Nélküled

 

 

Rágcsálom az ajkad – csupa hús
ellopom a hangod – mélabús
iszom szemedből – kávébarna
megérintem melled – készakarva.

Fogom a kezedet – langymeleg
csiklandozom tested – hempereg
elnyújtózol elméd – ellazul
melléd bújok szívem – ver vadul.

[...]
Távoli harang szól – hangja mély
elhúzom a függönyt – szúr a fény
fekvőhelyed szinte – még meleg
párnádon illatod – ott lebeg.

Kezdődik egy új nap – nélküled
nem érzem az ízét – mint veled
tűz és víz emészti – lelkemet
hozzám láncolnád-e – életed?



2006-11-12

éned egén

tétován fordulsz felém,
arcomra téved kezed -
derengő éned egén
pilledő pára lebeg,
madarak könnye szitál,
álmodó kérdés remeg -
hozzám feszülve riszál,
mellemen elszendereg.


szunnyadó vállad átölelem -
kábulatod elmúló tünet -
szemedben tágul a figyelem,
lobbannak villám boglyatüzek.
retinád türkiz fénymezején
indulnak messzi vándorutak,
s vágyó remények dombtetején
pillantásod új holdra mutat.



ránk lehelnek bűvös gondolatok, -
csillagport tüsszent a mágikus tudat,
bőrünkre hull ezer izzó zsarátnok -
füstködöt kavar a varázsló huzat.
szétszórjuk apránként a kéj parazsát -
égetünk a mába még néhány lyukat -
majd markunkba zárjuk az éj darazsát,
s fejünk alá hajtjuk a nyár álmokat.



2009. 11. 24.

tokio170

 

Az idő

Hiába rejted lelkedet,
hiába hangsúly, ékezet –
rémálmaidban ott vagyok,
mindenről, mindent megtudok.

Én oldok zárat, nyers kötélt –
ha mégse volnál eltökélt –
hóhérod úgyis én vagyok,
nyakadra hurkot én rakok.

Bár járna talmi képzelet,
mi versbe fonva képeket
a fénybe vágna nyílt utat –
majd rádöbbent az ón-tudat:

Én mindig sarkadban vagyok,
mindenről mindent megtudok.
a sors már nékem átadott,
szemedbe írta: tetszhalott.

Még gyakran érhet bántalom –
s mert túl vagy rég ifjúkoron –
nem sírhatod már el magad,
a kín elmédben szétfakad.

Hangod nincs, vágy nem terem,
nem vagy más, mint langy tetem,
kezemben végül megfagyott...
csúf végzeted – lásd – én vagyok.


2008. 11. 12.

tokio170, a szamuráj írásai

Október végi látomás

Lehelet borzongat,
október vonaglik végig
testemen furán,
magányos esték
bolyhos zsebébe nyúl
a zavartan mosolygó
céda délután.

Rostélyon sistergő évek –
serceg a hajdan-hangulat,
parázsra fröccsen az idő,
s fellángol néhány
régmúlt pillanat:

Emlékektől részegen
billeg a Nagyváradon
az utolsó 51/A.
Mintha fognák nagyon –
sikoltva fordul át,
felszisszen, megremeg –
leesnek sáska csápjai –
sötétbe fúl az égi nesz.

Egy padra dobja magát –
mint régen – megérkezett
a néhai szerelem.
Nem ölel, nem ad kezet,
fesztelen áll fel, kitér,
lebegve a körút felé halad,
s alakja könnyedén
a tömegre rátapad.

Az illatát keresem,
tiszta… tiszta vanília –
az időtlen térbe száll.
Ajkát idézem: sötétlila,
s a szoknyája szövetén
felcsúszó látomás
elmúlt tavaszt riszál.

Még feltűnik hirtelen,
távolból néz felém –
alakja megtörött,
s gomolygó vágyakkal
a felhőkbe költözött.

Az űr szele bontja szét
csóványi láng haját,
tétován integet,
és kigyújtja csillagát.


2009. okt. 21.

ősz-irány

 

őszben úszó levél
horgonyként hull elém
időörvénybe ránt

hosszú estek érnek
ajkamra hűlt ének
tétovasága bánt

felhajtom gallérom
csörgetem fillérem
útravaló gyanánt

homályba indulok
kísértő alakok
vágnak elém haránt

illó emlékezet
végtelenje vezet
semmi-be-tűz irányt




2008. szeptember 24.