ősz-irány

 

őszben úszó levél
horgonyként hull elém
időörvénybe ránt

hosszú estek érnek
ajkamra hűlt ének
tétovasága bánt

felhajtom gallérom
csörgetem fillérem
útravaló gyanánt

homályba indulok
kísértő alakok
vágnak elém haránt

illó emlékezet
végtelenje vezet
semmi-be-tűz irányt




2008. szeptember 24.

depresszió

 

a nappal mérges füstködét
szűri az éj derengő szövetén
a lámpafények karcos udvarukban
         sárgán imbolyognak mint van Gogh
         hamis napraforgói a recézett levegőben
por ül rá a sötétre és földre nyomja
a benne éledő koldus világosságot
         remegve mosdik a fény csatornák csobogóján
         felnéz megrázza szikrázó üstökét
         apró izzó tűhegyek pattannak szerteszét
utánuk lopódzik csúszkálva az éjjel lehullt
szárnyporán fázósan vacogva borzongva és dadogva
a részeg álmából riadt gyámoltalan gondolat

2010. 03. 25.




*Egy olasz művészeti magazin állítása szerint Vincent van Gogh - Napraforgók című festménye, melyet évekkel ezelőtt 25 millió fontért vásárolt meg egy japán vállalat, másolat. Ráadásul nem is közönséges darab, hiszen a másolat készítője nem más, mint a festő közeli barátja, Paul Gauguin.

Visszhang

 

 

Hangulatom ártéri erdőn
páraként meglapul,
fatörzsön csúszva a gondolat
emlékeket gyalul.

Forgácsok hullongnak, érzések
csillannak cseppeken,
kéküveg-patak gyermekkorom
csordogál csendesen.

Hullámokkal perel a szél, vagy
anyám hangját hallom –
hívó szava ver visszhangot a
kihalt Tisza-parton?


2007. szept. 28.

Halottak napján

 

Ritka látogatóként múlt idézni jöttem,
s míg tudatom gyermekéveken matat,
ereklyéim és virágaim rendezgetem –
előkerül most sok-sok emlékkacat.

Bolygó fények, libbenő árnyak –
kóbor lelkek köztünk járnak –,
mécses fények égbe szállnak,
viasz sercen, imádság hangzik;
bölcs krizantémok bólogatnak –
téged is vár majd egy hant itt.

Búcsúztomban visszanézek –
egyszer végleg visszatérek –,
távolból a temető lángol,
az éjbe ég az elmúlás sebe -
remeg a sírkert fájón –
Isten se tudja, hogy kösse be.


2010. nov. 01.

Ötvennégy év

(Illusztráció: The Time Machine)


Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.

Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)

Az emberi élet biológiai órája,
akár egy sapka, úgy fedi
az örökítőanyag végeit.
(Augusztusi hőségben sapka?)

Minél több telomér rövidül az élet során,
annál több hibás DNS-ű sejt keletkezik.
Minél kurtább a telomér,
annál durvábban múlik a biológiai idő.
(Persze… virtuális társa csak suhan.)

Szimbiózisba kellene vegyülni az idővel!
Engedni, hogy magával cipeljen, megvédjen,
és megossza velem a zsákmányát.
Hinnem kellene az igazságos izotrópiában,
hogy a fiatal tulajdonságok mától
egyenletesen terülnek szét halmazomban.

Egy percbe sem telik, hogy elsoroljam éveim –
vagy inkább érveim? Ötvennégy érv-év:
csupán pár felvillanó nanomásodperc
a világmindenség digitális kijelzőjén.

Töltök néhány korty keserű gyógyteát –
eltökélt képpel nyeldeklem kapszuláimat.



  2011. 08. 27.