Napjainkban

igazság
Gyártja, gyűri, gyömöszöli, gyúrja,
az ember a maga kis igazát,
mindenki tolja, löki kifúlva –
azért sem hagyja soha odaát.

okosság
A szomszéd füle mindig zöldebb –
bár neki sem örök a tavasza –,
nyoma sincs holmi késztetésnek,
hogy mi egyetértsünk valaha.

munka
Dolgozik úgy egynegyedünk – néha,
a többi agg, rokkant vagy fiatal,
esetleg seftes, útszéli céda, –
s hízelgő, kit eltart a hivatal.

munkanélküliség
A munkaképes a körmét rágja,
sok csavargó szutyokban térdepel,
segélyből az élet nem nagy vágta –
mindenki azt kap, amit érdemel?

állam
Drága az állam, de vígan él, ki bírja
húzni hasznát, pimasz és szemfüles,
akinek képén vastag az irha
az válságban is mód felett keres.

beosztás
Hűbéres posztokra léhák lesnek –
a kenőpénz delejes gondolat –,
akit bizalmi állásba tesznek,
vetnie nem kell, folyton csak arat.

bankrendszer
Csalárd bankok csúf csapdákba csalnak,
vermük jogtiszta, hűvös és kegyes,
segítik őket nyúzó hatalmak,
az üzleten mindegyik jól keres.

nyugdíj
Várni a nyugdíjat – álomállás,
hogyha sorsod szerencse kíséri,
bár férfinak lenni nem nagy áldás  –
örülhet, aki a korhatárt megéri.

temetés
Minden üzlet ma – a tiéd kivéve –,
ha a küzdelmet egyszer feladod,
sírod körül szipog néhány néne,
siratja semmi kis vagyonod.


2011. 11. 07.

Ötvenöt dúlt nyár

Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.

Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én-atom –
dagadt kézfejem tüskéit elképedve tépem,
a tűztövis marását pilledten pátyolgatom.

Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból szomjas barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elporzik az élet, végül így is-úgy is itt hagy.


2012. 08. 20.

A legszebb nyúl a halpiacon

Az idei Ünnepi Könyvhét forgatagát valószínűleg nem élveztük volna kedves Földimmel, ha Békéscsabáról felutazó arany Erikánkat nem akarjuk meglátogatni valamelyik standon. Erika sajnos súlyos beteg, bár rajta nem látszik – ahogy írta –, ugyanolyan vidám, beszédes, amilyennek megszokhattuk az évek folyamán, amióta egyre rendszertelenebbül találkozgatunk.
Megüzentem pedig neki, hogy első az egészség, és csak közvetlen utána következik a könyveladás, de ő semmiképp sem akarta lemondani programjait.
Rajtam – ahogy szondázgatom magam – jobban felfedezhetők a több mint két hete tartó fejfájás nyomai, hiába vettem be indulás előtt dupla adag gyógyszert. Amikor a gyógyteák már nem segítenek, az ember mindenre képes, hogy visszaszorítsa borzalmas, hullámzóan erősödő, nyilalló, nyomó, gyötrő, és hisztéria felé kergető fájdalmait.  Olyankor már nem számít az egészséges életmód, egyik méregre veszi be a másikat, csakhogy megszabaduljon a kíntól, vagy legalább időlegesen fellélegezhessen.

Ez a kéthetes fejfájás tortúra most „hab a tortán” nálam. Régóta tartó ízületi problémáim megtetézése, szinte abszurd kiteljesedése.
No, de kérdezhetnők: manapság ki van jól? Beteg a nagytesó – az EU, eladósodott a nagybátyó – az USA, rosszul vannak a sógorok (ők főleg magyar bankjaik profitjáért aggódnak), beteg az ország, betegek a politikusok, a közgazdászok, a jogászok, betegek az emberek. Szóval néhány spekulánson és útonállón kívül kevesen vagyunk jó bőrben.
Gyötrő gondolataink közepette talán be is kúszhat a képbe néhány elmosódott kérdőjel: kinek áll érdekében mindez, ki áll a folyamatok mögött? Ki gombolyítja a szálakat? Már egész biztosan nem a Moirák a végzet irányítói. Az emberi élet fonalát szövő, gombolyító, illetve elvágó három istennőt valószínűleg eltetette láb alól a titokzatos Bilderberg-csoport, akik rendszeresen a G8-ak tanácskozásai előtt üléseznek zárt ajtók mögött, szigorú titoktartás közepette.
Talán a gyógyszergyárak, a jótékony bankok, az élelmiszer-adalékkészítők, a környezetszennyezők, a káros sugárzáskibocsájtók nyisszantják el idő előtt azt a vékony zsineget, ami a valósághoz köt bennünket.  Az álarcok, logók, szervezetek mögött – persze – ugyanolyan – hús-vér – emberek rejtőznek, mint mi, csak ők a bankjegyerdőtől nem látják az élő fát, így aztán gyakran kaszabolják maguk alatt is az ágakat.
A demokráciát féltők megvizsgálhatnák eme csoporttevékenységek mindegyikét, és panaszra mehetnének eredményeikkel, grafikonjaikkal az EU-hoz vagy az amerikai Népszavához.
Mégiscsak furcsa, hogy amíg a kispályás magyar trafiktörvényre maga Angela Merkel is intő ujjat mutat, addig mások világra szóló dolgokról titokban dönthetnek mindenféle kontroll nélkül.

No, de menjünk csak vissza a halpiacra, vagyis a könyvvásárba!

Földim tavaly óta már elfelejtette, hogy merre van a belváros, úgyhogy, ha nem fogom a kezét, elmegy Halmajugrára. A Duna-parti parkolóhelyek ugyanúgy le vannak zárva, mint tavaly, pedig az idén nem volt semmiféle csúcstalálkozó, talán a “A Good Day to Die Hard” című film forgatása miatt kellett az összes megállási lehetőséget időlegesen (csak néhány napra) megszüntetni.
Az akadémia parkolóból elindulva – ahol szinte sci-fibe illő módon találtunk egy helyet – Földim majdnem berántott a Zrínyi utcába. Először úgy véltem, lőnek a filmesek, de látva párom tétova arckifejezését, rájöttem: elvétette, merre van a Vörösmarty tér.

A téren a megszokott kép fogadott: Barakkdizájnú alumínium bódék zátonyai között csordogáló, anyagilag szemlátomást meglékelt uszadék-tömeg. A kis sziget-asztalkáknál pedig feszült figyelemmel lesben álló költő-író cápák.

A környékbeli kávézók teraszán elnyújtózó jómódú turisták látványosságként, amolyan a szociológiai tanulmányként figyelik az imitt-amott feltorlódó hangulatmentes, egykedvű tömeget. A főleg külföldi teraszvendégek között azért sólyomszemmel kiszúrtam a mély-szegénység és a svájci frank gengszterizmus néhány költő-író áldozatát is. Ők ugyanolyan jól dőltek hátra az árnyékban, mint a külföldi turisták – sőt némelyikük az ötödik ser után még jobban.

Erikánk után kutatva, indiánokba botlottunk, akik nagyon barátságosan viselkedtek, és teljesen ingyen ki akartak festeni bennünket, amit persze nem hagytunk. Kikértük magunknak, már korunkra való tekintettel is. Teli a város amúgy is indiánokkal – Bartók indiánokkal. Honnan van erre ennyi pénz? Úton-útfélen, villamoson, buszon, óriás és törpeplakáton, egyszóval mindenütt csak a szomorúszemű Bartókok figyelnek indián pártában.

Valakinek jó forrás a könyvkiadás ma is, mert nyilvánvaló, hogy csak a rendkívül nagy árréssel, vagy nagy tömegben, olcsón előállítható anyagokból készülő termékeket forgalmazók tudnak bőkezűen reklámozni. Egy kisvállalkozó vagy egy szerző biztosan nem képes ilyesmire. Persze, ahogy hallom, némelyik kiadó 4-6 %-ot csepegtet a szerzőnek, a termék igazi tulajdonosának. Ennél még az ásványvíz felszínre hozatala is többe kerül… Pedig hát az sem aprócska buli.

Gondolataimból a térre kisvasútként bekígyózó népes spanyol társaság gitárral kísért mutatványa zökkent ki. Az előadók a tér negyedéig érnek, amikor lelkesedésük elfogy. Érezhetően lelombozódnak az érdektelenség láttán.
Hát persze, ilyen a magyar mentalitás. Félrefordított fejek, rosszalló homlokráncolások, maguknak való gondolatok. Ti – bohóc spanyolok – inkább zajongjatok otthon tekintetek.
Itt nem biztat senkit senki, mint a meccseken a kemény mag: szurkoljon (tapsoljon) mindenki!
Egyébként is mire ez az indokolatlan jókedv, amikor beteg a spanyol bankrendszer is? Feltőkésítésre szorul, mint a miénk már néhányszor, hogy utána  a betéti kamatok 5-6 szorosával újra sarcolgassa a minden mindegy alapon rászorulókat.

Földim szakértelemmel fejti meg az információs bódénál, hol dedikál most Erikánk, és magabiztosan kalauzol arrafelé. Ez már nem az én pályám. Vásárokban, üzletekben, parkolóházakban, jellegtelen környezetben nem ismerem ki magam.

Erikánk éppen egy kislánynak ír a könyvébe. Mögé állunk, nem zavarjuk addig. Kicsomagolom a rózsát, amit hoztunk, és türelmesen várakozunk.

Nagy öröm látni vidáman kedves barátosnénkat, rendesen körbe is puszilgatjuk egymást.
Én valószínűleg többet panaszkodom, mint ő, de ezt konkrétan nem tudom megítélni – hasonlóan, mint néhány elfuserált kérdést a nemzeti konzultációban. Lehet persze, hogy némely alattomos betegség nem fáj annyira, mint egy erős középfülgyulladás. Ezzel együtt remélem, mindkettőnk sorsa jobbra fordul.
Most jut eszembe: nem kérdeztem, hogy használja-e a gyógynövény pakolásokat és a gyógyteákat… Fontos lett volna pedig.

A pavilon homlokzatára, ahol Erika dedikált, két név volt írva. Rögtön kikövetkeztettem: felesbe vették ki. Meg is kérdeztem a régi ismerőst, az immáron kétkötetes írót:
– Mennyi a bérleti díj?
– Százhuszonezer a fele – közli enyhe szájhúzással a velem egykorú férfi.
– És mennyien hoztatok ki könyvet a régi csapatból? – firtatom, miközben lapozgatom az egyik prózáját.
– Gyere, nézd meg a választékot a pulton! – terelget a lehajtott ablakborítás felé.
Mustrálgatom… hát nem sok, talán nyolc-kilenc szerző kötetei vannak közszemlére téve. E kötetek egy részét már láttam egy éve, két éve, három éve is, tehát nem vadonatújak.
Szemet szúrnak az árak: 2000, 2100 Ft-ról leárazva 890, 1000 Ft-ra. Nem mehet annyira jól a bolt.

Beszélgetésbe kezdünk a könyvkiadásról, a szerzői munkáról, a szerkesztésről, a borítókészítésről. Kiderül, egy valamirevaló, 200 oldalas kötet 1000 Ft-ba kerül tetemes, saját előkészítési munkával is. Eddig sem teljesen laza fejtartással figyelem a 890 Ft-os akciós kötetárakat, de ezután a gyógyszertől kicsit merev fejem valamicskét berezonálhatott, ahogy belegondoltam:
– 1000 Ft egy 200-oldalas puhafedelű nyomtatása – nem semmi. Néhány helyen látom, kosárban kínálnak 500 Ft-os átlagos kiadványokat, és 1000-ért a nagy alakú, képekkel tömött, méregdrágán legyártott gyönyörűségeket.

– Sajnos, ez van – feleli a régi alkotótárs.

  – És te írogatsz-e még? - kérdezik szinte egyszerre.
– Egyre kevesebbet – válaszolom elmélázva. – A 4 Dimenzió portál dolgai lekötik az energiámat (nekem nincsenek ilyen remek adminjaim mint ti – nézek végig a férfin és a mellette tüsténkedő, épp egy potenciális vevőt babusgató, szintén régi ismerős írónőn), másrészt Földim webáruházait tartom karban, és próbálom jó pozícióba tolni a Google találatai között.
– Milyen áruházzal foglalkoztok? – kérdezi a tőlem néhány évvel fiatalabb írónő.
– Méteráru – függöny, dekoranyag, ágytakaró, díszpárnák… ilyesmi. Nem akartam emlegetni a Kép és Könyv webáruházat, amit sajnos minden igyekezetem, és propagálásom ellenére be kellett csukni, mivel arany Erikánkon kívül senki sem bízott meg bennünk annyira, hogy küldött volna közvetíthető könyvet vagy festményt. Nekünk pedig nincsen se eladó saját kötetünk, se festményünk. Nos, az érem fonákja, ha alapvetően olyan gondolatok játszanak az emberekben, mint amikor a róka elindul a medvéhez az ásóját elkérni…
A webáruházba invitálásra a legkedvesebb válasz az volt: „sok sikert kívánok neked!”
Hmmm… énnekem? Tkp. rajtad próbálok segíteni, neked kell a siker, ha már írtál, festettél valamit, hogy ne avasodjon rád a cucc, és ne tégy úgy, mintha remekül menne a bolt, amikor odaadnál mindent negyed áron is, csak vigyék.
Az ismerős webáruháza az persze más, oda nem csöppentünk 4 % sikerdíjat sem a működésre, fulladjon csak bele. Inkább bérlünk pavilont vagy kiállítótermet, fizetünk vendégeket, reprezentálunk, teszünk mindenhová mindenfelé a kenőcsöt, és elmeséljük, hogy (erőn fölül) a legnagyobbak között áruljuk a portékánkat, és miénk a legszebb nyúl a halpiacon.

– Szóval... te nem vágsz bele egy kötetbe? – kérdezi az írónő.

– Gondolkoztam már rajta – felelem elmélázva –, de olyan ez szerintem, mint egy weboldal készítése: hiába csinálsz egy honlapot, az égvilágon senki sem fog tudni róla. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy kis darab fekete posztóval hadonásznál a vaksötétben.
Azok könyveit kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek vagy mértékadó, sznob sarokkövek. A valóság ábrázolására törekvő, realista, nyálmentes, különálló, netán igazságkereső, szókimondó daraboknak nincs nagy piaca. Az emberek szeretik, ha megvezetik őket, sokan még most is azt hiszik, az a tökéletes demokrácia, és az igazi művészet.
No, meg nézz itt körbe! Mennyi az éhes kiadó, mennyi az eladatlan könyv, és mennyi okos ember üldögél tollal a kezében, vagy iszogatja borát, és uzsonnázik asztalkájánál. Miért kellene még pont nekem dúsítani a felhozatalt?
– Nem úgy van az! – korhol az írónő – mindenkinek ki kell írnia, ami benne van. És különben sem olyan okosak EZEK, csak fontoskodók.
– Tudnád, mennyi nagyképű van köztük  – fordul felém a régi alkotótárs is. – Elmesélek egy-két esetet… – folytatná, de kapás van, nézelődő érkezik.
  Elköszönünk a társaságtól, hisz muszáj körbenéznünk valamelyest, ha már egy évben egyszer bejöttünk a belbe, és szerencsésen parkolóhelyet is szereznünk.
Erikát biztosítjuk, hogy még meg fogjuk látogatni a másik pavilon előtt is, ahová később átköltözik.

Kézfogás, puszi, rövid jókívánságok, aztán elvegyülünk a bámész tömegben.

A nagyszínpadon éppen vége Böjte Csaba és Keresztes Ilona beszélgetésének a szeretetről és a házasságról. Odaóvatoskodom a színpadlépcsőhöz. Olympus masinámnak nagy nehezen sikerült legyőzni a szerzetes auráját, végül készül egy-két használható fotó róla is:
  Néhány dedikáló asztal előtt meglepetést okozó, kígyózó sorok alakulnak ki.
– Mintha csak erről beszéltem volna – mutatom Földimnek. Azok könyveit kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek vagy mértékadó, sznob sarokkövek.
Csinálok jó pár képet – ilyet és olyat is, aztán továbbaraszolunk.

Számos celebbel az idei vásáron is összefutottunk. Nekik valószínűleg kötelezően előírt kűr kulturális arcukat is mutogatni.

  Erikán kívül másik 4 Dimenzióssal is találkozunk… majdnem, de az utolsó pillanatban, karnyújtásnyira sajnos sarkon fordul kedves barátunk, és elkígyózik az emberlabirintusban. Remélem, nem tőlem ijedt meg, de azért sebtiben mégis megfésülködöm az egyik kirakatban.
Földim ekkor már erősen kapaszkodott belém, feltörte a cipő a lábát, mivel előző nap is nagyot sétált ruhakeresés közben. Közeledik a nagyobbik lánya esküvője…
Benéztünk néhány Vörösmarty téri üzletbe is, hátha akad végre valami alkalomhoz illő, de nekem úgy tűnt itt is csupa-csupa kínai, idétlen fazonú, igénytelen holmit próbálnak elsütni svájci árakon.

A fagylaltos pult előtt pihentünk meg, nézegettük a választékot. A fagyi legalább jól mutatott, és tavaly óta csak egy tízest drágult adagja.

– Ez a termék tartja az inflációs rátát, még a Brüsszeliek is rányomhatnák a stemplit – súgtam oda Földimnek.
260 Ft egy gombi… Kérek egy mangót és egy kiwit.
– Tessék parancsolni! – fordul felénk a csinos pincérlány.
– Kérek egy mangót és egy pisztáciát… vagyis kiwit.
– Akkor egy mangó és egy kiwi legyen? – kérdez vissza a pincérlány.
– Igen – válaszolom – egy mangó, egy kiwi és egy pisztácia.
Földim is három gombócot választ.
– Huh, micsoda fényűzés! – máris túllőttünk portálunk ajánlott éves támogatásán, fejenként több mint 50 %-kal.

Visszaballagunk még Erikához és Lacihoz egy pillanatra elbúcsúzni, minden jót kívánni, amennyire csak lehet ebben a kiszámíthatatlan helyzetben, utána azonban szedjük a lábunkat, mivel Földim már fázik – jócskán lehűlt a levegő. A Széchenyi térre érve a Gresham terasz nagy képernyőjén viszont még forró a hangulat. Rutinosan kergetik a labdát a csillagászati egységekhez szoktatott játékosok, hullámzik a foci-Eb áhítatos, mámoros közönsége. Mielőtt fáradt lábbal, merev derékkal végre kiszolgált autónkba ülnénk és hazafelé vennék az irányt, még látjuk, amint a terasz elegáns vendégei gólörömükben, hangos kiáltások közepette, gyerekmód ugrálnak fel és ölelkeznek össze. Egy húzásra hörpintik le a magyar minimálbért verő, isteni Dom Pérignont.

2012. 06. 11.

Öreg barátom panasza

Hiába ömlik rám szófüzér,
tetőmön koppannak szavak,
mint nyári viharban a jég –
verdesi fejem az öntudat.

Sérül a testem – már zúg, zörög,
szépségem kopik, az idő harap,
eremben talmi gőg sündörög –
vonyít bennem egy rút alak.

Amint a vénség leteper,
menekül messze a humor,
kimért merevség kelepel,
s önfejű vádakat kohol.

Nem szeret senki – úgy hiszem,
elfogytak a karoló kezek,
pökhendi orvos a szerelem –
nem gyógyít elvakart sebet.


2012. július 27.

Másolás

A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk,
akár egy Salvador Dali kópiát.

Mostanság egyre gyanúsabb a jóság,
a meghitt barátság grandot sem ér,
márkás termékek, befutott szájtok
kirakatában lóg ifjú és agg, amint odafér.
Túl vagyunk egymáson – holmi betegségen,
csordába csapzik az átlag (balga jószág)
úgy, mint a korzón és a Stefánián régen.

Ahová sokan kiülnek, csak az lehet trendi,
a falusi főúton is azért nőttek padok,
oda mindenképp érdemes születni –
minden perc varázslat, s felhőtlen az ég,
bámészkodhatnak apró népek s nagyok,
ott a szemfényvesztés is maradandó kép.

Nem képződik érték a sima agyakban –
az organikus robot gyengén tanítható –,
ám nem lát ebben hibát, aki gyakran
csak majmol, önálló ötletre képtelen,
ezért van teli gyenge bulvárral a sajtó,
és valóságshow a mindennapi élelem.

Adni önzetlenség, ám elfogadni nehéz –
óvatos kezekben parázs a félelem –,
jobb menni dacosan, elvegyülve, arctalan,
mogorván kérődzni a nagy sárga úton,
és ganajos port nyelni hasztalan.

A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk, –
akár egy Salvador Dali kópiát.


2012. 04. 01.

Doziméter

– Jó estét kedves! Elnézést, hogy idejövök magához, megmondaná, melyik irányba van az Üllői út negyvenöt?
Oda kell mennem majd holnap reggel. Van ott egy olyan hivatal, ahol bejelentést tehetek, valami épületfelújítási csoport. Megnézném most. Tudnom kell, merre van, hogy reggel én legyek az első.

– Csókolom a kezét asszonyom! – Menjen át a szemközti oldalra, és a második kapu, – látja? Ott a buszmegálló előtt.
– Igen látom, egészen közel van. –Tudja, én itt lakom a Ferenc körúton egy ideje, de azelőtt a Haller utcában laktunk. A lányom eladta a nagy lakást, és vett két kisebbet, hogy ne zavarjuk egymást, viszont messze se legyünk.
Nem szeretek itt lakni, mert a szomszéd fiatalember sugároz engem a falon keresztül. Ma délután is hozott haza nagy dobozban egy szerkezetet. Csörgött, meg zizegett vele. Valami szalma is volt benne. Ezeket szereli állandóan össze, és utána úgy sugároz este. Érti?
A lényeg, hogy vékonyak a falak – én tudom, mert a férjem építész volt –, így a szomszéd könnyen tud magasfeszültséggel sugározni... meg, egyébként rontja a vizet is.
Ezektől ég a hasam, de újabban már a fejem is. Nézze! Itt van nálam a vizes rongy, ezzel hűtöm magam.
Én tudom, mert pszichológiát tanultam az egyetemen: a fej az fontos, nagyon fontos…

Bementem a rendőrségre is – most már messze van, de régen ott laktunk kétszáz méterre –, ismernek engem, de ez a fiatalember, aki most volt, valami új lehet, mert csak könyökölt, és nem nézett rám. Mondtam pedig neki, hogy öt perc csak, hozzanak ki dozimétert, és mérjék meg a sugárzást.
Azt felelte, forduljak a jegyzőhöz, mivel nekik ez nem feladatuk. Voltam már többször a jegyzőnél is, az meg mindig elküldött az egészségügyi szolgálathoz a Mester utcába. Nem tudnak rajtam segíteni az orvosok sem, hanem visszaküldenek a Polgármesteri Hivatalba, így járatva velem állandóan egy ördögi kört.

– Jól elbeszélgetünk itt asszonyom, de ezzel a probléma gyökerét sehogy sem találjuk meg.
A gond ott van, hogy ön nem tud aludni. Járkál egész éjszaka egy nagy vizes ronggyal, és törölgeti a hasát, meg a fejét – ugye?
Feküdjön le, aludjon nyugodtan! El kell felejteni ezt a badar sugárzáselméletet és vízrontást!
Miért akarja a szomszédja életét megkeseríteni az állandó jelentgetéseivel? Ha tényleg úgy lenne, ahogy állítja – a fiatalember rontja a vizet és nagyfeszültséggel sugároz –, akkor a ház összes lakója itt lófrálna a körúton le-fel, vagy épp panaszt tenne a rendőrségen. Azt mondja, már ismerik a rendőrök, és nem mennek ki öt percre sem magához doziméterrel?
Hmm… hát megértem.
Miért nem a betegsége okait igyekszik feltárni, amíg még lehet orvosolni vagy könnyíteni a problémán?
– Hová gondol, nem vagyok én még olyan öreg! – Nincsen nekem pszichés bajom. Megmondanám magának, mert én – tudja – pszichológiát tanultam… A férjem pedig építész volt, és mindig mondta: vékonyak a falak. Ezért tud erősen sugározni a szomszéd.
No, de nem tartom fel, megyek már. Olyan maga úgyis, mint az új rendőr: csak könyököl itt a taxijában, és nem is néz rám.

2011. 11. 30.

Holnap már...

(Kép: Leonid Afremov)

Holnap már tél oson
érzem az illatát,
holnap már nem köszön,
csak legyint egy nagykabát.
Holnap már titokban
bekukkant a másvilág,
holnapra roppant ködben
eltűnnek a levelek,
de ma még őszi fényben
találkozom teveled.
Ma még talán hirtelen
megszépülnek az emlékek,
ám holnapra már színt váltanak
az aranyak és a kékek.
Ma még egyet bolondulok –
kacagok, s abszintot kérek –,
füledbe régi dalt dúdolok.


2010. 11. 12

Végtelenség

Csónak a koporsó: koppanva partot ér –
miközben mélán csendül a lélekharang –,
egy levedlett korpusz a porba visszatér,
amikor nem számít már a cím és a rang.


A feledésbe zúgó lélek felsajog,
az idő szövevényén tépve nyílt sebet –
hideg keretbe fogják csillámcsillagok,
hűlt hologram-fények és süppedő terek.


Izzad egy asszony, szülőágyon feszül,
arcán remeg a könny, sikoltása hála,
a város zajába ezer érzés vegyül –
újszülött tekint a végtelen világba.


2011-08-06

Hétköznapi komédiák

Annak megítélését, hogy a következő darab csupán az írói fantázia szüleménye, vagy inkább a valóságot dolgozza fel, rábízom a nyájas olvasóra.

Narrátor:
Hortobágyi Béla, a taxis már több, mint egy éve betegeskedett, ám nem bízott orvosaiban – mivel azok általában csak felületesen vizsgálták meg (esetenként tisztes távolságból), és nem igazán törekedtek kikaparni betegsége gyökerét –, így ilyen hosszú idő alatt csak két hétig volt betegállományban, hiszen igyekezett kerülni a semmitmondó, pöffeszkedő, lekezelően viselkedő hanyag diagnosztákat, és csak akkor járult eléjük – mint azt legutóbb tette –, amikor nagyon muszáj volt. Már-már attól tartott, hogy napokon belül nem tud semmilyen cipőt húzni, mert a lábai ijesztően feldagadtak. Nejlonba vagy rongyba csavart „betondöngölőkkel” pedig nem szeretett volna megjelenni a "linóleum-exkluzív" rendelőben.

Béla, ha csak tehette gyógynövényekkel kúrálta magát. Teákat ivott, pépes pakolásokat készített, vagy természetes krémeket használt. Egy alkalommal azt olvasta az interneten, hogy a vér sűrűsége, a vérlemezke-aggregáció is közrejátszhat a vénás áramlás minőségében. A szív munkája jóval könnyebbé tehető bizonyos vérhígítókkal. Ilyenkor nem alakul ki a vénás keringés akadályozottsága vagy túlterheltsége miatti ödémásodás. Nosza, ki is próbálta a vény nélkül kapható, kapszulánként aránylag kis hatóanyag tartalmú szert, az Obelix-szet*. Amikor lábdagadása az első kapszulák után látványosan csökkent, elkezdte tanulmányozni az összetevőket. Rájött, hogy ugyanaz az acetilszalicilsav nevű anyag található meg a Buszpirinben*, ami ráadásul fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő hatású is.
Nos, hát ennyit a tudálékos orvosokról… Nem dagadt a lába ezt követően, és nem is vörösödött, kékült, lilult vagy hólyagosodott, mint előtte jó ideig. Amikor bevette a komolyabb, 500 mg. hatóanyagtartalmú Buszpirin* tablettákat, még az ízületi problémái miatt jelentkező izomfájdalmai is alábbhagytak. A gyulladásos folyamatok csökkenését nem tudta másként érzékelni, csak a fájdalmas részek tapintásával. Ha nem volt túlzottan meleg az adott terület, akkor elméletileg a gyulladás is csökkenőben lehetett.
Az acetilszalicilsavnak azonban – előnyös hatása mellett – akad néhány hátránya is, mint a legtöbb szintetikus szernek: Bevérzést, átfúródást okozhat a gyomorban, ezért nem szedhető huzamosan (nem véletlen, hogy a kisebb hatóanyag tartalmú, ám trombózisveszély esetén állandó szedést igénylő, Obelix* nevű gyógyszert bélben feloldódó kapszulákban forgalmazzák). A Buszpirin* vérhígító hatása miatt megnő a vérzések kockázata, így könnyebben előfordulhat agyvérzés is. Béla korában – ötvenen túl – pedig ez a mellékesnek éppen nem mondható tényező fokozottan veszélyessé válhat.

Szóval, azért valamicskét megkönnyebbült, hisz már megjárta a Szent Fertő Kórházat* is, ahol máj-enzimszint eltérés miatt vizsgálták többször, de kórosat és fertőzőt sehogy sem találtak. Béla látta is a vizsgálatot végző doktornőn a megnyugvást, amikor kizárta a fertőzés lehetőségét. Kellemes elégedettség töltötte el, hogy nem kell tartani egy esetleges járvány kitörésének veszélyétől Béla közvetítésével. Az, hogy mi miatt volt a vizsgálatok során kimutatott laboreltérés, azonban homályba veszett. Arra csak néhány kérdőjeles hivatkozás utalt. Ezen feltételes okok egyikeként volt megemlítve a Béla által előzőleg szedett, mozgásszervi gyulladásokra általános orvosi gyakorlat szerint felírt, közkedvelt gyógyszer, a Maflazin*.

Hortobágyi hazafelé menet korábbi bírósági tapasztalataira emlékezett vissza, amikor is a hosszas hercehurcák után a bírák minden alkalommal csupán saját szervezetük, rendszerük érdekeit képviselték mindenek felett. Az egyénre, az állampolgárra viszont nagy ívben tettek.
No, itt a kórházban is annyi volt a lényeges, hogy kiderüljön: NEM FERTŐZŐ, aztán kiült a megelégedett boldog-béke a személyzeti arcokra.

Bélának beutalója volt – és kivárva a sorát, természetesen be is jutott – az ortopéd szakrendelésre.
Az volt azonban az érzése, hogy mesterségesen duzzasztják fel a várakozókat, mert újabban azokon a rendeléseken is egy-két hónapos sorban állás vált gyakorlattá, ahol régebben mindig üresen kongott a váró.
Hiába volt azonban a sorszáma, előtte jó néhány frissen érkezőt beszólítottak. Ekkor értette meg az ajtó melletti táblára tűzött kiírást: "A sorszám, csak az érkezés sorrendjét határozza meg, nem a vizsgálatét."

Béla (tűnődve):
– Ez olyan mintha azt közölnék: "Mindenki kivárja a sorát, kivéve akiket előreengedünk."
Ortopéd orvos (beszólítja Hortobágyit, és egyenes derékkal ülve néz le a duzzadt bokákra):      – Nem feltétlen ránk tartozó problémával állunk szemben. Ámde, ha már kéthavi türelmes várakozás után mégis hozzánk került a páciens, akkor természetesen felírunk neki egy igazán stramm, támogatott lúdtalpbetétet.
Narrátor:
A termetes hasú doki legszívesebben úgy fogalmazott volna: Hülyeség volt ideküldeni önt, a támogatottság lényege pedig a következő: a gyártó megtámogatja a felíró orvost, s ezáltal a beteg dupla áron kapja a segédeszközt.
Ismerős lehet a téma más viszonylatban is. Olyasmi ez nagyjából, mint amikor a lelkes rendőr kimondottan bűnmegelőzési szándékkal segít, autómentőt (trélert) hív az eseményhez telefonon – mondván nehogy csontra kifosszák a feltört autót –, aztán egy-két kilométernyi túra a károsult tulaj udvarába – számla nélkül – húsz kemény ezresbe kerül (ezt saját bőrén tapasztalta Béla, és el is gondolkodott, hogy mennyi lehet akkor egy főváros környéki fuvar – kétszázezer, négyszázezer (?), és abból ugyan mennyit pörget vissza a szorgalmas jagelló zsebébe a fuvaros?).
Ettől durvább személyes "élménye" mostanában csak a mosogatógép meghibásodásának esete volt, amikor saját elhatározásából hívott segítséget. Meg is kapta az időpontot: csütörtökön 08:00 és 16:00 között érkezik a szaki. No, ez akkor egy nap szabadság, de mi az egy szrítmenedzsernek – ugye? Akármikor kap a cégtől ennyi kimaradást. A problémásabb itt az a történet, amikor a varázsló vetít – aki természetesen értesítve lett minden hibajelenségről.
Varázsló (egy perc matatás után):
– Ez a gagyi termék motorcserés wazze! Motort viszont rendelni kell, az nincsen nálunk.
Béla (elfehéredve):
– Jujuj! No, ne!
Varázsló (szinte mellékesen odatol egy macskakaparásos lapot):
– Itt írja alá kedves uram, aztán perkáljon le hirtelen nyóc rugó kiszállási díjat, mert engem sokan várnak még máshol is.
Narrátor:
Amikor nálunk "kedvesuramoznak" valakit, akkor az esetek 99, 9 %-ában leveszik, becsapják, megszívatják vagy lenézik. Számoljuk csak ki, hogy egy nap hányszor veszik fel a „nyócezres” kiállási díjat a szakik! Gyakran előfordul pedig, hogy a szomszédos utcában végeznek az előző kuncsaftnál.
Béla (legyezgetve magát):
– És a motort miért kell cserélni? Hallom, hogy forog.
Varázsló:
– Igen a motor még pörög, viszont a szimering teljesen kiment. Nem javítható, mivel az olaszok csak komplett motort küldenek.
Béla (lesújtva):
– Mennyi lenne egy motorcsere?
Varázsló (keményen):
– Negyvennyolcezer pénz.
Béla (savanyú arccal számolgat):
– Meg a nyolcezer, az már ötvenhatezer… Ötvenháromezerért vettem a gépet két éve.
Varázsló (a mutatóujját figyelmeztetően felemelve):
– No, persze akkor negyvennyolc, hogyha egy héten belül cserélem, mert egyébként újra fel kell számolnom a kiszállást, úgyhogy gyorsan döntse el, mit akar!
Béla (kétkedően):
– Egy hét alatt meg sem jön a motor a macskazabálóktól….
Varázsló (távozás közben):
– Dehogynem, azt bízza csak ide!
Béla (bepöccenve):
– Tudja mit? Mosogatunk kézzel ezután. – Ez a gép meg jó lesz tepsitárolónak. Ha nem működik, legalább nem remeg a tetején a mikró.

Narrátor:
– Szóval, az ortopédus jóember… Igen kedvesen a fülébe lihegett Bélának – ahogy mustrálta a lábait –, mert lentebb nem bírt hajolni hatalmas pocakjától. Miközben írt egy beutalót a bőrgyógyászatra, átadta Bélának élete egyik legnagyobb bölcsességét is: amelyik láb színesedik, nemcsak dagad, az bizony a bőrgyógyászra tartozik.

Narrátor (kis szünet után):
– Újabb két hónap várakozás következett. Ilyenkor persze nagyon lassan telik az idő. A beteg szorong, hogy valamiképp meg ne feledkezzen az előjegyzett dátumról, mert akkor visszakerül a sor végére.
Amikor végre eljött a várva várt nap, nem volt a legcsúnyább állapotban Béla lába, de azért színes és sebes volt imitt-amott. Talán az enyhe dagadástól valamicskét fénylett is a bőr, mert a huszonéves, kikent-kifent Barbie-szőke dokinő – aki csak az asztala másik feléről pillantott Bélára – nem látott semmi rendkívülit. A diskurzus valahogy így folyt:

Béla:
– Csókolom a kezét!
Dokinő:
– Még csak az kéne… Mondja gyorsan a baját, vagy mutassa!
Béla:
– Nem annyira egyszerű a dolog, mert én úgy kerültem ide, hogy az ortopédus…
Dokinő:
– Engem nem érdekel a eset ortopéd része!
Béla:
– A háziorvosom beküldött először…
Dokinő:
– Most a bőrgyógyászaton van, nem a háziorvosnál, azt mondja, ami rám tartozik!
Béla:
– Folyamatában szeretném az előzményekkel együtt elmondani, ha engedné, hogy legyen valami támpontja, mivel nagyon régen kezdődött, visszatérő lábproblémáról van szó, amit eddig nem tudtak egyértelműen diagnosztizálni sem, nemhogy gyógyítani, és az idén folyamatosan kiújul. Katonakoromban orbáncnak titulálták, aztán mélyvénás trombózisnak, mostanában pedig keringési elégtelenségként hüledeztek felette. Érdekes módon eddig bőrgyógyászhoz senki sem küldött, kizárólag csak az ortopé…
Dokinő:
– A diagnózist bízza csak rám! Mutassa, hol bibis a lába!
Béla:
– Nem bibis a lábam, hanem rendszeresen bedagad, majd egy idő után vörös lesz, később szederjes kék. Amikor tombol a betegség, rettenetesen viszket és felhólyagzik, olyan mintha sömör vagy himlő lenne.
Dokinő (az asztal másik oldaláról):
– Én nem veszek észre semmi különöset a maga lábán, se sömör, se szederjesség. A sebeket meg gondolom maga kaparta ki, nem stigmák. Annyit látok, hogy gombás a bal nagylábujj körme.
Béla (önérzetesen):
– A lábujjamra húsz éves koromban költözködés közben rátettek egy kétmázsás hordozható cserépkályhát hölgyem. Az nem gombás, csak roncsolódott a körömágy, és megvastagodott a köröm. Ami pedig a lábam állapotát illeti, az most éppen gyógyulófélben van. Nem tudtam úgy időzíteni, hogy a vizsgálat időpontjában maximálisan fellángoljon a betegség. Talán azonban így is megnézhetné közelebbről, és el is olvashatná az eddigi vizsgálatokról készült jelentéseket, hátha például a labor eredmények is…
Dokinő (lesett neki):
– Mi az hogy hölgyem?! Talán doktornő?!
Béla (konokul):
– Úgy vélem hölgyem, ha megfelelően vizsgál, és segít, akkor a szakmai rang igazán megilleti, de ameddig csak folyamatosan a szavamba vág, felülbírál, vitatkozik, és felületesen foglalkozik velem, addig a civil megszólítás jobban idevágó. Egyébként is kellőképpen megtisztelő a höl…
Dokinő (vörösen):
– No, akkor kedves uram, mivel én nem látok semmiféle elváltozást az ön lábán, itt befejezettnek tekintem a vizitet. Majd jöjjön akkor, amikor igazán láthatóvá válnak a tünetei. Arra azonban figyeljen, hogy másik orvos rendelésére jelentkezzen be, mert én többet nem akarok találkozni magával.
Béla (csodálkozva):
– Kedves öntől, hogy így marasztal és invitál. – Azt az egyet azonban árulja el: hogyan tudja kiszámítani a betegség, hogy pontosan akkor mutassa legrondább arcát, amikorra a páciens az időpontot kapja?
Dokinő (még mindig vörösen):
– Amikor kiújulnak a problémái, ide kell ülni az ajtó elé, és ha van lehetőség, majd beengedik. Persze amint mondtam, ne az én rendelésemen…
Béla:
– Az én véleményem ezzel ellentétben az hölgyem, hogy ön nem válogathat a betegek között, mindegyiket egyformán és türelmesen kell megvizsgálnia, ha szolgálatban van. A beutaltakat lekezelni, elutasítani szerintem nem állhat módjában. Ez egy állami intézmény, én pedig azért pakolom az eü. hozzájárulást harmincöt éve a közös perselybe, hogy legalább végighallgassanak, ha orvoshoz kerülök, és ne a vitatkozáson legyen a hangsúly, hanem a kezelésen. Ezenkívül – tudomásom szerint – a hippokratészi esküje sem engedi meg a gyógyítás megtagadását, a betegelutasítást.
A felvételen sem tájékoztattak még eddig az azonnali „odaülés” lehetőségéről. Közlöm önnel előre, hogy az alkalmazott bánásmód, és a stílus miatti panaszommal a betegjogi képviselőhöz fogok fordulni.
Dokinő (makacs szikrákkal a szemében néz az asszisztensre):
– Mégis mit panaszolna? – Minden tőlünk telhetőt megteszünk a betegért.
Asszisztensnő ( kezével legyezve magát):
– Meleg van nagyon… ilyenkor mindenki feszültebb. – Tessék csak ideadni a leleteit!
Béla (elégedetten):
– Tessék.
Asszisztensnő (a Dokinőhöz):
–  Már a Szent Fertő Kórházban is járt…
Dokinő (gyorsan elkapva a lelteket):
– A májenzim szintek magasak, ez alkoholizmusra utal.
Béla (sértődötten):
–  Nem iszom szeszes italokat, de lehet más oka is – nem? – Miért kell egyből a legrosszabbra gondolni?
Dokinő (pökhendin):
– Az a legjellemzőbb ilyen emelkedett enzimszinteknél. Májcirrózis a következménye.
Béla (letörten):
–  Néhány éve egy tévedhetetlen kollégája két emelettel fentebb, belenézett a torkomba, és kapásból azt mondta: DAGANAT. Hiába kértem, hogy mondjon B variációt is, nem volt hajlandó rá. A klinikai ultrahangos vizsgálaton viszont eltanácsoltak a biopsziától. Úgy mondták: több kárt tennének, mint hasznot. Végül, hiába jártam vissza a „főgégészhez”, nem vizsgált meg, nem zárta le az esetet, inkább letagadta magát, és átpasszolt a munkatársának, aki ugyan még nem volt főorvos, de nem is beszélt badarságokat. No, ezt csak azért mondom, mert az ilyen ad hoc kinyilatkozások hatalmas törést okozhatnak a betegekben. Én is sok álmatlan éjszakát vergődtem végig, mígnem az akkori háziorvosommal konzultálva, elkeseredésemben kibrusztoltam egy kórházi beutalót.
A kórház fiatal gégespecialistája viszont a másik véglet volt. Felírt egy tábla torokgyulladás elleni, szokásos tablettát, és amikor nem akartam elhinni, hogy ez elegendő kezelés lesz, akkor pszichológust akart rám erőltetni. Nem könnyű lejönni az elkeseredettségről, ha lelketlenül beindítja valaki a beteget.
Nos, a lényeg: beszedtem az első két szem gyógyszert, aztán tettem fel egy jó dús gyógynövénypakolást éjszakára, és másnap már érződött a javulás. Alig telt el három nap, és visszatért a régi életkedvem.
Dokinő (türelmetlenül):
– Nem értem, hogy mi köze a lábproblémájának ehhez a történethez.
Béla:
– Tulajdonképpen annyi, amennyi az antialkoholistának a májcirrózishoz. Kevés. Érezhető, hogy ön rám akar sütni valamilyen bélyeget, ha már a körömgombát nem sikerült, ezért mondtam el a történetet. De hogy legyen is valami értelme a két hónap várakozásnak erre a vizsgálatra, megmutatnám a mellkasomon pirosló apró dudorokat, amelyek mintha most jóval többen lennének a megszokottnál.
Dokinő (hátradőlve a székében):
– Na, mutassa!
Béla (körülnézve):
– Hová tehetem az ingemet?
Dokinő:
–  Ahová akarja…
Béla:
– Azt gondoltam, van egy fogas...
Asszisztensnő:
– Tegye csak ide a széktámlára nyugodtan!
Béla (a szék mellett állva a mellére mutat):
–  Ezekről az apró, pirosló szemölcsökről beszélek.
Dokinő:
– Azok kétfélék. Az apró, piros szemölcsök feltehetően haemangiomák, éranyajegyek, míg a szaporodó pirosas kiütések az izzadságtól vannak, gyakran a verejtékmirigy gyulladásából fakadnak, éppen ezért, ha erre hajlamos, célszerű elkerülni a szoros ruhákat.
Béla:
– Mennyire más ilyen módon kommunikálni, nem pedig kioktatást, és elutasítást hallgatni.
Dokinő:
– Nem én kezdtem el a vitatkozást!

Béla:
– De bizony, maga kezdte. – Türelmetlenségében le akart darálni egy-két perc alatt, és kellemetlenül viselkedett. Ezt én látom jobban, mert ezzel foglalkozom. Gyakorta figyelem az embereket, és megírom a meglátásaimat. Ön pedig messziről meg tudja különböztetni a kiütést a visszeres anyajegyektől. Mindenki tegye a saját dolgát jóindulatúan, ne pedig egymásnak keresztbe!
Dokinő (kíváncsi tekintettel):
– Mi az ön foglalkozása?
Béla (csillogó szemekkel):
– Író vagyok!
Dokinő és asszisztensnő (egymásra nézve):
– Persze, hogy tesszük a dolgunkat! – Reméljük elfelejti az író úr a kezdeti kis affért.
Dokinő (mosolyogva átsétál az asztal túloldalára):
– Megemelné a lábát a beteg? – Hadd nézzem csak még egyszer!

Narrátor:
– Hortobágyi Béla beült a taxijába, és jól megnézte magát a visszapillantó tükörben.
Béla (grimaszolva, eltorzított hangon):
–  Író vagyok, igazi író, vagy inkább költő? Az se rossz tulajdonképpen. Legközelebb újságírónak adom ki magam, és azt mondom: a taxi csak megfigyelőhely, amolyan kis álcabódé, mint a buzgó madarászoknál.
No, persze ez vicc. Csak ne dagadna többé a lábam! Talán meg kellene szívlelnem megboldogult Faludi Gyuri bá’ tanácsát: "Egy férfi ne hordjon zoknit, ha fiatal, ha pedig már elmúlt ötven, akkor azért ne!"


2011. 06. 02.

Jelmagyarázat: * fantázianév.

A vörös bombázó

Csengeri Attilára estefelé – mihelyt ivott valamicskét – egyből rájött a mehetnék. Ilyenkor gyorsan rendelt egy taxit, és útközben eldöntötte, hogy melyik éjszakai szórakozóhelyet látogatja meg.

Nyugodt, júniusi szombat este volt, kellemesen lehűlt a levegő. Csengeri, a lakásával szemközti étteremből lépegetett hazafelé. A földszinten lakott, így amikor benyitott a vastag falak miatt nyáron is hűvös lakásba, még el sem szívta a cigarettát, amire az étteremből kijövet rágyújtott.
Megborzongott a konyhában. Hirtelen mozdulattal öntött kétujjnyi konyakot egy öblös kristálypohárba, és mohón lehajtotta. Valamivel lassabban újratöltötte a poharat. Elgondolkodott közben, így most többet, úgy háromujjnyit sikerült.
– Nem számít, nem megy kárba, csak pocsékba – húzta el a száját. Pohárral a kezében átsétált a nappaliba, és kinézett a forgalmas utcára.
A Thököly úton közepes volt még a forgalom, meg-megremegett az ablak a villamos és a buszok keltette rezonanciától. Csengeri, az utca felőli ablakokat sohasem nyitotta ki, kizárólag az udvar felől szellőztetett. Csak a konyhán és a lichthófon keresztül engedett be némi levegőt.
Nem igazán bámészkodott sokat, nem szerette a forgalmat, az utcát figyelni. A közértbe is legtöbbször kelletlenül ment át – az út túloldalára, amióta néhány méterrel előtte elütött a megállóból kiinduló busz egy gyalogost. Néha remegett az ina­ – hiába volt autós ember –, mielőtt átvágott volna az úttesten. Megvárta, amíg néhány gyakorlott kamikaze utat tör magának, az izgága autósort fékezésre kényszerítve.  Most, a két pohár borpárlat után persze nem lett volna különösebb önbizalomhiánya, de mindig nem űzhette el remegését a drága itallal. No, persze nem anyagilag esett volna nehezére… Nem volt rosszul eleresztve. Akkoriban minisztereket megszégyenítő jövedelmet kasszírozott. 

Rágyújtott. Bekapcsolta a magnót, hanyatt dőlt a puha, rackabundával letakart kényelmes fotelben, és öntött magának újból.
A méretes hangfalakból áradó hanghullámok szinte masszírozták. Lelazították az agyát is. A felvételen a Beatrice nyomta: „A munkának vége, kijössz a gyárból, Egy vodkától erős vagy és bátor…”
– Milyen vodka? Milyen gyár? Kevés vagy, mint vöröshagymában a proletár öntudat Feró! – próbálta túlordítani a száz wattnyi dübörgést. – Még hogy nyolc óra a munka, meg szórakozás...

Lehalkította a zenét, és felhívta az egyik taxiközpontot. Figyelt rá, hogy ne azt, amelyiknél ő dolgozott másodállásban, hanem minden alkalommal másikat. Nehogy kiismerjék szokásait, és ne lássák az ismerős csapatbeliek túlontúl jókedvűen. Amikor megjött a kocsi, találomra magához vett egy marék papírpénzt, és kisétált a hentes elé a sarokra, ahová mindig is kérte az autót.
Bemondta spanja lakcímét, és a sofőr elé tolta a cigis dobozt. Mindketten pöfékelésbe kezdtek, és lendületes ütemben pattogtak az 1500-as Ladával Ferencváros felé a Hungária krt. hézagos macskakövein.

Loo, a span már behangolt rendesen. Ezt abból látta Attila, hogy barátja hiába kémlelte bőszen az eget, folytak a könnyei, úgy szívta a százas szofit. A füstszűrőjét is.
– Loo… nem változol te semmit, olyan  igazi, szarrágó, proli formád van.
– Mert te persze változol arany barátom!? Te is csak a magad esze után mégy – vágott vissza a kopasz, szeplős zseni.
– Jó-jó, de én legalább nem szívom azt a büdös füstszűrőt. Tessék, itt egy szál malrbi.  No, akár indulhatnánk is... Nézzünk ki a Rómaira a Tóba!

Már sötétedett, amikor kiszállt a két szögesen ellentétes kinézetű fiatalember a taxiból. Attila harmincévesen, jól szituált benyomást keltett, Loo-t viszont – aki nála valójában két évvel fiatalabb volt, de csúnyán kopaszodott, és eléggé szedett vetetten öltözött  – hirtelen akár negyvenes, lepukkant csövingernek is nézhették.
– Nem számít – szívatta Csengeri –, egy százas jattért csak beengednek itt a peremen. A várba viszont nem szívesen mennék veled…

A nagydarab kidobó új alkalmazott lehetett, nem ismerte Attilát. Csengő (így becézték) azért egy ötvenest belegyűrt az ingzsebébe, és mosolyogva mondta:
– A barátomat a Csepel Művekből szedtem fel, egész nap biciklit hegesztett. Nézd el neki, hogy le sem cserélte a megfáradt munkásarcát!
Loo már nem hallotta ezt az élcet, mivel előresietett a mellékhelyiségbe. Feszítette a jó néhány megivott sör, mint aktmodellt a bableves.

A Tó nevű diszkó a kemping és a fürdő között volt középtájon, így turisták, strandolók is beeshettek a törzsvendégeken kívül. Csengő, amikor felfedezett valami új helyet sokáig visszajárt. Beszélgetett, ivott, flörtölt, így a bennszülöttek közül sokan ismerték látásból. Most is egyből lerohanta néhány csaj. Ők abból a garnitúrából valók voltak, akikkel kb. három hete egy közeli, kaszásdűlői lakásban folytatták a bulizást, és addig-addig horgásztak a nappali nagy akváriumában, amíg balszerencsésen összetörték.  A hordónyi víz szétterült a harmadik emeleti panelben. Úgy rémlett, addig igazán remek volt a hangulat, de aztán illett sürgősen lelépni.
Attila nem emlékezett rá, hogy előtte az egyik nőt bevonszolta a félszobába, de most, hogy emlegette a szöszi: „én szóltam, hogy csak a gyerek ágyán ne!” felderengett a dolog.
– Wow, micsoda barbár vagyok, ha iszom! – nézett ártatlanul Csengő a helyes kis szőkeségre. – Erről jut eszembe: mit igyunk lányok és Loo?
– Mi Bloo Lagoon-t kérünk, mint a múltkor, csak hal nélkül – csicseregték a lányok.
– Mi az a blú laguna? – kérdezte Loo.
­ – A Blue Lagoon: 4 cl vodka, 2 cl curacao blue, 1 öntet citromlé. Mindez feltöltve szénsavas limonádéval és megkeverve – segített a pultos, és már vette is elő a poharakat. – Négy lesz?
– Nekem inkább egy Kőbányait – válaszolt gyorsan Loo – nem bírom az émelygős lónyálakat.
Alighogy kitették eléjük az italokat, odatelepedett a bárpulthoz a két csehszlovák csaj, akikkel előző hétvégén kavartak.
– Itt van megint Petró és Sárkó – nyögte ki bambán Loo.  – Ezek mikor mennek már haza?
– Te éheskedtél rájuk a múltkor... én megmondtam, hogy szívósnak tűnnek. Hót kokin hurcolásztál bennünket a "varnyúval" körbe-körbe itt a parton. Valami nyugalmas dugóhelyet kerestél. Amikor én hazamentem taxival, képes voltál utánam hozni őket, és felzavarni legszebb álmomból. Intézd el akkor most őket úri cimborám!
Attila lehúzta az italát. Hódító ábrázattal a szöszihez fordult, és felkérte táncolni. A kis szöszke akkora volt, mint egy macska ülve, de nagyon simult, szinte dorombolt. Nem lehettek rossz emlékei a gyerekágyas barbárkodásról.

Csengő már épp beleélte magát egy új kaszásdűlői küldetésbe, amikor belibbent a tánctérbe egy dekoratív vörös bombázó, legalább öt kan társaságában. Amikor találkozott a tekintetük, érezte: ez nem egy mindennapi eset. Vissza is kísérte a szöszkét a barátnőjéhez, és kihívta Loo-t az előtérbe, aki fellélegzett, hogy nem kell neki lengyelül bájcsevegni a két csehszlovák Lujzával. Loo valamikor udvarolt egy lipántos lengyel nőnek, és egy ideje ittasan az lett a kényszerképzete, hogy érti a szláv nyelveket. Ha pedig még többet ivott, úgy vélte, minden szláv nyelven simán diskurál. Most azonban látszott rajta a megkönnyebbülés.
– Csak nehogy utánunk kiáltson Sárkó, azon a hülye csehszlovák hangján! – motyogta. – Tényleg állat vagyok, ha sokat iszom. Most is van bennem öt ser, de még tisztán látom, hogy milyen csúnyácskák ezek.
– Tudod, ezt mondtam a múltkor,  persze akkor egy láda sörnek megfelelő cefrét ittál össze. Ahogy éppen sikerült – válogatás nélkül, vegyesen. Aztán meg azt hitted, te vagy Niki Lauda.
– Na, mi a stájsz, lökjed! Mért jöttünk ki igazából? – kérdezte Loo kíváncsian.
– Bejött egy csaj néhány manussal. Őket sosem láttam még itt.
– És?
– …és úgy érzem, ez valami szuper.
– Mi szuper? Az, hogy egy csomó mandróval van?
– Nem az… maga a nő!  A kanokat valahogy le kéne koptatni.
– Talán megismételhetnénk a Fekete macskás balhét. Emlékszel, amikor kigyulladt a szemetes, aztán a sok papírzsepi "könnygázt" csinált?
– Az zárt hely volt légkondival, ez meg itt tárva-nyitva. Nem lesz hatása, maximum minket vágnak ki, ha megdőlünk vele.
– Akkor?
– Hát a jó öreg Loo tud éppen egy módszert… Van a brifkómban egy darab szigetelt rézdrót. Gyújtóval kicsit leégetjük a műanyagot a végein, meghajlítjuk, bedugjuk néhány helyen a konnektorba, aztán meglátjuk melyik veri le a hangosítást és a fényeket. – Na, ugye jó a csepeli biciklihegesztő a háznál? Tudom úgyis, így cinkelsz a hátam mögött.
– Loo, ez nagyon pöpec. Ha kihajtják a népet, akkor azt mondjuk, átmegyünk a Zuglóiba, mert ez itt elég tré, és mielőtt magukhoz térnének a lányok, rendelünk két taxit. A négy csajt beültetjük az elsőbe, a másik kocsival mi meg majd kicsit lemaradunk, aztán ügyesen visszafordulunk az első lámpánál.

Loo először a férfi mellékhelyiségben próbálkozott, de azonkívül, hogy odabenn néhányan lebrunyálták egymást a sötétben, egyéb bonyodalom nem történt. Aztán a bárpult melletti hűtőnél észrevett egy elosztót, ami telitalálat lett. Elsötétült a teljes tánctér, visongtak a csajok, élesen füttyögettek a pasik.
Kitereltek mindenkit. Szinte tökéletesen, terv szerint alakult az akció. Amikor Attila és Loo beszálltak a második taxiba, az épület előtt beszélgető vörös bombázó akaratos szemeiben mintha csalódott szikra villant volna, de azért megeresztett egy gyenge mosolyt, és integetett – csak úgy finoman, csuklóból.


II. rész

Attila előre kifizette a taxikat, mindkét sofőrnek adott egy-egy ezrest. Ez akkoriban nagyjából egy napi munkabérnek felelt meg.  Amikor kiértek a Szentendrei útra, szólt a pilótának, hogy nem muszáj annyira taposni a jobbost, és lehetőleg már az első lámpánál maradjanak le.
A taxis ragaszkodott a szabályos visszaforduláshoz, ezért csak a felüljáró alatt pördültek meg. 

Vigyorogva szálltak ki a kocsiból a diszkó előtt, ahol már addigra megtalálták a zárlatot, és újra dübörgött a zene.
– Jól ellesznek a csajok egymással – tört ki Loo-ból a röhögés.
– Vannak Zuglóban is kanos pasik, nem fogunk nekik sokáig hiányozni – állapította meg elmélázva Attila.
Benn a teremben épp váltott a DJ, és a Queentől a Bohemian Rhapsody c. számot játszotta.
Loo kért egy sört, és leült a  táncparkettel szemben. Attila állva maradt, és a vörös hajú lányt szuggerálta tekintetével. A fiatal lány az egyik farmerszerkós sráccal lötyögött. A társaság többi tagja – akikkel érkezett –  egy közeli asztalnál iszogatott. Vidám fickóknak néznek ki. – Nem olyan mucsai fajták, akik egyből odavágnak – állapította meg Csengő.
A vörös bombázó vonzotta a tekintetét. Amikor odafordult és rámosolygott, mintha meglepetést vélt volna felcsillanni a szemében, vagy valami olyasmit:
– No, ugye csak visszajöttél drágaságom!
Csengő nem gondolkodott, odalépett egyből és lekérte. A farmerszerkós gyerek úgy adta át a fiatal szépséget, mint kereskedő a finom kelmét, még meg is hajolt.
– Mi történik itt? – kérdezte magától Attila. – Olyan, mintha álmodnék. Minden sikerül.
Óvatosan átkarolta a lányt, és bizonytalanul lassúzni kezdett.
A vörös démon viszont rögtön hozzátapadt, és szinte vezette. Röpültek, keringtek a félhomályban, miközben Freddie Mercury váteszként harsogta:

„Is this the real life?
Is this just fantasy?
Caught in a landslide
No escape from reality
Open your eyes
Look up to the skies and see…”

Csengő azon vette észre magát, hogy lehunyta a szemét, úgy beleszédült a helyzet hangulatába. Szinte erőszakot kellett alkalmaznia, hogy visszatérjen az „álomból”, és ránézzen a lányra. Borzongással töltötte el, amit látott. Ez a nő maga a megtestesült mese, a feszültségmentes, nyugodt, felszabadult, derűs kellem. Ez a helyzet pedig egy pazar idill, egy illatos csoda, egy sosem volt gyönyör…
Merészen belenézett a lány szemébe, lépdeltek még néhányat, aztán egy maratoni csókkal mutatkoztak be.
Attila arra eszmélt, hogy a vészharang kongani kezd a fejében:
– Mit szólhat ehhez az öt kannibál? Nehogy lerágják a fejem vacsorára! – futott át rajta az aggodalom, és elhúzódott a lánytól.
A lány szinte olvasott a gondolataiban, és visszabújt hozzá.
– Ezek csak barátok – suttogta a fülébe.
– Hihetetlen, ez valóság? Biztos, nem álom? – súgta vissza Csengő.
A lány válasz helyett újra megcsókolta. Összefonódva támolyogtak a következő számon keresztül, és még akkor sem engedték el egymást, amikor már a második gyors szám pörgött.
Végül a bárpulthoz sasszéztak, és kifulladva kértek egy italt. Lihegve szürcsöltek bele mindketten a martiniba. Attila izgatottan kínálta meg a lányt cigarettával. Úgy érezte, magához kell kötnie minden eszközzel, nehogy suhintson a varázspálcás tündér, és vége legyen a látomásnak.
– Hogy hívnak? – kérdezte meg váratlanul, mintegy bizonyítékot keresve a valósághoz.
– Klaudia vagyok – felelte a lány. Nyáron itt lakom a parton.
– Még soha sem volt ilyen nevű barátnőm – szaladt ki Attila száján. – Én Attila vagyok, de szólíthatsz Csengőnek, Gongnak vagy akár Harangnak is, nem bánom, csak azt ne mondd, hogy fekete seggű.
– Jó… rendben – kacagott fel a lány. – Máris a barátnőd vagyok, úgy gondolod?
– Szeretném azt hinni... és azt is, hogy nem vagyok berúgva, ez a valóság. Annyira szép vagy, kedves és…
A lány befogta a száját a sajátjával, és a nyelvével átpréselt egy kortynyi martinit. Egy újabb, szinte véget nem érő csókba zuhantak.
Attila bontakozott ki óvatosan az ölelésből.
– Pillanatra magadra hagyhatlak? Pisilnem kell.
– Nem engedlek! – mondta szigorúan a lány. – Meglógsz itt nekem… Apropó, az előző garnitúra csajt hová ástátok el?
– Elvitte őket a taxi Pestre.
– Ti meg útközben leléceltetek. Mondhatom szép dolog!
– Mondhatod. Amikor megláttalak, rögtön így terveztem el a dolgot.
Attila elindult a mellékhelyiség felé, a lány azonban nem tágított mellőle. Fogta, simogatta, becézgette, ölelte.
Csengő benyitott a mosdóba, ahol – meglepetésére – teljesen sötét volt. Nyomkodta a kapcsolókat, és csak néhány pillanat múlva esett le neki, hogy Loo itt is zárlatot csinált.
– A mosdó biztosítékait nem találták a táblán valószínűleg, vagy nem is érdekelte a személyzetet – motyogta. – Engedj el egy pillanatra, amíg elintézem a dolgom! – szólt rá a lányra.
– Elengedlek, de nem tágítok, itt leszek az ajtóban, úgysem tudsz megszökni.

Loo, ahogy figyelte a fejleményeket, egyre csak gyűlt benne a méreg. Rádöbbent, hogy kár volt elpaterolni a négy nőt, mert hiába meresztette a szemét, egyetlen szabad prédát sem látott. Kezdett unatkozni, miközben az irigység is kínozta. El kellett ismernie: ilyen jó csajt messziről is ritkán látott, mint ez a bögyös, vörös maca. Ez egy igazi bombázó, szögezte le magában, ahogy követte a mosdó felé távozó, ölelkező párt.
A beszűrődő gyér fényben még éppen látta, amint a lány bement Csengővel a férfiszakaszba. Megfordult, becsukta a mosdóajtót, és hirtelen elhatározással kiment az előtérbe. Rágyújtás közben érett meg benne az elhatározás:
– Mindjárt adok én neked Csengő proletár arcú biciklihegesztőt, meg szarrágó füstszűrőszipkázót! A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Megveregette a bejárat előtt álló nagy benga beengedős vállát, és felnézett az égre, mert csípte a szemét a tövig szívott cigaretta füstje.
–  Benézhetnél barátom a klóba!  Baromi sötétség van, és bemennek a csajok a fiúk után, a másik meg nem tudja rendesen a dolgát végezni.
– Ez komoly, ember?
– Persze, az előbb akartam brunzolni, de ki is fordultam.
– Na, megnézem, azt úgy kib@szom onnan mindet!

Attila megmosta a kezét, és  tapsikolt, hogy száradjon.  A lány hirtelen rontott rá, szorosan magához húzta.
– Töröld a ruhámba, úgyis melegem van!
Csengő azonnal megtalálta a legkézreesőbb felületet e célra – a lány fenekén. Azonmód egymásnak estek, behátrálva a sarokba. Újra rájuk zuhant az elvarázsolt érzés, a meseszerű mámor. Amit elképzeltek, azt egyből meg is akarták tenni. Tépték, cibálták a ruháikat, rágták, csókolták egymást, ahol érték.


III. rész

Amikor betoppant a kidobó, Attila már az ölében  tartotta párját, és úgy érezte kettejüké a világ.
A nagy melák biztos mozdulattal lökte szét őket,  a lányt hajánál, őt pedig karjánál fogva ráncigálta kifelé. Attilának sikerült felhúzni a nadrágját, és becsatolni az övét. Így már nem volt annyira kiszolgáltatott helyzetben. Próbált szabadulni, összevissza kapálódzott, de a kidobó erősen tartotta. A nagy erős ember az előtérben elengedte a lány haját, és lökdöste maga előtt kifelé. Amikor kiértek  Csengő kapott egy jól irányzott fenéken rúgást, ami még az agyába is felszúrt. A lányt „csak” kilökte a marcona vadember, de így is elég rosszul esett, lehorzsolta a bőrét.
Az ajtó előtt Loo cigarettázott, szokás szerint kémlelte az eget. Folyt megint a könnye, de most nem a füst csípte.
– Ekkora lyukrúgást aranycimborám… Ne haragudj, de ezt nem lehet kibírni röhögés nélkül.
Attila feltápászkodott és felsegítette a lányt. Villámcsapásként futott végig rajta az ideg, amikor meglátta, hogy vérzik Klau könyöke.
Akár egy háborodott, úgy rohant rá a kidobóra, és távolból indítva belerúgott a combjába. A nagy erős embert váratlanul érte a rúgás és odakapott. Csengő lábát azonban nem érte el. Attila fejjel esett a melák mellének, és  minden erejét összeszedve elengedett egy hatalmas, kaszáló ütést, amibe a kidobóember remekül belehajolt.
Elhomályosult előtte a világ, hitetlenkedve bámult Attilára. Tulajdonképpen összeroppant az orra, és óriáskígyószerű vérpatak csordult le az álláról az övvonala felé.
Csengő érezte az ütés pillanatában, hogy reccsent a kezében a csont. Arra is rájött – rövid csodálkozás után – , hogyha most nem rohan el, akkor valószínűleg agyoncsapja a nagy benga.
Nagyjából egyszerre rugaszkodtak el, ám a kidobó nem látott rendesen, így néhányszor eltévedt a bokrok között üldözés közben. Attila végül már csak szlalomozott, cselezett és zrikálta  a nagy erőst, aki egyre többször esett el.  Úgy öt perc rohangálás – macska-egér játék – után a kidobó kifulladt, visszament az épületbe telefonálni. Kihívta a rendőröket.

Attila valamelyest megnyugodva, egyből a lányt kereste. Klau azonban – kihasználva a melák távollétét – bement a táskájáért, és rendbe tenni a sérült kezét.
Nem mert visszamenni az épületbe, nem tudta, hol van épp a kidobó, ezért Loo-t kérte meg, hogy keresse meg a lányt. 
Alig telt el két perc, megérkezett egy rendőrautó. Biztos, valahol a parton bóklászhattak. Attila beállt a bokrok közé, és amikor a rendőrök bementek a diszkóba, eloldalgott. A kidobó hiába mutogatott kifelé, már semmit nem láttak a yardok. Beszélni meg… hát azt nem igazán tudott.

Loo, amikor észrevette a villogó fényt, kíváncsiskodva az ablakhoz ment és látta, amint Csengő meglép a kemping irányába.
– No, ez se jön már vissza, vagy ha mégis, akkor bevarrják a zsaruk – gondolta.
Hirtelen ötlettel leült a bárpulthoz Klau mellé, aki egy nedves zsebkendővel törölgette a sebét.
– Ugye, hogy milyen gyorsan elromolhat minden, ami szépen indul? – fordult a lányhoz. – Attila azt mondta, vigyázzak rád, pátyolgassalak, mert ő nem jöhet vissza. Kinn vannak a jagellók.
A lány szemében összefolyt a könny és ruhájára cseppent. Loo simogatni kezdte a karját, majd a haját.
–  Megvigasztallak én drágaságom! – mondta sóváran a felajzott férfi, miközben mohón megmarkolta a lány mellét, és belecsókolt a fülébe.
Klau meglódított táskájával fejbe vágta Loo-t, majd alaposan kikarmolta a képét.
– Hogy lehetsz ilyen gusztustalan görény, ilyen hazug állat!? Van pofád hízelegni, meg tapogatni? A srácok látták, hogy te dumáltál a kidobóval, mielőtt utánunk jött a mosdóba. Mi vagy te? Talán besúgó, spicli vagy ügynök? Ennyi becsület, és igazmondás szorult csak beléd? Tűnjél innen, mert idehívom a barátaimat!

Loo megszégyenülten, égő arccal indult el hazafelé. A kidobó valamit mondani akart, amikor az előtérbe ért, de nem lehetett érteni. A rendőrök megkérdezték:
– Ez a kopasz volt az?
– Nem – ingatta a fejét vízszintesen a véres képű melák.

Attila nem ment többet a Tóba. Loo viszont hébe-hóba még benézett  – sosem lehet tudni jeligére.  Ilyenkor a kedvenc mondatát mormolgatta:
 – A fehér ember nem felejt, az indián bosszút áll, az úttörő ahol tud betart; én meg félvér úttörő vagyok.
Nem látta azonban többé arrafelé a lányt, csak huszon-egynéhány év elteltével találkoztak véletlenül a belvárosban.

Az Opera környékén bóklászott a rábízott két apró kutyával, amikor egy attraktív hölgyre lett figyelmes, aki éppen leparkolt a terepjárójával.
– Kellemes bige, és milyen flancos a verdája – nyugtázta kikerekedett szemekkel. Már majdnem legyintett egyet, amikor bizsergető érzés töltötte el: több szálon is felismerni vélte a szőke nőt. Nem lehet más, mint a hajdani vörös bombázó, aki a nyolcvanas évek végén megszégyenítette, kioktatta és kikarmolta a diszkóban. Mostanság pedig gyakran szerepel a tévében. Igazán befutott személy lett. Talán, ha nem látja újra élőben, nem kerül hozzá ennyire közel, nem érzi tisztán az illatát, akkor örökre feledésbe merül a régi, megalázó emlék.

Körbejárta a pöpec verdát. Először valami kisstílű csínyre gondolt, hogy megkarcolja a fényezést, vagy leengedi a kocsi kerekeit, esetleg filccel firkál rá valami obszcén szöveget, de akkor a műszerfalon feltűnt egy kéklő rokkant igazolvány.
– Nofene! Ez már azért durva. Tízmilliós dzsipre futja a kisasszonynak, parkolójegyre meg nem?
Kinyitotta brifkóját, amiben – a szigetelt rézdrót mellett – ott lapult egy kis fényképezőgép.
Egy kattintás innen, egy onnan…
– Még fizethet is érte valamelyik újság – derült fel Loo szeplős ügynökarca. – Még hogy én lennék a gusztustalan görény, a hazug állat!? Majd meglátjuk, te ki vagy igazából kis húsom. Megtudjuk az újságokból, mit találsz ki, amikor majd kikérdeznek a nyomingerek.

Másnap már meg is jelent a kép az egyik bulvárlapban. Különös módon a rendőrség  azonnal lecsapott. Éppen ilyen esetekre elrendelt razzia volt, így nem hagyhatták figyelmen kívül ezt az ügyet sem.

Loo, a reggeli kávéját szürcsölgette a lepukkant, terézvárosi büfében. Belelapozott a locsi-fecsi pultosnő újságjába, s rögtön rálelt a hírre, amire már napok óta várt:
„Amikor becsukta kocsija ajtaját, édesanyja rokkantkártyája kiesett a napellenző zsebéből, így került a műszerfalra – információink szerint ezt állította a színésznő, amikor botrányos parkolása miatt kihallgatták.”
– Nocsak, nocsak Klaudia! – dűlt hátra kárörvendően mosolyogva Loo.
– Hogy mondod szívem? – kérdezte a büfés nő.
Loo elnyomta a tövig szívott csikket. Csillogó szemekkel felnézett a plafonra, úgy kérdezte:
– Mi a hasonló a nőkben és a parkolóhelyekben?
– Nem tudom, mondjad!
­– Mindegyik normális foglalt. Ha találsz egy szabadot, az vagy fizetős vagy rokkant.
– Mondasz valamit tökikém, mondasz valamit – kacarászott a büfés nő, és kivette a férfi kezéből az újságot.
– Hadd nézzem csak én is! – te meg elvihetnéd a kutyikákat sétálni, hátha találsz magadnak megint valami finom kis fotótémát.



A szerző alibi megjegyzése:
Ez a történet a képzelet szüleménye. Ha valamely részletében mégis hasonlítana a valóságra vagy létező személyekre, az csakis a véletlennek tudható be.