November fogatán

Sárban, vízben gázol
november rőt lova,
mögötte csak zötyög
ócska, rossz kocsija.

Ponyva alatt hideg,
bakon részeg köd ül,
csípős szélostora
csapdos nyakam körül.

Összegörnyed testem,
megborzong a bőröm,
álomképeimben
hosszan elidőzöm:

Hol égnek szemekben
örök mohatüzek,
ringó táncra kelnek
virtuális szüzek,
öregek mesélnek,
sziklából bor folyik,
hullámzik a zene
hajnaltól-hajnalig.

Ott van az én helyem –
andalít az álom,
november fogatán
csak pislog világom. 
 

2006. 11. 04.

Édes otthon

 

(pszichózis)

Míg dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.

Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg magad a holmidat!

Hogy sose legyen kellem napod,
friss kedv-hajnalban beléd marok.
Zord, savanyú arc, keserű száj,
s testben a görcs az idegbe váj.

Sötétedik, a múlt-szél cibál,
a volt világa már fumigál.
A hullt idő holttérbe pereg,
vak lápra lépnek torz szellemek

s a kert mögötti határsoron
halk, viharlámpás halál oson.




2007-10-12

Nyárvégi éj

Kiseperte holdudvarát,
benne táncolt egész este -
dalol az éj, bontja haját,
barnán fénylik pucér teste.

Lator szellő súg fülébe -
simogató hangja botor,
csiklandóan nyúl ölébe,
nevetésük hullámfodor.

Ropog az ágy, deszkája ég,
elparázslik, akár a nyár -
ősz kacsint az ég peremén,
s szikrát gyűjt a látóhatár.


2007. 08. 27.

vég-kép

 

létünk a véggel összeér
vásznunkra égnek a jelek
jelenlétünk a múltba tér
      testünkre feszül a keret

a festék ránca megreped
alighogy megszárad a kép
tompán koppan a borzecset
örökre elernyed a kéz

homályba hajló mákonyat

alkonyba kanyargó csapás
e sorsba rángó kábulat
az elmúlásörvény hatás

zuhanni vágy a volt csodás

színes fényfolyókat festő
merül vele minden tudás
egyedül süllyedni rest ő

 csónakja áttört fahéjbézs

már léket kapott a kéktől

még tűnődően visszanéz

amint kicsurran a képből

2009. 10. 01.

Elszívás

 

Leszoktam a piáról,
leszoktam a bagóról.
Olvastam a szex is gáz, -
abbahagytam az olvasást.
Néha tematikusan elgondolkodom:
mégis, hová folyik el a jövedelmem?
A lemondásnak, a visszafogásnak
valahol meg kellene mutatkozni…
Talán, – ha le lehetne cserélni az életem
(egy idomított fiatalra), s mint öreg macskát –
amelyik durcásan bepiszkol az ágy alá –,
megpaskolva kitenni a reptéri parkolóban.
Ám annyira kételkedem már mindenben,
és olyan száraz ez a lőrinci homok,
csak elszívja az érveket körülöttem.
Igazi családom sincsen, csak látszat.
Most – szeretnék kimenni a temetőbe,
kihantolni édesanyámat.


2007. 08. 26.

Nélküled

 

 

Rágcsálom az ajkad – csupa hús
ellopom a hangod – mélabús
iszom szemedből – kávébarna
megérintem melled – készakarva.

Fogom a kezedet – langymeleg
csiklandozom tested – hempereg
elnyújtózol elméd – ellazul
melléd bújok szívem – ver vadul.

[...]
Távoli harang szól – hangja mély
elhúzom a függönyt – szúr a fény
fekvőhelyed szinte – még meleg
párnádon illatod – ott lebeg.

Kezdődik egy új nap – nélküled
nem érzem az ízét – mint veled
tűz és víz emészti – lelkemet
hozzám láncolnád-e – életed?



2006-11-12

Az idő

Hiába rejted lelkedet,
hiába hangsúly, ékezet –
rémálmaidban ott vagyok,
mindenről, mindent megtudok.

Én oldok zárat, nyers kötélt –
ha mégse volnál eltökélt –
hóhérod úgyis én vagyok,
nyakadra hurkot én rakok.

Bár járna talmi képzelet,
mi versbe fonva képeket
a fénybe vágna nyílt utat –
majd rádöbbent az ón-tudat:

Én mindig sarkadban vagyok,
mindenről mindent megtudok.
a sors már nékem átadott,
szemedbe írta: tetszhalott.

Még gyakran érhet bántalom –
s mert túl vagy rég ifjúkoron –
nem sírhatod már el magad,
a kín elmédben szétfakad.

Hangod nincs, vágy nem terem,
nem vagy más, mint langy tetem,
kezemben végül megfagyott...
csúf végzeted – lásd – én vagyok.


2008. 11. 12.

tokio170, a szamuráj írásai

ősz-irány

 

őszben úszó levél
horgonyként hull elém
időörvénybe ránt

hosszú estek érnek
ajkamra hűlt ének
tétovasága bánt

felhajtom gallérom
csörgetem fillérem
útravaló gyanánt

homályba indulok
kísértő alakok
vágnak elém haránt

illó emlékezet
végtelenje vezet
semmi-be-tűz irányt




2008. szeptember 24.

depresszió

 

a nappal mérges füstködét
szűri az éj derengő szövetén
a lámpafények karcos udvarukban
         sárgán imbolyognak mint van Gogh
         hamis napraforgói a recézett levegőben
por ül rá a sötétre és földre nyomja
a benne éledő koldus világosságot
         remegve mosdik a fény csatornák csobogóján
         felnéz megrázza szikrázó üstökét
         apró izzó tűhegyek pattannak szerteszét
utánuk lopódzik csúszkálva az éjjel lehullt
szárnyporán fázósan vacogva borzongva és dadogva
a részeg álmából riadt gyámoltalan gondolat

2010. 03. 25.




*Egy olasz művészeti magazin állítása szerint Vincent van Gogh - Napraforgók című festménye, melyet évekkel ezelőtt 25 millió fontért vásárolt meg egy japán vállalat, másolat. Ráadásul nem is közönséges darab, hiszen a másolat készítője nem más, mint a festő közeli barátja, Paul Gauguin.

Halottak napján

 

Ritka látogatóként múlt idézni jöttem,
s míg tudatom gyermekéveken matat,
ereklyéim és virágaim rendezgetem –
előkerül most sok-sok emlékkacat.

Bolygó fények, libbenő árnyak –
kóbor lelkek köztünk járnak –,
mécses fények égbe szállnak,
viasz sercen, imádság hangzik;
bölcs krizantémok bólogatnak –
téged is vár majd egy hant itt.

Búcsúztomban visszanézek –
egyszer végleg visszatérek –,
távolból a temető lángol,
az éjbe ég az elmúlás sebe -
remeg a sírkert fájón –
Isten se tudja, hogy kösse be.


2010. nov. 01.

Karácsonyi szonett

Langy ősz után a tél is félkarú,
fagyába önzőn, már sosem szorít.
Szeretni kéne! – ám a háború
tekintetekben ünnepet borít!
Apránként kihűl életünk heve,
apad a mélyből lüktető forrás,
lándzsánk hegyét elrágja a reve,
végszóra hajt fejet néhány kortárs.
Csak egyszer élhet minden volt vitéz,
pedig ifjúként többről álmodik,
rá sem gondol még, milyen sár-nehéz,
mikor jövője sírba áldozik.
    Ma még itt vagyunk, létünk elvisel,
    tegyük le terhünk, mit lelkünk cipel!



2008. december 18.

Mindvégig

 

Hívlak, mint hűl a félhomály,

csak szunnyadj még a padon,

szólok, ha dűl a kertre már

a pilledt pára vakon.



Húzódj az ablakok mögé,

keverd gőzölgő teád,

s érezd az illatok közé:

mindig gondolok terád.



Billegő bárkánk – hintaszék,

hajónk most biztos világ,

derekunk védi puha pléd,

lábunkat öreg kutyánk.



Előttünk múló élvezet,

a nagy életkönyv pihen,

abba kell írnunk szépeket

mindvégig – én úgy hiszem.



2011. február 23.

 

Január bontja már

 

Sivár esőt szitál a rakparton az éj,
fürdik a sötétség, mintha nem is lenne tél.

A Duna kreppelt csíkján – vonagló szirének –
tükörben táncolnak a parti lámpafények.

Pilléreit nyomva fekszik a híd-teher,
ledőlt daruként a folyó fölött hever.

Csak létezik a körút, – vaskos teste piheg,
a karácsonyi díszek mámorában libeg.

Az Andrássy úton – hosszú polipkarok –
platánokon nyúlnak a fényfüzér-sorok.

[...]
Volt-e igaz ünnep, vagy csak szünetelt a bánat?
Január bontja már a karácsonyfákat.


2008- 01- 02

A film

Szeptember vége felé járt, Kovács határőr korán ébredt az éjszakai szolgálat után. Izgatott volt. Nemrég vásárolt Wartburgja kinn állt az őrs kerítése melletti dűlőúton.
Még mielőtt kinyitotta volna a kantint, kiment az udvarra, az üzemanyagraktár mögé, és onnan szemlélgette a végtelennek látszó alföldi puszta egyetlen csodáját, a homokszín 353-as limuzint.
- Jól illik a képbe, szinte meg lehetne festeni - gondolta, s már elképzelte, hogy másnap eltávra (életében először) a csillogó-villogó autóval fog menni.
Igazából nem lehetett volna a helyőrségen belül autót tartani, de már nem bírt magával, hogy új tulajdonát - amit egy helyi gazdától vásárolt - ne láthassa. Mégis itt támasztotta le a tiltás ellenére.
Lassan bandukolt vissza a kantin irányába, többször visszanézett, kedve lett volna még integetni is a pompás járműnek.
Az ősfás park őszi fényei, a színek, az illatok most fel sem tűntek, mint máskor, amikor szabadidejében kinn olvasgatott valamelyik fa árnyékában. Csak az előtte lévő három napra tudott gondolni, s tervezgette a programot. Közben már - szinte tudattalanul - főzte a kávét, takarította a pultot, és számolta az éjszakai bevételt.
- Ki kell mennem, hozni traubit, szőke kólát, Balaton szeletet, cukrot és kávét, mert már alig van - motyogta.
Vili a szakács volt az első kuncsaft, jött a reggeli dupla kávéjáért, amit naponta általában ötször megismételt.
- Jó reggelt sofőrök gyöngye! - üdvözölte harsányan a szakács.
- Te beléd is - pancser cukrász! - felelte ásítva Kovács (Vili civilben tényleg cukrász volt). Ma is gyíkhús lesz ábécé tésztával?
- Nem, ma kivágom a rezet, előveszem a hűtőből az őz másik felét, amit a múlt hónapban ütöttél el.
- Már épp ideje kisgyerek, azt hittem rég elcserélted pálinkáért a kocsmában.
- Figyelj apa, én nem bizniszezek, én mindent elétek rakok az asztalra, amit a zászlós enged, de tudod milyen sóher a vén szaros.
De hagyjuk a melót - inkább arról beszélj, hogy mennyiért vetted meg végül a verdát?
- Hihetetlen, minden köcsög tudja, hogy az enyém a varnyú?
- Édesanyád, az a köcsög, popóbuksi sofőr!
- Jól van na, konkrétan nem is rád céloztam, csak ha már te is tudod...
Negyven miska volt, tokkal vonóval. Van hozzá szerszám, emelő, pótkerék, két benzines kanna, birka üléshuzat, rádió, szóval - amit akarsz. Szerinted megérte így?
- Apa, tök fullos a gép - mennyi van benne?
- Negyvenkétezer, és garázsban volt végig.
- Ennyiért egy hülyének is megérte volna, nemhogy neked.
- Te Vili, te most germózol velem...? - menj a kerítéshez és nézd meg közelről, csúcs a szerkezet.
- Jó rendben - te meg gyere majd le a konyhára csinálok néhány szendvicset!
Szinte semmi sem történt egész délelőtt, aludtak, vagy kinn voltak szoliban a többiek,
csak a másik sofőr jött meg vételezésből. Az ágyneműt, és a ruhákat is elvitte mosatni.
- Na, itt van a legnagyobb Fittipaldi - köszöntötte Kovács.
Mi van jó komám, kimegyünk a Sanyibához? - kellene sok dolog, üres ez a kóceráj
- Oké, menjünk, szólok a hadnagynak, legalább legurítunk néhány sörikét is. Lenyomtam vagy negyed kiló sonkát, meg egy pár gyulait, piszkosul ég a bélésem.
A kocsma udvarán egy kis ablak épp a söntéspult mögé nyílt. Amikor megfordult a csapos, eléjük tette az ablakpárkányra a korsókat, ők pedig ki sem szálltak a ponyvás terepjáróból csak kinyúltak az italért.
- Ez aztán az élet, Babócsai néni - röhögött Fittipaldi, "szíjjon gázt" mindenki, csak én éljek jól.
- Én holnap hazahúzok a varnyúval - válaszolta Kovács, már kitaláltam a műsort, nem semmi lesz ez a három nap, és mikor visszajövök már csak 57. Érted ezt te kopasz...? Öt-ven-hét nap!
***
Már korán sötétedett, eléggé csípős volt a levegő. Kovács András határőr megborzongott, amikor berakta a két teli kanna benzint a Wartburg csomagtartójába. Fittipaldi röhögve ijesztgette:
- Vigyázz jön a zászlós!
- Persze, pont a vén trotty mászkál erre ilyenkor. Meg hát nem is lopunk tulajdonképpen, futja a megtakarításból, lehoztuk az UAZ fogyasztását 13 literre, pedig 17,5 a norma.
Másnap délelőtt 10:00-kor ordított az ügyeletes:
- Eltávosoknak eligazításra sorakozó!
Megkapták a három napot mind a négyen, s "gyengemalac vágtában" osontak a kijárat irányába.
Kovi ellenkező irányba fordult, mint a többiek, és óvatosan közelített az autóhoz a kerítés menti bokrok fedésében.
Hirtelen mozdulattal bedobta sapkáját, zakóját, felvette az előre odakészített pulóvert. Egyből lazábbnak, nyugodtabbnak érezte magát.
Egy pöccre beindult a varnyú. Gyorsan utolérte a többieket, akik mint az akciófilmekben, egyszerre ugráltak be a kocsiba.
Nem sokat szóltak, mindenki el volt foglalva magával, a rájuk váró néhány szép nap, és a közeli leszerelés gondolatai hullámzottak a suhanó táj előterében. A Wartburg motor duruzsolása, és egy ismeretlen női hang a jugó rádióból szolgáltatott hangulati aláfestést.
A tizenegy km-re lévő nagyváros állomásán kiszálltak a társak, mindenki más irányba ment tovább.
Résnyire lehúzta az ablakot, rágyújtott. Kényelmesebbre állítva az ülést, felvette a - szerinte megfelelő - százas utazósebességet.
- Még két óra ebben a tempóban, és meglepem Icát az tárkonyi borozóban - gondolta.
Bandi nem Tárkonyban született, de már néhány éve ott élt szüleivel, akiknek egyedüli gyermeke volt. A kocsira valót is apja spórolta össze, ami nem volt kis pénz, de megbízva fia képességeiben odaadta. Úgyis ő ért az autókhoz, és ha tényleg olyan jó az a Wartburg...
Icával hét hónapja ismerkedett meg, s hetente két-két levelet küldtek egymásnak, ami szinte szertartássá vált az életében.
Várni a lány levelét, parancskihirdetéskor kilépve a sorból - mint dicséretet - átvenni, majd a kantin sarkában belemélyedve, belezuhanva a gondolatok szédítő vermébe, csak olvasni-olvasni, kétszer, háromszor, sokszor, végtelenszer...
Barátnője nem tudta, hogy megvette az autót, csak annyit írt neki, hogy jön eltávra, vegyen ki szombat, vasárnapra szabadnapot. Így aztán Icuka úgy képzelte, hogy a szokásos időben, péntek 16:30-kor állít be a határőr legény.
Nagyjából, ahogy számolta, fél egyre ért a kocsma elé. Be sem zárta az autót, úgy szaladt be.
A kimérésben a szokásos vendégek támogatták a pultot. Egy cigány cincogott a sarokban, mellette egy középkorú nő jajgatott, törölgetve maszatos képét. Középen három piacozó ordítva veszekedett.
Icut nem látta, csak barátnője, Marika merte a pultba mélyített alumínium edényekből a vörösbort.
Nem is emlékszik köszönt-e egyáltalán, annyira izgatott volt, hogy megmutathassa a meglepetést barátnőjének, csak rohant hátra a raktárba - gondolva ott van barátnője -, így azt sem fogta fel, amit Marika kiáltott felé:
- Átment a piacra Icuka - ülj már le, igyál valamit!
A raktár, néhány lépcsőfokkal lentebb volt a belső helyiségtől. A félhomályos sufniban penész, és cefreszag csapta orrba, és a látvány, amit a hátsó ajtón lévő kis ablakon beszűrődő fény épp megvilágított.
Ica egy hordóra terített kocsis posztókabáton feküdt hason, szoknyája a hátáig felhajtva, s mögötte a fuvaros eltorzult arccal épp az utolsókat lökte, hatalmasakat nyögve.
***
Kovács ismerte a fuvarost, sokszor látta már a borozóban, egyszer talán még beszélgettek is. Most azonban, ahogy tekintetük összevillant, mintha egy ördög nézett volna vele farkasszemet. A kocsis szája gúnyos vigyorba torzult, felrántotta nadrágját, és komótos léptekkel indult a hátsó ajtó felé.
Bandi úgy érezte megpattan egy ér a fejében, hirtelen borult el az elméje. A távozó alak után vetette magát, de a félhomályban felbukott néhány kötött demizsonban. A heves indulattól szinte repült a levegőben. Estében nyúlt volna a kocsis után, de csak a feltápászkodó Icát fejelte le, akinek rögtön szétcsattant az orra, a szája. A gyér fényben is látta, ahogy kígyóként sikamlik a lány vére a mellére. A vér látványa még jobban feltüzelte, kirohant az udvarra. A fuvaros épp kihajtott a kapun.
Kovács zihálva szaladt a kocsi után, néhányszor elesett, ám végül felkapaszkodott a platóra.
A két ló közben ütemesen kocogott a főutcán, mit sem törődve a hátulról közeledő - gazdájukra törő veszedelemmel. A fuvaros nem nézett hátra, lehet csak dacból, vagy egyszerűen semmibe vette Bandit, aki hirtelen kirántotta a beszúrt szívlapátot a saroglyából, és egyetlen ütéssel oldalról lecsapta. Mint egy bábu, nyúlt végig a bakon a fuvaros. Dőltében meghúzhatta a hajtószárat, mire a lovak megálltak.
Bandi ordítva, őrjöngve verte az elnyúlt embert - percekig.
Nem tudta, hogy került vissza a Wartburghoz, nem látott emberi alakokat, csak homályos épület, és útfoszlányokat.
Lihegve, teljesen önkívületben beült a kocsiba, és elindult a Mátra irányába.
A Mátrába akarta vinni Icát két napra - ezt is meglepetésnek szánta.
- Ennek most már lőttek - motyogta magában, miközben állapotához mérten veszetten hajtott.
Kavargott benne minden: irtózat, gyűlölet, méreg, és bűntudat. Bár látása tisztult, elméje még zavart volt. Körülbelül húsz perc múlva már a hegyi kanyarokban visíttatta a Wartburg gumijait. Valamicskét javult közérzete, a vezetés enyhítette kínjait, oldotta feszültségét.
Ekkor tette fel magának az első kérdést:
- Mit csináltál te állat, és most hová mégy?
Nem sokat töprenghetett a válaszon, mert nagy csikorgással, dübörgéssel egy billencses ZIL vágódott át az ő oldalára az éles kanyarban. Annyi ideje maradt csak, hogy egy erőteljes mozdulattal félrerántsa a kormányt. A teherautó dudálva, veszetten elszáguldott. Talán részeg lehetett a sofőr.
Bandi úgy érezte hajóhintában ül, a varnyú tehetetlenül billegett alatta. Körülbelül húsz centire lehetett a szakadék szélétől. Amikor lenézett, mintha kinagyítva látta volna a hatalmas katlant, a sziklákat, a gyéren növő, de félelmetes fenyőtörzseket.
Nyolcszor imbolygott az út egyik szélétől a másikig a labilis autóval, közben kiszedett néhány csipkebokrot, és többször lekoccolta a baloldali sziklafalat.
Iszonyat lett úrrá rajta, majdnem kihányt. Ekkor kezdett el peregni a film...
Látta magát kisgyerekként szánkózva, hátán egy utána rohanó farkaskutya harapta a kabátot. Látta, amint már nagyobb korában, hogy erejét fitogtassa, nagymamáját emelgeti. Szülei rémült arcát is felismerte. Élesen előtte volt kishúga temetése.
Ahogy távolodott a szakadéktól a régebbi képek villantak fel, ahogy közeledett, látni vélte a jövőt:
Tárgyalóteremben állt, anyja, apja kezüket tördelve ültek hátrébb. Börtön zárka csattant, durva kiáltások hangzottak.
Legtöbbször azonban a kocsis szétvert feje tűnt elő a kavalkádból, és Ica, ahogy nyakán a fojtogató vérkígyóval fekszik a hordó mellett.
Úgy érezte csökken az imbolygások intenzitása, meg tudja fogni az autót, de ekkor mintha megint a gyermekkori félelme, a farkaskutya harapta volna hátát. A tizedmásodpercek még hosszabbra nyúltak, szinte állóképet látott.
Érezte, a kutya az igazság, az őszinteség, ő maga a bűn, az iszony, a rettenet.
Amikor nyolcadára csapódott vissza a szakadék szélére eldöntötte:
- Nem akarok senkinek magyarázkodni!
Lazított a kormány szorításán, s az sziszegve pörgött kezében jobbra, a szakadék irányába.
Először azt hitte megáll az autó a levegőben, olyan lassúnak tűnt mozgása, amíg komótosan - átlépve a semmibe - végül le nem rántotta a tömegvonzás.
Zuhanás közben még jobban pörgött a film, látta, amint a kórházban ápolják a kocsist, aki végül is felépült. Látta Icát, amint temetésén zokog, és földet dob a koporsójára.
Látta a Wartburgot, ahogyan orra érkezve darabokra hull a szakadék alján, kigyullad a motortér, hátulról pedig ömlik két kannából a benzin az összezsugorodott utastérbe.
A műszerfal alá szorult alakban magát szemlélte.
Balra tekerte a kormányt, vissza az út felé, hátha még...
Késő volt már, innentől minden gyorsan történt. Egy nagy csattanás, durrant egy nagyot az autó, azután magas, kormos lánggal égett.
Az út menti csipkebokrok között a ZIL sofőrje vizelt terpeszállásban. Egykedvűen nézte a lángoló roncsot, majd szabad kezével benyúlt egy kis zöldes tekercsért, ami a tüskés ágak között himbálódzott.
Egy katona centi volt, hatvan napig vágva.


2006. 09. 10.

tokio170 novellák

Trafik

apa mi az, hogy vasárnap
hajnalban a pongrácon
kinn volt a trafik?
azért egyél rendesen!
fröcsögsz, szerte-szét
hullik a szádból a tojás.
kit zavar, hogy 80-nal mentél,
mikor senki nem volt az egész
utcában - teljesen hülyék?
nem teszem le a lejátszót!
tegnap töltöttük fel a biankánál
a zimmer 483 livet a th-tól.
bill egyáltalán nem köcsög,
egyébként is nekem tom jön be,
meg a lostprophets-ből a stu.
jaj fater, te olyan öreg vagy már…
kiszopósodott a szemed. mondd azt:
sötétben nem láttad a skodát.


2007-12-08

Csak egy aláírás

Hortobágyi Béla sokáig nézegette magát a MÁV laktanya közös fürdőjének helyenként megvakult tükrében. Húszas évei elején járt, de most, a délutáni nap erős oldalfényében, úgy tűnt neki, hogy kezd öregedni. Kis ráncok, szarkalábak jelentek meg a szeme környékén. Mellette Felhévízi Pali – az örökké becsiccsentett vasúti mérnök – kente frissen borotvált képét, s végezetül akkurátusan bedörzsölte homlokát is a fanyar illatú arcszesszel.
– Én is hasonló, masszív taplóbéka leszek húsz-huszonöt év múlva – fintorodott el Béla.

Molnár Tamás, Béla barátja a földszintről feljövetben benézett az első emeleti mosdóba, és ráförmedt a tükör előtt ábrándozó „öregedő emberre”:
– Tudtam, hogy nem készülsz el időre, már lenn várunk legalább tíz perce.
Béla megrázta magát, a törölközőt hátára csapta és neszesszerével a kezében megindult a szobája felé.
– Öt perc alatt kész vagyok! – mondta, s közben megveregette a régi kollégiumi szobatárs vállát. – Igyatok addig még valamit!
– Kocsival megyünk, nem akarok betankolni – felelte a nála jóval alacsonyabb, szőke fiatalember.
– Nofene, mi történt veled Tomikám, absztinens lettél hirtelen?
­– Dehogyis, csak kitakarítottam az autót, és eszembe jutott, hogy még nem is voltunk vele sehol, amióta lefényezték és felszereltem. Kerülünk egyet a városban, úgy megyünk a dizsibe.
– Tényleg nem – motyogta elgondolkodva Béla. – Megyek mindjárt, keress addig valami bemelegítő zenét! – Nekem Giorgio Moroder megfelel.

Béla, vagy ahogyan ismerősei becézték: Belló, nemrég adta el a Wartburgját. Amióta Ladán oktatott másodállásban, meggyűlölte az idétlen; billegős, füstölő, kormányváltós kocsit. Inkább tujával járt délutánonként a Dankó utcai bázisra. Tetszett neki az ötlet, hogy Tamás pöpec Ladájával forduljanak néhányat a városban, s közben full hangerőn nyomassák a zenét.
Komótosan kevert magának egy Red Devil koktélt. Két cent Camparit, némi narancslét és egy ujjnyi triple sec-et öntött a maréknyi jégkockára.
Élvezettel szürcsölgette az italt a hosszú pohárból, miközben ellenőrizte öltözetét a tükörben.
– Indulhat a bevetés – mosolyodott el. Meg volt elégedve magával.
Lenn már dübörgött a basszus, pufogott a dob, és cincogtak a vékony hangok.
Tamás mindig ügyelt rá, hogy a legjobb kazettákra vésse a legújabb lemezeket. Holmi, rádióból felvett zenéket nem is tartott az autóban.
Belló úgy látta, mozog Tamás nőjének, Lenkének szája, de hogy mit mond, azt megsaccolni sem tudta. Hasára ütve azt válaszolta neki, hogy csinált magának egy Red Devilt, és ördögszerű képet vágva kitolta nyelvével a jégkocka maradványát.

Néhány perc múlva már a Népliget mellett suhantak. Vadul kalimpálva énekelték a Visage – Fade To Grey c. nótáját. A következő szám azonban még jobban begerjesztette őket. A „kockafejű” Grace Jones Libertangóját egymás tenyerét csapkodva tombolták végig. Közben elhaladtak a Népstadion mellett, a Dózsán. Dalolva közeledtek a Hősök teréhez.
Az Andrássy úti évszázados villasor, az Alphaville – Forever Young című slágerét hallgatva, még romantikusabbnak tűnt. Feldobott állapotban értek a kiskörút felől a Kálvin térre. Tamás ekkor új kazettát tett be. Az autó lemezeit bőszen rázta a Human League – Don't You Want Me kezdetű bizarr nótája.

Amikor kiszálltak az Üllői úttal párhuzamos, eldugott utcában, még mindig bömbölt a zene: a Heaven 17 harsogta, hogy Let Me Go!
Lementek a törzshelyüknek számító nívós diszkóba. A bejárat melletti pultban a szokásos beengedő állt, aki már legszívesebben eldugta volna a három milliméteres borostára vágott arcát, mert tudta, hogy megint megsmirglizi Belló. Egyszer – illuminált állapotában – adott egy macskabajuszt a beengedős Karcsinak, és elnevezte Kacor Károlynak. Azóta minden találkozáskor vörösre dörzsölte borostás képét valamiféle megrögzött szokásból, már-már kabalaként.
Nem volt senki ismerős a szuterénben lévő légkondis helyiségben, így Belló magában iszogatott, amíg Lenke és Tamás táncoltak. Épp szájához emelte a poharát, ám váratlanul valaki meglökte a vállát.
Három kellemes kis csaj érkezett. Beszélgetve mentek az asztalok között, amikor az egyik rosszul lépve rádőlt a fiatalemberre. Belló felugrott a fotelból, és a padlóra söpörte a vermutot. A lány sajnálkozó képet vágva a pulthoz sietett törlőruháért, és elnézést kérve simogatta az ülőalkalmatosságot. Béla majdnem csettintett a nyelvével, ahogy elnézte az előtte himbálódzó gömbölyded idomokat, végül azonban csak mosolyogva bizonygatta a lánynak: semmi gáz, tényleg nincs gond.

Vége lett az izzasztó, gyors zenei blokknak. Tamás és Lencsi visszatelepedtek az asztalhoz.
Lassacskán megtelt a terem, már szinte minden asztalnál ültek. Beszélgetésbe és iszogatásba kezdtek. Tamás nem ivott páleszt, kizárólag vermutot. Mint mondta: neki haza kell találni a Ladával. A munkahelyi témáktól elkanyarodva, eljutottak a legutóbb együtt látott filmig, az Aranyoskámig. Bellónak nem tetszett a film, túl banálisnak tartotta. Később ráadásul – mivel átvette az „aranyoskám” szóhasználatot – még problémája is lett belőle, amikor szabálytalan parkolásáért beidézve az Andrási útra, így szólította az előadó főhadnagynőt. Az egyenruhás nő ezt rettenetesen zokon vette, ezért aztán a példás kifogás folytán nyerésre álló ügy szigorú büntetésre változott.

Belló összerezzent, és hirtelen a vállához nyúlt, mivel valaki a látóterén kívül megérintette. Egy finom kis kéz gyurmázta játékosan a vállizmát. Ahogy oldalt nézett, örömmel tapasztalta, hogy a botlós léptű csinos lány áll mögötte.
– Mit kérsz? Hozok neked egy italt az előbbi helyett – mondta kedvesen.
Látszott rajta, már túl van egy-két italon és jócskán lelazult.
– Odamegyek veled a pulthoz, és átnézzük a választékot – válaszolta készségesen Béla.
Végül nem sokat teketóriázva ő kérte ki az italokat. A Ninaként bemutatkozó lánynak is pálinkát rendelt.
Nina nagyon fura arcot vágott, amikor egy húzásra leküldte a felest. Ki is csurrant a könnye. Nyakába borult Bellónak és azt súgta:
– Még egy ilyen beöntés, aztán vihetsz haza a hátadon!
– Ma kocsival jöttünk kivételesen – felelte huncut mosollyal a fiatalember.
– Hoppsza… és ki vezet? – kerekedett ki a lány szeme.
– Aki mellettem ült az asztalnál, Tamás. Ő csak finoman fogyaszt, és elég közel is lakunk, itt a kerületben.
– Fúúúú… bátor ember a haverod.
– Az bizony, papírja van róla, hogy nem fogja a kard.
– Tényleg? – Nem ő Lúdvérc fia, a Szélkötő Kalamona véletlenül? – csúfolódott a lány.
– Azért annyira nem előkelő – nevetett Belló –, én csak simán próbarendőrnek hívom.

Belló nem kockáztatta meg az újabb páleszt, annak ellenére, hogy akkoriban még igazi gyümölcspárlatból készült, inkább két vermutot kért sok jéggel.
A táncolók közt egyensúlyozva az italokkal, visszamentek az asztalhoz, ahol az apró termetű, de vehemens Tamás épp fenyítette Lenkét. Közbeszólást nem tűrve mondta a magáét:
– Nézd csak meg magad! – Mindenkinél pocsékabbul vagy felöltözve, kész égés veled mutatkozni.
Most, hogy feltette a "színszűrőt" a kis próbarendőr – véresek voltak a szemei a piától – egyből jobban érezte a fashion-t, mint induláskor.
Belló megpróbálta csitítani, elvonni Tamás figyelmét valamivel. Bele is kezdett egy aktuális politikai téma boncolgatásába, mert rendes körülmények között erre mindig ráharapott barátja. Úgy vélte, nála jobban senki sem látja át az úri passzió rejtelmeit. Most azonban mégis mérgesen felugrott, és faképnél hagyta a társaságot. Belló legyező mozdulatokat tett az arca előtt, úgy mondta Lenkének:
– Nagyon forró a helyzet, megint rajta van a dizájner öt perc.
Lenke, aki eddig csak halkan hüppögött, elsírta magát. Remegő kézzel a táskájában kotorászott zsebkendőt keresve.
Amikor kifújta az orrát és megtörölgette a szemeit, úgy nézett ki, mint egy kezdő szenes a rakodás után. Jól elmázolta a szempillafestéket. Még az orra is fekete volt.
Belló kíváncsian körbekémlelt a teremben, hogy hová tűnhetett a kis divatdiktátor. Nem látta sehol, ezért felállt, és úgy szűrte a tömeget. Már majdnem visszaült, amikor a pult végében meglátta barátját, ahogy ideges fejbiccentéssel lenyom egy italt. A mozdulat hevességét véve alapul azonnal rájött: Tamás páleszhez folyamodott idegnyugtatóként.
Belló türelmet kért a lányoktól, amíg jobb belátásra bírja barátját.

Mire a pulthoz araszolt a táncolókon át, a kis ember már a második felest dobta hátra.
Belló megfogta a kezét, és vissza akarta vezetni az asztalhoz.
– Legyen már eszed! – Hogy visszük haza a kocsit, ha szétiszod a fejed? – Olyan a szemed, mint az angóranyúlé…
Tamás elrántotta kezét és szinte kiabálva felelt:
– Teli van a hócsukám Lencsivel! – Legszívesebben mackóban, meg magas nyakú pulóverben járna télen-nyáron, akár egy csöves.
– No, és most, hogy lenyomtál két páleszt jobb lett valamivel? – kérdezte békítő hangsúllyal Béla.
– Egyáltalán nem – felelte fennhangon a durcás Tomi, és mutatta a pultban serénykedő szőke tündérkének: még egy páleszt kér, de most dupla adagot.
– Te begolyóztál! – hüledezett Béla, amikor meglátta a decis löketet. – Mocsokul lemészárolod magad.
Tamás lekicsinylően elvigyorodott, de már háromszor-négyszer is hátranyaklott a feje, amire sikerült legurítania a nagy dózisú töményitalt. Amikor letette a poharat, kis híján kibuggyant belőle. Végül azonban csak lezserül megtörölte a száját.

Béla visszament az asztalukhoz, és felvázolta a lányoknak a helyzetet. Megbeszélték, hogy Lencsi táskájában a kocsikulccsal elindulnak haza. Tamás valószínűleg utánuk fog ballagni, de ha mégsem, akkor majd fog egy taxit.
A Ferenc körúti aluljáróban elbúcsúztak Ninától, aki felírta a munkahelyi telefonszámát, és Belló ingzsebébe dugta.
– Hívjál feltétlen – mondta szigorú arcot vágva, és hosszasan megcsókolta a fiút.
Lenke és Belló lesietett a metróhoz. Épp, hogy elérték az utolsó KÖKI felé tartó járatot.

Tamás ezalatt túltette magát még egy adag folyékony körtén, és amikor felnézett, összefolyt a szeme előtt a világ.
Hiába tekingetett az asztaluk felé, semmit sem tudott kivenni három-négy méternél távolabb.
Botladozva elindult a terem másik végébe, miközben néhány táncolót szétrebbentett.
Amikor végre odatalált, meglepetten huppant le a fotelba, mivel egy otthagyott festékes zsebkendőn kívül más nem várta. Már éppen szitkozódni akart, amikor a talpa alá került valami a padlón. Egy kulcs volt az, a saját kocsikulcsa.
Még, hogy én vagyok a részeg – vicsorgott –, a józanok meg elhagyják a bronz-metál szörnyeteg pengetőjét!?
Zsebre vágta a kulcsot, és kitámolygott az utcára. Rágyújtott. A házfalnak dőlve mélyeket szippantott, de nem tüdőzte le, csak fújta a ködöt a világosság felé. Az utcai lámpa fényudvarában lomhán gomolygott az indulatosan kiköpött cigarettafüst, ami Tamás állapotában különleges látványt keltett. Úgy vélte, a pokol hetedik bugyrában van éppen.
Megborzongott, bevágta magát az autóba, és a „pengetővel” ráindított. A csillogó, csicsás autó felmordult, a Koppány dob rekedten visszahörgött. A részeg fiatalembernek ez határozottan tetszhetett, mert még négyszer-ötször rátaposott a gázra.
Egy ablakból leordított valaki. Rendesen elküldte melegebb éghajlatra autóstul.

A Bakáts téren rossz irányba fordult, és rögvest elvesztette a fonalat. Az utcanév táblák elmázolt pacának tűntek. Azt sem tudta hol jár, csak vitte a feje, kanyargott utcáról-utcára, mígnem végre egy jellegzetes parkot vett észre.
– Szinte hihetetlen, de jó irányban vagyok! – döbbent rá Tamás.
Ekkor két alak intette le az út széléről. Ráfékezett, ám jócskán túlment rajtuk.
– Végem van – gondolta – ezek rendőrök voltak.
Fel sem mert nézni, csak ült az autóban, és malmozott a kezével. A tizedmásodpercek is hosszúnak tűntek, amíg meg nem hallotta a hangokat:
– Hogy kerül az autóba ez a gyökér?
– Nem tudom, pedig nálam van a kulcsa – hallotta egy nő hangját.
– Ez Lencsi és Belló – futott át a megkönnyebbült borzongás Tamáson.
– Hogy tudtad elhozni az autót? – kérdezte emelt hangon Béla, amint rányitotta az ajtót barátjára. – Állj félre, tedd le itt a vasat, és menjünk haza gyalog!
– Deeogyis teeeem, vaamit lelopönak roóla, eeestleg mekk… mekkraccoják – makogta akadozó nyelvvel Tamás.
Lencsi közben a táskáját túrta, és megállapította, hogy nincsen nála az autókulcs. Valószínűleg kirántotta a diszkóban idegességében, amikor a zsebkendőért nyúlt.
– Naa, gyeerünk má, meenyünk! – invitálta őket a gömbölyű nyelvű sofőr.
Lencsi bedobta a táskáját hátra, és maga is betelepedett. Belló beült előre. Gondolta, legalább a kormányt elránthatja, ha baj van.

Tamás torz grimaszt vágva húzatta a kocsit. Bőgött a Koppány dob, hörgött a Lada.
– Vegyél vissza, te elvetemült, stop tábla jön! – kiáltotta Belló és kitámasztotta magát a műszerfalon.
A próbarendőr, csak vigyorgott merev arccal, és tövig nyomta a gázt. A Vágóhíd utcán százhússzal száguldottak keresztül.
Akkoriban ott volt kijelölve a török kamionparkoló, így éjszaka is akadt jövés-menés. Hatalmasat durrant volna, ha ilyen tempóban valakivel csattannak.

A kamionok között lébecoló rendőr csak annyit látott, hogy egy bronz-metál folt átsuhan a kereszteződésen. Kíváncsian fordult utána a csíkos autóval.

A kis Tamás már vagy ötödjére próbált a járda mellé szorosan beállni – hiába szólt neki az a ház előtt álló Lencsi és Belló, hogy „Jól van az már, gyere befelé!” –, amikor a rendőrök szorosan melléálltak a járőrkocsival.
– Jó estét kívánunk! – köszöntek be a lehúzott ablakon. – Nem tudunk beparkolni? – A stop táblánál viszont százzal áttűzünk?
– Voót aa zázzúsz iih – röhögte el magát a kis próbarendőr, miközben kicsurrant a nyála.
A rendőrök válaszként kivették az autóból, és az idősebb egy szondát dugott a szájába.
– Fújja csak ezt szépen, amíg nem szólok!
– Mer méééö fúúnnám? – Neem iiih vezeeem csa keregee… keeshgéltemö ee kaazeettát a ootoban! – csattant fel Tamás, aki hirtelen kezdet magához térni. Beletúrt a brifkójába, és meglengette az önkéntes rendőr igazolványát.
A fiatalabb rendőr elvette tőle az igazolványt, és fejcsóválva közölte:
– Elvisszük vérvételre.

Lencsi és Belló, miután bezárták a csicsás autót, felmentek a házba. Nem volt kedvük beszélni, csendben üldögéltek.
Tomi hajnal kettő körül jött meg egy taxival. Akármit kérdeztek tőle, leszegett fejjel csak azt ismételgette:
– Elvették a jogsim a retkek. – Elvették a jogsim a retkek.

Három hosszú nap telt el bizonytalanságban. Tamás nem ülhetett kocsira, nem dolgozhatott jogosítvány nélkül. Minden követ megmozgatott azonban, latba vetve létező összes ismeretségét, hogy elsikálódjon az ügy.
Az egyik főnyominger ígérgette neki, hogy eltüntetik a vérmintát és a kórházi dokumentációt.
Végül mégsem sikerült, de a negyedik napon dél körül hazatérve, Tamás kényszeredett vigyorral az arcán benyúlt a zakózsebébe, és két igazolványt húzott elő. Egyik az önkéntesrendőr flepni volt, a másik a jogosítványa.
Belló csak nézte meredten a papírokat. Nagy sokára szólalt meg:
– Mennyit kértek érte?
– Egy aláírással megúsztam – válaszolt barátja arcát fürkészve Tamás. – Így viszont minden kedden muszáj lesz mennem jelenteni.




2008.03.10.

Mintha még itt ülnél

Mintha két bóbiskolás közt még most is emlegetnéd, amint apró gyerekként
Budakeszin egyedül szánkózol és beleborulsz a sáros, hókásás latyakba,
később a Wesselényi utcai ház emeletén izgatottan töltöd magadba az új miliőt,
majd elszakadt leventeként addig bolyongsz a Dunántúl szétbombázott útjain,
amíg az osztrák határon túl a nyomorúságos fogság korlátai meg nem állítanak.

Mintha még most is a háború utáni rövid időszak számodra meghatározó, titokzatos
romantikáján merengenél, és mosolyognál az első spicces hazatéréseden, ahogy
beejted a kulcsod a csatornarácson, és a házmesternek adod a zsebedben lelt süteményt,
mintha még most is hallanám, ahogy éles hangon, színpadiasan artikulálva nevetsz,
felpolcolt, fájdalmas ízületű lábad megrándul, pocakodon a ruha reszketve megremeg.

Csókakőn, a szikrázó Tejút alatt, mintha még most is számolnád unokáiddal az elhúzó repülőgépeket,
a műholdakat és a hullócsillagokat, feljegyezve az észlelésért járó forintokat, mintha érezném, milyen erősen
kapaszkodsz az utadba eső tárgyakba, amikor billegve bicegsz a mosdó felé, mintha látnám az előszobában
szétfröccsenő fekete véredet, ahogy keserves köhögéssel felbuggyan belőled, mintha kórházi ágyadban még
most is azt latolgatnád, hogy hazamégy – egy utolsó körre beülsz kopott autódba, és végigjárod a bakancslistád.

Mintha még itt ülnél. Üres helyedet tapogatom a kanapén, ahol kiteknősödött a kárpitozás.



2015. 08. 10.

Kórterem (I. rész)

Mottó:
"Kígyónak lábsót, madaraknak fogsort.
Diktál a beteg, írja a doktor.

Beszél majd az utókor, kiről?
Hahahaha Doktor Bubóról."

(Kérem a következőt! c. rajzfilmből)

Fekszem az ágyamon. Elvégeztem többször minden gyakorlatot, amit a gyógytornász reggel bemutatott, és szorgalmi feladatként kirótt. Tagjaimban lomhán terpeszkedik a kíméletlen fájdalom. Nyakizmaimat megfeszítve tompán meredek előre. Kényszeredetten figyelem a festék marsi felszínét, rücskös felpattogzódását lábujjam felett, az öreg ágyvason. Vakrozsda tengerszemek pislognak vissza rám egykedvűen.

A fal mellett sorakozó keskeny lemezszekrényekről azt gondolom, hogy nem igazán illenek egy kórterembe. Talán száz méterrel fentebb, a rózsadombi vadászok jó hasznukat vennék fegyvertárolóként. Persze az is lehet, náluk voltak régebben rendszeresítve, amíg be nem jöttek a szigorúbb fegyvertartási előírások.

A szekrény melletti dohányzóasztal valamiért vonzza a tekintetemet. Az egyik lába nemes
egyszerűséggel oszlik, mint a kerti fák tuskója. Még a kipergő törmelék is mellette van. Akár egy kitúrt hangyaboly eső után – legalábbis innen úgy tűnik.
Az asztalhoz egy kiszolgált, favázas, műbőr huzatú klubfotel tartozik, ami jellegében – nekem – ugyancsak vadászos. Már pereg is előttem az ötvenes évek filmje, ahogy benne feszít egy pocakos, pufajkás vadász elvtárs – halinacsizmás lábát feltéve a kis asztalkára –, és bőszen eregeti a Csongor szivar trágyaszagú füstjét.

A valamikor hófehér műbőrrel borított apró stoki az ágy előtt árválkodik. Felületén a repedés már-már művészi intarzia. A bevonat alatt a szivacs mélységes Grand Canyonja sejlik fel, ami messzire vivő gondolatokat indít el bennem.
Ágyam mellett, a fehér éjjeliszekrény fiókján és lemezajtaján remekül mutatnak a méregzöld, lelógó műanyag gombok. A szekrényke egyébként remekül passzol az ágy vasához: szintén festékhiányban szenved, és a vakrozsda ugyanúgy kacsingat rajta.

A fali csempe szétszórt lyukai mintha a világháborús belövések emlékét őriznék, annyi helyen furkáltak már ezt-azt a csúnyán felrakott, megsárgult kerámiára. A felcsavarozott dolgok azonban az idők folyamán szőrén-szálán eltűntek. A meglévő, de már erősen fityegő törülközőtartóra most még nem lehet semmit sem teríteni, mert lecsúszik róla. – Ígérem, meg fogom húzni a felfogatást, ha szerzek egy szerszámot.
A padló apró mettlachi burkolata új korában sem lehetett valami megkapó látvány, hát még így hatvan év után. Imitt-amott repedések, kisebb-nagyobb kagylós törések teszik igazán patinássá.
A többszörösen repedt mosdókagyló felett egy krómozott kézmosószer adagoló csillan meg teljesen kiemelkedve a környezetétől. Próbálok kiszedni belőle valamit – hátha köpni fog –, de üres, poros, akár Miska bácsi lemezes ládája az utóbbi időben.
A megvakulás irányába tartó, hiányos felfogatású tükör mellett két kis széf áll ki a falból. Ezeknek a páncélosoknak nem tudni, hol lehet a kulcsa, így aztán csak arra jók, hogy a beteg lefejelje őket egy óvatlan pillanatban. A megráncosodott, három sárga és két piros alma azonban remekül mutat a tetejükön.
A széfek alá egy házirend van – stílusosan – gézzel felkötve. Az írás a következővel kezdődik:  „A felvételhez hozza magával:”
– Korrekt ugye? Sétál a szomorkás reumás beteg a rakparton, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felugrik a harmadikra (ami tkp. második, csak a liftben van félrevezetően jelezve), hogy hadd nézzem már, milyen leleteket is kell hoznom, ha ne adj’ isten ide kerülnék.
Leírják ebben a doksiban kendőzetlenül azt is, hogy evőeszköz, bögre, WC-papír, törölköző, hálóruha, köntös papucs nem jár idebenn. Hiába, no – ez az intézmény nem a várbeli Hilton szálló.
Arról is tájékoztatnak – a miheztartás végett –, hogyha megrongálnám pl. a hatvanéves asztal oszló lábát, azt mindenképp meg kell térítenem. Ez engem valamiért a tick-tack bumm! játékra emlékeztet. Elvégre valakinél magától is fel fog robbanni az asztalka. Attól függ csak – mint a játékban –, hogy az ember milyen sokat görcsöl mellette az élet nagy kérdésein.

A szobában durva meleg van – izomból fűtenek. Az ágy mellett húzódó cső annyira forró, hogy álmában sem szabad elfelejteni a betegnek, különben megégeti a hátsóját. Úgy nyolcvan fokos víz kering benne. A radiátor szelepe talán már ötven éve berohadt, a fűtés ezáltal nem szabályozható. Szobatársam gyűlöli a meleget, így akkurátusan nyitva tartja az ablakot tenyérnyire, néha még annál is jobban. Az egyik oldalam izzad a csőnél, a másik viszont hideg, mint a decemberi éjszaka. Nem is csoda, hogy második kórházi napomon rosszabbul vagyok, mint felvételkor.

A puklis, táskás festésű plafonon a neonvilágítás egész csinos, csak a festők rendesen összekenték legutóbb – úgy húsz éve. Azóta sem ért rá senki megtakarítani. Majd talán a következő felújításnál, abban az esetben, ha festés után le lesz cserélve az armatúra.
A sarokban a kuka duzzogva hallgat. Meg akartam reparálni, de igencsak besértődött. Azt sziszegte foghegyről: „már vagy öt éve elromlott a lábpedálom, most mért piszkálod?”.
A kórterem ajtózárából kilógó csavart fogpiszkálókkal beszorítottam, már csak azért is, hogy a fiatal doki ne azt csavargassa állandóan, ha benéz hozzánk.
De valami ultramodernt is említek: a hangtechnika teljesen meglepett. Megszólalt egy Mézga Aladár adóvevőjére hasonlító kütyü az ajtónál. Éva nővér utasítását simán, áthallás nélkül vettem benne. Megkért, hogy beszélgessek vele az ágyam melletti kagylón keresztül. Hát ez szuper! Lehet, hogy ezen a csúcskészüléken keresztül teleportál le a vizsgálatra?

A folyosón várakozáson felül ragyog az idejétmúlt linóleum mindenütt. Úgy fénylik, mint a felújított műjégpálya a ligetben, bár valamivel több helyen van megfoltozva. Elcsoszogok rajta az egyetlen férfi WC-ig. Látom, van ám itt két erős ajtó is, de egyik sem csukódik rendesen. A zárszerkezet és az ajtófélfa között legalább négyujjnyi rés tátong, így a rögzítést egy kilincsre kötött madzag segítségével lehet megoldani. A zsinórt belül egy speciálisan meghajlított csavarhoz szükséges kötni. Az illemhely belülről… azt inkább hagyjuk. Körbepucolom a kagylót és az ülőkét alul-felül – nem probléma. A gond inkább az, hogy itt sem tud elmélyülten relaxálni az ember. Alig ülök le, már hallom is, hogy valaki idegesen rángatja a zsinórt, és mogorván reklamál a folyosón: - Mi tarthat ennyi ideig, talán hozzam a ricinust?
Nem szeretnék vitatkozni, gyorsan elvégzem a dolgom, és duzzogva befordulok kézmosásra a szomszéd helyiségbe. A higiénia fontos – halljuk néha az eü. tájékoztatókban... Nos, nem mindenütt persze, mivel itt a kézmosó adagoló teljesen száraz, ki tudja mióta fogyhatott ki belőle a fertőtlenítő hatású folyadék.
Megborzongok, a hideg megcsípi a vizes bőrömet. A fürdő ajtaja és az ablak egész nap tárva-nyitva, mégis büdös van benn. Aki zuhanyozni próbál, annak mindenképpen ki kell várnia, míg a decemberi hideg lovagiasan távozik.

Hogy rohan itt bámészkodás közben az idő? Irány gyorsan ebédelni! Hopika… a lift már megint beszorult a félemeleten. Lopva nézem a várakozó, járókeretes és mankós betegeket. Kényszeredetten mosolyognak, akár a vigyorgóban.
Te is nevetsz most – ugye? Légy szíves ne tedd! Még kerülhetsz hasonló körülmények közé paraszolvenciafüggő, silány, megélhetési járulékfizetőként. Azért bizony! Semmi esetre sem az egymást követő, szakértő, felelős kormányok  gazdálkodásának, és a helyi lezsírozott „béna kacsák” következetlen sipákolásának köszönhetően.

– Tudod… valahol azért mégiscsak van némi bizsergető érzés ebben az egész kórházasdiban. Ha mélyen belegondolsz, végig libabőrös lesz a karod, hisz mégsem hagynak egyedül szenvedni a nyavalyáddal. Hosszas várakoztatás után (ha kinézik belőled, hogy jattolni fogsz) végül csak összekvártélyoznak sorstársaiddal. Másfelől azonban sértődéssel vegyes aggállyal tölthet el, hogy a norvég tömeggyilkosnak – Breiviknek – három csillaggal jobb panzió dukál, pedig ugyanolyan európai betegek vagytok mindketten.

                                                                        
                                                              (Ezen a képen Breivik börtöncellája látható.)



2012. 01. 20.







                                                             

Ötvenöt dúlt nyár

Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.

Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én-atom –
dagadt kézfejem tüskéit elképedve tépem,
a tűztövis marását pilledten pátyolgatom.

Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból szomjas barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elporzik az élet, végül így is-úgy is itt hagy.


2012. 08. 20.

Roppant kicsi a világ

Általában akkor lepődünk meg alaposan, amikor olyan dolgok történnek, amelyekre egyáltalán nem számítunk.
A logikus ember azonban – korosodva – körülhatárolja a lehetőségeket, felméri az esélyeket, mérlegeli a körülményeket, s ezáltal nagyrészt elébe megy a dolgoknak, másrészt biztonságosan elsáncolja magát. A legfelkészültebb, ún. „tutistákat” állítólag már semmi sem tudja igazán meglepni.
Persze én azért még nem vagyok teljesen felkészült meglepetésirtó specialista, vagy pedig néha annyira megmagyarázhatatlan, félelmetes dolgok történnek meg velem, hogy igazán illik hébe-hóba meghökkennem.

Amikor beszorítok egy darab vasidomot két anyag közé, és lenyúlok a hegesztőpajzsért a létráról, leszédülhet onnan a stabilnak tűnő fekvésű zártszelvény. Ez nem meglepő – mondhatni: erre számíthat a „zember”. Az sem meglepő, hogyha alátámasztom a fűrészelendő vasat, nem tud lehajolni, hiába vágtam már át jórészt. Így nem is vehetem észre nagy ügybuzgóságomban, mikor kell lassítani a lendületes fűrésztempót. Természetes tehát, hogy a mutatóujjamat belevágom a satuba, mikor hirtelen átharap a fűrészlap. Tudom már ezt is előre, de nem veszem komolyan magam. Elhessegetem a belső figyelmeztetést, mondhatni felülbírálom az első jelzőrendszerem. Ezután nem csodálkozhatom, ha visszahajlik a körmöm, és lesz egy szép csinos véraláfutásom, amiből – jó esetben – néhány csepp vér is elcseppen. Mit nekem! Szamuráj dolog, csak kibírom valahogy.

Még a nyáron, azon sem lepődtem meg különösebben, amikor a ház előtt belestem a szennyvízaknába. Valamiféle sztoikus nyugalommal állapítottam meg, hogy így jártam. Ilyen az aknafedelek természete. Néha kibillennek egyensúlyukból, és beborulnak terhükkel, ha véletlenül nem jó helyre illeszti a „zember” a súlypontját.
Megúsztam, az a lényeg. Természetesen közben azért pergett vadul a film. Szinte öt percnek tűnt a röpke időpillanat. Ezalatt navigáltam ám magam veszettül, hogy lehető legkevesebb sérülést szedjek össze, és az egyik lábam kinn maradjon a szárazon. Megúsztam… Persze a nadrág rendesen leszakadt rólam. Legalább két hétig húztam a bal lábam, és minden mozdulatra fájdalmasan feszült a csípőm.

Nos, a beszorított vasdarab: naná, hogy a fejemre esett. Szerencsére egy ideje már – korosodván – legalább a koszos munkához felveszek egy baseball sapekot, úgyhogy csak mosolyogtam ezen az apró csínyen:
– Te kis vacak, ez nem jött össze, ezt most jól elk… Hasonlóképp, ahogy isteni Ferink emlegette anno többes szám első személyben Öszödön.
Már-már lehiggadtam, amikor egyszerre csak véletlen rátévedt a szemem a fal mellett húzódó – nemrégiben, fáradságos munkával szerelt – ötrétegű, svájci műanyag vízvezetékre, s ekkor már igen közel kerültem az igazi meglepődéshez. A kis sutyi vasdarab a fejemről lepattanva ugyanis ezt találta el, és a cső úgy hajlott le, mint ama kéttámaszú tartó, amelyet rosszul méretezett hajlításra a statikus. Vizsgálgattam a jelenséget (mert miért ne tettem volna?), pár pillanatig értetlenül csóváltam a még enyhén lüktető bucimat, ám hirtelen rádöbbentem: ideje szaladni. Muszáj lesz rögvest elzárni a nyomást, mert a svájci cső rohamosan kezdett spriccelni.
Természetesen – úgy igazán –, azért én sem ijedek meg – mint a tutisták. Mondhatni, erre is számítottam. Persze, hogy éreztem előre, miután egy csavarhúzóval „éppenhogycsak” megkapargattam a sérülésnyomot.

Van olyan faramuci helyzet a létrán kepesztve, amikor nem esik kézre a hegesztés. Ilyenkor a „zember” nem tud profi munkát végezni, inkább csak sacconometrikusan alkot. A fejbeállásokra most hadd ne kelljen részletesen kitérnem, mert azért imígy-amúgy próbálja a „zember” követni, mit is kutyulgat (elektróda nevű) pálcájával.
No, szóval, ahogy oldalról nézek az anyag alá, és húzom az ívet, egyszerre pattogni kezd a cunder, mintha csak nátriumba kaptam volna.
– Semmi ez egy szamurájnak! – űzöm el az óvatosságomat –, átvágom én magam ezen a dagonyán. Persze, hogy át, de azért mégis ledobom fürgén a kesztyűt, és belekapok a fülembe, mert érezhetően ott gurulgál benne a tüzes vas, és borzalmasan sistereg az égő bőr.
Olyan lehetek néha – sejtem –, mint a perzselt malac, vagy esetleg az énekes Vazul. Éneklés… azt inkább hagyjuk. Emberfia nem volt még, aki felismerte volna, hogy melyik dallamot fütyülöm. Hát akkor a nótázás?
No, nem is szoktam erőltetni a kádban, de még szorgos munka közben sem, mint az átlag, rendes népek.
Azt persze rögtön megvizsgáltam, hogy hallok-e a bal fülemre. Befogtam a másikat, és beindítottam a flexszet.
– Ó, hát minden rendben – állapítottam meg, amikor belevág a vasba, azt jól hallom.

A különös dolog – ami végül is meg tudott lepni – a következő:
Lomtalanítás lévén, – szétnéztem a külső garázsban. Emlékeztem, hogy már tavaly is kutakodtam ott, a feltornyozott dobozokban, de akkor csak felületesen skubiztam tartalmukat. Földim megfenyegetett:
– Az mind tabu. Majd megkapja valamikor őket a gazdájuk, és azt csinál vele, amit akar.
Persze az is lehet, hogy ezt már három éve mondta… Mindenesetre most elszántan belenéztem a dobozokba. Rengeteg jegyzetet, könyvet találtam, és azonmód elcsábított a pakolástól, a még izgalmasabb tudásszerzés. Beleolvastam orosz nyelvű gépkönyvekbe is. Elismerően csettintettem: ez lehet a kőkemény mazochizmus-leninizmus, oroszul tanulni harckocsiszerelést.
Tovább kíváncsiskodva (már szinte olyannak éreztem magam, mint a Jacques Perry regényében Gilles Laborde, az ötvenes agglegény, egyetemi tanár, aki az ismeretlen szigeten Laurent Mattius holmijában turkál) egy fura szerkezetre leltem, ami elektromos dugaszolóaljzattal volt ellátva, és csappantyús fedéllel lezárható, azbesztozott mélyedést alakítottak ki benne. A fura, kis kályhára emlékeztető berendezés mellett, régi papírzacskókban érdekes színű porokat, más staniclikben pedig mindenféle formájú kivágott rézlemezeket találtam. A rejtély kulcsát (hogy mindez mire való) egy hajdani, kitüntetéseknek rendszeresített tárolódoboz felnyitása adta a kezembe, amikor kivettem a sok-sok éve benne lapuló medálokat.
Tűzzománc… Egyszer mesélt erről Földim, fiatalon foglalkozott vele. Szépen visszacsomagoltam mindet, és felraktam a fűnyíróból aznap eszkábált kiskocsira.
Gondoltam, van még itt több hasznavehető régi emlék is. Így aztán sietősen tovább kotorásztam a dobozokban.
A második kartonban rajzokra, tervekre leltem. Úgy véltem, hogy ezek mind Földim munkái. Alóluk számos stósz régi irat és levél került elő, amelyeken szintén Földim neve szerepelt.
A „fontos emlékeket” gondosan különválogattam a tankos cuccoktól, és felpakoltam a kiskocsira.

Válogatás közben jócskán beesteledett. Nehogy rám támadjanak a guberálók a nagy semmiért, futott át rajtam a szorongás, ahogy húztam a kocsit a kinti garázsból a lakás felé.

Nagyjából megmosakodtam a poros foglalatosság után, és bemutattam Földimnek a föllelt „kincseket”. Tudat alatt persze már az munkálkodott bennem, hogy ezektől a porfogóktól jó lenne azonmód megszabadulni.
Földim rendkívül örült a tűzzománcozó készletnek, és rögtön el is rakatta velem biztos helyre. Addig ő szelektálta a régi paksamétákat. Sok olyan iratra lelt, ami felelevenítette a már hézagosan elmesélt történeteit.
Az egyik hivatalos borítékban még egy kinevezést is lapult arról, hogy 1978-ban a vállalati újság szerkesztőségébe kiemelte az én Földimet a kedves góré elvtárs. Vááá… de baró!

Egyszerre csak Földim kezébe kerültek a megfakult tervrajzok. Mögé álltam, úgy gusztáltuk, hogy mivel foglalkozott annak idején. Én is magam elé képzeltem a fiatalkoromban szerkesztett motor-, váltó-, kuplung-, diffimetszeteket és a méretezéseket. Soha nem tudnám már azokat újracsinálni, pedig milyen jó kezem volt hozzá… Dobogós voltam műszaki rajzból az évfolyamban.

Ahogy felnéztem gondolataimból, Földim épp egy megsárgult, valamikori műhelybővítés tervéről olvasta hüledezve az adatokat: Balogh János Kunvár, Bazsalikom út 19. sz.
– Ez hogy került ide?
No, ekkor lepődtem meg én borzasztóan – még a hátam is borsókázott –, mivel ez a tervrajz az Atomróka c. írásomban szerepelő műhelyé volt, amit Balogh Jancsival közösen – az elbeszélés szerint – levegőbe röpítettünk.
Hát, ilyen kicsi a világ…

Földimet 2006 óta ismerem, ő sohasem járt azelőtt Kunváron, és az Atomrókáról is csak tőlem hallott. Én pedig 1980 óta nem találkoztam, nem is beszéltem Balogh Jancsival – még telefonon sem…
Most pedig itt a tervrajz... Azé a garázsé, ahol fiatalkorunkban Rókával együtt vandálkodtunk. Akárhogy is nézek ki a fejemből, akármilyen hihetetlennek is tartom, ez a megsárgult engedélyezési terv mégiscsak Földim munkái közül került elő.
Lehet, hogy az ilyesmi (nevezzük véletlennek) még a legfelkészültebb profikat, a kemény tutistákat is megrendítené?



2010. november 9.