Mindvégig

 

Hívlak, mint hűl a félhomály,

csak szunnyadj még a padon,

szólok, ha dűl a kertre már

a pilledt pára vakon.



Húzódj az ablakok mögé,

keverd gőzölgő teád,

s érezd az illatok közé:

mindig gondolok terád.



Billegő bárkánk – hintaszék,

hajónk most biztos világ,

derekunk védi puha pléd,

lábunkat öreg kutyánk.



Előttünk múló élvezet,

a nagy életkönyv pihen,

abba kell írnunk szépeket

mindvégig – én úgy hiszem.



2011. február 23.

 

Január bontja már

 

Sivár esőt szitál a rakparton az éj,
fürdik a sötétség, mintha nem is lenne tél.

A Duna kreppelt csíkján – vonagló szirének –
tükörben táncolnak a parti lámpafények.

Pilléreit nyomva fekszik a híd-teher,
ledőlt daruként a folyó fölött hever.

Csak létezik a körút, – vaskos teste piheg,
a karácsonyi díszek mámorában libeg.

Az Andrássy úton – hosszú polipkarok –
platánokon nyúlnak a fényfüzér-sorok.

[...]
Volt-e igaz ünnep, vagy csak szünetelt a bánat?
Január bontja már a karácsonyfákat.


2008- 01- 02

Őszi éj Pesten

Baktatok a rángó, sikoltó éjben,
gennyes az utca, vég-sebeket hord –
girhes macskaként szegődik hozzám
és hamisan ámítva rappel a Hold.

Tékozló túrásba téved az elme,
pazarló gödrökben ring a sötét,
falakról csurog csöbörből-vödörbe
a csömör, a vizelet és a köpés.

Fogtörő kátyúkba süllyed a nézés:
ma sincs pénz, hibába kellene száz,
csak karókra és sunyi küszöbre futja,
csalt milliók forrnak – olvad a máz.

Eldugott padokon csövesek – sorra,
útpadkán, koszban ülnek fiatalok,
részegen-bambán lesnek a sorsra:
küldhetne már egy rossz Ikaroszt.

Alszik az egyterű nagy vasaló,
álmodik olcsó, ám tartós hidat,
megállóját őrzi tucat csíkos mellény,
szundikál bennük a munkástudat.

Örömlányok hada lófrál a pályán,
odébb a stricik osztják az észt,
snóbliban nyernek vándorhatalmat,
s újra elosztják a pecsétes pénzt.

Kellene már egy monszuneső ide,
tapad a szenny és bűzlik a por,
Dunába fúlna a város összes mocska,
de nincs rajtunk áldás, ez nem az a kor.

Baktatok a szennyes, szagos sötétben,
seperni kéne, de sittet senki se hord –
girhes macskaként szegődik hozzám
és hamisan ámítva rappel a Hold.



Hallgatható változat, előadó: skorpio

Becsülj akkor...

Bársonyt tapogató szatócs éjjeleken,
amikor a lélek szemtükrödben pihen,
amikor a homály elfújja gyertyáit,
amikor az álom logikája csábít.
Táncolj, csókolj, remegj!

Óvatosan lépő riadt hajnalokon,
amikor fohászod harmatcseppnyi vagyon,
amikor az új nap fénye csüng cserépen,
amikor az első kávéd iszod éppen.
Gondolj, remélj, szárnyalj!

Durva szót érlelő, korrupt nappalokon,
amikor harang kong ereidben nagyon,
amikor hazugság mételye ront mindent,
becsülj akkor úgy, mint magát az Úristent.
Bízzál, tervezz, siess!



Hangos vers, előadja: skorpio

Úgy alszol el

Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.

Tévelygő ember! – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek Nemere-hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin; végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként – váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel – anyád mellén.


2006. 10. 23.


Hangos vers, előadja: skorpio