugó határ felé, úgy akarták kiszabadítani a boronát. Ekkor néhány ütést
éreztek, mintha forró cseresznyemagokat pöcköltek volna bőrükre. Csakhogy ezek
a magok átmentek a bőrön, a húson, a csonton, csípőn, koponyán.
MEGHALTAK
AZONNAL MINDKETTEN. A traktor ülésén, ablakán, műszerfalán tízforintosnyi
lyukak tátongtak.
Az a hír járta, hogy amikor elvitték Korpát, csak vigyorgott, göndöröket
kacarászott, és azt dadogta:
– CSA-CSAK VÉ-VÉ-VÉGIG VE-VE-VERETTEM RA- RA-RAJTUK, MI-MINT TA-TA-TALPI A
BA-BA-BAKTERON.
A nyomsáv művelésről szóló távmondat már egy hete ott volt az őrsön, ám az
eligazítás… Az bizony indulás előtt elmaradt. A történet tanulságaként a tűzpiros határőr
traktorok tetejére festettek később egy fehér csíkot. Csak egyet – nem
kettőt.
2008. március 04.
